5

A ú izgatott volt, rosszul aludt, korán kelt fel. A villagarciai vár háromszáz esztendõs, komor nemesi lak volt, semmivel sem szebb, mint amilyent építeni tudtak az örök harc századaiban a hûbérurak. Búvóhely, asszonyok menedéke, kis seregnyi vitéz tanyája, ostromlott nép kis világa volt, most békés hajlék, melyben esztendõkön keresztül várja Doña Magdaléna urát, Luiz de Quijadát, aki a császár ezredese s udvartartásának majordomusa.

A domboldalról patak szakadt le, ennek vizét bevezették az árokba. A felvonóhíd egyik lánca elvásott, most azt javítgatta fütyülve az uradalmi kovács. Így, felnézve az emeletre, amerre az úr laka terült el − a fiú mindenütt csak virágokat látott. A cserepeket itt forgatta korongon a várnép, az ács összerótta a széles ablakpadot, mely óvta a palántákat a lesodrástól, ha eleredt a Sierrákból az északi szél. Csupa virág, gondolta a fiú, ahogy felnézett, mintha keresné Doña Magdaléna kedves, meleg szemét. Mióta itt él, harmadéve, egyre élõbb, erõsebb benne a varázs. A falu, melybõl elsõ emlékeit hozta, most lassan-lassan kitörlõdik belõle, az egyszerû özvegyasszony képe, akit anyának hívott − már egyre sápadtabb, színtelenebb. A fiú tizenkét esztendõs, már harcol a fel-felszökõ gondolatokkal.

Itt él Villagarciában. Jeromosnak hívják, ezt a nevet nem ékesíti õsök neve vagy címe? Elhozták a kis faluból, s most itt él Luiz de Quijada kastélyában, a kegyes úrnõ vigyáz rá, õ formálta ki a rendet, mely megszabja életét. A páter oktatja, már elég jól megy a latin, a várnagy fia megmutogatta az elsõ valódi fegyvereket. Szeme sóváran futja végig az istállóba bekötött szép, parádés hátaslovakat. Keze végigszalad a fegyvertár kincsein, a vértek, sisakok garmadáját segíti tisztítani, amikor jelentik, hogy rövidesen meg fog érkezni a gazda. A várnagy leereszkedik hozzájuk. Egy horpadást mutat, csorbult fringia vérrózsáját, hatalmas számszeríjat, vagy a császár ajándékát, két flandriai ágyúcsövet. A várnagy mesél a régi Quijadák harci tetteirõl, amikor végigrohantak a granadai Vegán, becsaptak a mór tündérkertbe, megsarcolták a szultánokat. A várnagy ismeri a várúr hosszú családfáját. Porba rajzolja ágait, s mutatja: látjátok, ez az õs a Szentföldön esett el, emez akkor, amikor Kegyetlen Péter ott állt Sevilla alatt. Mesélt, a fiúk ezalatt buzgón fényezték a horpadt vérteket, lélekben együtt éltek a gyönyörû lovagokkal, képzeletük benépesítette a világot tarka, csodálatos csataképekkel. A várnagy mesél, míg meg nem mozdul, sziszeg, csúzos lábára mutat, megint fáj, rövidesen megjön az õsz.

A fiú hajnalban kelt, bolyong, benéz az istállókba. Korán van még, csak reggeli után indulnak, így mondta ura. A mai nap − nagy nap: Don Luizszal vadászni mehet. Ez az elsõ alkalom, hogy a vár ura elhagyja kastélyát azóta, hogy a császártemetés után mindnyájan hazajöttek Yustébõl. Az emlékek halaványan élnek a tizenkét éves fiú lelkében. De ki felejtheti el a császárt, a pillanatot, amikor Doña Magdaléna kíséretében kihallgatásra lépked, letérdel a puffadt, õsz szakállas, fekete ruhás császár elõtt? Mintha egy villanásnyira õrajta is nyugodott volna a véreres, fáradt, kialvó tüzû szem.

Mióta hazajöttek a végtisztesség után, melyet Don Luiz de Quijada rendezett urának akaratából − minden csendes lett a villagarciai várban, melynek küszöbét felverte a gyom. Nem mentek sehová, õhozzájuk sem jöttek szomszédok. Míg élt Carlos, itt dobogott a világ szíve, lovas legények vad vágtája verte fel az éjszakát. Quijada ismerte a ritmust… az egyre erõsödõ lódobogást, a hangot, a harsány kiáltást, melyet elnyújtva ver vissza az õr. S utána, egy idõ múlva, a szolga zörgetését. Levél.

Most csend van, ló nem veri fel a port, az átutazók nem térnek be a várba. Nem kéri senki sem a császár majordomusának kegyes támogatását. Egyszerû nemesúr lett, olvashat naphosszat kegyes olvasmányt vagy lovagregényt. Várhatja, mikor telik le a földi zarándokolás.

A szomszédok félnek tõle. Úgy érzik: nagy, sötét erdõk formájában élnek benne a titkok, Carlos elmúlt, szövevényes világa. A császár itt a vidéken varázsló vagy mágus hírében állt, félelmes hatalmát beborította a titokzatosság leplével. Idõtlen volt, mintha mindig uralkodott volna, imperátori koronája maga alá fogta a nemzedékeket. Mindenki csak arra emlékezett, hogy egyetlen császár uralkodott. Azok, akik nagy néha átjönnek a villagarciai várba, itt még mindig érzik e nagy, aranyos felhõ lebegését.

A szürkülõ hajú gazda elmúlt világok felhõi között jár, minden szûk a várban, szegényesek az istállók, konokok a parasztok, akik közül ki kell válogatnia parányi udvarának embereit. Gyermeke nincs, helyette itt van Jeromos.

Amikor a fiú a várba került, a környék népe úgy hitte, hogy a várúr távoli szerelmének vétkes gyümölcsét fogadta be a kegyes úrnõ, akitõl az Úr megtagadta a gyermekáldást. A fiúnak más neve nem volt, rangját senki sem ismerte. Beszéde idegen vidékek nyelvjárását õrizte, köntöse elárulta a falusit.

Az úrnõ vigyázott rá, asztaluknál kapott helyet a számtartó, deák és káplán után. Ha alacsony származású lett volna, talán elhunyt csatlósának fia − ott ült volna a tiszttartó asztalánál, s nem tanította volna a pap latin szóra. Kiszivárgott, hogy az úr és az úrnõ szeretné, ha a fiú Istennek tetszõ hivatást érezne, valamelyik szerzet köntösét választaná. A kutató szem gyakran nézte az arcot, ha vasárnaponként úrnõje mögött állt, hogy meghallgassa a misét. Nem hasonlított Quijadára. Nyúlánk, izmos fiú, sötétkék szeme olyan mély, mint a tenger.

A környékbeli fiúk nem félnek tõle, szeretik. Lassan leveti az idegen tájnyelvet, úgy beszél, mint õk, kieszel tréfákat, mester a hadijátékokban. Keze sokszor szurtos, zekéjén s nadrágján hétköznap folt hátán folt van, térdén és lábán ágtépte sebek. A fiúk megszokták maguk közt Jeromost, az öregebbek esténként felvetik maguk közt a kérdést: „ki fia?” A titok itt gyûrûzik a villagarciai vár körül, a tengernyi sok-sok titokkal együtt, melyet csak a felhõk közt járó, hallgatag várúr, Don Luiz tudna megoldani.

A csend, ez az ólmos felhõ, mely ott feküdt a kastély felett, úgy látszott, már örökösen tart, olyanképp, ahogy kegyvesztett, szolgálatból visszavonult udvari emberek házában szokás, ahol mintha megállana az élet, s mindenki a gazda környezetébõl ott bolyongana az emlékek, másoktól feledett emlékek útvesztõiben. A falubeliek így hát újból megcsodálták a lovas legényt, aki egy héttel ezelõtt vágtatott be alkonyatkor, s akirõl a hozzáértõk látták, hogy udvari szolgálatból érkezett.

Egy hete lehetett; másnap a várnagy s a káplán figyelték uruk arcát -történt-e valami, változott-e a forgandó kegy, adott-e parancsot a király, amitõl feltárulnak a fegyvertár kapui, mozogni kezd, izgalomba jön a vár kisvilága: az úr nagy útra készül, mint régen, újból kísérni fogja óperenciákon keresztül fejedelmét, az Imperátort. De Quijada nem adott új parancsot, nem vizsgálgatott végig lovat és fegyverzetet, magányosan õdöngött a méhektõl zümmögõ kertben, rótta útjait órákon át. S utána aznap nem történt semmi, a várnép elfeledte az alkonyatkor érkezõ lovast, egy szép reménnyel szegényebbek lettek: hogy uruk új felmagasztalásának fényébõl egy sugár reájuk is esik.

Vadászni megyek, mondta Quijada harmadnapra, s azok, akik ismerték az úr szokását, csodálkoztak a változáson. A távoli erdõ, melynek irányába indul, nem tartozott szokott vadászterületéhez; csak az apródfiút viszi magával s azt a híres flandriai puskát, melyet Károly császártól kapott.

Este, amikor Doña Magdaléna bejött Jeromoshoz, hogy együtt mondja el vele az imát − a fiú érezte hangjának remegését, a reszketeg lágyságot, mely most feltört a magát annyira fegyelmezõ úrasszonyból. Megsimogatta a fiú fejét, felemelte az asztalon álló fakeresztet, megcsókolta, úgy tartotta a fiú ajka elé. S hajnalban már õ is fenn volt, mint mindig, ha ura útra kelt. Szeme végigszaladt a vadászköntösön, nézte, nem rágta-e ki a moly a hosszú hónapok alatt, míg Quijada nem gondolt arra, hogy vadat ûzzön az erdõkben? A fiú még sohasem kísérte vadászatra urát, hirtelenjében kellett köntöst csinálni Quijada régi ruháiból. De most, hogy felvette, s lent állt az udvaron a korai napsütésben, hajadonfõvel, Doña Magdaléna szíve elszorult, amikor meglátta karcsú s mégis erõteljes fiúalakját, a szõke hajra ráesõ napfoltokat, a mosolyt s a várakozás lázrózsáit, amint Don Luiz lakosztálya felé néz, lesi az indulást.

Az út elhagyatott, ahogy mennek, a nagy munkák ideje lezajlott, a tarlókra ráereszkedik a hajnali köd, s ahogy birkózik vele a nap, ezüst− és aranytûzbe borul az egész határ. Utána kiérnek az útra, az út lassan, majd egyre meredekebben emelkedni kezd. Az olajfák elmaradnak, a platánok helyét tölgyek foglalják el, majd fenyõk, a levegõ éles és tiszta lesz, ahogy ügetnek bele a napsütésbe, szótlanul, elöl Don Luiz, utána a fiú. Az utolsó zöld folt; a következõ fordulónál a Sierrák kopár, meredek hegylánca következik, minden lila reflexekben úszik, a krétás hegyre rásüt a nap, hogy egyszerre rõtté váljék a láthatár, ahol a vasas föld befogja az eget. A fiú repülni szeretne, szinte nógatja urát, simogatja a lovat, mely a kietlen kõsivatagban hiába keresne fûszálakat. Magasan vannak; a kõ, ha a pata alatt elgurul − mélyen és tompán dörren a szakadékokban. A szél elviszi a hangot. Keselyût látnak úszni a levegõben, a köpenyt szorosabban gombolhatják, mert a napsütés ellenére mindent átjár a szél.

A gerincrõl lassan lefelé hajlik az út. Megjelennek az elsõ törpefenyõk, a moha sima szõnyeg a lovak lába alatt, a hegyhát szélesedik, patakok szakítják meg, kristályvízben tükrözõdik az izzó korong. A kesztyû lekerül a kézrõl, a lovak érzik a táj változásait, nyugodtabbak lesznek, lábukat nem emelgetik oly félve a meredély szegélyein. Változó spanyol tájék: vad vizek, a Sierrák krétás vonala, az éles, felszikrázó színek, a távoli vízesés dübörgõ zaja, amint leszakad a mélységekbe, oldalt napégette, kietlen sivatag egyetlen oázis nélkül, majd felfeslõ buja, délszaki világ, pálmák s olajligetek, amint felkanyarodnak a domboldalakra, s píneák tartják oda kopasz nyakukat s dús koronájukat a déli forró szél elé: a széllel illatok érkeznek, sûrûn és mámorítóan, hogy szédület fogja el az utast, ha virágtáblák közt lovagol.

Megelevenedik a táj, ahogy leérnek a hegyekbõl, apróvadat ver fel a pata zaja, ebek szaladnak az utasok után, a közeli domb tetején udvarház áll; kereskedõk jönnek szekerekkel, magános pap öszvérháton olvassa breviáriumát, egy csoport falusi nemesfiú vágtat rossz, kócos lovakon, zarándokok cipelnek hatalmas, festett fakeresztet, énekelnek, elöl egy barát, õ adja meg a hangot, a jámbor tömeg poros torokkal nyújtja az igét. Egy diákforma legény lyukas saruval baktat, ahogy elporoszkálnak mellette, kínálja portékáját: bájitalt s minden alkalomra illõ szerelmes levelet. Majd címeres hintó elõtt lovagolnak el, a nyitott kocsiablakból úri dáma könyököl ki, Quijada kitér oldalvást, mélyen megemeli kalapját az ismeretlen hölgy elõtt, a dáma elfogadja az udvari szokást, bólint kedvesen.

Spanyol tájék: mindennapi életük õsformája, egybesûrült, különös kis-világ. Féllábú obsitos katona megy nyugat felé, asszonyok indulnak halottsiratóba, öreg paraszt boronát javít az út szegélyén, mellette egy fiú kecskét fej. Egy úr lovagol velük szembe, mellette indián szolga jár, inkább szalad, különös, ritmikus lépéseivel, a mezõrõl régi arab dal bánatos rezgéseit hozza a szél.

A fiú tágra nyílt szemmel nézi a világot. Figyeli ura arcát, ahogy kitér, köszön, elhúzza a gyeplõt, mindezt oly ösztönös természetességgel, mint aki ezt rég megszokta, ha spanyol utakon lovagol. Egy keresztnél letérnek, keskeny, de jól ápolt ösvény mutatja az irányt a felzöldellõ, hatalmas erdõségek felé. Don Luiz nedves kendõvel törli le arcát, fésûje végigszánt a szakállon, kesztyûjével leveri ruhájáról a port. A fiú utánozza, bontani kezdi õ is szõke haját, melyet összeborzolt a szél. Az erdõ szélén kerítés áll Castilia címerpajzsával: néhány öl hosszú palánk, mely mutatja, hogy itt kezdõdik a királyi birtok, melyet egyformán kerülni tartoznak a parasztok s a nemesurak.

A ló megindul a mindenki más számára tilos úton. Bent vannak a király vadaskertjében, az érkezõ kürtjébe fúj, megadja a jelt a vadászmesternek. De nem jön senki, a csend ráfekszik a hatalmas erdõre, melyet nem irthat senki, útjait maga a természet gyomlálta ki a patak partján, belelógnak a fûzfák, a zöld mélységekbe nyúló vegetáció oly buja, olyan sûrû, hogy ott már csak gyalogszerrel haladhatnának. Így érnek egy tisztásra. Don Luiz leszáll a lóról, a domboldal tetejére megy, végigkémleli a tájat, meglátja a vadászkunyhót. Most újból felül, lekanyarodnak a cserjésen át, pár perc múlva beköthetik a lovat a körbefutó tornác elé.

Sehol egy lélek sincs, Don Luiz nem szól semmit a fiúnak, vár. Nekitámaszkodik az omladékos falnak, figyeli a hangokat, melyek belehasítanak a csendes tájba, légyzümmögés, méhzúgás, madárrikoltás közé. Állnak és várnak. A fiú éhes, de nem meri megoldani az iszákot, szeme követi a férfi szemét, mely vigyáz minden kis porfelhõre, elõrehajlik, nézi az utat.

A három lovas ellenkezõ irányból jött, mint ahonnan õk ketten várták: a szemben levõ domboldalról poroszkálnak lefelé. A fordulónál felüvöltöttek az ebek, hallották a paták zaját, Don Luiz intett a fiúnak, egyszerre õk is nyeregbe lendültek. Három lovas, ahogy leérnek, még egy sorban vannak, majd a középsõ elõrelovagol. Férfi, képmását már sokszor megörökítették a vásznon: hosszúkás arc, mély tüzû szem, szabályos vonások, a tekintet inkább szomorú, a szakáll szertartásos keret. Belsõ akarat formálta így ki ezt az arcot, hordozója úgy érzi, titkos kegyelem állapotában van, melyet megad az Úr a keresztény fejedelmeknek.

Don Luiz megindul a király felé. Pontosan felmérte szeme a távolságot, tudta, milyen láthatatlan vonalnál kell megrántania a zablát, hogy mindketten leugorva nyergükbõl, bemutathassák hódolatukat. Fülöp lehúzta kesztyûjét, hogy a kézcsókot mindketten elvégezhessék. Elõször a férfi ereszkedett fél térdre, majd a király kissé elõrehajlott, hogy a fiú is elérhesse a csókra nyújtott kezet. Arcán átvillant a mosoly, s ez megszépítette a szabályos, rideg arcot, enyhítette az összbenyomást. Hangja kellemes, lassú ütemû volt.

− Attól félek, bátyám, jöttünkkel elzavartuk a vadat.

„Bátyám”-at mondott, holott ez a szertartásrend szerint csak az idõsebb grandoknak jár. Quijada érezte a kitüntetés nagyságát, köszönetképp meghajtotta fejét.

− Felséged hozza a legjobb vadászszerencsét. A kutyák bizonnyal erre hajtják majd a vadat.

A szavak hidat vertek, melyen át elérhettek a nehezebb mondatok. A tekintet most a kisfiú felé fordult:

− Hogy hívják önt, kisöcsém, akit Don Luiz méltónak tartott arra, hogy elkísérhesse a vadászatra?

− Jeronimónak, felséges úr.

− Megtudhatnám atyja nevét is?

A fiú arca lángvörös lett. Egyszerre belenyilallt minden rejtett célzás, elejtett fiúszavak, kárörvendõ vihogás. Egy pillanattal azelõtt még úgy érezte − csoda részese, itt él a mesében, s most egyszerre elborította a fékezhetetlen keserûség, lehajtotta fejét, szemét elöntötte a könny. A király hangja most szokatlanul lágy lett, ahogy hozzá beszélt:

− Önnek nem kell szégyenkeznie, fiam. Don Luiz jól megõrizte a titkot. Tudja meg, Jeronimo, hogy az ön atyja a földkerekség legnagyobb uralkodója volt, nemes és hívõ lélek, életében sok-sok ország királya és császára minden kereszténynek. Jámborságáért bizonyosan elnyerte az égi koronát. Ön Károly császár fia, s nekem vér szerint való öcsém.

− Felség…

A betanult megszólítás fakón, bizonytalanul lebbent el egy tizenhárom esztendõs fiú ajkáról. A gondolat nem talált formát, minden zûrzavaros volt, összecsapott felette: vér szerint való öccse a királynak, akinek személyét babonás mélységgel s szinte misztikus tisztelettel telítette a spanyol hagyomány? A király megérezhette mindezt, segítségére jött a fiúnak, õ beszélt:

− Jobban szeretném, ha felcserélné nevét… Nem mintha nem becsülném különösképp Szent Jeromost a szentek közt, atyám is ragaszkodott az õ Rendjéhez… de mégis úgy találom, hogy a Juan név jobban illenék önhöz, férfiasabb. S hogy egyszerre nevezzük el mindkét névvel − önre ruházom családomnak nevét is. Ezentúl önt Don Juan de Austriának hívják, családunk tagja, helyét majd kijelölöm az udvarban, amikor erre alkalmas lesz az idõ. Addig maradjon a villagarciai várban e rang élvezetében, melyet a természet rendje s atyánk végakarata szabott meg. Minden egyéb kérdésben forduljon csak bizalommal a kedves Don Luizhoz. Jöjjön csak közelebb, Juan.

A fiú odalépett a hatalmas, szürke lóhoz, kissé álombajáróan, félszegen, hajadonfõn volt, szõke fürtjeit meglobogtatta a szél. Tekintete találkozott Fülöp szemével. A király lehajlott, megsimogatta fejét, utána leheletesen megcsókolta.

− Kívánom, hogy jó testvérem legyen.

A másik két úr leszállt lováról akkor, amikor Fülöp kimondta öccsének nevét. Ünnepélyes tartással közeledtek a fiúhoz, meghajlottak elõtte. Quijada halkan mondta nevüket:

− Kegyelmességednek bemutatom Don Fernando Alvarezt, Alba hercegét.

− Kegyelmességednek bemutatom Don Ruy Gomez de Silvát, Eboli hercegét.

Az urak felé fordult ugyanilyen grandezzával:

− Don Juan õkegyelmessége hálásan köszöni hercegségtek hódolását. A játékot valóban hárman játszották − Fülöp s a fiú néma szereplõ maradt. Minden pontos volt, elõre kiszámított, mint a szertartásrend élõ mása. Fülöp elismerte testvérének Károly fattyat − Don Juan de Austria e pillanatban született.

Az erdõ élõ keret volt; a tölgyek szavát továbbadta a szél, makkok peregtek, a madarak túlrikoltották a király halk szavát. Jeromos, aki Juanná változott, úgy állt ott, mint a spanyol tragédiák és népmesék elvarázsolt prince − számára befejezõdött az ármány világa, bekövetkezett a nagy drámai fordulópont −, a király keblére ölelte, szava lassú, ünnepélyes, mintha templomban, oltár elõtt hangzanék el. Az erdõ velük élt a csodálatos színjátékban, mely a maga nemében tökéletes volt, beölelte az összes szereplõket, akik részesei lehettek a jelenetnek.

Ez volt az államaktus. Utána felszakadt a köd, a kinyilatkoztatás elmúlt, a király szava természetessé vált. A fiút felemelte fél térdelésébõl, kezét vállán nyugtatta, hangja meleg volt és barátságos, amikor tovább beszélt:

− Boldogult atyám úgy kívánta, Juan, hogy ön Istennek tetszõ életet válasszon magának, ha erre hivatást érez. Ebben a korban ezt még nem lehet eldöntenie. Épp ezért szeretném, ha testét és lelkét egyaránt mesterek képeznék. Don Luiz eddig is itt állt ön mögött, megszabta napjainak rendjét. Így lesz ez ezentúl is, míg helyét kijelöljük az udvarban. Mindaddig, arra kérem, legyen engedelmes, s tartsa titokban találkozásunkat, míg sorsa változásának eljön az ideje. Még csak azt kell tudnia, hogy senki egyetlen szóval sem befolyásolhatja önt abban, hogy felismeri-e vagy sem belsõ sugallatát. Ugye, megértettük egymást, Juan?

A fiú felemelte fejét. Ragyogóan szép volt ebben a pillanatban; a nap foltokban borította el sötétszõke haját, szeme fényekben játszott. Mindnyájan Károly arcát keresték benne. Nem… nem hasonlított kimondottan a császárhoz. Akik ismerték − mint Quijada s Ruy Gomez − Barbara Blomberget, a regensburgi széplányt, emlékeztek haja színére, szemére, amikor a fiúra tekintettek. De a szem körüli árnyékok, az orr ívelése, a váll tartása, egy mozdulat: megdöbbentõen emlékeztetett mindnyájuk egykori urára, a császárra.

Különös módon a két féltestvérben is volt valami megmagyarázhatatlanul közös. A szikár, középmagas férfi, akinek szabályos, kissé szoborszerû szépségét Londonban úgy megcsodálták az angolok− nem hasonlított a fiúhoz, akinek szépsége uralkodott az összbenyomáson. Ám a vér megmagyarázhatatlan köteléke fûzte õket mégis egybe, egy felfedett mosoly, megránduló arcizom, a mozdulat ösztönössége − azok számára, akik tudták a titkot − most már elárulta az összetartozást.

A fiú kezet csókolt bátyjának. Alba komolyan, vizsgálva nézte: vajon nem lesz-e a fiú meghajlása, a búcsú kevésbé alázatos? Ruy Gomez, a mindig derûs, kedves herceg mosolygott. Meghatotta a kép. Örök ellenfelek voltak Albával, pártjaik szemben álltak, e mindenható baráti körökkel számolniok kellett a királyoknak is. Most két sötét ruhás férfi áll az erdõ elõterében. A fiú búcsúzik bátyjától, s megszületik körülötte az elsõ szertartás.

Fülöp búcsút intett kesztyûs kezével − õk ketten, Quijadával álltak a tisztáson. A fiú könnybe borult szemmel nézett a jelenés után, nézte, miként oldódik fel minden a finom ködben, mely felszivárog a zsombékos mögül. A kürtjel s a kutyák csaholása lassan elhalkult, csak az erdõ lélegzett körülöttük. Quijada odament a fiú kis hegyi lovához. Megrántotta kengyelét, a ló megmozdult, csodálkozva nézett a magas, erõs alakra, várta kis gazdáját. A hang ünnepélyes volt, amikor megszólalt:

− Fenséged szálljon fel… Kezében tartotta a kengyelt.

A fiú könnye eleredt, lehet, hogy ebben a pillanatban értette meg a nagy átváltozás spanyol értelmét. Kitárta karját, beölelte a mentort, akit eddig uraként tisztelt, vállára vetette fejét, a puha, szõke haj ázott a könnyben, felszakadt a szörnyû feszültség, a fiú zokogott, s Don Luiz ügyetlen férfikézzel igyekezett simogatva csillapítani.

– Bátyám… kedves bátyám, kérem, ne beszéljen így… Bátyám… a néném tudja?

Don Luiznak nem volt gyermeke. Valami különös, torz érzés szakadt fel benne, keserûséggel elegyes. Nem volt fia, aki itt állhatna vele, akiben anya és apa vére ily különös, játékos gráciában egyesül. „Carlos és Barbara fia” − gondolta, s emlékezett a már idõs emberre, akinek hanyatló férfivilágát megaranyozta a csodálatosan énekelõ regensburgi Barbara. Csacsogó lány, aki sohasem akart kicsalni kényes államtitkokat tõle, jobban örült egy csillogó kõnek, selymek suhogásának, hintónak, mintha az Imperátor elmondta volna, mit tervez a birodalmi gyûlésen, hogy bosszút álljon Szász Móricon.

A fiú kései szenvedélyének gyümölcse. Szõke hajával, sírva és mosolyogva. Az apát kámzsába öltözött familiárisok viszik át érckoporsóban birodalmán, miként ezt a burgundi szertartás megkívánja, Barbara ott bolyong német kisvárosokban, ahová ura, a pontos államtanácsos polgári rangja szerint viszi. Itt van a fiú, akinek simogatja a haját.

− Nem tudta más, fiam, csak egy asszony, aki téged világra segített, Mária nagynénéd és én. Doña Magdalénának tegnap este mondtam meg, amikor kikészítette a köntösödet. Most utoljára szólítottalak így, fiam. Kegyelmességednek rangja szerint kell viselkednie, ha a várba visszamegyünk. Indulunk, Don Juan…

− Bátyám, ennek így kell lennie?

− Magunkon kell elkezdeni az önfegyelmet. Kegyelmességed ma reggeltõl fogva nem felelõtlen gyermek többé. Mindennek, amit tesz, vagy amit elmulaszt − jelentõs súlya lehet. Meg kell szoknia, hogy kíváncsiak veszik körül, sok fül hallgatja szavát, továbbadják… kicsavarják saját akaratuk szerint. Nagyon vigyáznia kell arra, amit tesz és amit mond. Mert arra kell gondolnia, hogy nehezebb dolga lesz, mint a vérbeli hercegeknek, fiam. Azok mögött ott áll atyjuk, valamikor a trón várományosai lesznek, rangjukat pontosan megszabja a szertartás. Az önét, Don Juan, még nem jelölte ki a király. Ön nem herceg, nem infánsa Hispániának… így nem is fenséges, bár nem kell visszautasítania ezt a megszólítást sem. A király testvére, akinek hordja nevét, az Austriát. Kegyelmességednek kell megteremtenie saját méltóságát, s ebben mi, akik itt vagyunk, segíthetünk.

− Nehéz lesz, bátyám?

− Miként a mesékben, itt is sok irigye lesz. Sohasem fogják megbocsátani, hogy a császár fia. Éreztetni fogják épp ezért, hogy ön nem törvényes gyermeke a mi boldogult jó urunknak. Ezt itt, ebben a csendben, ahol nem hall minket senki, elmondhatom. Kegyelmességed a császár fia, a király öccse, de nem Spanyolország hercege. Ezt most újból ismételem. Ez lesz az a rés, ahol az irigyek ármánya be akar majd furakodni.

− Úgy félek ettõl, bátyám. Olyan jó volt otthon, a várban. Ott nem bánt senki, mindenki jó hozzám. Nem kérdezték a nevemet.

− Félni?… Ugyan, Don Juan… ezt a szót nem szabad ismernie. Felszálltak a lóra. Quijada gondolkozott a fiú utolsó szavain. Örökölte

Károly sóvárgását a lovagi élet kalandjai után, a tûnõdõ elmerengést, mely után villámgyorsan következik a királyi tett. S hallotta Barbara féktelen, könnyû kacagását, melyet sohasem szerethetett az, aki királyi csemetét nevelt. Harmincöt esztendõt töltött az udvarnál Quijada, ismerte Károlyt, bûneivel s lendületeivel. A fiú fél, s a fiúnak bizonnyal igaza lehet. Az udvar veszedelmes nagy színpad, melyen a szereplõk esztendõkön át játszanak, s mindenki õrzi szerepét, melyet egyszer megkaphatott. Ám ha új aktor lép be, a királyi kegy friss letéteményese, egy percre megakad a játék, mindenki kémleli: mi jut annak, aki utoljára érkezett? Így az udvari játék − gondolja Don Luiz − majd újból megáll egy percre, amikor bevezetik az Alcazarba ezt a szõke hajú fiút.