NEGYEDIK RÉSZ

ÕRÖLNEK A FLANDRIAI MALMOK

1

Coligny grófja nézte a Louvre udvarán a labdajátékot: Károly, a leg-keresztényibb király nagyokat puffantott a faütõvel, a játszmában Coligny s Guise hercege vett részt. Coligny már elõzõleg beszélt a királlyal, akit misérõl elkísért a palotába. Augusztus délelõttje volt, az udvar még mindig a nagy esküvõ bódulatában élt: Navarrai Henrik s a szenvedélyes Margót hercegnõ násza egy hét múlva is még benne remegett a levegõben, enyhítette a túlfûtött, szenvedélyektõl telített hangulatot.

A hugenották nem érezték magukat biztosan Párizsban. A jelek s rebesgetések riadt, gyanakvó embert faragtak belõlük, a „Cité” komor és ellenséges volt a protestánsokkal szemben, az Egyetem elfordult tõlük, a polgárság rendbontóknak tekintette az új vallás híveit. Kint, vidéken biztonságosabban érezték magukat: a kastélyok s nemesi szövetségek árnyékában. Párizs félelmes volt, kiismerhetetlen. Colignyt, Franciaország tengernagyát tizenkét testõre kísérte, amint kora délután a fátyolos, tompa melegben szállására igyekezett. Egy levelet tartott kezében, amikor keresztezte St. Germain de l'Auxerrois kis terét. Lehajlott, valamit megigazított saruján. Ebben a pillanatban lövés dördült el a szemben levõ ház emeletérõl. A golyó egyik ujját s másik karján a könyökcsontot roncsolta szét. A kendõvel letakart ablakon kis lyuk mutatta a fegyver csövének helyét. Lassan szivárgott ki a lõporfüst.

Az admirális megtántorodott, de aztán állva maradt, oda mutatott a házra, ahonnan kapta a lövést. Utána hazatámogatták szállására, a Rue de Béthizyn.

Így kezdõdött. A Louvre megreszketett az izgalomtól, amikor befutott a merénylet híre. A gyors villásreggeli után Medici Katalin s Károly király jelentõs kíséret élén elhagyta a rezidenciát, s felkereste a Rue de Béthizyn a lázban forgolódó sebesültet. A korona két hercege s Henrik, Navarra királya állt az egyszerû tábori ágy körül. Az orvosok már egyetértettek a felcserekkel. Ugyanaz az Ambroise Páré, aki Henrik király szemébõl igyekezett eltávolítani a halált okozó faszilánkot − most késeivel s fûrészével ujjcsonkot metszett le, lancettája az alsókarban kereste az ólomgolyót. A király belépett a szobába. A tengernagy a királyi család vendége volt, a király saját maga szavatolt személyének biztonságáért. „Gróf úr, ez a merénylet a király ellen volt.” A sápadt arc most nem mozdult, a fájdalom megsokszorozta ráncait. Madame Cathérine lehajlott az ágyhoz, asszony módjára. Õ válaszolt fiának, halkan, de úgy, hogy mindenki hallhatta: „Nem… inkább Franciaország ellen követtek el merényletet…”

Coligny szeme kereste a király habozó, riadt tekintetét.

− Egy pillanatra egyedül szeretnék maradni felségeddel!

A szoba kiürült, Cathérine kutató tekintete rajta nyugodott a fián. Ketten maradtak a szobában, olyan halkan beszélt Károly a betegágy felé hajolva, hogy ne hallhassa õket senki sem. Coligny felült az ágyban, õ kezdte:

− Sire, ez volt a kezdet… Jól lõtt, csak én éppen lehajoltam. Másként a második lövés szíven talál. Ez a kezdet. Búcsúzni szeretnék.

− Az Úr nagy szenvedést bocsátott önre. E pillanatban nem tudom enyhíteni. De higgye meg, ha felépül, nem lesz más gondom, mint hogy önnel szemben kimutassam a korona jóindulatát. Miért akarna búcsúzkodni?

− Sire, az idõ sürget. Nem várakoztathatja meg az édesanyját. Csak kérve kérem, vegye azt, amit mondok, mint végrendeletet. Gondoljon Flandriára. A vér nemhiába folyik ott. Alba elvesztette a játszmát. Ennyi vérrel nem lehet egy országot meghódítani. Küldjön, Sire, segítséget a gueux-knek. S ha lehet, támadja meg a spanyolokat… mielõtt õk készülnének fel szárazföldi hadjáratra. Mielõtt Don Juan venné át a seregek vezetését. S arra kérem, Sire, ne vonjon vissza jottányit sem abból, amit a hit szabad gyakorlásának jegyében már eddig elrendelt. Ne szûkítsen azon, amit egyszer már megengedett… Ez minden, Sire… s talán még annyi, amit bizonyosan csak egy haldoklónak szabad elmondani. Madame Cathérine látogatásával megtisztelt. Hálát érzek iránta, utolsó leheletemig. De felségedet arra kérem… álljon saját lábára. Minél kevesebb befolyást engedjen más személyiségnek… akkor is, ha az az édesanyja. Bocsásson meg, ha feltartottam ily hosszú ideig. A Montmorency-ház örökösen büszke lesz arra, hogy e szerény hajlékot meglátogatta Szent Lajos unokája. Köszönöm, Sire…

Károly kiment, hanyag atléta módjára, mint aki zavarban van, nem tudja elrejteni meghatottságát, s még sincs gesztusa, mellyel e nagy megrendülést kifejezheti. Kint bevetette magát a kocsi párnái közé. Arca eltorzult, indulat kergette rajta a gondolatot. Nem beszélt senkivel, így lett este, 1572. augusztus 22-én.

A Louvre-ban egymás mellett éltek katolikus és hugenotta udvari emberek. Az eddig türelmes, halk mosolyt most elmosta a féktelen szenvedély. Nem elegyedtek, a vacsoránál két kapitány bedobta a végszót: ha nem bosszulják meg az admirális könyöksebét − negyvenezer ember esik majd áldozatul. Ki lesz a negyvenezer? − kérdezte valaki vészjóslóan. A király mereven nézett Monsieur de Piles-re. Egy percig néma csend volt, majd IX. Károly felemelkedett. Rövid, tragikus estebéd. A „negyvenezer” szó szétszóródik még aznap éjszaka a városban.

Reggel. A boltosok nem nyitnak ki, a párás augusztusi nappal megtelnek az utcák. A „dramatis personae” elõlépnek, már nem engedik át szerepüket a néma játékosoknak. Guise hercege nem szökött meg, nem vonult vissza, nem félt attól, hogy minden ujj rámutat: õ az értelmi szerzõje az admirális elleni füstbe ment tervnek. Párizsban marad, megtámasztja hátát a Városnak, mely− kissé érthetetlen módon − hõsévé avatta e hercegi kalandort, a legveszedelmesebbet s legokosabbat a „lotharingiai farkasok” közül. Henry de Guise a királyhoz megy. A kisebbik udvartartás elõtt fogadja rokonát Károly. A kihallgatás rövidnek indul. A lotharingiai beszél: hangja nyugodt, alig remeg a Louvre boltívei alatt. Fenyeget. A Város lázas, a felség vegye számításba azt, amit hû polgárai kívánnak. A király bosszús, rosszul aludt, nem ura egészen idegeinek. Guise szava felborzolja az indulatát. Kegyetlen. A szó kiröppen: „az igazság keze, Monseigneur, mindenkit utolér… Nem menekülhet elõle senki sem”. Sokszor mondott királyi frázis; de itt s most súlya lenne, ha Károly nem lendülne át újból percek alatt más hangulatba. Mint a tenger… mondják a királyról az elnézõbbek. Ha nem fogja erõs kezével Cathérine − e puha, ingatag lélek szétesik. Mint ezen a végzetes napon, mely túl rövid volt ahhoz, hogy a királyi udvar megállítsa a tragédiát.

Mindenki érezte, hogy készül valami. A Rue de Béthizy-beli szálláson ül a protestánsok vezérkara: csupa izgatott, tanakodó, határozni nem tudó ember. Mennyi hugenotta fegyveres férfi lehet Párizsban? Õk magukat talán ötezerre, talán valamivel többre becsülik. Ennyi kard: félelmes hatalom egy városban, ahol magának a királynak sincs látszólag ennyi fegyverese. A fiatalabbak támadást javallnak. Rohanják meg a hugenották a Louvre-t, fogják el a királyt s Cathérine-t, kiáltsák ki a respublikát. Mások mondják: várjunk. A bölcs s körültekintõ Vidámé de Chartres az egyetlen, aki a tisztes menekvést javasolja. Húzódjanak ki a várfalon a sorompón túlra, ne maradjanak benne a párizsi egérfogóban; a város félelmes, szûk, ellenséges: szemben áll a protestánsokkal. Coligny grófja néha felnyög a fájdalomtól, láza van, kissé tört a szeme, hallgatagon kíséri a beszédet. Nem döntenek. Egész nap tárgyalnak, nem születik meg semmi sem.

Guise ott marad a Louvre-ban. Mindenki mindenkivel beszél, intrikál, javall, közvetít. Mindenki tudja, hogy Henry de Guise az apát akarta megbosszulni. Ezért sült el a fegyver a kis tér ablakában. De a többi? Mi lesz a többivel, s ki dönti el Franciaország nagy põrét most, hogy Coligny nem esett el, csak megsebesült? Franciaország három marsallja ott jár a bolthajtások alatt. A királyi hercegek s a királyi fattyú behúzódnak a kabinetekbe. Itt folynak a legtitkosabb tanácskozások. A titkos ügynökök − persze, feltûnnek. Ayala − a katolikus király legügyesebb embere, mosolyogva hoz valami jelentéktelen üzenetet. „Most érik meg Bayonne” − súgja oda neki Retz hercege. „Bayonne” − mindenki ajkán ott ül a szó. Egyszerre emlékeznek a „békafejekre”, Alba szavára, szegény kis Isabelle makacs igyekezetére, hogy elérje mindazt, amit rábízott ura és parancsolója − a katolikus király. Emlékeznek Cathérine-re, aki Ba-yonne-ból nagyon hithûen érkezett vissza, sokáig tûnõdött a türelmi rendeleteken.

Minden forr a Louvre-ban. Mintha mindenki összeesküdött volna a nyár nyugalma ellen, a kánikulában feltör a városban is az indulat. Sohasem látott népek lepik el az utcákat, a kiskocsmákban folyik az alvilág szennyes, erõs sodrású, csatakos folyója. Sok a fegyveres, különös alak. A polgárok maguk is fegyvert válogatnak. A polgárõrség tagjai megkapták a felszólítást: maguk s fegyverük legyen készenlétben. A fegyver Párizsban, a polgároknál: muskétát, ólmot jelent.

A nap hosszú és félelmetes. A Louvre õrzi a szokások rendjét. A király kimerült az elõzõ rossz éjszakától, rövidesen aludni tér. Madame Cathérine nincs egyedül. Két lánya − a navarrai királyné, Margót és Claudia keresi fel. Az éjszaka forrónak ígérkezik: a hatalmas, szürke falak csak úgy ontják a beszívott napfényt, nincs pillanatnyi megnyugvás sem, a baldachinos, hatalmas ágyakból kiûzi a hõség azokat, akik aludni próbálnának. Margót bemegy hálószobájukba. A tíznapos férj ott ül az ablaknál, híveivel együtt, nehéz, komor tanácskozásokba merül. Margót visszamegy anyjához, majd saját kisebbik hálószobájába lép, bezárja. A küszöbnél csak az öreg dajka hever le. Navarrai Henrik ott marad a hálószobában. Hangját elnyelik a falak. S a többiek? Ki látja Guise hercegét, amint elbocsátja − még éjfél elõtt − Charront, a városbírát, akinek keze alá tartozik a polgárõrség. Charron végigmegy a hallgatag Párizson. A Szajna partja mögött házak vannak: mindenik ablak embereket rejt, virrasztó mécsek sorát lobogtatja a szél. A férfiak faggyúzzák a muskétákat, port töltenek a zacskókba s szarvakba. A várostizedesek elhaló szavát hallják minden tömbben, minden kerület elõtt.

Nem történik semmi, csak Párizs virraszt a forró, nyomasztó éjszakában, amikor hajnal elõtt, még vaksötétben, melyet alig-alig szeg meg a szélén a leghalványabb vörhenyes csík − megszólal egy harang. Miért harangoznak éjszaka Párizsban? Szent Bertalan éjszakáján miért szólal meg percek alatt, hajnali háromkor, minden templom harangja, mely a Citétõl jobbra és balra épült? Valami félelmes van a harangozásban s abban, hogy egyszer még feljajdulnak, utána beáll a csend. A Louvre sötét, álomba zuhantnak látszik. Egyetlen fénybogár sem színlik itt fel.

Rue de Béthizy. Egy szakasz íjász áll õrt a király jóvoltából. Most egyszerre erõs csapat érkezik. A kapitány megismeri a feketeköpenyegesben az élen − Guise hercegét. Valami kezdõdik. Itt folyik az elsõ vér: a hugenotta nemesek ébren vannak, talán idegeik mélyén várták is a támadást. A királyi íjászok fedetlenül hagyják a kaput, elõreengedik a mélységbõl feltörõ Guise-t s csapatát. Miféle emberek? Sok az idegen, flamandok, nápolyiak, lombardok, egy cseh. A „Beme”. Kevés a francia köztük: ezekben nemigen bízott a lotharingiai. Akiket kiválogatott a bosszúaktusra, azok most vér s zsákmány reményében mögéje állnak, már ott küzdenek a ház kertjében. Guise beáll a fa mélységébe, éles, metszõ szava áthasítja a csendet. Õ az egyetlen, akinek még szót fogadnak a gyilkosok.

Coligny grófja hallja a zajt: az éjszaka nem könnyû a lázasnak, álom s ébrenlét különös keverékében él, az élet és halál mezsgyéjén jár az emlékezet. Megszólal a harang, s percek múlva lent felcsap a ház elõtt a harc. A szoba megtelik sebesültekkel, akik ide menekültek. A folyosók szabadok, a hátsó kijárásokon még meg lehet próbálni a menekülést. A ház nincsen egészen körülvéve. Coligny nem akar ágyban maradni. Morin, az udvari pap van mellette. Kérdõen néz rá. Morin felüti a bibliát. A szobában, mely megtelt kardcsörgéssel, sietve felcsatolt vértek zajával, felhangzik az Úr ódon, francia szava. Coligny áll. Sápadt, hatalmas ember, a láz leverte lábáról, most próbálja megint a megszokott mozdulatokat. Gyenge. Nem tudna menekülni akkor sem, ha akarna. Mindenkit elküld. A tétova hívek lassan hátrálnak az ajtó felé. Némelyiknek fegyver van kezében, a másik könnyebbnek tartja enélkül az elinalást. Egy tolmács marad az admirálisnál. Különös ember, Müss Miklós a neve.

Egyedül maradnak, percek hullnak a semmibe. A zaj felcsap, lecsendesedik, aszerint: találtak-e már lent áldozatot? A tengernagy olvassa az írást. Belemélyed, a roskatag test már nem vágyakozik fegyver után. Halálosan nyugodt, egyedül van. Nincs elõtte semmi. Mögötte háborúk, gyõzelmek, fejedelmek kegye, a lélek nagy változásai. Montmorency. Az õsök lelke most nem asztali frázis. Megsimogatja szakállát. Az õ Házában nem hátráltak soha. Az õ Háza majdnem olyan régi, mint Capet Hugóé. Az ajtóra ráhull az elsõ alabárd. Boldogabbik vége széttöri deszkáját. A tolmács ott marad. Nem illõ a menekvés, nem hagyja el urát. Vár. Az arcokat elkormozta, bemocskolta a fáklyafüst. Ijesztõek, valódi mivoltukat adják, gyilkosok. Vöröses szem, hiénaarc, tömpe orr, nyúlszáj, dülledett arc, kiugró pofacsont. Mindkettõt megjelölte az anyatermészet. A légvonat eloltotta a fáklyát. Kívülrõl már beszûrõdött a hajnal.

A gyilkos, aki közelebb jön: hatalmas, szürke aggastyánformát lát, aki ráhajlik a nagy könyvre, mormolja az Igét. Lehet, hogy varázsló, s most töri rontásukon fejét. A gyilkos, aki „Beme” névre hallgat társai közt – megembereli magát, erõt vesz a különös szorongáson. Az imádkozó keze ügyében fegyver, asztalán felvont kakasú pisztolyok, kezében kard. De most ráhajlik a bibliára, olvassa. Mintha nem történnék semmi sem körülötte. Végsõ póz ez vagy lecke: örök Franciaország? Valaki így búcsúzik, aki érzi: õ csak folytatás az õsök sorában, utána is tovább ömlik a vérpatak.

− Kegyelmed az admirális?

A hang reszketeg, torzult, de majdnem udvarias. A nagyúr arcán elvillan valami. Az utolsó mosoly.

− Tedd, fiam, amit akarsz. Megváltoztatni a parancsot nincsen módomban.

Az orgyilkos beledöf vaktában a fegyvertelen emberbe. A többi mögötte követi. Egy buzogány végez vele. Marton Kochnak hívják, aki cséphadaróval fején találja, bizonyos Konrád nevû, aki leadja az utolsó ütést.

Lent, a kert mélységeiben megszólal az átható, félelmesen nagyúri hang: „Elkészültél-e már?”

− Már nem él, Monseigneur!

− Vessétek le a testét, hadd lássam!

Az idegen brávók lehajítják az ablakon át a testet, beleizzadnak a cipekedésbe: Coligny súlyos, óriás csontú, mint valami ismeretlen fajtájú õsállat. Még gõzölög a vér. A kertben a nagy szárazságtól kiporosodott a fû, tikkadt minden, a vér a porral elkeveredik… Guise alaktalan tömeget lát, mert még szürke a hajnal, közelebb megy, kesztyûje végével felpeckeli az áldozat szemét.

− Coligny…

Bosszú. A harangok szüntelenül jajgatnak, Párizs összes harangjai. Egyszerre megdördül az ég. Szokatlan hajnali vihar kerekedik, a szélvész átrohan az utcákon, szántja a kerteket, magával ragadja a tûzcsóvákat. Nyári zivatar égzengéssel, becsapó villámokkal, jégesõvel. Az emberek szomjasak a vértõl, nem csillapítja õket az esõ. A király katonái köré formálódik a többi: Guise bandái, Charron felfegyverzett polgárhada. Mögöttük fekete, ismeretlen tömeg.

„Az érvágás minden évszakban jót tesz” − mondja Tavanne marsall a fegyvereseknek, amikor meginognak az elsõ lépésnél, ekkor lázad fel utoljára az emberösztön, riad a vértõl, megtorpan az ember, aki még soha nem ölt. Egy pillanatra. Utána gyilkol. Az elsõ ütést még behunyt szemmel adja védtelenre, csak magáért a lendület kedvéért. Szakítani azzal, ami volt. A siheder csóvát vet a házba. A sakálok berohannak, szerteverik az ajtót, a félhomályban lepedõt rángatnak ki az ágyból, sietve kaparják bele a motyókat: ezek a szorgosabbak, a marokszedõk. Az aratók már messzibbre járnak. Mintha megjelölte volna a házakat az angyal. Hugenották… De vajon hányan, hithû pápisták közül is keveredtek az áldozatok közé? Az indulat nem válogat. Valami felszakadt Párizsban, elszabadultak az ösztönök.

A hugenották nem mind urak. Csak azok, akik bejöttek Coligny kíséretével, s ezek is egyszerûek, fekete köntösükön kevés a kõ. Tüntetnek komorságukkal, bibliai puritánok. A városban szállást vettek maguknak: kisembereknél, polgároknál. Most mind ebek harmincadjára vetve pusztulnak, vagy csak sebet ejtenek rajtuk, forgandó szerencséjük szerint.

Az embereknek nincs arca: a vonások elvesztették az értelem rugalmasságát. Piszok, por, szenny és vér s az elszabadult indulatok: az ember szerszámával öl, kiáltozik, hogy bátorságot kapjon, utána rabol.

Reggeli csendes órák. A vihar félelmes egy nagyvárosban. Ha lecsendesedik egyik kerület szélén, a zsarátnok erõre kap a másikban. Aki cipeli a zsákmányt − nem biztos, nem ütik-e le ismeretlen cimborák a túlsó sarkon, mert már minden elszakadt, ami fékez: a városporoszlók, a gyûlölt fogdmegek most ott fosztogatnak Charron derékhadában. A nép õsi, titokzatos városlakó. A vérpajtásság nem kenyere. Ha lehet, a tumultus hevében − ezeknek is egyet odadöf. Mindenki mindenki ellen harcol. Maga a vér már az egyetlen zajló élmény, az álmatlan test elixíre. Ahogy rohannak házról házra, ûzve a kínzó nyugtalanságtól: semmit el nem mulasztani, nem hagyni ki egy hajlékot sem… nem tûrni, hogy a másik fosztogató banda megelõzze: valami a démonok nyugtalanságából. Minden keret összetört. Ítéletet tartani Párizsban a hugenották felett. A tornyokban szüntelenül jajgatnak a harangok, nem lehet elviselni, hangjuk olyan, mint a korbács. Csak a harangok szava szûnnék meg, ezért nem lehet megállni, roskatagon s vértõl foltosán továbbûzi õket a hang.

Louvre. A királyi palota csendes. Ott még állnak az õrök, a szakácsok tápászkodnak, az üstökben párázik a langy víz, a tûzhelyek õrzik a tegnapi zsarátnokot. Nincs semmi, amikor Margot-nak, a királylánynak ajtaján valaki bekopog. A dajka kiszól: ki az? A hang sürgetõn, szinte ordítva ismétli a hívást: Navarra… Navarra…! Ahogy maguk közt szokták hívni a hugenották Bourbon Henriket. A tolózárt félretaszítja Margót − csillogó szemû, bátor, különös asszony. Már tudja, hogy történik valami, amire senki sem számíthatott: Navarra… mondja a hang, nincs hozzá cím, a rémület eltörölte a sallangokat. Udvari ember esik be, Léran a neve. Csupa vér, karját mutatja; melyet elért egy alabárdütés. Mögötte a palota fogdmegei. Az arcuk torzult, de még mûködik az udvari fegyelem: egy pillanatra meghõkölnek a király húgának ajtaja elõtt. Margót hangja felcseng a homályos folyosón. Egy õrségbeli tiszt szalad arra − elzavarja a négy alabárdost. Léran beesik, halottsápadt, a vér ráfröccsen Margot-ra. A dajka jajgat, tehetetlen. Egy darab vásznat tépnek a lepedõbõl, bekötik, egy perc, Margót kimegy újból a folyosóra. Mi történik? Test zuhan három lépéssel elõtte. Már akkor Claudia is kiszalad, úgy festetlenül, rendetlen hajzattal, reggeli köntösben. A Louvre járataiban mindenütt vér, sikítás, fegyverzaj. A kézifegyverek ráesnek a menekülõkre; ha szalad, utánahajítják az alabárdot, a láb összecsuklik, a test utánazuhan. Vége. Ha szerencsés − eltûnik a hajlásnál, talán felszaladhat egy lépcsõn, bejut egy csendesebb járatba, elnyeli valamelyik kabinet. A királyi lakosztályok körül minden sikamlós a vértõl. Margót nem bírja el. Claudia szobája nyílik legközelebb. A szem fennakad egy percre. Valaki illatszert szagoltat. Hol van Henri? Füleslabda játékra készült, úgy beszélték meg a királlyal, reggel játszanak. Condé is ott lesz a nagyudvaron. Hol van Henri? Most nem lehet elájulni. Mindenki tud mindent, az ösztön elárulja a vihart. Hugenották… halál a hugenottákra: ezt leheli ki a kõ, a zsoldosok eszelõs szava, a jajszó, melybe itt-ott komor s felcsattanó zsoltárok vegyülnek, melyeket hörgés zár le strófájuk elõtt.

Navarrai Henrik beszalad Claudia szobájába, mögötte testõre. A szem mindent elárul, tág és rémeket látó, fegyvere nincs, csak övén a tõr − ez semmi. Margót rohan az anyáért. Hol van ilyenkor Cathérine? Mit tudott minderrõl Cathérine? Most együtt vannak: Károly és az anya. Hajlanak, mint vetések a szélben. Megalkudtak a helyzettel, aki elérheti õket, talán megmenekül. Õk nem adtak senkinek parancsot arra: ölj. A király teljes idegfeszültségben ül, arca reszket, lába alig bírja testét; arcán átfut a válság és izgalom. Minden, ami itt történik körülötte, számára férfijáték. Õ még nem vett soha semmiben sem részt. Francia király, nem ölt. Szent Lajos hagyománya szerint csak gyógyíthat. Régi legenda: görvélykórosok vesztik el betegségük forradását, ha a király kezét rájuk teszi. Nem ölt soha embert. Részegség. Egy fegyver van keze ügyében. Golyóra töltött vadászpuska. Károly kezébe veszi. Az ablak nyitva van, a forróság már leereszkedett Párizsra. A király kiáll az ablakba. Lent, az udvar mélységeiben futó alakok, menekülõ kis csoportok, kezükben megvillan a meztelen kard, hátvédet keresnek egy pillanatra. Már csak a lovagi lendület harcol bennük, a lélek megbékélt a változhatatlannal. Károly felemeli a fegyvert. Most célba lõhetne. Áll az ablaknál, határozatlanul. Egy mosoly villan át rajta. Izgatja a játék s a látvány. Utána leereszti karját. Nem lõ. Mintha messzebbre lennének… mintha nem tudná bizonyosan eltalálni. Ám mindez nem bizonyos. Senki sem hallotta a fegyver szavát. Vannak mások, akik megírták, hogy Kilencedik Károly, Capet Hugó nemzetségébõl, ebbõl az ablakból lõtt rá ártatlan, francia polgárokra.

Margót áll az anya elõtt, térdel, már sír, a szép, okos fej elõrecsuklik, az átható, gúnyos, mosolygó szem most tele van könnyel, kissé széthízott, sokat szeretett teste elõrelendül. Szemében a halál rémülete, ahogy Henrikért, tíznapos uráért könyörög.

− Küldjenek õrséget védelmére. Jöjjön Navarra ide.

Margót védi Henriket és Condét. A vérszomjasabb nemesek és palotaõrök eltakarodtak a királyi folyosóról, itt fegyvertelen lakájok állnak õrt, sorfaluk közt halálsápadtan, mindenre készen megy a navarrai király. Király fogadja a rokont és sógort. Az õsök jogán s húgának násza címén testvérek. Mindketten viselik a királyok titokzatos rangját, mely még ezekben az idõkben is telve van az õsi varázslat charizmatikus értelmével.

− Áttérni, Henrik, vagy meghalsz…

Áttérni? Már változtatott vallást, s e nyugtalan korban vannak, akik imbolygó hitük válságában többszörösen megteszik Róma s Genf közt a szakadékos utat. De így, a reggeli feljajdulásban, amikor kint agonizál Párizs, felcsap a harangok hangja, mindenki mindenkit gyilkolhatna anélkül, hogy valaki lefogná kezét, ezen a reggelen, amikor arra készült könnyû köntösében, fegyvertelenül, hogy füleslabdát vessen a királyhoz, elkapja, ha õ vagy valamelyik herceg felé veti − játékra készült, s most mondja neki: „áttérni, Henrik”. Olyan gonosz, komolytalan a király, mint a szava. Cathérine a nagy néma szereplõ. Áll, zsebkendõjét tépi, õ a legnyugodtabb, olasz vérében talán ébredeznek Medici-élmények, Fiorenzában már sokszor, sokféleképpen pusztított Szent Bertalan-éj. Ám ott inkább kiáltoztak, mint gyilkoltak. De Párizs olyan, mint félelmes kamasz, esetlenül csúszkál a vérben. Most mindez felcsapott a palotáig.

Margót kiterjeszti kezét. A király véd, ha Navarra áttér. Bólint, ennyivel intéz el mindent ebben a pillanatban. Condé védekezik: majd holnap, kér annyi türelmet… a lélek üdvérõl van szó, örök dolgokról. De Condé nem olyan veszedelmes, mint Navarra. A király leengedi kezét, itt s ebben a teremben mégsem ölnek akarata ellenére a fogdmegek. A fegyverek ott pihennek a sarokban. Károly lába remeg, látszik a fehér harisnyanadrágban. Navarra szeme rátapad a lábra. Franciaország királyának nem szabad remegnie. Margót a legerõsebb. Megvédte urát. Liheg a kimerültségtõl. Õ is elfogadja mindazt, ami történt, mint mindenki elfogadja Párizsban.

Ayala, a spanyol ügynök befurakodott a palotába. Vagy itt töltötte az éjt? Nem tartja fel senki, ismerik hithû habitusát. Most nagy tét spanyolnak lenni. Büszkén megy, fekete, spanyol szabású, hosszú kabátjában. Mintha a katolikus király képét viselné. A szeme beissza a látomásokat. Minden mozzanat porszem formájában rakódik memóriájára. Ayala megy a vértõl gõzös folyosóhajlásokon, néha megáll, megnézi az áldozatot, csóválja fejét: „ez is”. Magában már szövegez. Nem lesz könnyû futárt találni. De neki meg kell elõznie minden más kurírt, a nagykövet lovas legényét, a velencei ágenseket. Ha õ jelentheti elõször a várva várt esemény hírét Don Felipének… ha az õ legénye döngeti meg elõször az Escorial kapuját… Ayala habozik… várjuk-e még, míg Navarra is… míg vele is végeznek, míg kipusztul Condé, Navarra… Armagnac, az utolsó hugenották Párizsban, s õ jelentheti urának: „Felség… a békáknak Párizsban már nincs többé fejük…” Ha õ, Ayala az elsõ, aki jelentheti… Látja magát, amint meghajlik ura elõtt. Kint, az antecamarában áll a mindenható Perez, s mondja: már beszéltem a felséggel, Señor…

Ayala visszahúzódik egy kabinetbe. Neki is a toll a fegyvere, amit övén visel. Mindenütt zaj még, a zsarátnokok izzanak, senki sem találja meg még önmagát, nem szokott hozzá ahhoz, ami történik. A spanyol ágens fegyelmezi akaratát. Ír. Egy óra múlva ki kell rohannia a lovasnak a déli kapun. Számolja… Mikorra érhet el a hír, az elsõ hír Madridba…?

− A békáknak nincs többé fejük, uram…

Antonio Perez ott vár reggeli órában a camarilla elõterében. A bolthajtások mögé húzódnak Los Velez õrgrófjával, aki most, Eboli herceg halála után a Palota látható feje. Õ az elsõ, aki felbontotta Ayala levelét. De már kalandos hírek keringenek az alvilági Madridban. A tenger mélyérõl fortyog, mintha tûzhányók szakasztanák fenekét. A mélységekben tudták már, ami történt, valami sajátos hajszálcsövesség köti össze a politikai mesterség kisembereit. A Louvre s az Escorial még hallgat. Cathérine fiával s a többi hithû hercegekkel együtt kikocsizik a vértõl gõzölgõ Párizsba. Condénak s Navarrai Henriknek is velük kell tartania: félig foglyok, félig meggyõzött konvertiták. Még csak a fõútvonalakról takarították el a hullahegyeket. A vér odaszáradt a nagy lávakövekhez, a kisebb utcákon szanaszét hevernek az áldozatok, ide nem jutott még Charron dögkertészeibõl.

Ezen a délelõttön ott áll a camarillában Perez a levéllel, elmondja Los Veleznek mindazt, ami történt. Õ már tudta, az ügynökök elõtte jelentették: Párizsban megkezdik rövidesen a nagy vadászatot. Majd Los Velez saját szemével olvassa a jótékony rémségeket. A békáknak nincs többé fejük. Condé, Navarra, a Bourbonok megsemmisültek hatalmukban.

A Guise-párt kerül a király közelébe, az Admirális nem tanácsol többé a maga kenetes módján a befolyásolható, ingatag Károlynak. Talán csökken majd a flandriai francia izgatás is. S a Pireneusokat sem kell védeni francia betöréstõl. Milyen különös kém ez az Ayala… „Szent Bertalan-éjszaka”, írja, mintha lenne annak valami jelentõsége, hogy kinek a névünnepén irtották ki a hugenottákat? Olvassa a szöveget… Navarra még megvan, Condé még él. Kár. A királybékáknak − lám − még maradt fejük. Los Velez: a békepárt. Hispánia maradjon magára, elégedjék meg a fél világgal, Flandriával, az itáliai birtokokkal. Ne támadja meg Angliát a bebörtönzött szép királynõ kedvéért, s ne szítson háborút Galliával. Los Velez boldog. Most Alba hüvelybe dughatja kardját. Helyesebben: a felség dughatja Albát hüvelyébe, e meztelen, fenyegetõ kardot, melyet menten elõvesz, amikor az „akció” fenyegetõ jegyében kerengenék az égitestek.

Perez ismeri a szövegeket. Õ tud legjobban olvasni Madridban. Minden szöveget ismer, amit leírnak a városban: a titkos kiadók gúnyiratait, a perpignani s narbonne-i nyomdákat, a röpiratcsempészek útjait. Van, akit néha támogat… ez megér a titkos kiadónak nagy, komoly áldozatot. A nap kivillan, az Escorial hatalmas kétfejû sasmadarának kifényesedik aranytaréja. A koronák. A camarilla szentélyében olvassák a jó hírt. A franciák elleni ütközetet megnyerte fegyver nélkül a spanyol király.

A francia követ mosolyogva hátrált ki. Ritka a kegyes szó, Madrid egyike a legnehezebb posztoknak. Mindenütt felvillan a bûvös szó: „Bayonne”. Alba nincs Madridban, s mégis itt, az udvarnál, õ a nap hõse. Nyolcadik esztendeje, hogy õ kísérte el az édesanyjához Isabelle-t, õ beszélt sokáig Cathérine-nel. Ismerik a „békavadászat” szavát. Az udvar régóta így emlegeti a gall protestánsokat. A francia követnek minderrõl nem lehet tudomása. Párizsban sokszor változtak a színek, éppúgy hozhatott volna hírt a posta arról, hogy a király, Cathérine, Navarra s az admirális megkötötték a legbékésebb egyezséget, s ez majdnem annyit jelentett volna, mint: spanyol háború. Jöhetett volna hír arról is, hogy Henry de Guise bekerült a Bastille-ba. A francia követ most egyedül van az Escorial árnyékában. Mit tehet arról, hogy félreverték Bertalan éjszakáján a Citében a harangokat, s hat-nyolc vagy tízezer francia embert megöltek egyetlen nap alatt, égnek Párizs kerületei, a gyilkolás átharapózott Toulouse-ra, Rouenra, Orléans-ra… mindenütt felbomlott az utca rendje. Ölnek. Végig a vidékeken, ahol városi nép él: üldözik s gyilkolják a protestánsokat. Minderrõl mit tehet a francia követ, aki kihátrál mosolyogva a katolikus felség legbelsõbb kabinetjébõl?

Fülöp megköszöni Cathérine-nek s a királynak mindazt, ami történt, Európa katolikus uralkodóinak doyenjeként. Megköszöni, hogy helyreállították a királyi tekintély mértékét, a trónt nem szennyezi be többé okvetetlenkedõ eretnekek szava. Nincs többé sérelem Franciaországban, a békáknak nincs fejük. Fülöp tudja, hogy ezekben a napokban kegyelt személyiségek szerepében tetszeleghetnek Bécsben, Florenzben, Rómában a francia követek. Megindul a szerencsekívánatok árja a férfias király s a kitûnõ anyakirályné, Cathérine felé. Rendet csináltak a portán, az erõs kéz politikája megszilárdította mindenütt a katolikus monarchiát. A hírt továbbadják népeiknek majd, felnagyítva s még véresebben, a nyomdák már versbe szedik. Deo gratias, mondják az udvaroknál a politikusok és fõpapok, Galliában minden visszatér a régi mederbe… a király nem inog többé a trónusán.

Erzsébet? Angliai Erzsébetnek rossz napja lehet. Ezen az estén, amikor megkapta a hírt mindarról, ami pár napja történt Párizsban − a zene elhalkult, megálltak a táncosok. Erzsébet egyetlen szót sem szólt, de látják a lárva módjára kifestett arcon, hogy valami szörnyûség esett meg, ami megtöri a királyi fegyelem páncélzatát. A zománc töredezik az arcon, a test, mely egy perccel ezelõtt még kecses ritmusában illett a táncmuzsikához, visszanyeri ridegebb formáit. A királynõ visszavonul. Kéreti a francia követet…

A bíborosok Rómában ráhajlanak a levelekre. Navarra? Azok az egyházfejedelmek, akik − mind − készülnek arra a napra, amikor felszáll a fehér füst a konklávé kandallójából, s megállhatnak az Erkély nyílásában, a szertartásmester halkan kérdezi új nevüket − a curiális bíborosok arra gondolnak: miért maradt Navarra életben? E denevérhitû herceggel miért kell majd nekik újból bajlódniok, ha egyszer mégis õ lesz a francia király?