5

Granvelle megmaradt római szokásainál. Késõn kelt, bõségesen reggelizett, nyújtotta a szieszta óráit, éjszaka dolgozott, s gyakran hajnal felé még olvasgatta kedves, pogány auktorait. Így mindig zsörtölõdõ, fáradt volt, ha reggeltájt túl korán kérette kihallgatásra a király. „Don Felipe rossz alvó” − mondták, s a környezetnek meg kellett ezért szenvednie. Ilyenkor a kancellár Pius pápára gondolt, aki már kora hajnalban ministrálásra fogta az elkényeztetett curiális bíborosokat.

A király elõszobájában az öreg tengeri emberrel, Santa Cruz õrgrófjával találkozott. „Lepanto”, mondta az emlékezet, amikor meghajlottak egymás felé. Egyetlen már csak a nagy öregekbõl, akik ama távoli, regényes októberi ködben vezényelték az armadát. Csodálkozott, miért vár õ is a felségre, ugyanakkor, amikor a király érte üzent? Néhány percig beszéltek egymással, egyiknek sem volt a másik számára különösebb mondanivalója. Két idõs ember, kitéve az uralkodói akarat szeszélyének, várják az udvarmester csengetését, amikor a felség bevégzi a misét. Február volt, ebben az évben késõn tavaszodott, az Alcazarban még megült a tél nehéz lehelete, rosszul szellõzõdtek a szobák, érezni lehetett annak a sáfrányos orvosságnak ülepedett szagát, mellyel az orvosok gyógyították a király gyakran fellépõ titokzatos lázait. Két idõs ember szavakat váltott a télrõl, tengerekrõl, arról, hogy nemsokára közeledik a tavaszi évszak, amikor elindulnak a hajók. „Miért éppen kettõnket idézett magához”, gondolták az öregek. Néhány perc múlva bejött a mayordomus, mehettek a királyhoz.

Fülöp arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni. Párnázott székében ült, nagyon sápadtan. Elõtte nagy torony papiros. Granvelle, ahogy egy pillantást vetett a király kezében levõ pergamengöngyölegre, megismerte a párizsi nagykövetnek, Don Bernardino Mendozának vajsárga, finom papirosát. Francia ügyek, gondolta, s nem értette, miért kell ehhez az öreg Santa Cruz? Fülöp helyet kínált számukra, halkan olvasni kezdte a követjelentést, mely hírül adta, hogy a fotheringhayi kastély nagytermében február havának nyolcadik napján az eretnek királynõ parancsára Stuart Máriának fejét vették.

Mendoza gyûlölte Erzsébetet. Sokáig képviselte királyát a londoni udvarnál. Megszokta a változó asszony szeszélyeit, s Erzsébet is eltûrte e fullánkos nyelvû, félelmes nagyúrnak merész és gõgös szavát. S egy napon − mert így tetszett a fejedelmi szeszélynek − kiûzték Angliából, oly határtalan gorombasággal, melyet aligha jegyeztek fel a Mendoza-ház annalesei. Nem ölték meg, nem vetették fogságra − mindez forma szerint jobban illett volna Don Bernardinóhoz −, csak éppen kiseprûzték a Szigetországból, mint valami nagyon alkalmatlan, alacsony származású idegent.

Fülöp Párizsba küldte követét, s most ott él, megkapaszkodva a válságos fordulatok, ligák, vallásháborúk zivataros Galliájában. De szemét még mindig a tengeren tartja, ügynökei tovább szállítják a londoni kémjelentéseket. Bernardino Mendoza nem felejtheti el Queen Bessnek, hogy megcsúfolt egy spanyol nagykövetet.

A levél hosszasan beszámol a nagy per anyagáról, utána rátér arra, mi történt a kastélyban azután, hogy Kent és Shrewsbury grófjai megérkeztek az ítélettel. Mint írja − az utolsó szertartáshoz Skócia és Anglia királynõje különös gonddal öltözött. Francia királyasszonyok vörös díszruháját vette magára, föléje fekete köpenyt, melyet hímzés és hermelin ékesített, fátyola fehér volt, alsóruhái bíborszín selyembõl készültek. A hóhért nem Londonból rendelték, a northamptoni bíró hozta magával pribékeit. A bakó nem volt mestere hivatásának, csak harmadik csapással tudta elválasztani a törzstõl a fejet. A skótok királynõje a vérpad alján vitába keveredett egy prédikátorral, aki az utolsó percekben rá akarta venni, hogy fogadja el hittételeit. Végül is Mária latin imájának hangja nyomta el szavát. Az utolsó mondat, amit hallottak tõle, úgy szólt: „in te Domine, confido me, confundam, in aeternum”. A kivégzést a grófság kétszáz nemese nézte végig. Ennyien fértek be a nagyterembe.

Santa Cruz szeme a nagy, remekbe festett földgömbön pihent, nézte az ismeretlen világok delfinrajzát, arra gondolt, miért éppen neki s ily korai órán kellett megtudnia − hogy Stuart Máriát, akit nem látott soha, s aki sohasem érdekelte − távoli fogságában lefejezték? Granvelle-re nézett, a bíboros ült összecsukott ajakkal, készülve arra, hogy õ lesz az elsõ, akinek majd beszélnie kell. A király befejezte Mendoza levelét, s kibontotta a másik lapot.

− Don Bernardino megszerezte és elküldte annak a levélnek másolatát, melyet a skót királynõ utolsó éjszakáján Franciaország királyának írt. Kérem eminenciádat, olvassa!

Az ódon francia szöveg betöltötte a szobát, Granvelle újból ott élt a nagyon távoli, brüsszeli múltban, szemben Skóciával, ahol egy különös szépasszony uralkodott.

„Tisztelt Sógor Uram − minthogy én magamat Isten akaratából s talán bûneim miatt is e királynõ karjai közé vetettem, s akinek hatalmában húsz hosszú, nyomorúsággal telített esztendõt kellett eltöltenem −, most halálra készülõdöm, mert õ és államtanácsa végül engem fejvesztésre ítélt. Kértem, hogy a tõlem elvett iratokat juttassák hozzám vissza, hogy ily módon elkészíthessem végrendeletemet − ám mindez hiába volt, semmit sem kaphattam meg, ami hasznos lehetett volna számomra: vonakodtak az engedéllyel, mely szerint jószágaimról szabadon rendelkezhettem volna, arra sem hajlandóak, hogy eleget tegyenek kívánságomnak, hogy testem vitessék Franciaországba, hiszen özvegy királyné is vagyok, felségednek jó sógornõje s egykori szövetségese is.

A mai napon a fõétkezés után, minden különösebb szertartás nélkül kihirdették ítéletemet s azt is, hogy fõvesztésemnek holnap kell megtörténnie úgy, miként egy közönséges bûntevõnek, reggel nyolc órakor. Nincs elég erõm, hogy részletesen számoljak be mindarról, ami bekövetkezett, kegyeskedjék majd hitelt adni megrendült szívû szolgáimnak s orvosomnak, akik mindenrõl be fognak számolni, arról is, hogy Isten kegyelmébõl − nem félek a haláltól, s jó szívvel kijelenthetem: ártatlannak érzem magam, tudom, hogy szenvedéseimet katolikus hitem s felségjogaimhoz való ragaszkodásom miatt kell elszenvednem. A valóságban ez a két fõ indoka a reám váró ítéletnek, bár õk nem akarják: akárki is megtudhassa: hitem miatt halok meg, mert ez gyengíthetné az erejüket. Házikáplánomat eltávolították tõlem, annak ellenére, hogy e házban tartózkodik, sem azt nem engedték meg, hogy meggyóntasson, sem azt, hogy ellásson a végsõ szentségekkel. Ezzel szemben azzal zaklatnak: fogadjak el vigasztalást és tanítást az e célra idehívott egyházi emberektõl.

E sorok átadója s a többiek, akik nagyobbrészt az ön alattvalói − be fognak számolni arról, miként viselkedtem utolsó perceimig. Csupán az marad hátra, hogy öntõl, mint a legkeresztényibb királytól, mint sógoromtól s egykori szövetségesemtõl, aki annyiszor juttatta kifejezésre irántam való szíves hajlandóságát − a jóindulat megnyilvánulását kérjem, több okból. Részben nagylelkûségéhez folyamodom, mert enélkül nem tehetnék eleget kötelezettségeimnek, s így kérem, jutalmazza meg az én kétségbeesett szolgálattévõimet, juttassa el nekik további járandóságaikat. Ezenkívül kérem, mondasson imát egy nagyon kereszténynek tartott királynõ lelke üdvéért, aki minden földi javaitól megfosztva, hitében bizakodóan megy az utolsó útra. Ajánlom felséged jóindulatába fiam, amennyiben õ ezt megérdemli, mert e tekintetben − sajnos − nem kezeskedhetem. Ám az én hûséges szolgálóimat összetett kezekkel kérve teszem felséged keze közé. Eléggé bátor és merész vagyok ahhoz, hogy önnek két különös követ küldjek, melyek fenntartják az egészséget, minthogy az a vágyam, hogy ön sérthetetlen legyen, s örvendjen hosszú és boldog életnek: fogadja úgy, mint szeretõ sógornõjének személyes megemlékezését, mellyel halála elõtt ily módon kívánt vonzalmának kifejezést adni. Szolgáimat külön emlékiratban ajánlom figyelmébe. Ön bizonnyal el fogja rendelni, ha önnek úgy tetszik, hogy számukra fizettessék ki azon összeg nagyobb része, mellyel felséged adósom még. Ebbõl talán marad még annyi, hogy elegendõ legyen kegyes alapítványra Jézus Krisztus tiszteletében, akihez én a holnapi nap reggeléig önért nem szûnök meg majd imádkozni. Írtam ezt szerdán, két órával éjfél után, miként az ön szeretõ és jóindulattal teli nõvére: Mária, a király.”

Santa Cruz kissé elõbbrehajolt, már nem hallott elég jól, s a bíboros − sajnos − úgy olvasott franciául, mint egy francia s nem úgy, mint egy spanyol. Nagyjából mégis értette a textust, s öregebb ember létére, aki sok mindenkit temetett már el a világon − maga módján sajnálta ugyan a lefejezett Máriát, de nem tudta, miért kell éppen neki, Granvelle-lel együtt elsõnek meghallania a hírt.

A bíboros letette a levelet. Okos arcát ráfüggesztette a felségre. Egy pillanatig hallgatott, utána felkelt, odament a térdeplõhöz. Pap volt, az egyház fejedelme, halkan, latinul intonálta a halottakért való imát. E gesztusban feloldotta a mozdulatok merevségét: spanyolok voltak, az ima székesegyházában helyet találtak a világ gondolatai. Fülöp szólalt meg elsõnek:

− Don Alvaro, amikor tegnap este megkaptam Mendoza levelét, elõvettem az ön emlékiratát. Kegyelmességed úgy véli, hogy százötven gálya kell, félszázezernyi katonával, négyezer tüzérrel, ugyanannyi lovassal. Minderre négymillió dukátot kell elõteremteni. Ha ez készen van… megtámadhatjuk Erzsébetet. Az ön emlékirata három esztendeje járja a tanácsokat. Egy éve nálam van. Azért kérettem, Don Alvaro, hogy meghalljam, nem változott-e a véleménye ez alatt az idõ alatt?

Don Alvaro de Bazan, Santa Cruz õrgrófja, Hispánia nagyadmirálisa most megértette az összefüggést. Való igaz, hogy elmúlt esztendõiben, amikor még nem kezdte ki az öregség, terveket dolgozott ki unalmas téli estéken, számoltatta a flotta fiatalabb intendánsait, saját mulattatására végiggondolt egy tervet, miként lehetne megtámadni Angliát? S minthogy a végén letisztázták, elosztották a költségelõirányzást az anyaország s az itáliai birtokok között, s mert a felség amúgy sem kapott már régóta jelentést a hajóhadról, mely tétlenül rostokolt kikötõiben − elküldte levelét Idiaqueznek. Persze, tudta, hogy mindebbõl amúgy sem lesz semmi. A felség huszonöt évvel ezelõtt is emlegetett már egy ilyesfajta expedíciót. Ha még Don Juan élne… õ akarta megszabadítani a szép Máriát… Flandriából készült a Szigetországba. Talán meg is tette volna, éppoly hevességgel és szerencsével, ahogy betört az öbölbe Lepantónál. De azóta… ki gondolna arra, hogy a felség elõvegyen újból egy megsárgult emlékiratot, melyet egy öregedõ admirális fabrikál, aki rosszul bírja a téli éjszakát.

Granvelle, aki most már mindent megértett, kémlelte ura ábrázatát. Habozott, nyilvánítson-e véleményt, mielõtt kikéri tanácsát azoknak, akik nálánál jobban ismerik az armada ügyeit? Egyelõre így néma szereplõ volt, a dialógus a király s Don Alvaro között pergett le. A tengernagy hangja ellágyult, meghatott lett, mintha a király glóriával vonta volna be: itt látja, íme, a felség íródeszkáján az õ egykori emlékiratát.

− Felség, a vizek nem változtak, a szelek ugyanúgy indulnak el tavasszal. A hajóknak éppúgy emberre, ételre, lõporra van szükségük, mint ahogy elmémben megformáltam ezeket a gondolatokat.

− Kevesebb mindenbõl nem lenne elégséges?

− Felség… elmúlt esztendõben esett meg velünk a szégyen, hogy az a kalóz Drake Cadizban felperzselte tizennyolc hajónkat, s vontatókötélre vette hat gályánkat. Azóta nyilván nem lettek gyengébbek. Híreim szerint sok ólmot öntenek arzenáljaik mellett, könnyû hajókat szerelnek fel, melyeket kiküldhetnek kalózutakra is, keresztül-kasul az óceánon.

− Százötven gálya, ötvenezer ember… így mondta?

− Felség, ezek számok… a gályák nem egyformák s az emberek sem. A szelekkel is számolnunk kell, a szerencsében sem szabad kételkednünk. Ha Lepanto elõtt is számoltunk volna… ha tudtuk volna az ütközet elõtt, hogy számra erõsebb a hitetlenek flottája, mint a Ligáé… s ha nem lett volna élünkön a boldogult Don Juan − talán kitértünk volna az ütközet elõl, mint ahogy ezt Doria kívánta… De ezek régi dolgok, felség. Mély tisztelettel kérdezem, kíván-e parancsot adni felséged arra, hogy meggyorsuljanak az elõkészületek?

− Mendoza levelét olvastuk s a szerencsétlen skót királynõ búcsúiratát. Nem ezért kívánom azt, hogy Anglia ellen induljon el az armada. Nem most határoztam így. Ez most csak az utolsó csepp a pohárban.

Granvelle fellélegzett. A felség határoz, neki nincs szerepe. Az õ szava már nem hull bele súllyal a serpenyõbe. A király ritkán határoz, most kimondta mégis a szót. Õ a kancellár, neki csak végre kell hajtania a kiadott parancsokat. A döntésben neki − ezt önmagában leszögezte − nem volt része. Igaz… támogatta, nem ellenezte, de mindezt feltételes formában… Igen, kétség nem fér ahhoz, hogy most az egyszer a felség határozott, s az öreg tengeri ember volt az, aki a felség döntését befolyásolta. Nem a Despacho Universal, mely csak a külpolitikáért felelõs.

Granvelle megszólalt:

− Felséged megüzeni Angliának a háborút Stuart Mária törvénytelen kivégzése miatt?

Fülöp merev arccal nézett a levegõbe. Csend lett, majd a szavai tompán estek le:

− Nem, még nem gondolok erre. A Despacho tiltakozzék, sértõdjék meg, kérjen elégtételt. Mint ahogy szoktuk… amikor nem akarunk háborút. Rendezzenek gyászistentiszteleteket Mária lelki üdvéért. Háborút?… Nem, Granvelle, ez most az intendánsokra tartozik. Már két esztendeje kiadtam a parancsot, hogy minden pénzt hajóépítésre fordítsanak. A cadizi angol támadás csak megerõsítette szándékomat. A kalózok királynõje higgye azt, hogy nem akarok mást, csak megvédeni a partokat hasonló betörések ellen. Igen… erõsítsék meg Németalföldön a kikötõket is Angliával szemben. Mintha csak védelemre rendezkednénk be. Közben épüljenek a hajók. Nápolyban, Génuában, Palermóban is. Ne csak a mi tengerpartjainkon. Ha szétosztjuk az arzenálok munkáját, Erzsébet nem tudja összeszámolni, mi az erõnk. Vállalja, Santa Cruz?

Három szó. Idõs férfi, aki lassan már csak emlékekkel fûti magát. A király különös ember, évtizedekig nem törõdik szolgájával, nem kapott Lepantóért semmi jutalmat, mintha mindig kissé duzzogott volna a király azért, mert megnyerték ezt a tengeri csatát. S most úgy veszi elõ õt, mint a sárgult emlékiratot. „Vállalja?” A szeme elõtt ott van a tenger, a hajók, a gályák, amint belevágják az elsõ evezõket, felhangzik a rabok ütemes szava.

− Ha így kívánja felséged szolgálata… Granvelle szava:

− Felség, bele kellene vonni Párma hercegét is a megbeszélések menetébe. Véleményem szerint a flandriai ügyektõl is függ, meg tudjuk-e valósítani e nagy tervünket? Ha a herceg kevés erõvel le tudja kötni az elszakadt kálvinista grófságok erejét, s ha az innen kiinduló flottának hátát biztosítani tudja Farnese a holland partokon… ha onnan tud terciókat küldeni: akkor − igénytelen véleményem szerint − sokkal hamarább érhet szerencsés véget az Anglia elleni háború.

− Már üzentem Alessandrónak. Két héten belül meg kell érkeznie. Ugyanakkor hazajön jelentéstételre Don Bernardino is Párizsból. Santa Cruz, mikor fogja megtudni Erzsébet, hogy ellene szereljük fel az Armadát?

− Már tudja, felség, bizonyosan. De nem tud mást tenni ellene, mint amit eddig tett. Építi a vitorlásokat, ezenfelül jó ágyúkat öntet s hozzájuk nagy mennyiségben golyót. Õ nem gyakorlatoztat képzelt ellenséggel szemben a nyílt tengeren, felség. Az ilyenfajta exercitiumokra kiküldi a kalózokat. Drake, Hawkins, Frobisher vannak körülötte. Mind már alaposan megérett a gályákra. Sok spanyol és portugál hajó terheli a lelkiismeretüket. De értik a tengert.

− Jobban önnél?

Don Alvaro felkapja fejét, de a felség mosolygott, nem volt kérdésében semmi sértés, ami megkarcolhatta volna az öreget.

− Felség, a vitorláshajó a szelek játéka. Ha jó szél van, könnyebben mozog, mint a mi gályáink. Ezt tudja minden gyerek. Azt is, hogy a vitorlások nem vihetnek magukkal annyi ágyút, mint amilyenekkel ellátjuk mi a mi evezõs hajóinkat. Ezenfelül a vitorlások fedélzetén nincs katona.

Tengerészeik vannak, akik kalózmódra forgatják a fegyvereket. A fedélzeten nincsenek muskétás terciók. Ennyi az egész, felség. Kalóznak õk a jobbak… királyi tengerészeknek mi vagyunk.

− Ha védik földjüket?

− Mi el akarjuk foglalni Angliát. Ergo tengeren kell õket levernünk s utána a szárazföldön. Így kell készülnünk arra, hogy két helyen kell megütköznünk. Ezért kellenek a gályák, s ezért kellenek a csapatok.

− S ha csak Farnese hozza el a csapatokat Flandriából, miután már elfoglaltuk a partokat?

− Ezt lehet, felség… csak éppen kockázatos. Ha hamarább keveredünk döntõ ütközetbe… ha a szél túl hamar sodor az angol partok felé… s leginkább akkor, ha valamilyen okból Párma hercege nem hozhatja el a várt segítséget?

− Miért ne hozhatná?

− Ha például éppen akkor döntõ harcra kényszerítik õt a lázadók, Anglia segítséget küld, s támogatják a felkelõket a francia protestánsok is. Ebben az esetben az Armada népe magára marad. Az angolok, felség, értik a tengert.

Másodszor mondta, nem él nélkül. Granvelle felkapta fejét. Valami történik…? Santa Cruz megtagadja a szolgálatot? Fülöp szava volt a végsõ, mely lezárta a vitát.

− Építsenek. Az urak sokáig kétkedtek abban, hogy elkészül-e valaha az Escorial. Ugye, senki sem hitte, hogy letehetjük a zárókövet? Gondoljanak az Escorialra… Sajnos, Herrerát nem küldhetem el, hogy hajókat építsen nekem. Azok a hajók túl nagyok lennének, bár megfelelnének a klasszikus arányoknak, s Herrera csak akkor látná õket elõször, ha már ott ringanak a vízen…

Mosolygott. Az építõre gondolt, a legkülönösebb tanácsosára, akivel valaha együtt dolgozott. A hajóhad nem királyi nyughely, a két tanácsos tudta, hogy a király most elrejti zavarát, tõlük várja a segítséget.

− Don Alvaro, arra kérem, tegyék kezüket egybe Granvelle-lel. Közösen meg fogják tenni mindazt, amire szükségünk lehet. Minden felhatalmazást megadok. Minél kevesebben tudjanak arról, hogy nemcsak védeni akarjuk a partokat. Don Alvaro, utazzék el néhány hétre… a birtokára, mintha nem lenne szolgálatban. Ott dolgozzék, kérem, a terveken. Az ön véleménye szerint mikorra lehet készen s mikor indulhat el az armada?

− Jövõ tavaszon, felség.

A szó elhullott, hallgattak. Santa Cruz ismerte a tengeri világot, benne élt öt évtizede. A király Granvelle felé fordult.

− Kérem eminenciádat, tegyen meg mindent, hogy a skót királyné rekviemje minél pompásabb legyen. Készítse elõ a beszédet, melyet az angol követ elõtt fogok a napokban elmondani. Utána − néhány hétre -nem kívánom fogadni Erzsébet követét. Ezzel lezárjuk szegény Mária ügyét, s az aktákat átküldi a Despacho levéltárosa Simancasba. Reájuk így már nem lesz több szükségem. Ezt is jelentik majd Erzsébetnek.