2

A kocsmákban már tudták, hogy a királyi család váratlanul megszaporodott. A „császár fia”, a falun nevelt zabigyerek figurája megfogta a csavargó költõk fantáziáját, mindegyik picar, aki kissé kitagadottnak, valamilyen jogától megfosztottnak érezte magát − a kisemmizettek keserûségével csavarta ki a kalamáris srófját, hogy epébe mártsa a lúdtollat.

A kocsma volt az õsforrás, ahonnan irányították a „másik” Spanyolországot, hiszen itt szálltak meg az ügyes-bajosok, akik messze földrõl vándoroltak ide, hogy írt keressenek valamilyen injúriára, állásért kopogtattak, kergették özvegyi kegydíjukat, vagy lányt hoztak, s kerestek hozzá mecénás grófot, aki megfizeti az erényt. A kocsma széles világ volt, réteges s ingatag padlóján menten elcsúsztak a „nagyok”, ha álköntösbe öltözve fürkészni akarták a nép hangulatát. Öreg katonák, tengerészek, festõk ültek a költõk mellett. Mesterek voltak, csak épp hiányzott a munka, a katonazsold, Újvilágba vivõ felfedezõ hajó, a bõkezû apát s a bánatos özvegy, aki megrendeli a sírfeliratot. Késõ reggel elõbújtak odvaikból, leültek az ivóban, ahol kitágult az élet s az idõ. A hazugság megnyitotta a csodák útját, az, ami valójában történt, végképp elveszítette hitelét. A mesének szépnek, regényesnek kellett lennie, úgy, hogy nyers, de hõsi fejezetek váltakozzanak a harsány nevetésre ingerlõ részletekkel.

Don Juan meséje tetszett a népnek. A szõke fiú alakja ott bujkált a valóság határvonalán, egynéhányan emlékeztek rá, akik részt vettek a nagy valladolidi autodafén, látták, amint a tömeg megostromolja Doña Magdaléna hintóját, hogy lássa − ki az a kisfiú, akit a régens hercegnõ „kézzel illetett”, s akit hosszú, fekete köpeny takart el a jövõ-menõk elõl. A történet nem volt mindennapi. Hispániában kevesebb volt a bastard, az ósdi apák vidéken leszúrták szégyenbe esett leányaikat, a kolostorok fala fogta fel a néma sírást, vagy idejében alkalmi férjet kerítettek, aki rátette a foltra a tapaszt. A császár távoli árnyék, a nép felett úszó felhõ volt csak, rendesen a távoli világ valamelyik nyugtalan zugában háborúskodott, embervolta egészen elmosódott. S most egyszerre elterjedt annak a híre, hogy vétkezett a hajlott hátú császár is − öregkorára kapott a fiatal és szép hangú Barbara Blombergtõl utolsó ajándékképpen egy fiút.

Persze, a kocsmákban is tudták, hogy megszaporodott a királyi ház, ma van a fiú ünnepélyes napja, amikor az udvar színe elõtt is magához veszi a király. Az emberek ültek a hosszú lócákon, hátukat nekitámasztották a nedves, salétromos pincefalnak. Néha bejött a városbíró egy-egy sárga bõrvértes embere, de ma nem kerestek szökött gályarabokat. Várakoztak, hírekre. A régi mesék nem érdekeltek senkit, a smaragdra sem villant fel szemük, melyet a Peruból hazatért öreg katona mutatott. A mese szép és érzelmes volt, méghozzá valódi: a bíborban fogant zabigyerek igaz története, aki álruhában él siheder koráig, utána eljön érte király testvére, kihámozza, bevezeti a trónterembe. A mese zajlik… A kocsmában sok-sok fattyú szorul meg, egyikük sem ismerte apját, csak anyja szégyenét. Keveset, kedvetlenül isznak. Don Juan de Austria története szép történet… miért nem éppen velük esett meg?

Bent, a félig kész királyi Alcazarban, melyet Fülöp akarata növesztett meg egyszerû, vidéki városerõdbõl királyi székhellyé − az Unica Corte rezidenciájává − már összegyûltek mind a szereplõk délebédre, mert itt kellett megtörténnie a befogadás ritka szertartásának.

Minden elég egyszerû volt, a király kívánsága szerint, aki − épp a burgund hagyományok érdekében − nem feledhette el egészen, hogy a nagy császár vétkezett akkor, amikor bûnre csábította a szép Barbarát. Így rendes udvari ebéd volt, valamennyivel népesebb a szokottnál. Asztalbontás után Fülöp felállt, magához kérette az asztal másik végérõl Don Juant. Megölelte, s csókkal illette.

− Õ az én testvérem.

Juana úrnõ is felállt, odament a fiúhoz, megölelte és megcsókolta:

− Kedves testvérem…

A fiú kézcsókját mind a ketten elhárították. Most következett Carlos, õ volt az egyetlen, aki végigélvezte a fiú meghajlását, térdre ereszkedését, a mozdulatot, mellyel kezét illeti. Csak utána ölelte meg fiatal nagybátyját, aki szép, szõke fejével folt volt a sok komor, szakállas, sötét figura közt, izgalomtól lángoló arcában volt valami angyalian szép, tekintete Quijadát kereste, mintha innen kérne tõle végsõ buzdítást.

Ez volt a szertartás, mely után már úgy hódolt elõtte a megjelent nemesség, mint a király testvére elõtt. „Fenség” − hallotta minden ajakról −, csak a szertartásmester mondta: „Kegyelmességed”, amikor kérette, hogy fáradjon oda Eboli hercegnõjéhez, aki meg akar ismerkedni vele.

Magas, csodálatos szépségû dáma volt, akihez Doña Magdaléna elvezette. Egyike volt a Birodalom legismertebb, legtöbbet vitatott politikai sakkfiguráinak. Doña Ana − Mendoza-lány volt, a legõsibb spanyol nemzetségek egyikébõl. Férje, a kedves, békés Ruy Gomez de Silva úgyszólván egyetlen gyermekkori barátja volt Fülöpnek, aki mellett apródkora óta szolgált: természete szerint kissé könnyelmû, nagyvonalú grandseigneur volt, valóságos király. Ezt a nép is észrevette − a Ruy Gomezt Rey Gomezre − Gomez királyra változtatta, általában így hívták, s maga Fülöp is gyakran mosolyogva így nevezte egykori fegyverhordozóját.

A hercegi palota szemben a „nagyobbik” Mária templomával − kissé a Birodalom volt, a boszorkánykonyha, ahol a szalonok mélyén, a hercegasszony híres második emeletének hosszúságában, intézik, fõzik, párolják Fülöp világának kényes ügyeit. Az ellenfél „Alba” volt, a másik palota, melyben a véres kezû herceg kovácsolta a háborús párt vasát. Mert Ruy Gomez, vele hitvese s egész pártja azt tartották, hogy amúgy is túl nagyra nõtt Spanyolország, irtóztak minden kalandtól. „Mérsékeltek” voltak − nem akartak újabb hódításokat, s megrettentek Alba tervétõl, aki keresztes háborút akart vezetni az eretnekek ellen − a Német-római Szent Birodalomba.

A király politikája az „Eboli-” s az „Alba-házak” váltakozó hatalmi befolyására, arra az egyensúlyra épült, mellyel e két rivális párt megkerülte, kijátszotta, ellensúlyozta egymást. Kancellárt nem nevezett ki a király, a legfontosabb államügyeket a tanácsok körébe utalta, ezeknek élén államtitkárok álltak, akik legtöbbször nem a magas arisztokrácia körébõl kerültek ki, hivatali pályát futottak meg, egész életstílusukkal, szakértelmükkel nem szolgáltak mást, csak a királyt.

A grandok a homlokzati díszt adták e majdnem határtalan birodalomban. Alig száz esztendeje még majdnem független fejedelmek voltak, akik cserélgették királyaikat. Ma címük maradt meg, néhány hagyományos elõjog, kamarási kulcsot viseltek vagy aranygyapjút, leülhettek vagy kalapban maradhattak a király személye elõtt. Ám minden befolyásuk elenyészett, nem szólhattak bele a király nagypolitikájába, nélkülük mûködött a bonyolult tanácsok miniszteriális szerkezete. Udvari tisztségeket viseltek, kiszolgálták csak a királyt.

Fülöp íróasztala mellett érezte csak biztosan magát. Maga alakította ki a kancelláriák életstílusát: szívós, kései dolgozó volt; töprengõ, rágódó, mindenre emlékezõ hivatalfõnök, aki pontosságával megszégyeníti officiálisait. A Torony, melyben élt − látszólag megközelíthetetlen volt, a királytól nehezen lehetett megkapni az audienciát, s akkor is − rendszerint − semmitmondó szavakkal bocsátotta el a kérelmezõt. Nem szeretett semmit sem elsietni, írásban kérte és adta a választ, az idõ nem számított, kissé az örökkévalóság bûvkörében élt, hordozta felelõsségének tudatát, mint Isten rendelését, mely õt a földkerekség legragyogóbb királyi koronájával terhelte meg.

A Torony látszólag megközelíthetetlen volt, de minden hír eltalált ide. Itt öltött formát − körülvette a szertartásrend, elért valamelyik tanácsos asztalához, aktát formáltak belõle s iktatták. Az éjszakai órákban, amikor elpilledt az õrtállók szeme is a homályos folyosókon, a felség dolgozószobájából még mindig kiszûrõdött a gyertyafény. Keze a papirosokra kaparta a hosszú, szálkás betûket: a bûvös kenetnek, a charizmának megszállottja belemerült az elékerült, gyakran jelentéktelen ügy tanulmányozásába, mindent õ maga akart intézni − hajnalig dolgozott.

Épp ezért nem volt mindenható kegyenc mellette, csupán használható, engedelmes tanácsosok. A miniszteri rang csak hivatalfõnököt jelentett, akinek ajánlatát megszívlelte vagy elvetette a király. A valóságos hatalom az Eboli− s az Alba-párt maradt. Õk ajánlották a hivatalnokok nagy tömegébõl az alkalmas minisztereket. Ezenfelül rivalitásukban a királyt is kiszolgálták akkor, amikor igyekeztek felderíteni az ellenpártnak valamilyen gyenge oldalát. E politikai váltógazdaság okozta, hogy az alattvalók úgy látták: a király maga a Rend jelképe, Hispánia ott áll az örökkévalóság árnyékában.

Ez a világ félelmesen nagy volt. Oly gyorsan dagadt meg háromnegyed század óta, hogy az egyszerû ember nem is tudta az összes birtokokat fejben tartani. A félelmes királyi memória kellett, hogy emlékezzék mindenre, amit ad, kér, vesz, ígér vagy szállít majd Itália, Németalföld s a gyarmatok. Mindez ott ment át a király kezén. Néha megálltak a nyomdaprések, mert a király még nem nézte át az elsõ levonatot. Az ágyúöntõk nem tudtak dolgozni Saragossában, mert Fülöp még nem hagyta jóvá az új modellt. A szerzetesrend újítói nem alapíthattak új kolostort: szervezetük még nem találkozott a király helyeslésével. Álltak a házasságtervek, mert a Felség még nem határozott, hogy az elefántcsontra festett miniatúra-arcképekkel melyik udvar felé induljanak a követek. A kikötõkben nem tudtak elindulni a hajók, a várakban megállt az erõdítés munkája, a flamand városokban lázongott a spanyol helyõrség: még nem érkezett meg sehová sem a pénz. Mindenre rákerül egyszer a sor, mindent átnéz, engedélyez, elintéz, jóváhagy egyszer majd a király.

Fülöp benne élt abban a keretben, melyet alattvalóinak képzelete formált személye köré. A valóságban szomorú s kissé csalódott ember volt. Így fogadott minden embert, mert tudta, hogy mindenki, aki elébe kerül − csak kér, kíván, akar valamit. Tudta, hogy elmúlt Carlos boldog világa, amikor megérkezett egy kalandor, s az, akit Cortésnek, Pizarrónak vagy Magellánnak hívtak: a császárnak ajándékozott egy birodalmat, Indiákba vezetõ Föld körüli utat, esetleg egy újabb óceánt.

Õ sohasem tûrte volna a glóbus ilyen rendszertelen tágítását. Nem volt fantáziája a szabálytalan, nem rendelésszerû kalandok számára, nem szerette világéletében a hetyke, vállalkozó kóborlovagokat. Hiszen mindenért – egy távoli indián asszony haja száláért, az utolsó néger rabszolgáért is az Úr elõtt õ, egyedül õ a felelõs. Mindezt csak úgy tudja vállalni, ha a Birodalom betartja a Rendet, mely viseli a királyi pecséteket. S a sápadt, fekete ruhás ember dolgozik naphosszat, néha késõ éjjel, utána megidézi önmagát lelkiismeretének törvényszéke elé.

Itt hever az egész birodalom Fülöp asztalán. Az udvari szállítók várnak a kiutalásokra, a hajók arra, hogy kifuthassanak az új kormányzókkal, akik nem tudnak elindulni. A halálraítéltek arra, hogy kegyelmet kapnak-e vagy beteljesedik ítéletük. Fülöp asztala nagy, majdnem akkora, mint maga a birodalom. A minisztereknek s szolgáknak abban áll mûvészete, hogy kiásnak egy darabot az aktahalomból, odakényszerítik a felség szeme elé. Ezért rendezõdnek pártokba, ezért keresnek patrónusokat. Ezért kell mindenkinek „valahová tartoznia”, ezért tartanak számon minden bennfentesnek látszó kisembert, mert nem lehet tudni, vajon egyszer nem az udvari orvos, borbély, kenõasszony vagy kukta fogja-e elõsegíthetni az akták titkos, félelmes menetét? Ezért tartják számon a kurtizánokat, akikhez betérnek alkonyi órára, hogy segítséget kérjenek, mert tudják, hogy baráti körükhöz egy befolyásos hivatalnok is tartozik. Ezért kell maguknak a nagyuraknak is leereszkedniök a néphez, ismerni a borok s kristályok árát, a vásárolt szépasszonyok kedvtelését, az Arrasból érkezõ faliszõnyegeket. Ismerniök kell a kevés szó varázsát, mely megkönnyít, elintézhet, elõbbre tol valamilyen ügyet.

Ám a valóban befolyásosak ott élnek a homályban, s hagyják, hogy játsszák lovagi játékaikat az udvarban élõ nagyurak.

A középkor még nem veszítette el utolsó díszeit. A pártok urai mögött láthatatlan alakok hordozzák a valóság terhét, a nagy tömeg ragaszkodik ahhoz, ami szemében örök. Mintha itt még mindig tartana a hétszázados komor csatazaj, a Reconquista harci menete. A lélek orvosai, a gyóntatok még erõsen fogják a hatalmasokat, a tévelygéstõl való félelem lépten-nyomon falra veti a veszélyt. Az Inkvizíció a legfélelmesebb hatalom: vádol, éget, de néha megnyugtatja azokat a lelkeket, akik önvádtól fûtve vetik magukat elébe, hogy feladják bûneiket. A Szent Hivatal eltiporja az elsõ zsarátnokot már, nem engedi meg, hogy hitvitázások örve alatt megbomoljék a polgári rend. Az Inkvizíció összefogja Fülöp birodalmát.

Mindenütt jelen van, ez Hispániában az egyetlen, minden alattvalóra egyformán kiterjedõ komor intézmény: színe elé mindenkit megidézhet, egyformán reszket, s törvénye alá kerül püspök, herceg, országnagy, kisember. Ha kell, még maga a király is, akinek ellenõrzik buzgalmát, jámborságának változásait. S lehet, hogy ezért merevedik minden a már kipróbált formulákba, ezért szertartásos az élet, ezért beszélnek keveset az országnagyok. A veszély állandó érzése, a kihallgathatóság borzongása elhatalmasodott az egész életen. A közszereplõk szüntelenül úgy érzik, színpadon járnak, minden rezzenésüket vigyázza a Fürkészõ félelmes tekintete. S valójában ezért félnek a spanyoloktól, ezért gyûlölik õket mindenütt. Az elsõ kasztíliai katona mögött már ott lépked − láthatóan vagy elrejtve − a Santo Oficio, melynek szándékait nem ismerheti meg senki soha.

Ezért félnek egymástól, s gyûlölik egymást maguk a spanyolok is. A szertartások s érintkezési formák megszabják mindennek rendjét: görcsösen ragaszkodnak hozzá − ha ezeket használják, úgy hiszik, nem vétkezhetnek. Ezt érezte meg talán Károly is, amikor a régi korok fejedelmeinek mintájára Intelmeket írt fia számára. E Parainézis sajátos keveréke egy sokat csalódott gyakorlati kormányember õrlõdõ tépelõdéseinek s a kenetes hagyománytisztelõnek, aki emlékében megõrizte a középkori királytükrök szövegét.

„Sohase engedj − mondja − egészen közeledbe férkõzni senkit. Színlelj, tanuld meg elrejteni érzéseidet; ha uralkodói rajtuk − úr vagy környezeted fölött is. Ne ajándékozz meg bizalmaddal egyetlen minisztert − több minisztered legyen, akiket kijátszhatsz egymás ellen, ezek aztán majd õrködnek egymás fölött, s téged, a királyt fognak szolgálni. De ha csak egy van − te fogod õt szolgálni − s nem õ a te birodalmadat.”

Színlelj, írja az apa, s Fülöp arra gondol, hogy olyan szándékokat, érzéseket kell neki a „disimular” fogalma alá vonni, mely sok-sok ezer ember sorsába hasíthat be, tartományok reszkethetnek meg tõle: a királyi színlelés nem társadalmi játék, inkább önfegyelem kérdése s aprólékos munka. Színlelése gyanakvó figyelés a világ gonoszságával szemben, melybõl õ toronyként emelkedik ki.

Színlelj, mondta az apa, mert csak így ismerheted ki az emberek gyengéit. Egyiktõl lehet megtudni a másiknak hibáját. Míg te rejtsd csak el az érzést felséged homlokzata mögött. Színlelni, nem mutatni az érzések változásait, miként maga az apa is tette, aki utóbbi esztendõkben oly nehezen tudta eltitkolni erejének letörését. Elõhúzza a sárgult papírlapot, melyet eltett magának − intõ példa −, hogyan is írhatott mélységes megrázkódtatásainak küszöbén a földkerekség leghatalmasabb ura:

„− oly nagy zavarban vagyok, fiam, nem tudom, mire határozzam el magam, mit tanácsoljak neked. Nagyon rosszul állok, ám engem ebbe a kényszerhelyzetbe a szükség vetett bele, mely diktálja nekem azt is, amit tennem kell. Csak az Úr maradt meg, mint egyetlen segítõm. Az õ kezébe teszem le magam, meghajlok az õ útmutatása elõtt. Kérlek, végy rólam példát, tedd te is ugyanazt… Meg kell vallanom, fiam, hogy szomorú vagyok, mert ilyen helyzetben kellett látnom a te öröklendõ országaidat. Csakis azért megyek bele hajlott koromban újból a háborúba, hogy megtarthassam õket a te számodra. Így láthatod, nem szabad elhatározásomból viselem a háborút, hanem kényszerûségbõl, igen nagy fájdalmamra. Ha hûbéres szövetségeseink nem fogják mindenüket ideadni, pénzüket és vagyonukat, akkor bizony nem tudom, hogyan fogjuk túlélni ezt a küzdelmet. Bizony óriásiak a veszedelmek, melyek hírünket, becsületünket, de életünket s birtokainkat is fenyegetik. Ilyen nagy veszélyekkel nekem még sohasem kellett szembenéznem…”

Jobban, erõsebben kell színlelnie gyermeke, apja, önmaga elõtt is, miként az apa tette. Ha este még behívja Háza minisztereit, ezekre a sárgult lapokra gondol s arra az ötvenéves, koravén, megtört emberre, aki Carolus Imperátor volt, élén állt a fejedelmek gyülekezetének, vezette az egyetemes zsinatot, hajói s kapitányai világokat fedeztek fel, követei háború hírét vitték s békék kötését, harcolt, csatákat nyert s vesztett, új országokat szerzett, de megfutamodott vazallusa elõl, nyomasztó gondjai voltak, s míg várta az ezüstflottákat, szinte koldult a bankároknál. Színlelt-e Károly, amikor megírta az Intelmeket?

Hispánia kis mûhely volt háromnegyed század elõtt. Az apák alig láttak tovább a grófságoknál, vágyaik megrekedtek a szomszédos kastélynál. Õk már… az unokák, az egész Glóbust forgatják, földrészek sorsát igazítják, hajóik szétszabdalják az óceánokat, összekeverik az emberfajtákat, gyapjas hajú négereket visznek az Újvilágba, hogy kitöltsék ott a halódó indiánok helyét. Mindez túl hirtelen jött. Hispánia nagyon szegény kis ország volt a nagyszülõk korában. Sok mindent kellett egyszerre megemésztenie.

Lehet, hogy ma is éppolyan hiszékeny, csodaváró nép számára teremtett ország ez, melyen uralkodik, mint volt Ferdinánd és Izabella alatt. A spanyolságnak csak lelke gazdag, a szó varázsa lendül fel az égi magasságokig, formát ölt avilai Teréz szavában, vagy Keresztes János verseiben. Ez a gazdag és csodálatos lélek is színlel − képek, szimbólumok, hagyományos formák mögé menekül. Allegóriákkal fejezi ki rosszallásait, hogy ne hívja ki maga ellen a Szent Hivatalt.

A nép vasárnaponként már mise után kivonul a színház nagy, szabad térségére, s néhány órán át az egeket verdesõ, kissé hazug pátoszt szívja be nyomorúságos sorsáért feledésül: tátott szájjal lesi a királyok s elvarázsolt hercegnõk fennkölt szenvedélyeit. Így térnek haza alkonyatkor, megrészegedve a szavak mákonyától. Hétfõn már éppoly hazugul, de pompázva szól a polgár társához, mint e festett világban a képzelt lovag. A világ így válik hamis szertartásrenddé, mely bebörtönzi, megdermeszti Hispániát.