5

− Ó… kedves sógor, végre megismerhetem… − Margót mosolya, a spaa-i kert lugasa elõtt, Németalföld helytartóját fogadja, aki látogatására megérkezett. Éled-e benne valami emlék? Látta valaha ezt az arcot, vagy csak a képzelet mélységeiben élt így: ragyogó szemmel, vakító fogsorral, szõkén, kedvesen? Az elsõ mondatra készült. „Sógor” − mondja… hisz valamikor, Fülöp jogán Isabelle is sógornõje volt, s Margót volt legkedvesebb a testvérek közül.

Felnõttek; Margot-ból árad az utolsó Valois-k illata. A félelmes köd, mely lebeg a testvérek fölött, betakarja. Költõ, kurtizán, néha kiveszi anyja kezébõl a guzsalyt, s gombolyítja Franciaország különös szálait. Lehet, hogy õ és Don Juan már vártak egymásra. Lepanto s Bertalan éjszakája szemtõl szemben, mint két szemtanú találkozik. A Helytartó egy napot lovagolt, egy órát töltött szállásán, friss, beretvált, jókedvû. Kiszabadult a szorítóból, kissé talán Itáliában érzi magát, amint meglátogat egy új kis fejedelmi udvart, ahol nem nézik le a fattyúkat.

− Boldog vagyok, hogy újból láthatom felségedet. − Margót szeme villan, felfogja Juan tekintetét:

– Újból… Juan? Szólítson csak Margot-nak… Láttuk már egymást?…

A szem mélységeiben elborul. Most… egy pillanatra egészen Isabelle. Don Juan diadalmas, az elsõ fordulónál megnyerte Margot-val szemben a csatát.

− Emlékezzék, Margót… nem látott már engem valahol?

A szem kutatja, most látszik, érzi a készülõ, játékos veszedelmet, összeszedi magát. Végig az emlékek, nagy, súlyos terhû gyerekkor. Mégis rosszul tanulta volna meg a Ház történetét? Az arc… persze, látta az arcot valahol, de ez lehetetlen. Megmakacsolja magát.

− Alomban, Juan… Talán nem jó az emlékezetünk?

− Nehezemre esnék pontosan leírni, milyen volt az a köntös, melyet a Louvre-ban viselt. Az alma zöld színe volt rajta, a haj is ilyen zöld volt, ha ráesett a fény. Ön volt a legszebb valamennyi között, amikor körültáncolták a királyt.

A mélységekbõl most felvillan a kosztüm emléke, a tánc feledtetõ, boldog éjszakája s most az arc. A karzatbéli szépfiú képe, aki elmerül egy ráncos öreg mögött. A haja… ez a szép, sötétszõke haj… s annak sötét volt a fürtözete, arcán nem ékeskedett a keskeny spanyol bajusz. Hónapokkal ezelõtt volt mindez. Már érti a játékot, hiú s boldog, boldogan beismeri, hogy Don Juan megnyerte a játékot.

– Juan… édes Juan… kegyelmed volt ott fent a karzaton? Bocsásson meg akkori gondolatomért, de azt hittem, valami pipogya legény, aki megrettent egy tekintettõl. Hogy került akkor a Louvre-ba, s miért tûnt el azon az éjszakán?

− Margót, a Louvre nagy, és én nem ismertem benne pontosan a kijáratokat. Talán nem találtam volna õket meg…

Kacagtak, mind a kettõ érti, mire gondol.

− De miért szaladt el, Juan?

− Mentorom húzott vissza. Ha más nem, a spanyol követ felismerhetett volna. Nem mertem volna felzavarni a királyi rezidenciát.

− Mentora? Még dajkákat tart hercegséged? Ki volt a csúf öregember, akinek háta mögé bújt?

− Nem mondhatom meg nevét. Sok neve van. Minden országban másként használja. Talán legjobban az anyakirályné õfelsége, Madame Cathérine értetné meg vele magát. Neki köszönhetem, hogy azon az éjszakán láttam felségedet.

Már végigjátsszak a commedia deirartét, csúfolják − maguk közt − az etikettet, ezt a szûk, feszes s csillogó ruhát, mely itt született meg, két századdal ezelõtt, Gallia s Burgundia határterületein. Margót helyet mutat a lugasban maga mellett. Egy pillanatra megáll. Nézi a pompás fejedelmi vadat. Mindent tud róla, hiszen a francia kancellária bõségesen ellátta tárgyalási anyaggal, mielõtt elindult Spaaba, hogy Don Juannal találkozzék. A kastélyvilla diplomatafészek, titkárok s futárok várják parancsait. Õ üti le az elsõ akkordot. Tegezi.

− Mondd… miért nem vagy még király?

Ki merne így feltépni fájdalmas sebet − más, mint Margót? Közelhajlik hozzá, érzi a parfümöt, a Valois-illatot, ugyanaz a különös szénaszag, amit Isabelle viselt. Neki nem mondta soha: „te”. Fülöp asszonya volt, imádta a lovagok tiszta hódolatával. Most Margót kínálja azt, amit talán az öreg boszorkányasszony, Cathérine kevert. Babonás, a varázs s a varázslók ebben a korban közelebb állnak a mindennapi élethez.

− Könnyû Navarra királynõjének csúfolódni. Mutassam Albánia vagy Tunisz koronáját neked? Kérjek koronát a szentatyától, mert van egy kertem s egy villám Szicíliában, amit egy bolondos öregasszony rám hagyott a testamentumában, amikor megnyertem Lepantóban a csatát? Milyen királyságra gondolsz, Margót?

− Tudom, te szegény Stuart Máriára gondolsz. Amikor gyerek voltam, nagyon szerettem. Reimsben én vittem uszályát. De én most Flandriáról szeretnék beszélni veled.

− Te is, Margót? Mindenki Flandriáról beszél. Csak éppen én szeretném elfelejteni most, hogy itt vagyok.

− Beszéljünk komolyan, Juan. Milyen erõsnek tartod az Orániait?

− Hollandból és Zeelandból nem lehet kiûzni. Befészkelte magát. Pénze van, prédikátorai vannak, hajói. Eretnek, de hisz abban, amire vállalkozott. Azt éri el lázadó államtanácsával, amit akar. Annyi pénzt kap tõlük s Erzsébettõl, amennyire szüksége van. Tudod-e, hogy néha irigylem az Orániait? Szeretnék én is így lázadó lenni… akkor, amikor minden reálért könyörögnöm kell Madridban…

− Szeretnek téged a flandriaiak?

− Az Orániai ezer és ezer gúnylapot szóratott szét, mielõtt jöttem. „Emlékezzetek Alba véres kezére…” így kezdõdött… Minden lépésemet meg kellett vásárolnom, míg beérkeztem Brüsszelbe. Már ott álltam a kapuknál, amikor le kellett verni az utolsó utcai lázadást. Szeretnek, Margót…? Kit szeretnek ezek? Én szépen beszélek velük, de néha úgy érzem, Albának volt igaza.

– Ha segítenénk, Juan… ha mi, franciák segítenénk neked, nem a Guise-ek, hanem mi… a király is, a maga módja szerint, mondd: nem lenne könnyû megkapnod az egyesült tartományok koronáját?

− Fülöp akarata ellenére?

− Ezt nem mondtam így… de láthatod, hogy a katolikus király a nyugalmat akarja Flandriában. Ha te király leszel, Juan, Brüsszelben: egész Európa megkönnyebbedik. Nekünk, franciáknak mindent megérne az, ha nem szorongatna két oldalról a spanyol veszedelem. Ezt senki, de senki más nem tudná megtenni, csak te. Neked van erõd és bátorságod. Talán missziód is, ahogy mondja a példabeszéd.

A férfi felállt, a lugas széléhez lépett. A magas sárga szattyáncsizmát beharmatolta a kert. Egy ágacskával verte le róla a port.

− Nézd, Margót, ti sok mindent tudtok. Ismeritek a jelentéseket. Tudjátok, hogy ebben a pillanatban nem támogat a király. Ezért jöttél most, hogy ezt megmondd nekem?

− Mindig királynak képzeltelek el, Juan. Miért tûröd, hogy veled kényére-kedvére bánjék el a madridi kancellária. Úgy táncolsz, ahogy a ti bûvös Antoniótok fütyül…

− Mi bajod Perezzel?

− Az a hír járja, hogy õ az, aki nem helyesli, ha itt maradnak a spanyol csapatok. Az Eboli-palota mindenáron békét akar Flandriában, hogy máshol… Itáliában szabad legyen a keze. Hogy nálunk kellõképpen támogathassa a Guise-eket. Te tudod, hogy Navarra majdnem fogoly. Magam is − ha akarom − börtönben érzem magam. Sohasem tudom, hogy mit gondol a bátyám? Mi történik holnap, ha az anyám sem tud megvédeni? Nekem szövetségesek kellenek, Juan, hogy a vérbe bele ne fulladjunk. Ezért jöttem ide, hogy beszéljek veled. Kínálom a szövetséget, kis sógor. Ha akarod, mindjárt megköthetjük.

− Két kiátkozott, Margót…

− A szentatya megkoronáz, ha elszakadsz Fülöptõl. Át sem kell menned a Csatornán, hogy megszabadítsd Máriát, mégis király vagy. Mindenki segítene neked. A németalföldiek legelõször, mi is, franciák. Nem kellene mást tenned, mint szívbõl s hittel esküdni a genti pacifikáció pontjaira… a kompromisszumra. Ha meghagyod az új hit híveinek mindazt, ami az övék. Nem fogadsz be több spanyolt a grófságokba, tisztelni fogod a kiváltságokat. Ennyi elég, Juan. A többit meghozzák az idõk.

− Azt hiszed, Margót, olyan könnyû Fülöptõl elszakadni?

− Nem értelek. Cserbenhagyott, nem ad pénzt, visszahívja a spanyolokat, itt állsz néhány ezernyi landsknechttel s annyi testõrrel, amennyit te magad megfizetsz. Mit kaptál Lepantóért? Mit kaptál a tuniszi gyõzelemért? Amikor mindenütt ünnepeltek, csak Hispánia marad néma. Infáns vagy… tagja vagy a nagy koronatanácsnak? Szólít-e már fenségnek a kancelláriátok? Ugye, nem… Mit törõdsz Fülöppel, Juan?

− A bátyám.

− Tudom, nem könnyû a király ellen valamit tenni. De te fiatal vagy, erõs, Juan. Neked nincs helyed abban a Hispániában, melyben Fülöp az úr. Mire viheted, mondd, mire viheted, ha itt maradsz? Felõröl Flandria. Hibát hibára halmozol majd. Elkoptatnak az ellenségeid. Mindennap új vád érkezik ellened. Az Orániai sem lesz rest, õ is kitalál mindent, hogy keserûvé tegye a kenyered. Mire vársz, Juan…?

– Fülöp nehezen határoz. De határoz… Látod-e, Lepantónál is mi, spanyolok döntöttük el a küzdelmet. Engedelmeddel, nem ti, franciák.

− Ez rég volt, errõl most ne vitázzunk. Te Fülöpöt látod, én a bátyámat, férjemet s a Guise-eket. Békét szeretnék, Juan… olyan békét, melyben nem gyûlölik egymást azok, akik a békére esküsznek.

− Anyád akarta, hogy idejöjj?

− Anyám tudta, hogy idejövök s azt is, hogy üzentem érted. Tudta. Utolsó nap annyit mondott: emlékezz, Margót, Bayonne-ra.

− Alba kísérte el oda Isabelle-t.

– Navarra fiú volt még akkor… Nekem mesélte: ott rejtõzködött a lugasban. Hallotta, amint Alba mondta anyámnak: vágja le, Madame, a nyolcvanezer béka fejét. Henrik hallotta. Azóta készült, tudta, hogy Franciaországban egyszer Bertalan éjszakája lesz. Túlélte. Õ mindenkit túl fog élni. Uralkodni fog.

− Mint hugenotta, Margót?

− Talán egyszer… hitetváltoztat, mielõtt elindul Reimsbe, hogy fejére tegyék a koronát.

− S akkor mi lesz Flandriával? Ha a te Henriked lesz a király?

− Ha õ lesz király: nem lesznek Guise-ek. Ti nem mehettek át Flandriába… bezárulnak az itáliai kapuk is. Henrik, az én Henrikem… akivel évszámra nem látjuk egymást… de mégis az én Henrikem: kiûzi Németalföldrõl a spanyolokat. Elõzd meg, Juan. Maradj ott… légy te a seigneur naturel, s a Rendek tálcán fogják hozni a koronát.

− Margót, nézd… nehéz ezekrõl a dolgokról így beszélni. Valaki elutazott most a királyhoz. Várom a választ. Hiszem, hogy meghallgat Fülöp. Bizonyos vagyok, hogy az, aki elment Madridba: ráveszi − segítsen meg.

− S ha ez nem történik meg, Juan?

Szorosan egymás mellett állnak, oly halkan beszéltek, hogy senki… semmiféle hallgatózó fülébe ne kerülhessen a szó nesze. Ha látta volna valaki õket, azt hihette volna, gáláns kaland hõsei: Margót, a rossz hírû hercegnõ s a Fattyú, aki elõtt minden asszony leborul. Ám õk ketten csak egymás mellett állnak, s lélegzetük szaggatott, szenvedélyes, mint a szó. Juan lehajtotta fejét, Margót ismételt.

− Ha nem hallgat meg Fülöp? Ha nem hallgatja meg az emberedet… ha Perez nem engedi, hogy megsegítsenek?

– Akkor… akkor beszélünk még egyszer egymással, Margót. Akkor beszélünk. Ha a követem visszajön.

Margót szétnyitotta a legyezõt. Ez mutatta, hogy vége a titkosabb audienciának. A mosoly, mely a kert végéig kíséri õket, már szertartásosan szeretetre méltó.

Éjszaka vágtatott vissza, Brüsszel felé. A kíséret látta, hogy a Helytartó rosszkedvû. Nem sikerült a kaland, gondolták… a bõkezû Margót Juannal szigorú volt?