ÖTÖDIK RÉSZ

A NAGY ELLENFÉL

1

A íboros idegen volt. Hispánia nem jelentett számára többet, mint Németalföld vagy az olasz tartományok. Kiégtek belõle a szenvedélyek, nem vágyódott semmiféle hõsi kalandra sem. Mint kancellár − a király személyének érezte magát, csak éppen megalkuvóbbnak, engedékenyebbnek, mint Fülöp, aki üzent érte a Vatikánba, visszahívta annyi év után.

Mire megérkezett Hispániába, már forrponton találta a portugál ügyeket. Hiába vágyódott nyugodt, békés kormányzásra − új kaland illata úszott a levegõben, neki kellett elõkészítenie a nagy vállalkozást. Kevés pénzzel s még kevesebb véráldozattal − ez volt a király kívánsága; minden szelídebben menjen, mint ahogy ez Flandriában szokás.

A dolgozószoba nagy földgömbjén ott látja a pápa vörös osztó délkörét. Ha sikerül a nagy terv: akkor egybeolvadnak az óceánok, Mexikó kereskedhetik Brazíliával s a spanyol fûszerszigetek az indiai portugál partokkal.

Szegény Sebestyénbõl már szomorú legenda lett: a balga szent, a szûz királyfi történetét lantjukra vették a kobzosok. Alakja nyugtalan álom volt Portugáliában, melyet csak látszólag igazgatott a fõnemesség, a valóságban gazdag bankárok, hajósgazdák, kereskedõk kormányozták. A lovageszmény már a múltak tûnõ öröksége volt, az eksztatikus fiatal király afrikai kalandja nem kellett senkinek.

Így aztán nem csoda, ha Dom Sebastião sem a rendektõl, sem a magánosoktól nem kapott útjára jóformán semmi pénzt. Húszezer emberét − ennyivel hajózott Afrikába − jórészt ígéretekkel s zálogba vett koronaékszereivel fizette meg. Nem is volt valamilyen ragyogó ármádia az, amelyik megjelent a marokkói partvidéken. Sebestyén mint fejedelmi döntõbíró vetette serpenyõbe kardját egy olyan belviszályban, mely két testvér között tört ki: húszezer embert vitt az égõ augusztusi napon Afrikába, hogy a seriffi birodalomnak ne Muley-abd-el-Malek, hanem Muley Hamed legyen új ura.

Mindenki tudta az országban, hogy végzetes lehet ez a kaland. A nagybátyja, a spanyol világok királya, még egyszer, utoljára kérte öccsét: gondolja meg jól, mielõtt e sok életet s jószágot elpocsékolja egy afrikai kalandra, mely az utolsó száz esztendõ tapasztalatai szerint legtöbbször meddõ, céltalan marad.

Mindenki könyörgött a királynak: ne induljon el, igyekezzék megtért kegyencét, Muley Hamedet békésebb eszközökkel beültetni a titokzatos távoli Marokkóba. A céhek nagyobb támogatást ígértek, a nemesség önként vállalt volna békésebb célokra adót. Ám azok, akik elhagyták a lisszaboni tróntermet − tudták, hogy szenttel s õrülttel beszéltek, akinek lobogó eksztázisát nem szelídíti meg semmiféle más emberi öröm.

A különös Sebestyén ott él a maga építette spirituális Jeruzsálemben. Csupa legenda, mesék foszlánya, imádságokkal épített államrezon. A húszezer ember − jórészt pénzért mindenre képes landsknecht − ott találja magát augusztusban a marokkói parton, kevés élelemmel, még kevesebb vízzel, nem sok ágyúval, tetõtõl talpig páncélos lovassággal, amint megindulnak a sivatagi porral érkezõ s tûnõ ellenség felé.

A hódító fehér ember szomorú románca lett Dom Sebastião afrikai kalandjából, melynek csonkaságát a Sebestyén-legenda árnyékolja századokon keresztül. Larache elõtt állnak. A fehér város délibáb reszketésében, hajnali ködben emelkedik fel a szomjúságtól gyötört katonák elõtt. Egy város… kapui vannak, a házakban jószágok, étel, kutak, fátyolos asszonyok. A zsoldosok markukba kaphatják a zsákmányt, hátukra csatolhatják a rablott kincsét. Utána újból megindulnak a sivatagi éjszakában, melyet oly irgalmatlan gyorsasággal követ a tûzõ nap.

A majdnem vörösesen izzó kopár hegyek aljában járnak. A zsákmányt elszórják, a gyengébbek a vérteket s a fegyvert is. A lovak alig állnak lábukon, tevéjük nincs: a király nem tartja a sivatag hajóit keresztény katonákhoz méltóknak. Így érnek Alkazar-Kebir síkságára, mely− híreik szerint − pihenõt ígér, narancsligetekkel, olajfákkal, vízzel.

A hõsköltemény néhány óráig tart. Elvégzõdik, a legenda veszi át helyét. A portugál sereget számban kétszeresen felülmúló mór ármádia közeledik: könnyû, harcedzett sivatagi lovasok. Sebestyén ezüstpáncéljában, fehér sisakforgóval rohan az ütközetbe; a fata morgana szétvillan, rohanó paripák száguldanak fejjel lefelé, a lándzsahegy nem tudja elérni a káprázatot. A roham szétesik, a lovasok felverik a síkság porát, a nap a vértekre parázslik, a gõzölgõ testek forróságát nem enyhíti semmi sem. Alkonyatkor indulnak támadásra a marokkói lovasok.

A rés kicsiny, melyen betörnek, a zsoldosok fegyvertüzét nem tudják viszonozni. De a muskéta tüze elvillan, már nincs idõ újból tölteni. A síkság hajlásaiból újabb s újabb fehér burnuszos csapatok vágtatnak elõ, minden domboldal rejtekük, õk tartanak kezükben minden kutat. A résen betörnek, a gyalogosok zsoldos falanxát széttöri a puszta hadimûvészete.

Az ütközet elveszett; mint annyi csatát a históriában, az nyerte meg, aki a betolakodó ellen megvédte otthonát. A legenda akkor született meg, amikor senki soha nem lelte meg sem élve, sem halva Dom Sebastiãót. Nem látták többé. Az utolsó kép, mely megmaradt róla − úgy ábrázolja: maroknyi testõrcsapatával, vesztett csata után, nekirohan az ellenségnek. Fehér árnyék, a világ az õ számára már fojtogató nyûg. Csak a mártíromság: amibe beletemetkezik.

Nem találják. Sem a szétvert sereg lemaradozói, sem Muley Abd-el-Malek. A marokkói császár aranyhegyet adna, ha valaki elébe hozná a hitetlenek sólyomkirályát, hogy fejét végigvitethesse fehér városaiban. De nem találják… attól a pillanattól kezdve, hogy majdnem egyedül nekirohant az ellenségnek − nyoma vész. A legenda tenyerére veszi, beburkolja a misztika köpenyébe. Sebestyén megszûnt király lenni, a mártíromság fényeibe öltözik. A legenda szétárad, ágakat hajt. Esztendõk múlva egy vándor jár Portugáliában (a mese szerint vak vándor), akiben már nem ismeri fel senki − a szegény eszelõsben − Sebestyént, a királyt.

S lehet, hogy jártak különös eszelõsök s koldusok a rossz portugál utakon, akiknek képzeletében életre kelt Sebestyén hõsi õrülete. Megtagadott szerepét játszották: az utak kocsmáinak népe − lehet, hogy egykét napra a szegény bolond kedvéért, megadta a hódolást. Az utakon megmaradt Dom Sebastião emléke, akit a csoda tenyerére vett, kisegített a hitetlenek gyûrûjébõl, remete barlangjához vezette, segítõtársakra talált, akik ladikon keresztülvitték a tengeren. Így érkezett meg − vakon − Portugáliába, ahol már a gonosz ellenség uralkodott. A világtalan utasban nem akarta senki felismerni a királyt.

Az esztelen kaland gyásszal borította be Lisszabont. A kalmárok féltek az interregnumtól, gyûlölték a trónviszályokkal, változásokkal járó anarchiát. Mihelyt elérkezett az alkazar-kebiri vereség híre, a megriadt s minden rosszra elõkészülõ rendek királlyá kiáltottak ki egy hetvenesztendõs, száraz, zsörtölõdõ öregurat. Henrik, a kardinális-király hosszú élete végén ott találta maga elõtt a titkon áhított trónt. Megfiatalodott tõle, kérte a szentatyát, oldja fel coelibátusát, hajlandó feleséget venni, hogy kivirágoztassa a királyság százados fáját, melynek ez az öreg, száraz bíboros volt utolsó „törvényes” hajtása. A vadhajtás − dacos és engedetlen. Ott él Coimbrában a diákok között vagy Cratóban − lovagrendjének kastélyában, hõsies, de nagyszájú rendtársai között, Antonio, a királyi fattyú, ám ennél is nagyobb bûn a kardinális szemében, hogy egy zsidó lánynak, Violante Gomeznek a fia. Crato priorja − viharos, izzó fiatalságát most komolyabb, sûrûbb kalanddal cseréli fel: bejelenti trónigényét, s megszervezi királyságát.

Violante fiát mindazok támogatják, akik e könnyelmû, de színes lélekben megsejtik az örök Portugáliát: a kalandok, játékok, énekek mélyén a komor elszántságot, a fukar pénzvágyat, a hatalom olthatatlan sóvárgását. Kik segítik? Mindazok, akik számára a kardinális-király kicsinyes, ostoba kormánya nyûgöt jelent. Legfõképp Gomez doktor egykori familiárisai, akik szétrokonodtak Portugáliában, s behálózzák a kikötõvárosokat. A marranosok pénzt adnak, hajókat és tanácsosokat Antoniónak, aki ezeket a legtöbbször bölcs, mérsékelt s hasznos tanácsokat hol megfogadja, hol nem. Néha józan, óvatos üzletember: szerzõdéseket köt, elõre felveszi a pénzt. Máskor coimbrai diákpajtásaival féktelen tivornyákba kezd, megrohannak egy apácakolostort, s beszennyezik az éjszakát.

Crato priorja Antal királynak címezteti Isten kegyelmébõl magát. Választása nem szabálytalan, a rendek egy része királlyá kiáltja ki, hadserege van, arcélét ráverik az ezüst váltópénzekre.

Mintha végtelenül távol lenne Portugália a spanyol tartományoktól. Fülöp birodalma már évszázadok óta nem ismeri a belháborúk játékát. Ám a szomszédban minden forr, minden cseppfolyós. A spanyol király lezárhatná a határokat, mondhatná minderre: nem érdekel… én idõben figyelmeztettem öcsémet a marokkói kaland veszedelmeire, kérve kértem, számoljon minden eshetõséggel, s legfõképp ne oszlassa el a pogány fejedelmek szívébõl a félelmet, ha a szomszédos, északi part felé tekintenek.

Fülöp minderre nyugodtan hivatkozhatnék: megtett minden emberit, nem hibás abban, hogy a kaland ily szomorú véget ért… S valóban, mit is tehetne egyebet? Meggyászolja az eltûnt Sebestyént − de nem veheti számba Luzitániának összes, útszélen kóborló, vak koldusát. Tényekkel kell számolnia, elfogadja az öreg kardinális királyságát, alig hisz a dinasztia újjáéledésében, éppen ezért tart attól, hogy Crato priorja, a portugál fattyú, megerõsíti trónigényeit.

A pénznek nagy a varázsa ezekben az esztendõkben, amikor az Újvilágból beözönlõ aranyérc mindennek szörnyen felszökkentette az árát; minden drágult, minden érték idehaza megingott, csak az arany lett olcsóbb, sorsát követte az ezüst s végül a drágakövek. Minél több ezüstöt termeltek Mexikóban az új, titkos higanyelegyítéssel − annál kevesebbet ért, annál több pezót kellett adnia annak, aki Spanyolországban házat, fegyvert, jószágot vásárolt. Mindez, persze, átcsapott Portugáliára is, s így érthetõ, hogy Crato priorja szívesen hallgatta Fülöp titkos ajánlatait. A spanyol király ugyan sohasem ismerte el királyi címét, mégis hajlandó lett volna ötvenezer dukátos életjáradékra, ha Antonio lemond összes jogairól. Ezenfelül még választhatott volna Peru, Mexikó vagy Chile örökös alkirálysága között, csak éppen ott kellett volna hagynia örökre Portugáliát.

A madridi kancellária alkudozik a trónkövetelõvel, Granvelle keze túlnyúlik a Tajón. A titkos szolgálatban pontosan jelentették, mekkora adósságtömeggel küzd Crato priorja, a kancellár intésére szorongatni kezdték a hitelezõk. Már-már úgy látszott: kötésre kerül a sor, amikor a sors egyetlen fordulattal meghiúsította a készülõ paktumot. Henrik, a bíboros-király az Úr 1580. évében január utolsó napján ünnepelte kései születésnapját. Az udvari prédikátor pompás frázisai körüldíszítették a nagy napot, a királyné − tizenöt esztendõs, játékos kis Braganza hercegnõ − mosolyogva fordította a korai napsütésben csillogó üvegablakok felé szemét, amikor a király feje lehanyatlott, egyetlen csuklással: vége lett.

Az egykorú krónikás − Antonio párthíve − így mondta el a most következett fordulatot:

„Az egyszerû nép, mely ismerte erényeit − szeretettel fogadta Dom Antoniót szívébe. Néhány nappal visszaérkezése után felkereste õt egy öreg, tiszteletre méltó ember, aki boldogult atyjának, Dom Luiz hercegnek sokáig hûséges szolgája volt. Elmondta, hogy Dom Luiz titkos nászban megesküdött Violantéval, s számosan vannak, akik ezt az udvarban tanúsíthatják, mások meg lejegyezték testamentumukban, hogy könnyítsenek lelkiismeretükön. Dom Antonio, aki minderrõl csak most értesült − nagybátyjának, a királynak mindezt tudtul adta, azon kéréssel, hogy elébe terjeszthesse bizonyságait s tanúit, hogy ezáltal minden viszálynak és félreértésnek elejét vehessék, ami a király halálával netán bekövetkezhetnék…”

Az eredetlegenda kiterebélyesedett. A királyság vakító fényében a cratói prior nem volt többé a zsidó lány királyi fattya, hanem Portugália infánsának törvényes gyermeke, a trón várományosa, akinek javára a legfõbb méltóság most megürült. A santaremi mezõn hirdették ki Antonio megválasztását. Harmincezer ember ujjongta körül, feje fölé emelkedtek a királyi zászlók, s a menet megindult: élükön a coimbrai diákok csúcsos fövegükben vonulnak a fõváros, Lisszabon felé.

Mint valóságos király érkezett a székesegyház elé. A krónikás írja: a nép így kiáltotta õsi szokás szerint − Vivát Antonius, rex Portugalliae, defensor fidei. Õ volt tizennyolcadik királya e különös birodalomnak, Elsõ Antal. A poéta hercegnek, Dom Luiznak s Violante Gomeznek a fia.

Alba hercege köszvényes, rosszkedvû, naphosszat írja emlékiratait. Hónapok óta viaskodik a papírral, szembeszáll Fülöp vádló szavával, bizonyítja, hogy õ ártatlan volt a németalföldi vérözönben, csak a király kívánságát teljesítette, amint lehetett, õ maga feloszlatta a vértörvényszéket. Órákat tölt azzal, hogy visszaidéz beszélgetésfoszlányokat, rendbe rakja Horn, Egmont, Montigny, Berghes vallomásait, az Orániai leveleit. A papírtömeg egyre nõ… Mindennek nincs semmi gyakorlati értelme: egy rosszkedvû, félreállított országnagy üti agyon ezzel napjait.

Kinéz az ablakon. Az uzedai kastély hatalmas rezidencia, az Alva-rezek néhány nemzedéke szépítette és erõdítette. A herceg ablakai alatt kígyózik az út: messzirõl látja a porfelhõt, melyet egyetlen lovas ver fel. A szem követi a közeledõt. Nosztalgia. Hányszor látta így az elporló ködfelhõket, a kibukó és tovavágtató lovast. Vendég sem jön, Pedro Es-covedo ritka holló, aki megáll, bekopog, megismeri még Albát.

A lovas legény körülnéz, látja a kastélyt, arra fordítja a zablát, kocog a kapu felé. A herceg megismeri az udvari istálló színeit, ezt a nyerget minden váltott lóra ráadják, hogy az útitársak könnyebben adjanak helyet. Lehet, hogy mindez távoli fények és árnyékok játéka, ahogy megõrizte az emlékezet, de a fáradt szem követi, amint elhagyja az útfordulót, már itt van a széles alléban, alakjára ráborul a nyárfák árnyéka.

A véres heceg keze remeg, amikor felbontja a pecsétet. Fülöp, akit nem ismer senki, megmozdult, hosszú csend után, mely néha olyan, mint az örökkévalóság vetülete. Alba olvassa:

„Kedves Bátyám, Alba hercege, szükségét érzem annak, hogy szolgálatait újból igénybe vegyem. Kérem arra, haladék nélkül kövessen el mindent, hogy minél hamarább Madridba érkezzék. Yo, el Rey.”

Uzeda arca változik, a tájék kopott foltjai virágba borulnak, az Unica Corte képe felmerül tornyaival, az ismert folyosókkal, a camarilla nagy állóképeivel. Az öreg Alba a kard, mondta Antonio Perez, kitelt a becsülete. A fegyvert szögre akasztják, ott rozsdásodhatik. Most újból üzen érte Fülöp. Valami megváltozott a világban; Alvarezre, Alba harmadik hercegére a királynak − úgy látszik − újból szüksége van.

A találkozáson hamar túlesnek. Mindent megtölt már a nagy portugál vállalkozás ígérete. Fülöp a trónigénylõ, aki nagyapja jogán követeli a lisszaboni koronát. A cratói Prior hitvány fattyúvá válik a proklamációban, aki nem méltó arra, hogy tovább viselje lovagi mezét. Fejére ötvenezer dukátot tûz ki − annyit, amennyi szegény Dom Antoniónak elsõ évi járadéka lett volna, ha megkötik a titkos megegyezést.

Alba ott ül a legbensõbb szobában, tollas kalapjában, élve a joggal, mely Házát megilleti. Mellette Santa Cruz márkija hajlik a térképekre, a király fel-alá sétál a szobában, hallgatja öreg, kipróbált vezéreit.

− Ha átlépünk Lisszabon irányába − mondja Alba − (mintha nem lett volna a számûzetés másfél évtizede s tegnap vezényelt volna utoljára hadsereget) −, s kegyelmességed, õrgróf úr − a gályákat felhozza Cádiz-ból, s elzárja a protugál kikötõket… így körülvehetjük a fõvárost. Akkor a fattyú aligha menekülhet meg.

− Crato Priorja, uraim…

A hang száraz és szemrehányó. A király tiszteli az ellenség rangját, a burgundi szertartásViolante fiának még ad az ég kegyeltjei között parányi, szûk helyet. Alba egy percre elhallgat, utána kérdezi:

− Mennyi katonát bíz rám felséged?

Fülöp számol. Minden egyes ember pénzt jelent, terhet a kincstárnak, fosztogatást, amerre elvonul, a letarolt vidék lesírja az adót. Mindent tud, mindent ismer. Ez a legerõsebb ármádia a keresztény országokban, talán ez az egyetlen állandó, fizetett, szervezett, gyakorolt hadsereg. Sok gyalogos, kevés lovas. Lovagot mindig ki tud állítani, de tûzfegyverhez értõ tercióbeli gyalog embernek sok évig kell tanulnia addig, amíg véres foglalkozásának mestere lehet. Számol.

− Nagy erõvel kell, Alvarez, fellépnünk, akkor elkerülhetjük a vérontást. Harmincezer embert adhatok… talán még ötezerrel többet is. Akkor még mindig marad tartalék… jól takarékoskodtam, ugye? Ezek gyalogosok. Lovast kevésbé használhat… mindössze háromezerrel számolok. Az ágyúkat önnek kell kiválogatnia. Elég?

Alba a háborgó Németalföldre gondol, a lázongó és fizetetlen zsoldosokra, akik fosztogattak, betörtek, dúlták a grófságokat. Kevesen voltak, szemben velük a gueux-k, s felkelõ volt minden flamand: aki csak tehette, hátukba döfte a kést. Milyen kevesen voltak akkor… Igen, a király jól takarékoskodott a katonákkal, a béke hosszú évei alatt. Ez volt az Eboli-ház vértelen diadala.

− Elég, felség… Nem tudom, Dom Antonio mennyit állíthat szembe velünk?

− Nincs tüzérsége − mondja Santa Cruz.

− Sok, ha tizenötezer embere egybegyûlik − mondja Fülöp. Hallgatnak. A koppantóval leverik szórakozottan a kanócokat. Nézik a nagy térképet. Itt kígyóznak a zöldre festett utak, a dombok hajlása, zsugorított arányokban. Még minden zöld, barátságos, vidám a földeken, mindenki él, dolgozik a maga módja szerint. Három férfi ráhajlik a mappákra az Escorialban. Holnap kimennek a parancsok, egy hét múlva megindulnak, hogy Fülöp birtokba vegye a Luzitán királyságot.

A várószobában ott áll Herrera. Olyan ez a kastély, mint a milánói dóm. Századok telhetnek el, s még mindig nincs befejezve. Így mondják a kishitûek s azok, akik kételkednek abban, hogy a király végrehajtja azt, amit akar. Herrera nem foglalkozik a fegyverekkel. Az õ térképei, gondolja a király, békésebbek, mint azok a nagy pergamenek, melyeket õk a belsõbb szobában teregettek ki.

− Valamit kíván, Herrera?

A ráncos arcon átfut a mosoly.

− Felség, a festõ, akirõl beszéltünk, El Greco… a nehéznevû, Toledóból átjött Madridba. Kéri, felséged jelölje ki az idõt, amikor bemutathatja azt a vásznat, amit felajánl az Escorial számára.

− Nagy mûvész, Herrera?

− Felség, a szem a képek nyugtalanságában is meg tudja látni az isteni harmóniát.

Alba és Santa Cruz udvarias mosollyal hallgatják, mint akiknek szent a fejedelem minden szeszélye, végzik a Szolgálatot. Holnap elindulnak Portugália felé, hogy meghódítsanak egy földet, mely nem tartozott soha a spanyol koronához: érzéseiben, vágyaiban mindig óceáni volt, Herkules Oszlopain túlra nézett, nem akart semmirõl sem tudni, ami spanyol. De most itt állnak az elõszobában. Érzik, hogy uruk másként beszél, mihelyt mûvész közelében érzi magát. A hangja lágyabb, figyel a beszélõre, mintha királyságának sorsa függne attól, hogy eltalálja-e a gondolatát. Összenéznek. Most másról lesz majd szó, mint az ismeretlen toledói mesterrõl, aki Krétában született. Holnap megszólalnak a dobok, s megindul a Tajo torkolata felé a szomorú Örökös.