2

A áklya megremegett az õrt álló vitéz kezében, amint jelt adott társainak. Félelmesen kihalt volt a téli Granada, a csillagok hidegen ragyogtak, lassan leesett a Sierrák felõl ideszivárgó köd. A fél tucat városi alabárdos megindult most párosával Albaicin negyede felé. Feladatuk az volt: körül kell járniuk a mór városrészt, bemenni a szûk, kanyargó ösvények közébe, felhágni az õrtoronyba. Onnan letekinthetnek a néma világra, mely Granadát körülveszi.

Eddig is szokásban volt az éjszakai õrjárat, ám most − hogy minden telve van még nappal is sokat sejtetõ suttogásokkal − minden megváltozott. A fáma felkelés hírét hozza, titkos tanácskozásokról esik szó, melyek ott folynának a zárt világú mór házak belsõbb szobáiban. Itt bent még mindent elfed a külszín − ám a hegyekben már készen állnak a moriszkó seregek, a falvak is csak titkos parázsvetésre várnak, hogy egyszerre lángra lobbanjanak. Úgy mondják, mióta a vihar szétszórta a partot vigyázó hajórajt, szabadabban jöhetnek-mehetnek az Afrikából induló könnyû vitorlás hajók… Mindez nappal még csak félig hitt mendemonda, de éjszaka, sötétben, halotti csendben úgy érzik az alabárdos legények, hogy az utcaszögelléseken túl a régi mór fejedelmek kísértenek.

Igen… a mórok békések voltak, de ragaszkodtak õsi szokásaikhoz: a nyelvhez, köntöshöz, fátyolhoz, fürdõvízhez, különös építési szabályaikhoz… s talán ahhoz is, hogy a spanyol betûvel együtt tanulja meg a kisfiú az õsök írását, olvasni tudja a Próféta könyveit.

A Santo Oficio sok-sok éven át panaszolta mindezt a királynak, de Fülöp sokáig hallgatott. Végre egy nap mégiscsak megérkezett a kormányzóságra a király leirata. A Korona úgy véli, hogy a mór beszéd, arab köntös, skufnta írás, ablaktalan ház − nem fér össze a keresztény szokásokkal. A mór vérbõl szakadt alattvalóknak is alá kell vetniök magukat azoknak az életformáknak, melyeket megszoktak a spanyolok. Polgáremberek köznapi ruháját viseljék, amint ezt megszabta a városi tanács bölcs rendelete.

Legtöbbjének nagyapja, dédapja vette fel a keresztségét: sok volt a kisember közöttük, jórészt kereskedõk, kocsikon hajtottak végig a csodálatos Végán, a világ paradicsomkertjén, mely Granada mentén nyúlt el. Lehet, hogy ha nem bujtogatták volna õket, s nem éledt volna fel újból és újból a spanyol gyanakvás − két-három nemzedék alatt egészen beleolvadtak volna az õslakók tömegébe, akik az egész világ meghódítására indultak: mindehhez képest Granada parányi álomváros volt, nem feküdt a tengerparton, nem ölelt át mást, csak az emlékek óceánjait.

Ha pénzt vagy katonát kért volna a király − vonakodva bár, de adtak volna. Ám az új rendeletek mindennapi életük szokott ritmusát szakították meg: el kellett hagyniuk a nyelv zenéjét, a bõ selymeket, a hûsen cseregõ forrásokat a fürdõmedencék szélén, a házak formáját, a fátylakat, melyek megakadályozták mindeddig, hogy akármilyen spanyol naplopó megleshesse asszonyuk szépségét. Ha nem éppen ezeket kérte volna Fülöp − nem tagadták volna meg, mert békeszeretõ, szorgalmas emberek voltak, akik lassanként megszedték magukat, így megadhatták volna a királynak, ami az övé. De Madrid az õ lelkük zárt, különös világába akart rést nyitni: a mórok felébredtek.

Az õrjárat továbbvonult. A fegyverek s fáklyák összezörrentek, a zaj felforralta a vitézekben a hõsi szándékokat, majd ellankadtak, félni kezdtek az ijesztõ csendben, melyet macska hangja sem szakított meg. A köveken nem siklott árnyék, a házak ablaktalan homlokzata nem engedett közel tekintetet, a vaspántok áthatolhatatlan világot zártak le. A lapos tetejû házak − úgy látszott − szunnyadnak a hold fényességében, mintha minden éjszaka ezt tennék, amióta Andalúziában spanyolok az urak.

A szemet a domb hajlásáról nyárfák sora vezette, a felszökõ sziklasarkantyún merészen ült a remekmû, melyet a két Mohamed épített, néhány századdal ezelõtt: az Alhambra.

A katonák felmásznak az Albaicin-toronyba. A toronyból átlátnak Granadára, látják az Alhambra-tornyot is, most ott is járnak õrt váltók. Az könnyebb, békésebb világ, Albaicin negyede a félelmetes. A torony csigalépcsõin patkányok futnak végig: az õrt állókat a nyirkos állattest megborzasztja, kihull kezükbõl a fáklya. A felgyûlt szalma s alom tüzet fog a legfelsõ emeleten. A katona lenéz, segítségért kiált, felnyalábolja a pislogó, felszikkadt füveket, lehajítja a mélybe. A szikrázó, parázsló tûzcsóva úszik a levegõben, végigfut a száraz levelek közt, elsenyved. A tûzjel most egyszerre az Alhambra-torony felõl kígyózik. A lanterna meglendül. Ijedt harangszót hallanak.

Valami történt Granadában. Az õrök, akik ilyen holdfényes, ködbe burkolt éjszakán járják a várost, Albaicin felé tekintenek. A veszély csak onnan jöhet, egy jel, egy intés elégséges arra, hogy fegyverbe hívják a mór népet, mely már alig bírja a reszketést. Karácsony. Minden szeretet ünnepét megcsúfolják ezek a reszketõs, ideges napok és éjszakák. Az apa befogja az öszvért vagy szamarat, ráülteti az asszonyt, a gyermekek a kordéban maradnak. Így várnak, fél óráig: mit mond a város a harangok nyelvén, melyek egymás után kezdenek jajgatni, segélyt kérni, felverik az éjszakában az amúgy is ideges lelkeket.

Granada olyan, mint a méhkas, csak az arab negyed zárt házai látszanak halottnak. Fény vagy mozgás nem árulja el, hogy a gondosan õrizett rácsok mögött reszketeg félelem, dac, mámoros hõsiesség keveredik egymással. Az arabok tanácskoznak. A fõnökök Adelet-nek, a viaszöntõnek házában virrasztanak. A hírek beszivárognak hozzájuk, minden nesz és rezzenés Granadában eldöntheti a felkelés sorsát. A mórok, akik titkos küldetéssel jöttek át Algírból − karácsonyestét választanák. A keresztény arabok haboztak. Egy hang mondta:

− Legyen újesztendõ éjszakáján. Kiköszörüljük a csorbát. Hetven esztendeje, újesztendõ napján foglalta el Isabel s Fernando Granadát.

Újesztendõig még néhány nap. Addig mindenhová eljutnak a titkos füst− és tûzjelek, fegyverbe állnak. A Végán nyolcezer felkelõ áll talpra, az Alpujarras hegyeiben még több. Az itteniek egy része török köntöst, kaftánt s turbánt vesz magára, hogy a hátulról meglepett granadaiak azt higgyék − török segélyhad érkezett. A haditerv pontos, a szerepeket kiosztották. A vezér nagy hasú, kopasz, csúf kis ember, Farax-Abenfaraxnak hívják, az Abencerrágok híres afrikai nemzetségébõl származik. Õ a legvéresebb, legkegyetlenebb közöttük.

− A hegyekben választunk királyt!

A lélek lobog a tervek mámorában, de a valóságban itt ülnek a viaszöntõ házában, töprengenek, mert hallják a félrevert harangok zaját. Megteltek a falak közt bolyongó naszrida királyok emlékével, akik mirtuszkerteket építettek a sziklafalak fölé, egymásba hulló szökõkutak ornamentikájával egészítették ki mindazt, amit nem mondhattak el a kõ, habarcs, arany és cédrusfa leheletesen könnyû szerkezeteivel. Királyuk lesz újból, a szomorú, kóválygó Boabdil feléled, lemossa a gyalázatot. A király meg fogja rohamozni az Alhambra hegyet, létrák százai futnak fel majd a kõszálra, s a barna dombok tetején felzendül Allah-il-Allah szava. A Generalife nagy csarnokában fog ítélni újból Granada királya, a hitetlenek felett is.

Holnap. Ám ma még csitítják Faraxot. Ma még ravasznak kell lenni-ök, mint a rókának. Még nem mentek ki a jelek, még nem álltak fegyverbe, még lecsaphat reájuk a város bírája, s a helytartó kiküldheti csapatait. Még nem készültek, kevesen vannak.

Így reszketnek, egymás árnyékától félve ezen a téli éjszakán Granadában keresztények és mór vérûek. Másnap sápadtan kel fel a nap. Minden megváltozik. Fegyveres járatok cirkálnak a városban, a zsoldosok hangja nyers, kihívó. Tudják, hogy az éjszakai hamis riasztásért az Albaicinbe küldött legények tûzlármája a felelõs. A harangok is, mert túl hamar szólaltak meg.

De már elmentek a jelek a Végára s a hegyekbe is. A köd feloldódik, a tisztásokon egybegyûlik a nép. Hatalmas hegyi legelõ, körös-körül szakadékok, patakok csobogása töri meg az áhítatos csendet. Arabok népe, Andalúzia mórjai, most válasszatok magatoknak királyt. A királynak õsi nemzetségbõl kell származnia, melynek ága valahol egybefonódik a Próféta nemzetségével. Hithûnek s gazdagnak kell lennie, fiatalnak, hõsnek és szépnek.

A mór király Hernando de Valor lesz, a leggazdagabb moriszkó Andalúziában, akit elismernek: Mohamed családjából eredt, az Almanzorok fajtájából, így ivadéka a Prófétának. Atyjának Károly császár írt címeres levelet. Mûvelt, nemes lelkû ifjú. Szereti a bort, a nõket, a pénzt, a hatalmat. Huszonnégy esztendõs. Lassan megelevenedik körülötte a havas tájék, megkezdõdik a királyi ceremónia.

Egy imám olvassa a jövendölést: Jõ majd egy ifjú, királyi nemzetségbõl, aki levált õsei fájáról, keresztvíz érte, nyilvánosan megtagadta a Próféta hitét. Ez az ifjú fogja megmenteni népét.

A hang diadalmasan felcsattan: íme, a kiválasztott! Az öreg csillagjós ráhajlik az ákombákomokra. Olvassa belõle ugyanezeket a jeleket. A közösség választ királyt. A bíborköntöst vállára terítik, tiara formájú koronát tesznek fejére. A földön a négy világtáj felé lábai elé tesznek négy lobogót. Leborul Mekka felé, imádkozik. Utána esküszik. A királyi eskü itt, a hegyek közelségében félelmesen egyszerû. Megvédi népét, élete árán is. Inkább százszor haljon meg, semhogy megfutamodjék.

Farax-Abenfarax, a vezér leborul elõtte, megcsókolja a helyet, ahol lába nyugodott. A kórus megszólal:

− Isten erõsítse meg Mohamed Aben Humeyát, Granada és Cordova királyát!

Elsõ tanácsülés a szellõs, hideg sátorban. Kékülõ kézzel irja alá az elsõ fermánt, kinevezi nagyvezírét, bírák, kapitányait. Követeket rendel minden muzulmán országba, akik majd hírül adják, hogy Andalúziában visszaállott a Rend.

Antonio Perez tudta már, hogy a király Don Juanra gondolt, amikor a lázadásnak elsõ hírét kapta. Az éjszaka ámulatai elvillantak a reggeli égboltozaton, amikor már vágtatott a ló, délfelé ott állt Don Juan az udvar zárt rendjében, hogy várja és kérje a parancsot a legfõbb akarattól. A kolostort ilyenkor átrendezik kancelláriának, a nagyszobában ott állnak az udvari emberek, a házfõnök átengedi celláját Alba hercegének vagy Ruy Gomeznek, aki éppen soros a felség mellett.

Kora délután, mire bejut. Fülöp ül a kemény hátú széken, ünnep elején, ha visszavonul a Jeromos-rendiekhez, valami szerzetesi van benne, megnõ szakálla, kámzsát visel, szeme még élettelenebb, mint odahaza, Madridban. Megjöttek a futárok hozta levelek, emlékezik mindarra, amit esztendõk óta jelentettek a kormányzók a lelkek állapotáról, a forrongó moriszkókról, a feltartóztathatatlan bomlásról. Mindent tud, ami ott lent történt és történik. Így fogadja Juant, a testvérnek s alattvalónak kijáró könnyû mosollyal, elhárítja a kézcsókot, kéri, hozzon egy kemény hátú, kényelmetlen széket, a maga számára, mint amilyenen a király is ül.

− Juan, ott lent mindenki mindenkinek ellensége. Az érsek nem szívleli a kormányzót, az õrgróf vádaskodik fia ellen, a városelnök, Deza, túl szelídnek látszik. Los Velez, akit leküldtem, mindenkit elidegenít. Tertius gaudet, Juan. A hírek úgy mondják: a mórok Almeria kikötõjét akarják megkaparintani. Ezt építenék ki a maguk számára. Innen futnának ki hajóik az afrikai partok felé. Beszélhet, Juan.

− Felséged miért tûri a tûzfészket? Mennyien lehetnek a moriszkók? Tizede annak, ami nép van a Németalföldön. Mi mégis jobban reszketünk tõlük. Felséged mondja a neveket: Mondejar õrgrófja, Tendilla, Los Velez, Deza… az érsek. Nem harcosok. El kell taposni a tûzfészket.

− Juan, a moriszkóké volt valamikor Granada királysága. Törvénytisztelõ népek, ha nem izgatják õket Afrikából. Fékezésükre eddig elegendõ volt a Santo Oficio, mely ügyelt lelkükre, hogy vissza ne essenek a tévelygésekbe.

− Felséged határozott?

− Juan, a hajóhad szerette önt, megállta helyét a vízen. Én önre ruházom a vezéri fõkapitányságot. De tudnia kell, hogy egy ilyen belsõ lázadás sokkal fájdalmasabb és veszedelmesebb, mintha külháborút viselnénk. Mintha contra infidelium turbas csapna át az afrikai partokra. Minden ház, ami leég: spanyol ház. Minden kivágott olajfa a miénk. Minden jószág spanyol jószág. Minden megölt moriszkóval nekem van kevesebb alattvalóm. Ön, míg idejött hozzám, ugye, gondolkozott már azon, hogy vállalja-e a megbízatást?

Két testvér, nézték egymást. A korai alkony beesett a cella csúcsíves toronyablakán. Csendes perc volt. Az elsõ, valódi kommandó, mely így dõl el, csöndben, nagy szavak nélkül. A vezeklõköntösbe burkolt Fülöp elõvesz egy papírlapot. „Despacho”-nak, sürgönynek nevezik, erre szokták ráírni legsürgõsebb utasításait, melyeket aztán a „sürgönyök tanácsa” végrehajt s eligazít. A tanács titkára, valóságos feje: Antonio Perez. Don Juan odamegy a térdeplõhöz. A hangulat imára hajló, becsendül a vespera-harang. A király ül székében, nem mozdul, napi nyolc-kilenc órás írómunkájában ez az egyetlen pihenés.

− Kit visz magával, Juan?

− Szeretném, ha Quijada velem jönne.

− Már hatvanadikban lehet. Sokáig szolgálta atyánkat. Vajon magára veszi-e az ön kedvéért egy nehéz, veszedelmes háború terhét? Vívott Bayard-dal…

− Velem eljön.

− Mehet. Második kísérõje Sesa hercege. Amire szüksége lesz, összeállítja egy külön tanács. Ha siet, Juan, hat hét múlva, tavasz küszöbén megindulhat. Addig feltartóztatják az ott lent levõk a szennyes áradatot. Elsõ kapitánysága ez, öcsém, ügyelnie kell. Magával viszi Andalúziába egész Hispániát.

Szokatlanul meleg volt hangja, ahogy elbocsátotta. A camarillában ott állt mosolyogva, alázatosan Don Antonio. Ruy Gomez pártjának jó ünnepe lesz. A Palota „Austria” mellett foglalt állást, megkapta a parancsnokságot: most már az övék.

Antonio tudta a hercegnétõl, hogy Juan a báli éjszaka egy óráját töltötte a szelíd kis grófnõ szobájában. Milyen parányi most mindez. Mária s a tegnapi csókok… Juan szeme ködbe borul, lovasokat, égõ városokat lát, tengernyi veszedelmet, melybõl õ, az egyetlen lovag emelkedik csak ki. A Mágus-császár fia.

Meghajlik elõtte, s kéri: beszéljenek meg egy órát, amikor rendszerezik a kívánságokat. Ha kitünteti jelenlétével az Eboli-palotát, lehetne már ma este…

Mária kedves kis kék szalagja s Perez mosolya. Ma este újból az Eboli-palotában. A meghajlás alázatos, de a mosoly ott bujkál a különös titkár szája szélén. Amikor kimegy Don Juan, az arc kemény lesz, keserû. Egyedül van. A felség most senkit sem fogad, az Antecamerában megállt az élet. Don Juan de Austria. Bastard fattyú, mint õ is, egy papnak, Gonsalo Pereznek fia. Sorsukra gondol, melyet most ilyen különös módon egymásba bonyolított a véletlen.

A partok s a város már hetek óta nyögött a veszély alatt. Mióta az admirális hajóit szerteszórták a kora tavaszi viharok, lankadt a gályák cirkálóútja, a felkelõk fegyvereket kapnak Afrikából, hírek szerint a titkos öblök hajlatában már befészkelte magát az ellenség. A hegyekben húszezer fegyveres, felüknek tûzifegyvere van, a többiek kezében számszeríj s azok a különös parittyák, melyeknek ereje felér azzal, amit a lõpor ad az ólomgolyóbisnak.

A város olyan, mint a tenger. Felszíne tajtékos, alul háborog. Minden pillanatban kitörhet a nyílt forrongás. Egyelõre még hûségüket bizonygatják a moriszkók, egyenetlenek maguk között. Farax fosztogató és hóhér, tõle visszariadnak a mûveltebbek, az újonnan választott király bizonytalanul hordja a havasi koronát. A város nappal alig változik, a moriszkók templomba járnak, megsüvegelik a tanácsurakat, mosolyuk változatlan, serénységük nem enged, a rézöntõk, gyertyakészítõk, kovácsok, fegyvermesterek utcáiból naphosszat hallatszik a serény munka zaja. De ki lát bele az éjszakába, ki lát bele a házak mélységeibe?

Don Juan de Austria úgy érkezik Granadába, mint a király személye: fényesen, sereg élén, hódító lendülettel. A szertartásrend katonai ünnepet kíván. Kivonulnak a városi zászlóaljak, a határban találkoznak Don Juan tercióival. A vezérkapitány aranyozott vértet hord, színes bõrköntöst, bársony plundrát. Hófehér bõr csizmáján aranysarkantyú ékeskedik, gallérja, kézelõje brüsszeli csipke, csúcsos kalapján a tollat smaragdkõ szorítja le. Fiatal, mesébõl jött, császár fia. A zászlók úsznak a levegõben, a szalvék hangját felváltják a harangok, az Alhambra ágyúi megszólalnak. Úszik a vörös selyemdamaszt lobogó aranyhímével, amerre jár, ott van Don Juan. Elõször Granadában. Tavasz van, a füvek bõsége mosolyog a tavaszi esõktõl, az ég áradása zölddé varázsolja a havasokat. Minden színekben úszik, a köd felszállt. A katonák lelkesek, zsákmányra, arab asszonyra lesnek. Szemük végigpásztáz a lapos tetejû moriszkó palotákon. Minden ház fala aranyat, drágaságokat takar.

így vonulnak be a magisztrátus palotájáig, ahol Don Juan szállást vesz. Az elsõ nap a lázas ünneplésé, a vérbeli spanyolok kinyújtóznak. Ezen az estén már nem kell félnie senkinek. Itt van Don Juan a seregekkel. Jaj a moriszkóknak!

A mórok közül négyen: egy törvénytudó, egy orvos, egy fegyverkovács s egy hajósgazda jött el Don Juanhoz követségbe. Mind spanyol nevet viselnek, régi granadai patríciusok. Õk a valódi õslakók.

Beszédük túl színes, mintha tarka szálakkal szõtték volna át a szavakat. Nem mentegetõznek, inkább panaszosak. Ki felelõs a megmérgezett légkörért? Miért vetemednek excessusokra a katonák? Hiszen az asszonyok már nem mernek a vásárpiacra menni, s a férfiaknak fel kell hagyniok a fürdõzéssel, holott annak használatát nem tiltotta eddig semmiféle szabály… Ám remélik, hogy mindez csak addig lehetett, míg meg nem jött az ifjú herceg: az új vezérkapitány bizonyosan orvosolni fogja ezeket a panaszokat. Õre lesz a város rendjének, féken tartja a katonákat, tisztelni fogják majd a polgárok jószágait, s ügyelnek az asszonyok erkölcseire.

Az orvos beszél, hangja édes… a törvénytudó váltja fel oly gyakorlattal, melyet egymásnak adhattak át a mûvelt arab nemzedékek. Szemben a fiúsorból alig serdült vezér, hallgatja õket, szó nélkül, türelmesen. Elviseli hízelgésüket, s elfogadja az ajándékot, amit hódolásként átnyújtanak.

Mind a négy követ beszélt már, utána õ is megszólal. A szobában többen vannak, köztük Don Luiz, aki kinéz az ablakon. Tudja, hogy nevelt fia most teszi le az elsõ, valódi férfipróbát. A császárra gondol. Hányszor állt így, a háttérben meghúzódva, telve feszült figyelemmel, aggódva s bizakodva, míg meg nem szólalt Károly szava… A hangja… igen, a fiú hangja hasonlít az apáéhoz, de nem az öreg, foghíjas Carlos szava, melyet elvásított a vénség s az idõ… így hangzott Pavia mellett s a boldog augsburgi idõkben, amikor Quijada melléje került. Nem… Carlos sohasem beszélt így spanyolul, mint a fia, hiszen neki nem volt anyanyelve, de mégis vakon is, ezer közül is megismerné, hogy Károly fia, Don Juan.

− A felség azért küldött ide a sereg élén, hogy helyreállítsam a rendet s a békét ebben a szép királyságban. Legyenek meggyõzõdve arról, hogy mindazok, akik − mint nyilván kegyelmedék is − hûek maradtak, s az Ûr szolgálatában élnek, tiszteletben maradnak, senki sem veszít el semmit kiváltságaiból és szabadságából. Ám azok, akik erre érdemteleneknek bizonyultak, elnyerik legsúlyosabb büntetésüket. Ami elszenvedett káraikat illeti, melyeket itt felsoroltak: nyújtsák be írásban panaszaikat, mindent meg fogok vizsgáltatni, utána nyújtok majd segítséget. Minden adatuknak az igazságon kell nyugodnia, mert ellenkezõ esetben csak annak árt, aki a sérelmet elõterjesztette. Kegyelemben elbocsátom most kegyelmeteket…

Néhány mondat. A moriszkók hátrálva hagyták el a szobát, a meghajlás hûvös s udvarias volt a vezérkapitány részérõl. Két ellenség mérte össze elõször a fegyvereit. Lassan megfordult Don Luiz az ablakpárkánynál. Bólint, amikor Juan szeme kérdõen rátapad.

Éjszaka tanácsot tartottak. Quijada, Requesens, a hajóhad parancsnoka, Sesa hercege s a városelnök, Don Pedro Deza vettek rajta részt. Don Juan elõtt hatalmas pergamen: Granada városának rajza, vörös keretben: Albaicin s a kapuk a Végára. A tûzfészek − mondta − itt van Albaicinben. Nem tudjuk, melyik házban, melyik utcában. Nem tudjuk, ki kezdi, ki folytatja. De ide érkeznek a titkos követségek, innen viszik ki a hegyekbe az aranyat s a drágaságokat, innen mennek ki a parancsok a Sierrák szultánjához, Algír s Tunisz királyai innen kapják a titkos jelentéseket. Albaicin a veszedelmek fészke. A hidra fejére rá kell tapodni, másként nem lehet megsemmisíteni.

A moriszkók spanyol polgárok, akiknek jogát óvja a törvény. Aki ellen nem folyik per, azt nem lehet elmozdítani ítélet nélkül, ha nem rendelkezik másként a király. Ezt így mondta halk hangon Don Pedro Deza, a szóban benne volt, hogy rosszall minden erõszakosságot, sajnálja a város felének népét, melynek sorsa egy hajszálon függ az éjszakai tanácskozás során.

A részvevõk egyenként hallatták szavukat. A katonák, a hevesebbek, egy nap alatti kiürítést javasoltak, éjszakai megrohanást, Albaicin felperzselését. Quijada szava rekesztette be a vitát. Csak Don Felipe dönthet alattvalóinak sorsa fölött. A tanácskozók meghajtották fejüket, lopva egymásra néztek. Tavasz van. Talán sárgulni fognak már Granadában a levelek, mire Fülöp válasza megérkezik.

Ám két hét múlva újból megismétlõdött az éjszakai tanácskozás. A vezérkapitány felmutatta a király levelét. A bûvös „Yo, el Rey” elhatározást jelentett, mely fölött nincs vitatkozás. Fülöp elfogadta az eléje tárt pontokat, úgy rendelkezett, hogy a partok közelében ne maradjon mór tûzfészek.

Másnap csendes nap volt. A moriszkók már megszokták a katonai készültséget, a felvonuló õrségek zaját. Bíztak Don Juanban, hogy megzabolázza, kordában tartja a zsoldosokat. A hadjárat még nem indult meg a hegyek ellen, Don Juan csapatai még csak kordont vontak a síkság s a felkelés lázában égõ fennsík közé.

Csendes nap volt, amikor váratlanul délben megszólaltak Granada városának összes harangjai. Ebben a pillanatban kiléptek a városheroldok, akik hirdetni szokták a magisztrátus rendeleteit. Az utcakeresztezésnél felálltak, felolvasták a rövid szöveget: minden mór eredetû férfi, ha betöltötte már tizennegyedik esztendejét, de még nem hagyta el a hatvanadikat, két órán belül halálbüntetés terhe mellett jelenjék meg annak a plébániának udvarán, amelyhez tartozik.

A csend egy pillanatra rászállt a városra. Olyan halálos, fojtogató némaság követte a heroldok szavát, mintha megnyílt volna a végítélet, a sors végigsimított volna Granadán. Valahol egyszerre feltört a jajgatás. A panasz a mór városrészekbõl eredt el, de a városban mindenütt laktak jómódú, a szigorú szokásokat talán kevésbé tartó moriszkók, akiket most egyazon módon sújtott a vezérkapitány rendelete. A heroldok szava villámsebesen talált Albaicinba is utat. Kitódult a déli sziesztában heverészõ nép az utcákra, a halálfélelem érzése csapott ki a szemekbõl, az arcok sápadtsága elárulta, hogy azok, akiknek most fel kell kerekedniök, leszámoltak az élettel.

A városban felvonultak a csapatok. Minden utcakeresztezésnél, minden forgalmasabb gócpont elõtt ott álltak a muskétások, töltött fegyverekkel. Várták, hogy leteljék a kétórás kíméletidõ.

A jezsuita rendházban sápadt, barna arcú páter imádkozott. Albototo atya, aki granadai mór szülõk gyermeke volt, szentéletûnek, jámbornak, nagytudásúnak tartották, egyformán becsben állt testvérei s a városi magisztrátus elõtt. A tömeg, a megkínzott, izgalmaktól gyötört városlakók nekizúdultak az utcáknak, elértek a kis térre, melyet maguk közt még a régi mór néven mint Bib-el-Bonut terét emlegették. Itt állt a rendház, s a tömeg most a múlt és jelen különös kettõsségében élt, a veszély pillanatában talán erõsebb lett a menedék utáni vágy, mint a rokonság szava, mely kalandot, lázadást, testvériséget jelentett a berber kalózokkal is – itt álltak, sokan letérdeltek a páter ablaka alatt, hívták hangos szóval.

Albototo kihajlott az erkélyre. Tudta a parancsot, mely alól nincs kivétel, õt is csak papi köntöse menti meg, hogy ne kelljen odagyûlnie a plébánia udvarára, eléje menni a bizonytalan sorsnak, mely feléjük közelít. A páter bátor, kemény ember volt, csendet parancsolt, meghallgatta a panaszt. Lejött hozzájuk. Kopott reverendában, hajadonfõvel, úgy, ahogy imádság közben meglepte a tömeg. Így, megtörten, álmatlan éjszakák árkával arcán ment át a magisztrátus palotájába, hogy hírt vagy reményt hozzon azoknak, akiket ott bent elítéltek.

Június huszonharmadika volt, a nap tûzõen, félelmesen áradt szét a fehér városon, Albaicin házainak hófehér pompája ellentétben állt a gyászoló áradattal, mely lassan megindult a prefektúra felé. Az õrt állók leengedték a papi ruha elõtt a fegyvert, az atya percek múlva ott állt a városelnök elõtt. Sok-sok régi óra emléke volt közöttük, hallgatta gyónását, együtt igyekeztek letörni a pestist, õt kérették, ha bizalmas úton valamit tudtára akartak adni a moriszkóknak. Most olyan volt Deza szobája, mint valami félelmes hangyaboly. Tisztek, polgári hivatalnokok adták egymásnak a kilincset, minden jel arra mutatott, hogy mindez csak elõkészület arra a nagy színjátékra, ami rövidesen bekövetkezik.

Deza, a fehér hajú granadai patrícius megölelte a pátert. Jel volt s jelkép, találkoztak Krisztus csókjában, s az izgalomtól reszketõ papnak nem is kellett semmit beszélnie, a magisztrátus vezetõje olvasta arcán az aggodalmakat.

Két régi ember, csupa idegen, félelmesen sürgõ, baljós figura közt. Deza magához intette a pátert:

− Az életük biztos, atyám. Senkinek sem történik baja, az asszonyokra s gyerekekre mi vigyázunk. Nem történik senkinek baja… én mondom ezt, atyám!

Albototo megállt, fürkészve nézett az õsz hajú emberre.

− Lehet-e megállítani az áradatot? Kegyelmességed szavainak hiszek, de ott lent vár harmincezer ember, akinek ennél nagyobb biztonság is kevés. A plébániák elõtt felsorakoztak a katonák. Fegyver és tûzcsóva van náluk. Egy fél óra múlva testvéreimnek már indulniok kell. Kegyelmességed tudja-e, mit jelent a parancs?

− Higgyen nekem, atyám. Nem veszik el egyetlen moriszkó életét sem. Ha engedelmesen s jámbor szívvel viselkednek, nem görbül meg egynek sem hajaszála.

− Mi történik velük? Mi lesz a plébániákon?

− Összegyûlnek, számba veszik õket. A katonák azért vannak fegyverben, hogy megakadályozzák a csõcseléket, ne fossza ki házaikat, ne rohanja meg a védtelen portáját. Számba veszik õket…

− S akiket számba vettek?

− Holnap elmennek a városból.

A szavak zuhantak, mint a kõ. Nem kellett többet beszélni. Két férfi állt egymással szemben. Itt éltek a városban, ismerték sorsát és veszedelmeit. El kell menniök a városból. Ez kiûzetést jelentett, valaminek folytatását s betetõzését, amit háromnegyed századdal ezelõtt elkezdett Izabella és Ferdinánd. Holnap elmennek a városból, bizonytalanságok világa felé. Azok, akik itt maradnak − a gyengék, tehetetlenek, öregek −, mi vég vár azokra? Mi vég vár az összegyûjtött kincsekre, melyekhez hozzátapadtak, mohón és szomjasan õrizték õket, sokszor nem törõdve mással, csak a csengõ arannyal, drágakövekkel, hajókkal és fûszerbálákkal? Most mi végre minden? Mind egyformák, a kufárok, orvosok, lócsiszárok, kézmûvesek és koldusok. Fél óra múlva ott szoronganak majd a plébániák udvarán, s ha igaz és hihetõ Deza szava: holnap reggel élve hagyják el azt a várost, melyben hosszú-hosszú nemzedékek óta õseik születtek, ezt a várost nem látják viszont soha. Mi marad? A puszta élet, a biztatás, hogy nem esik nekik a sereg, nem hányja kardélre õket, nem rohanják meg a házakat? Ennyi. Ezt viszi vissza a tömegnek Albototo, s ez sok, nagyon sok azok számára, akik most csendben búcsúznak mindentõl, ami az élet õsi, önkéntes formája: család és ház, gyerek és ruha, ékszer és öszvér, utca, virágok, szökõkút, szolgálólány, mûhely, egy szõnyeg, melyen még a nagyatya imádkozott, egy beteg, akinek sápadt arca most a halál közelségére vall. Albototo ismerte azokat, akikkel egy vérbõl eredt. Gyengéiket s tapadásukat az anyagi világhoz, habozó, ingatag hitüket, csodavárásaikat, a szüntelen parázs szítását, melybõl csillog éjszakánként a bújva egybegyûlt fiatalok szeme. Tizennégytõl hatvanig – mondja a parancs, s holnap reggelre kiürül Granada. Öregek reszketeg kézzel fogják majd a kicsiket, s lehet, hogy egy nap múlva õk is megindulnak arra az útra, mely elered valahol, s nem tudja senki, merre vezet?

− Ha a vezérkapitány szava is megerõsíti kegyelmességed szavát… Ha õ is megígéri az életet: elmegyek, igyekszem csillapítani a vihart. Beszéljen vele kegyelmességed!

Pap volt, parancsolt, az õsz hajú városelnök meghajlott, bement a másik szobába, ahonnan felcsapott az egybegyûltek szava. A percek feszültek, fojtóak voltak. Deza visszajött, arcán halvány mosoly, hivatalbéli ember mosolya, aki örül a pillanatnyi, elért részsikernek, melyet most jónak, kedvezõnek lát, s szívesen teszi annak, aki hozzá közelkerült: hogy mi lesz mindebbõl, mit használ mindez, arra már nem telnek a gondolatai.

− A fenség beszélni kíván atyámmal.

Harmadik szobában állt, sötét bõrruhában, fegyveresen, hajadonfõtt. A júniusi nap izzását eltompították a függönyök, a fény csak szûrten hullott rá a szõke fejre, az arc nagyon fiatal volt, nagyon gondterhelt. A páter mestersége volt, hogy ismerte a lelket, biztosan s könnyen olvasott benne. Az arc emberarc volt: hirtelen, nagy hatalomra jutott ifjú hidalgó arca, aki most roskadozik a dolgok súlya alatt. Nem állat, nem rablóhordák vezetõje, nem vérszomjas. A szemét nézte, szép, idegen szem. Anyja szeme, gondolta, nem a császáré.

A pap volt az erõsebb, mert bírta a szavak hatalmát.

− Ha fenséged megerõsíti azt, amit Don Pedro mondott nekem, talán le tudom csendesíteni a vihart.

− Mi történnék, ha nem tenném?

− Vér folynék. Kívánja-e fenséged, hogy nyájként hajtsák fejüket a kés alá? Én mondom ezt, aki itt éltem ebben a városban, s igyekeztem hitünk felé hajlítani lelküket, megerõsíteni õket az engedelmességben. De ha életükért kell harcolniok, harcolnak. Fenséged nem veheti a lelkére, hogy keresztény hívõk vére ömöljék ki, kiáltson bosszúért. Fenségednek gondolnia kell saját katonáinak vérére. Albaicinben sok fegyver van… a kovácsok és puskamûvesek itt készítették a katolikus felség legjobb szerszámait. Irgalmat kérek…

− Mit ígérjek, atyám?

− Életüknek biztonságát. Asszonyaik és gyermekeik biztonságát. Ha lehet… házaik s jószágaik biztonságát. A király nevében. Ígérje meg nekik, fenség!

Odahúzódott az ablakhoz. Ha lenézett a téren túlra, látta a felvont ágyúkat, a katonai sereglést, a nyüzsgõ, megbontott várost, melyet úgy ért a parancs, s a harangszó, a szieszta édes óráiban. Most mindenki kitódul, Albaicin negyede felé tekint. Mi történik ott? Mi lehet azok között a tízezrek közt, akik hallgatnak, míg követük elhozza az életet vagy halált. A király szava szó szerint úgy volt: „Eltávolítani az albaicini tûzfészket. A férfiak menjenek ki a városból. Sorsukat majd meghatározom.”

A páter ott áll elõtte. Sötét arca átszellemül, a mély szem az arcba fúródik, testének roskatagsága bizonyítja a benne õrlõdõ kétségek erejét. Alkudozhatik-e bíró az elítélttel? Kérhet-e a király engedelmességet parancsa számára? Kell-e ígérnie annak, aki rendelkezik? Don Pedro Deza is ott állt a szobában. Látszott, a lélek háborog ebben a magas rangú kormányzóban, aki esztendõkön át igyekezett megóvni Granada közbékéjét, egybehangolni azokat, akiket elválasztott egymástól a hagyomány, de legfõképp az ábrándok szava.

− Atyám, ha megkapja tõlem, amit kér, lecsendesíti a vihart?

− A vihart, fenség, nem én kavartam fel. Az Úr majd erõt ad hozzá, hogy megtegyem mindazt, ami tõlem telhetõ. Kérem az irgalom erényére, fenséged még nagyon fiatal. Ne szennyezze be kezét olyan vérrel, aminek nem kell kihullania. Keresztény vérrel…

− Mekka felé fordulva imádkoznak. Denevérhit, amiben élnek. Vágyakoznak prófétájuk után.

− Fenség, emlékezzék az írásra: az egyetlen igazról… s hány igaz van közöttük Granadában? Én tudom, hány igaz van. Fenséged hogyan válogat? A dobszó és kürtjel mindegyiküket vesztésre hajtja, mindenkit, akinek apja mór vérbõl eredt. Ha nem ad fenséged irgalmat, én velük megyek. Ha fenséged nem gondol az egyetlen igazra, én csak õrá gondolok.

Károly és Barbara fia lenézett a piactérre. S utána a régi homokórára, mely ott állt a széles asztalon, s amelyet úgy fordítottak meg, hogy leperegjen két óra alatt, amikor beteljesedik a sors Andalúzia tündére felett. Alig egy óra… a színes szemcsék lassanként az alsó görebbe hulltak, a felsõ üvegedénybõl feltartóztathatatlanul hullt a por. Felelõs. Ha lazult a gályák rendje: felelt a tenger s a nagykomtur, akit a király melléje adott. Ha elszalasztottak egy berber hajót… elvitték a végtelen vizek. De itt most szemben állt, mint még soha, a végzettel, s valaki szembeszegezte vele a lelkiismeret s a felelõsség szavát. Valaki eljön, ujjal rámutat, idézi az írást. Vár. Nincs kibúvó. Nincs tanácskozás. Peregnek a homokórán a szemek: hora ruit, félelmesen. Egész halkan kérdezte:

− Írásban akarja, atyám?

− Kell, hogy higgyenek nekem. Hogy nem áltatom õket. Írásban kell. Az atya volt erõsebb s a belõle kisugárzó erõ. Don Juan szólalt meg

újra:

− Az életüket biztosítom… ezt viheti, atyám. Minden egyéb dologban a király intézkedik. Többet nem adhatok. Lehet, hogy a Felség azt is rosszallni fogja, hogy menlevelet adok a lázadóknak.

− Egy még nagyobb úr majd számon tartja, ha fenséged ítéletre eléje kerül.

A kalamárisba mártotta a tollat. Fogalmaznia kellett, neki, a vezérkapitánynak, mert ezt a munkát nem bízhatta senki másra. Fogalmaznia kellett úgy, hogy letörlõdjék a halálveríték. Úgy, hogy azért ne érje rosszalló tekintet, ha bemutatják másolatát az aranjuezi tanácsban, Fülöp ajka ne hulljon elõre, ami nála a rosszallás jele. A patrícius s a pap ott állt mellette. Egyik sem könnyítette munkáját. A pap, aki oktatta a noviciusokat a stílus tisztaságára, s a hivatalbeli nagyúr, akiben végigrezgett a curiális írásmód minden változata. A fiatalember ott ült, kezében a lúdtoll. Ahogy leszegte fejét − hirtelen emlékeztetett Károlyra. Don Pedro látta, többszörösen is, amikor a granadai királyság kamarájában mellette teljesített szolgálatot. A császár testtartása s a kéz, ahogy fogja a pennát… Valami különös meghatottság volt benne. Most eszmélt rá a valóságban, hogy eredete nem ködlõ legenda. A fiú, aki nagy betûkkel kanyarítja rá nevét a pergamenre, talán érzi a le nem írt, láthatatlan betû fájdalmát, hogy nem kezdheti így: Mi, Isten Kegyelmébõl Don Juan… Csak egyszerûen Don Juan de Austriát ír s utána a rövid, megfontolt, száraz menlevelet, mely nem jelent e pillanatban többet, mint hogy a plébániákra összehívott moriszkók élete s családja nincs veszélyben, reájuk a király nevében a fegyveres hatalom ügyel.

A pecsét nem volt helyén, az óra homokja pergett. Lehúzta ujjáról a zöld kövû gyûrût, melyet egy indián császár küldött a tengerentúlról Carlosnak. Belenyomta a viaszba. Királyi pátens volt.

− Készítsen másolatot róla, Don Pedro!

Az elnök leült, keze engedelmesen rótta a sorokat, a galambõsz fej inogva mutatta, hogy helyesel minden mondatot. A pap várt. Kezébe kapta a menlevelet. Olvasta. Valamit elért, valami történt a zivatarban. Nem megy egyedül, papír van a kezében, s a papír Hispániában nagy hatalom. Nincs egészen egyedül. Az arc megváltozott. Szeme kereste Juan tekintetét.

− Megáldhatom-e fenségedet?

Újból pap volt, lélek orvosa. Nemcsak egy üldözött fajta követe. Tanító volt, tanítványhoz beszélt, s a szép, szõke fiúfej lehajlott, érezte az érdes, fáradt kéz könnyû simítását. Amikor Albototo atya kiment, egymásra nézett Juan s Don Pedro.

− Fenségednek ügyelnie kell a katonákra. Egyetlen lövés elegendõ, hogy üres papírlap legyen az, amit fenséged megadott. Ha valaki belopózik a moriszkók közé, és elsüt egy fegyvert a katonákra… mindenki reájuk rohan. Nem lehet megakadályozni a vérengzést. Most már mindenért fenséged felelõs.

− Kegyelmed mit tanácsol?

− Minden parókia elõtt álljon valaki éjjel… Valaki azok közül, aki vezeti a katonákat. Fenségednek is ki kell mennie. Quijadának, a nagykomturnak, Sesa hercegének. Ha ilyen öregembert elfogad fenséged: nekem is. Nekünk kell õrt államink a templomkert kapuja elõtt. Másként elveszti fenséged szavát.

A pap szaladt; különös látvány volt, amint magas, sovány aszkétaalak-ja belehull a vakító napfénybe, kalapot nem hozott, kopasz fején szétesett a napsugár. Ám már messzirõl lobogtatta a papírlapot. Valami eleredt… a hangot nem hallhatták, nem is láthatták még, de pillanatok múlva már Albaicinben is tudták, hogy az, akinek hihetnek, akik közülük eredt − jó hírt hozott. Jó hír? Most ott élnek a halál árnyékában. Minden jó hír, ha nem kell attól félni, hogy a következõ órában reájuk esnek tûzzel s fegyverrel a katonák, s a csõcseléknép felperzseli, kifosztja mindazt, ami még megmarad.

A cella. Vára volt, kétségeinek s gyötrelmeinek kínzókamrája, mely látta a lélek levertségeit, kétségeit, a vezekléseket, ahogy elõírta Ignatius. Most itt volt a cella sovány bútorzatával, fóliánsaival, a széles asztallal. Kint a világ, mely körülnyaldossa a rendházat, s ajtaja elõtt a rendtestvérek, akik már tudják, hogy az Úr valamire kiválasztotta a pátert, aki tõlük idegen vérbõl eredt.

Lezuhant a térdeplõre, egy pillanatra. A test engedelmesen követte azokat az erõket, melyeknek távoli moraját hallotta bent, az ablakok mögött. A nagy erkélyablakhoz ment, kinyitotta. Meglengett kezében a papírlap. Mutatta, mutatta, bizonygatva, hogy õ az, Albototo, akinek hinniük kell, aki nem áltatja õket hiú reménykedéssel. Segítséget kértek tõle, s õ valamit hozott. A szavát nem hallották, a betûket odalentrõl nem lehetett olvasni. S mégis, a pillanat varázsa hozta, hogy megértették, az átszellemült arc szuggesztív ereje pótolt minden nyugtató szót. Kitárta kezét:

− Készüljetek. Higgyetek nekem. Veletek van a béke. Imádkozzatok. Készüljetek, mert súlyos a sorsotok.

A szavak belehullottak a csendbe, majd elnyelte õket a panaszosok kórusa. Az élet megvan − lehet, de mindent itt hagyni, menni a bizonytalan elhurcolásba, melynek senki nem tudja a végét, senki nem látja az utat, melyen majd haladnia kell. Az élet megvan, ott áll a pecsétes írás páter Albototo kezében, s hisznek is neki, mert jobb s könnyebb hinni a jó hírben, távolinak érezni a halált. De az asszonyok tompa, nehéz hangját feléje verte a szél. Az asszony egyedül marad a gyerekkel s az öregekkel. A férfiak kézen fogják a tizennégy esztendõs fiút. A fiú nem hordott még sohasem fegyvert, játszott, járt az iskolaházba, titokban tanulta a régiek írását. Ez a bûn. Most vezeti az apa a fiát, így mennek, egy batyuval hátukon, meggörnyedve, szótlanul a júniusi forróságban a szomorú plébániák felé, melyeknek udvara befogadja a tolongó, sápadt konvertiták tömegét.

Éjszaka. Lassan jön, mert ilyenkor végtelen, színes ködök úsznak a felhõk alatt, s Granada a tenger felõl kapja az afrikai mezõk forró leheletét, a virágok kitágulnak, hogy jobban szívják be a világosságot, az ágak közt elõbújnak a napközben tikkadt madarak, a csend rátelepszik a városra. Granadában már nem változik semmi. Az élet megállt. Nincs holnap pék, aki kenyeret süssön, nincs szabó, aki megvarrja a szakadt köntöst, nincs pénzkölcsönzõ, aki zálogra néhány skudit vessen. Nincsenek emberek azokból, akikre mindenki rászorult, e serény, életrevaló moriszkókból, akikkel együtt nõttek fel, ismerték mind gyermekkoruk óta egymást, segítettek egymáson, tanácsokkal, pénzzel, orvosságokkal, jártak egymás erkélye alatt. Együtt éltek, s ha a jámbor granadaiakat nem izgatták volna szüntelenül a Castiliából küldött hivatalnokok, akiknek megvetõ szava lépten-nyomon szíven találta a mór vérûeket, s ha nem jöttek volna bujtogató üzenetek Afrikából − ha mind, arabok s vérségi spanyolok úgy maradtak volna a városban, mint ahogy éltek annyi száz éven át: nem lett volna semmi baj. Most megbomlott a harmónia, éjszaka közeledik, a végzetes néhány óra, amikor minden megtörténhetik.

Don Juan felvonult Szent János templomához. Az õ csapata a legnagyobb, õ maga osztja be az õrségeket. A templomkapu elõtt ott leng a vörös damaszt vezérkapitányi zászló. A város érzi, hogy Don Juan megtartja ígéretét. Senki ezen az éjszakán nem alszik. Minden utcakeresztezésnél lángok lobognak, lanternákat lenget a szél, a katonák a hûvösségben máglyákat raknak. Zsákmányra gondolnak, befalazott kincsekre, a rácsok mögé húzódó asszonyokra, akiknek csodálatos, villogó fekete szemük van… asszonyok, akik még nem érték meg tizenötödik évüket, csodálatosak, bimbók… s õk itt heverésznek a poros, kemény föld hátán, nem zúzhatják be lándzsájuk nyelével a kapurácsot, nem rohanhatják meg ötöd-tizedmagukkal egy-egy gazdag moriszkó kis palotáját, hogy tépjenek, zúzzanak, fosztogassanak, öleljenek, féktelen, nem válogató katonavágyuk forrongása szerint. De ott áll Juan a többi katona elõtt. Kezében fegyver. Aki megmozdul, halál fia. Ennyit tudnak s tudják, hogy a király szavát hozza. Kettõs zsold, kényelmes kvártély Granadában. Ennyi az ígéret. Leroskadnak a katonák a földre, morognak s álmodoznak, aranyról, drága borokról, asszonyról.

Õrjáratra megy. Egyedül van, hátul követi kis csapat a vezért. Parókiáról parókiára lovagol: mindenütt lássák, érezzék jelenlétét, hallják szavát: becsületét kötötte le, hogy nem lesz vérontás. Az arab negyed plébániáinak hatalmas udvara van, inkább maguk védelmére építették a moriszkók, két templom valamikor mecset volt, az aggastyánok még emlékeznek arra, amikor apjuk imádkozni odajárt. Az utcáknak van egy spanyol s egy mindenkitõl értett, halkabban suttogott mór neve. A város fölött még nem múlt el egészen a nagy ostrom felhõje, még Boabdilnak s anyjának, Ayeshának árnyéka fel-felvillan az emlékezet nyugtalan éjszakáiban.

Érzi, hogy még nem múlt el minden… Megy végig a városon, melyben nyugtalan fények mutatják a rázkódást. Mintha levágnák Granada karjait, kitépnék arcából a szemet. A legserényebbek, az adófizetõk, a kisnép: útilaput köthet talpára, nekiindul, itt maradnak a szomorú kenyérpusztítók a házban − ameddig itt maradnak −, s nem várhatják többé vissza az apát. Megy végig a különös, virrasztó Granadán. A templomok világosak, a sekrestyések nem oltották el a mécseket. Minden lobog, nyugtalan, forrongó. Mint nagy ünnep vagy nagy katasztrófa elõtt. Mintha ostrom gyûrûje szûkülne össze, pestis szedné sokezredik áldozatát, a Város készülne a nagy nyilvános vezeklésre.

A székesegyház elõtt áll. Idáig jött e magányos körsétájában. A gyertyák imbolyognak, a fények kísérik. A székesegyház kissé az övé is. Személyes tulajdona. Csak egyszer volt bent ünnepélyes környezetben, hatalmas kíséretével, amikor kinyitották a királyi kápolna ajtaját elõtte, de mindez szertartás volt, része a bevonulás nagy ünnepének, melynek fénypontja a dóm elõtt zajlik le. Most egyedül van, gyalogszerrel, fegyveresen. A sekrestyés megismeri, meghajlik elõtte.

− Kinyissam?

Don Juan különös melegséget érez, az öreg sekrestyés szavát, aki most befogadja abba a legszûkebb közösségbe, melyet az élõk a halottakkal tartanak. A sarkantyú nem peng, lábujjhegyen lép tovább.

A kulcs kattan, a kápolnában ott áll a névtelen falusi fiú a koporsók sora elõtt. Károly, az apa, Juana, akit õrültnek mondtak: a nagyanya. Ferdinánd és Izabella − a dédszülõk. Itt feküsznek koporsókban, helyet adnak Szép Fülöpnek, akitõl az Austria nevet kapta. Mindegyiktõl kapott valamit. Carlostól a vágyakat, hogy világ császára legyen, Juanától a deliráló, különös sóvárgást az elérhetetlen után. Itt feküsznek elõtte: Izabella, Ferdinánd, Juana, Szép Fülöp. Különös kápolna. Károly, amikor megnézte az õsök épülõ sírját, úgy mondta: túl kicsiny ekkora dicsõséghez mérve. Szobrokat építettek bele, felállították a mirafloresi kolostor csodatevõ Mária-oltárát. Ferdinánd elõtt koronája s jogara. De így, itt, bent az éjszakában, amikor Granada megtelt fegyverzörgéssel, s mintha a naszridák õsi várából, az Alhambrából is felneszelnének a máshitû fejedelmek, a Juszufok s Mohamedek, s eljönnének még egyszer õk is, végig a városon. Lemegy a sírkápolnába, látja az ólomkoporsókat, melyekben emberi csontok birkóznak reménytelenül az enyészettel.

Õseit nézte, majd kimegy, becsukja maga mögött az ajtórácsot. A sekrestyés meghajolva követi. Csak ketten tudják a titkot s maguk a halottak, akiket a dédunoka meglátogatott.

Megy végig a kihalt téren. Átkerül a Darro partjára. Egy dombra felhág. Innen látni a legjobban Albaicint. Szeme a derengõ félhomályban már olvassa a fény jeleit. Halkan mormolja, míg keze elnyúlik, mutat: San Salvador, San Nicolas, San Pedro… San Jose… Égnek a fények a templomkertek körül. Innen, a másik partról békés, ártatlan fények, katonák táborjelei. Bent harmincezer lélek egybezsúfolva él, szorong, reszket lelkében: megéri-e a holnapot?

Senki sem háborgatta kettõjüket az Eboli-palotában. Szokássá vált, hogy Antonio Perez, a Despacho mindenható titkára, harmadnaponként eljön a hercegasszonyhoz. Szolgálattevõi rendszerint összegöngyölt papírtekercseket cipelnek utána, vagy kis faládát, melyben különös titkokat sejt a palota kisnépének képzelete. Osztják a világot bent, ketten − mondja a kapuõr, aki ismerõs a nagyurak dolgaiban. A másik úgy véli, hadjáratot készítenek elõ, megkondulnak a harangok, elindul Hispánia népe Jeruzsálem felé.

A szobalányok tudják, hogy asszonyuk különös gonddal öltözik ezekre a délutánokra, a hercegnõi fogadótermekbe ilyenkor senki sem jöhet be, míg nem csenget Doña Ana, hogy tolják be a frissítõket. A szobalányok szerint − ketten a hercegnõvel osztják a világot, s közben − mondja mosolyuk −, közben talán úgy vétkeznek, egyszerû testi bûnükkel, mint minden halandó azóta, hogy a világ megteremtetett.

Ketten bent valóban osztják a világot. A különös pár − Perez és Doña Ana − itt élnek a zárt függönyök, nehéz drapériák félhomályában, egy óra kiszakítja õket abból a körbõl, melyben végigjárják mindennapjaikat. Ruy Gomez, a férj és nagyúr sokat utazik, ott él a király árnyékában, missziói néha Flandriába, máskor Szicíliába küldik, valóságos fejedelem otthon, s a szertartások, melyek között férj s feleség érintkezik − inkább merev, jól nevelt szeretetreméltóság, mint élõ, emberi kapcsolat. Ruy Gomez mindenkihez kedves, nem gõgös, nem tiporja le a kisemberek kedvét, ha véletlenül kapcsolatba kerül velük. Ruy Gomez alig él otthon. A másik − a nagyobbik palota az õ világa, intrikái, fényei, bonyodalmai: egy-egy kósza vágy, egy asszony mosolya, Indiák, óceánok, hatalmas lovaglások küldetésben, egy út Angliába, másik Párizsba.

Eboli hercege spanyol grand, méltósága szerint a világbirodalom egyik fõ hatalmasa. A titkár hozzá képest a mélységekbõl jött, nevét Károly császár egy jókedvû pillanatának köszönhette, aki megsajnálta Gonsalo Perezt, a kedves, koros pap-államtitkárt, s instanciájára törvényesítette gyermekét. A Silva-vagyon kis tartományt tesz ki, zavarai, árnyékai vannak ugyan, néha hiányzik a pénz. De vagyonnak óriási, valami örök s monumentális van benne, mint a palotában. Perez gondokkal küzd, úgy szerzi s szórja a pénzt. A bennfentesek tudják, hogy egyszer szicíliai, egyszer aragon vagy flandriai arannyal dobálózik, s ezt a kényszerû bõkezûséget nehéz szócsaták, veszteségek, rossz idõkben uzsorások felvonulása elõzi meg. Perezt már szokás szerint Don Antoniónak mondják, de mindez nem jár neki. Hadakozik a szóbeszéd ellen, hogy marranos ivadék lenne apja révén, ha kell, mindent tüzetesen bizonyít egy astúriai kisváros pergamenjeivel. De a név gyakori Hispániában; s a Perezekbõl sokféle van. Az apát ismerte mindenki az udvarnál, de ki ismerte valaha a többi felmenõ õsöket?

Mindez két külön világ: Perez s Ruy Gomez világa. Nem fedhetik el egymást, nem kerülhetnek szoros kapcsolatba. Szükségük van egymásra. Perez a Palota csatlósa, engedelmesen tolja Ruy Gomez szekerét. A valóságban sokszor saját vágyait, elképzeléseit ojtja be Doña Ana segítségével a nagyúrba, aki aztán mint saját ötletét viszi a tanácsok valamelyikébe, vagy maga a király elé. Így élnek, e különös szimbiózisban. Ruy Gomez eltûri Perez közelségét, tanácskozik vele, hiszen a fiatal titkár ismeri az összes intrikákat, a királyi palota változatait, a híreket, melyek ott születnek Fülöp körül. Szolgálatában tartja, mint ahogy közelébe engedi kedves vadászát, lakáját, szeretõjét, akikhez ugyan leereszkednénk, de azok vele szemben sohasem formálhatnak jogot.

Antonio Pereznek meg kell szenvednie a spanyol vastörvényért, mely ember és ember közt felállítja a születés választórácsát. Perez fattyú: lehet, hogy atyja nemesember volt, s anyja a Tobarok õsi nemzetségébõl eredt − mégsem grand, de még csak nem is hidalgó, lenézhetik a városi patríciusok is. Viszont hivatalbéli − hatalma van emberek s dolgok felett, benne él az udvari világban, melynek ismeri szerkezetét. Ebben rejlik ereje. S talán szépségében is, e vásott, talányos férfigráciában, az arc fölényes mûvészetében, mellyel ki tudja fejezni hangulatainak változásait.

Antonio Perez elég korán házasodott. Frigye Doña Juana Coéllóval jelentõs mértékben emelte társadalmi rangját: a kedves ifjú dáma révén bejutott a kisebb rangú fõnemesség körébe, ahová Doña Juana születése jogán tartozott. Otthon valódi paterfamilias volt, már kezdettõl fogva nyílt házat tartott, mindenen érezni lehetett a pénz lüktetését, a szobákba új bútorok, tükrök, szõnyegek kerültek, a kertben kis pavilon épült, képek díszítették a csupasz falakat. A legjobb mesteremberek szívesen dolgoztak a Perez-házban, hiszen tudták, hogy akivel Don Antonio meg lesz elégedve − bejuthat az õ révén az udvarhoz.

Ana a szenvedély volt. Ez volt talán az egyetlen a Despacho Universal mindenható titkárának életében, ami vak és ösztönös volt − halálos passzió. Ezen a vágyon nem tudott uralkodni: Doña Ana mosolya, hajlékony gráciája éppúgy megbûvölte, mint bõrének halavány elefántcsontszíne, az átütõ kék erek játéka: a Mendozák híres öröksége, melybe századok óta nem vegyülhetett bele egyetlen cseppnyi idegen vér sem. Az õsök hercegek, keresztes lovagok, mártírok, trubadúrok voltak: ebbõl az õstalajból szökkent Ana virágba, innen hozta mindenen átható gõgjét s a néha szinte földöntúli bájt.

Ezt az Anát látta ezer alakban, ha lehunyta szemét. Ezer hangja volt, színe, formája. S minden õérte volt a valóságban is: a nagy fogadások, a költséges kis villa, a kerti lugasok, a képek és tükrök, köntösének újszerû szabása, az ajándékok, melyeket elfogadott a külföldi követektõl, hogy odatehesse Ana lába elé. Makacs s lebírhatatlan szenvedély volt, melyen nem is akart uralkodni. Hitte − s némi joggal −, hogy e bûnös szenvedélye a nagy lendítõkerék, mely magasságokba viszi sorsát, ez adja meg a pap fiának az ambícióit s a varázst. Ezt a makacs, féktelen akaratot s önbizalmat mindenkinek éreznie kellett, akivel Perez összekerült. Magának a királynak is.

Azok, akik nem voltak bejáratosak a Palotába, Perezt nyilván az ifjú, tehetséges hivatalnokok egyikének tartották, aki az Eboli-palota hatalmasságainál keresi udvari pártfogóit. De azok, akik benne éltek a fülöpi világrendben, már régen szemmel tartották a kedves Antoniót, különösképp a külföldi követek. Perez neve egyre többször szerepelt a bizalmas jelentések során, s nevét meg lehetett lelni a titkos kiadások rubrikái között.

Doña Ana sokáig küzdött a varázs ellen, míg megadta magát, s úgy élte át magában a szeráfi szépségû ifjú embert, mint valami nagy fényességet, egyetlen élményt, amelytõl virágba szökken fölényes, hívságos élete. Ana számára kimondhatatlanul sokat jelentettek e délutánok, amikor megjelent a titkár, kigöngyölte iratcsomóit, halk s figyelmes hangon beszámolt mindenrõl, ami érdekelhette úrnõjét. Beszélt… közben a kéz végigsimított haján, oly leheletes könnyedséggel, hogy Antonióban elakadt a hang, fiú lett újból, gyenge és akaratlan, hagyta, hogy birtokába vegye az édes, feledtetõ mámor, mely ellen talán mindkettõjüknek küzdeni kellene. Nem gondoltak semmire, sem szokásra, sem a törvényekre, mely Hispániában a paráznák számára máglyát tartogat. Ana Mendoza teste s ölelése több volt minden törvénynél, leírhatatlanul édes volt s oly tökéletes, mint a csókok után váltott halk, boldog szavak.

Ilyenkor feloldódtak a kezdeti szertartások, minden téma mélyebb, közvetlenebb értelmet kapott. Ana válogatta a szereplõket, s Antonio rendezte földi sorsukat. A vezérmotívum újabban Don Juan volt. Királyi sakkfigura, mellyel szívesen játszottak. Ana Mendoza ösztöne azonnal megérezte a félszeg fattyúban a jövendõ infánst, amikor még alig bontakozhatott ki Doña Magdaléna védõszárnyai közül. Perez osztotta a hercegnõ lelkesedését, s továbbvitte a tanácsok, camarillák útvesztõiben. Õ volt az, aki elsõnek hirdette a Despachóban a császár fiának eljövendõ nagy szerepét, s már jó elõre elárasztotta a dicsõség glóriájával. Õ volt az − erre a hadmûveletére különösen büszke volt −, aki elsõnek tudott meg egy udvari cselszövényt: Don Juant bíborkalap igézetével akarta az Alba-párt félretenni az útból, minthogy észrevették, hogy a király öccse inkább az Eboliakhoz húz. Perez megtudta, hogy az ellenpárt megnyerte a római spanyol követet: folytasson ilyen irányban tárgyalásokat a Curiával… Antonio Perez sietett Don Juanhoz, elhalmozta szerencsekívánatokkal − máris Eminenciásnak szólította. Az ifjú ember erre − persze − fellázadt, gonosz cselszövényt érzett a tervben, hiszen számára csak a vitézi élet jelenthetett célt és értelmet. Így Antonio készakarva épp ott sebezte meg, ahol a lélek legérzékenyebben válaszolt. Végül is Doña Magdaléna volt az, aki az egész bíboros-tervet meghiúsította a maga finom, de határozott eszközeivel.

Ez volt elsõ lépése Pereznek Don Juan felé. Azóta számtalanszor kifejtette s bebizonyította, hogy az Eboli-palotának legnagyobb tétje lesz Don Juan. Fõként akkor, ha engedelmeskedik az itt formát öltõ akaratnak, melynek lassan-lassan õ, a névtelen titkár lesz a kitervelõje s irányítója. Perez ismerte Juan dacos, féktelen természetét, kalandvágyát, mely már egyszer elragadta, amikor Carthagenába szökött, hogy egyszerû hajósinasként felkéredzkedjék egy harci gályára, mely elindult Málta vagy Ciprus felé. Még egy ideig zabolázni kell… forróvérû fiú… de néhány esztendõ kell csak, s Don Juan kilép az iskolapadból, beöltözhetik a vezérkapitányok díszruhájába, Carthagenában fogadja a flotta hódolatát, hazamegy Madridba, a csókja összetöri az édes Maria de Mendozát, már rohan le, hadsereg élén Granadába.

A csókok elapadnak, s Perez ott ül a magas hátú székben, feléje emelkedik Doña Ana: most meghallgatja a világ jelentéseit. Szereti hallgatni a férfit. Mindazt, amit mond, valóságos persziflázsa egy királyi kihallgatásnak. Úgy hajlik, bókol, oly gazdag s barokkredõs a bevezetése, hogy mindenkit megtévesztene, míg ki nem villan a gúny, el nem mondja mindazt, ami ott rejtõzködik a háttérben, a szennyes, apró fogásokat, a homályba veszõ mesterkedéseket, a politikai alvilágot fedi fel, melyet sohasem láthat meg maga a király.

Ezt mondja Perez, míg finom, hosszú ujja otthonos biztonsággal rendezi az aktadarabokat. Gyûrûje megcsillan, kivesz egy okmányt, s olvassa. A hangsúlyban már nagyjából minden benne van.

− Most− mondja halk mosolygó recitativóval − felolvassuk õfelségének, Aben-Humeyának, Granada királyának Don Juan de Austriához, a hitetlenhez írt levelét. Megjegyzem, úrnõm, a levél utolsó írás, szegény granadai szultánnak idõközben fejét vették, miként értesültem róla, kiváló társai közül most már másik címezi Granada királyának magát. A levél, asszonyom, nem érdektelen s mindenesetre egészen friss. Ma reggel hozta az eredetijét egy lovas legény. A felség is csak holnap olvashatja. Úrnõm az elsõ, aki megkapja. Ebbõl láthatja, hogy a mórokat nem lehet lekicsinyleni. Juannak le kellett mennie oda, s minden segítséget meg kell neki adni arra, hogy úgy nyomja el a felkelést, ahogy lehet. Olvasok: „Az örökösen irgalmas Isten nevében. Magas és az Úr kegyelmébõl megújult udvarából írja Muley Hamete Aben-Humeya, a király. Tegye õáltala a Mindenható boldoggá a láncokra vert s szolgaságba sodort nyugati tartományok népeit… Ezt a levelet a király parancsára Divanjának elsõ szolgája, Apen Chapela írta…” S nézze, úrnõm… itt, a levél alatt a két szó: „minden igaz”. Ez helyettesíti a derék Señor de Valor aláírását, akinek most arab betûkkel kellene alákacskaringóznia a nevét. S ez még kissé nehezen megy.

− S mit tartalmaz maga a levél?

− Követet küld… a szöveget, úrnõm, majd olvashatja. Csak a forma… a királyi méltóság bitorlása az érdekes. S lehet, hogy sokáig még a móroknak lesz igazuk. Kegyelmességed nagybátyja, a kiváló Diego Hurtado, ezt a levelet küldte ma Ruy Gomeznek Granadából − megjegyzem, a levél mesterpéldánya a stílus mûvészetének. Rövid, lakonikus, találó tartalma miatt kézrõl kézre adnám szószátyár írnokaimnak − ha éppen lehetne, mert nem nagyon kellemes, amit mond: „Kegyelmességednek jelentem: Granadában semmi új. Don Juan csak híreket hallgat. Sesa hercege izgatott. Mondejar õrgrófja habozik, Luiz Quijada morog, Tendija utazik, hogy elõadja a panaszokat.”

− Antonio, sohasem tudod, milyen messze fecskend a méreg. Ha elmondasz valamit, mindig marad mögötte… valami marad. Mi baj van, mondd meg, mi baj van most?

Az arca elnyúlt, két kezével megfogta a férfi vállát, ebben a pillanatban úgy látszott, mintha Doña Ana lenne az erõsebb. A férfi habozott. Nagyon halkan beszélt, kissé úgy, mintha a maga számára is csak most rakosgatná össze a gondolatokat, mindez a szellem csiszolatlan próbálkozása lenne, melyért õ maga még nem is egészen felelõs.

− Hercegnõm… nincs baj. Ezek csak sejtések. Csak átfogó aggodalmak. Don Juanról beszéltünk, mint ahogy róla beszélünk folytonosan. Arra gondolok, hogy eddig… mindeddig nem nélkülöztük nála a befolyást. Õfensége nagyjából azt tette, amit mi kívántunk tõle. Nem tudta, hogy engedelmeskedik. De eddig könnyû volt õt irányítani. A távolból felmutattuk a koncot, megcsillogtattunk egy keletkezõ kommandót. Ez elég volt arra, hogy azt tegye, amit akarunk. De most megvívja az elsõ nagy csatákat. A mi dicséretünkre mondva, asszonyom, úgy látom, hogy jó kockákkal játszottunk. A lovag nyerni fog a viadalban. Don Juan színeit hordhatja a palota. A jelentések úgy mondják: Carlos vére nem hígult benne. Császár fia. De szabad-e õt túlságosan lazára engedni? Megtörténhetik-e, hogy gyõzelmi mámorában elkapatja magát, nélkülözni tudja tanácsainkat? Parasztilag mondva: kicsúszik kezünk közül. Nem tudjuk megzabolázni. Egész Hispánia õt fogja ünnepelni, benne látja a nagy mágusnak a fiát. Akkor pedig − az egész ország ellen − mi tehetetlenek leszünk.

− A terv?

− Hercegnõm, úgy hiszed, Perez mindig kész tervekkel jön, mindenre megvan nálam a panacea? Mint mondtam, mindezek csak múló aggodalmak, átfutó felhõ. De jó róluk beszélni, amíg nem késõ. Én… talán azt merném tanácsolni, hogy a felség elõtt több példálózás történjék arról a rendkívüli népszerûségrõl, mely Don Juant különösen az egyszerû katonákkal körülveszi. Ilyesmitõl könnyen megrészegszik egy ifjú ember. Talán éppen az õ érdeke, a nevelés rációja, hogy legyen egy mentor mellette… Megbízható, komoly férfi, aki elhárítja ezeket a csírájukban levõ veszélyeket. Valaki, aki megkíméli urát a csalódástól… ha az túlságosan nagy reményeket szeretne táplálni, eleve elmondaná neki, hogy vágyai nem mások, mint a fata morgana ködképei. A felségnek sok ideje van ehhez. De gondolkoznia kellene ezen.

− Ruy Gomez szava? Elegendõ lenne?

− A király minden szót meghallgat, ha valami felkelti gyanakvását. Annál inkább, ha ez még csak nem is nyugszik a tényeken, melyeket eltorzíthat vagy szépíthet a fáma − csak az elme bölcs meggondolásán. A felség meg fogja érteni, hogy Luiz Quijada túl öreg már ahhoz, hogy továbbra is dajkálja egykori apródját. Más kell… fiatalabb, szemfüles ember. A mi emberünk.

− Választottál már?

− Még habozok. Sotóra vagy Escovedóra gondolok. Talán Los Velez õrgrófra. De jobb szeretem azokat, akik rangban alatta állanak. Azokat nem kapatja el Don Juan méltósága, nem akarnak vele − tisztelettel, asszonyom − egyenrangúak lenni, mint hercegeink. Én a kipróbált officiálisok közül válogatnék, akik ügyesen forgatják a pennát… értenek a szavakhoz, emberekhez, de ultima ratióként a méreg kezeléséhez is.

− Mikor szóljon Ruy Gomez Felipének?

− Várjunk. Várjunk még… Ha beérkezik az elsõ nagy gyõzelem híre. Amikor megkondítják a harangokat, Madridban kitódul a palotához a nép, minden ajak Don Juan nevét kiáltja, úgy ünneplik, mint Rómában a consult, aki megérdemli a diadalkaput… Mert akkor Fülöpnek keserû lesz a szája. Õ nem vonult ki a hadakkal, nem táncol lova végig a sorok élén, nem mérte össze kardját a mór nagyvezírrel. Felipe ott fog állni a függönyablaknál. Lenéz a városra, erre az Unica Cortéra, melyet elönt a fáklyafény. Don Felipe nézi majd a fáklyák fényét, hallja a vivátokat. Nekünk kell gondoskodnunk emberekrõl s fáklyákról, asszonyom. Azon a napon vagy a következõn szóljon a herceg felséges urunknak. Csak annyit… hogy Don Juan fiatal még, kápráztat ennyi fény. Valaki álljon mellette, mint az árnyék, kísérje, akkor baj nem érheti.

− Addig várjunk… s addig várjon Mária is?

− Tudom, hercegnõm… a sors nehéz kezét rajta nyugtatja a kedves fiatal dámán. Sírását s bûnbánatát felisszák a falak. Hány hónapos már terhessége?

− Hatodikban… Lassanként nehéz lesz eltitkolni. A Mendoza-családban az elmúlt századokban koporsóba tették a megtévedt lányokat.

− Várjunk vele, asszonyom. A magzat Don Juané, a franciák közmondássá avatták, hogy a király vére nem szennyez soha. Így látjuk, Francois vére sem szennyezett. Miért lenne alábbvaló a mi fenségünk? Miért kellene túl súlyosan büntetnünk szegény Doña Máriát azért, mert nem tudott megtagadni Austriától egy kért kegyet? Várjunk, asszonyom. A magzat együtt érik az idõkkel. Kegyeskedjék csillapítani Doña Mária szenvedéseit. A gyermek szülessék meg élve s egészségesen. Ha tudunk róla, ez sem lehet semmi esetre sem ártalmunkra.

− S ha megtudja a király?

− Még három hónap van hátra, hercegnõm. A szerencse forgandó. Ki tudja, három hónap múlva nemcsak ez a magzat lesz-e mindaz, ami Don Juan de Austriából megmarad? Hátha õ örökli mindazt, amit Car-los a testamentumban Juanra hagyott? Kegyelmességed nem játszhatja el a kis örökös szerencséjét. Még várjunk vele, asszonyom. S várjunk azzal is, amikor Ruy Gomez a király elõtt beszél. Várjunk egy gyõzelmet… nem nagyot, csak olyant, melyben az ellenséges fõvezérnek fejét veszik. S akkor én megmozdítom Madridot. Minden fogdmeg felhajszol majd néhány kurjantó kocsmatölteléket, minden gyertyaöntõ éjjel és nappal befogja viaszba Austria színeit. Megmozdítom Madridot, s a királynak aznap reszketni fog a keze.