3

Február. Károly még mindig ott ült Brüsszel mellett, a vaucelles-i parkban. Ötszáz emberbõl áll a császári udvartartás: ennek az ötszáz úrnak s dámának hátralékos zsoldját még nem küldte el Hispánia. Meg kell várni az ezüstflottát, mely a messzi Medina del Campóban, két óceán között, most rakodik be. A vihar Angolhon felõl hajtja a felhõket s szelet. A császár kinéz az ablakon, a tenger felé. Ma sem fut be hajó hírekkel, gondolja. Fülöpre gondol, Londonban nem jó élni ilyenkor. Õ is járt kétszer a Szigeten. Esõ, hó, köd, sár, füst. Fülöp ott él az öreg feleséggel. Tíz esztendõ fekszik közöttük, mint kivont kard a két nyoszolya között. Fülöp huszonkilenc lesz, Mária elmúlt harmincnyolc. A kedves, hûséges, rossznyelvû Ruy Gomezre gondol, Eboli hercegére, aki néhány nappal a nagy winchesteri menyegzõ elõtt írta neki: „…bizony, Felség, az angol királynõ sokkalta öregebb, mintsem ezt elmondták, ha legalább spanyol ruhát s fej éket hordana, nem tûnne elõ ennyire a nagy korkülönbség… nem látszanék milyen öreg és sovány. Õszintén meg kell mondanom Felségednek, hogy az Úr különös segítsége kell majd ahhoz, hogy a Fenség a valóságban is ki tudja üríteni majd a keserû kelyhet…”

Ruy Gomez de Silva talán mégis tévedett. A házasság itt komor szentség, s Fülöp nem úgy utazott Londonba, mint a szerelmeséhez repülõ madár. A hírek arról szólnak, hogy boldogan élnek… Boldogan élnének, ha nem lennének körülöttük a spanyolok. A császár sok hírt kap, a titkos ügynökök, akik körmölik az írást: hollandok, skótok, olaszok, zsidók. Ezek sem szeretik a spanyolokat. Sajnos, a császár tudja, hogy sehol sem szeretik. Fejjel mennek neki a falnak, gõgösek, nem alkusznak, nem hajolnak senki elõtt, lenézik az angol királynõt, nyelvük sem hajlik idegen idiómára. A lovagok keresztekkel parádéznak, holott az utca… a londoni utca nem szereti a kereszteket. Minap is… a két Cordoba testvér – mint írják − csak úgy tudta megmenteni köpenyét a rávarrott Santiago-kereszttel, hogy kardot és pisztolyt rántott, vér folyt a londoni utcán. A Westminster-apátságban Alba egy csatlósa lelõtt egy támadót − két tucat halott esett, s Kingstonban is volt valami utcai ribillió… Nem, a spanyolokkal nagyon nehéz boldogulni, gondolja Károly, míg melengeti a kandalló tüzénél csúzos, dagadt kezét.

Fülöp úgy írta, addig marad Angliában, míg atyja ki nem tûzi véglegesen a hazautazás idõpontját. Búcsúzni eljön, de addig Angliában marad, reméli: „Az Úr megkoronázza fáradságát, sikerül visszavezetnie az egész királyságot az igaz hit aklába.” Igen… Fülöp megtesz mindent, és Mária, a királynõ is megtesz mindent. A pápai legátus hajóját dísztüzek kísérték a Temzén, harangok szóltak, s a Parlament két háza leborult, amikor a legátus megadta számukra a feloldozást. De Fülöp csak az okmányokat látja, spanyoljait hallgatja, a királynõvel s kíséretével beszél. Ám a császár ügynökei másféle, máshonnan táplálkozó fürkészõk, akik ott élnek a City útvesztõiben, a Tower alatt, a kikötõk közelében. Ezeknek jobb a fülük, mindent hallanak. Alba nem hall semmit, Ruy Gomez is keveset. Az ágensek nem hiszik, hogy valóra váljék a suttogva, majd hangosan hirdetett remény: a királynõ méhe megfogant, Anglia trónörököst remél… Az ügynökök közük egyik, egy portugál marranos, beszélt egy udvari orvossal. A királynõnek, mondta, aligha lehet gyermeke. Csoda lenne, s épp a szakadár Angliában essenek meg csodák? Tudor Mária már két esztendeje, hogy megszûnt asszony lenni… Így mondta az orvos, s így írta a portugál.

A parázs melege jótékonyan simogatja az arcát. Szegény Fülöp, gondolja. Huszonkilenc esztendõs fiának képe jelenik meg elõtte, a ködbe borult London, melyben fuldokolnak a spanyolok.

Lemondott minden koronájáról, s mégis, mégis hozzá jönnek a követek, mintha senki sem vette volna komolyan a brüsszeli szertartást, mintha a királyok, a Szentatya, városok és fejedelmek még mindig õt tartanák a világ elsõ urának: tõle kívánnak döntést, sürgetik. Még mindig hozzá jönnek, a vaucelles-i parkba, s Károly melengeti csúzos kezét, határoz, sürget, megbékél, szövi a megbontott cselszövényeket, tollba mond titkárainak. Fülöp nevében kénytelen már szólni, vagy az Országlórendek szájába adja akaratát. Ötvennyolc esztendõs, a teste aggastyán, s mindebben, amit csinál, már nincs különösebb öröme. Helyettesíti fiát, aki Angolországban állítja vissza az igaz hitet, erõs bástyát épít a Birodalomnak. Fiáért teszi s azért, hogy múljék az idõ. Egyszer csak megérkezik az ezüstflotta Mexikóból, elindulnak ide is a megrakott öszvérek, feloszlathatja az udvartartást, s elindulhat a végsõ béke hajléka felé.

Orániai Vilmos kopog. A császár a hatalmas, remekmívû faliórára néz, mely most jelzi a delet. Szeme kitéved a kertbe. Innen látni a napórát, ahogy elfogja az árnyékokat. De ma borús az idõ, február, a köd átlopózott Angliából a brabanti vidékekre. Tizenkettõkor kell fogadnia a francia királynak, II. Henriknek követét. Károly lemondott országairól, s ezért nem kell különösebb szertartás, az érkezõ csak vendége, mint „külön kiküldött” nem igényelhet semmiféle díszes ceremóniát, amire ma már amúgy sincsen berendezve a vaucelles-i, feloszlóban levõ udvartartás. De mindez nem változtat azon, hogy erre a követségre régóta vár, s ez egyike a legfontosabb aktusoknak, melyet még neki kell elintéznie. Alapjában véve még háborúban állanak mind a ketten, II. Henrik s a császár, ezért nem tudta megígérni a végleges és biztos békét a brüsszeli rendeknek októberben. Most eljött hozzá Henrik titkos követe, s talán… talán sikerül hidat építeni a harmincesztendõs… vagy talán még sokkalta régibb szakadék fölé, mely elválasztja Gallia és Ausztria királyi házait.

Magára a követre is kíváncsi. Henrik különös személyt választott, akinek viselt dolgaival már sokszor foglalkoztak a titkos jelentések, hadi beszámolók s a krónikák. Fejedelmi házból származik, a nagy connétable öccse, Coligny grófja, Franciaország nagyadmirálisa. Míg csenget, s Vilmos herceg elõreengedi a követet − Károly elõrehajlik székében, kíváncsian várja, milyen Henrik sokat emlegetett embere.Botra támaszkodva jön be, kissé biceg, látszik, még nem gyógyult be egészen lábsebe. Magas, szõke ember, harmincas évei derekán, szép szál, tiszta tekintetû, fehér fogú, dereka karcsú, keze szép mívû, van valami a mosolyában, ahogy közeledik a trónhoz… Károly nézi az arcon, a vállon, a térd felett kapott sebeket s számolja − Montmédy, akkor tizenöt esztendõs volt, a nyakseb − Ceresola, elmúlt esztendõben Dinant ostrománál jutott a lábsebhez. Mindezt ellene s mindig õellene, a császár ellen, ura szolgálatában. Most − mint írják a titkos kémjelentések − ott áll a válaszúton, megingott, hajlik az új hit felé, palotájában énekelik Clément Marót protestáns zsoltárait. Francia szokás szerint fél térdre ereszkedik a magas, szép szál ember a császár elõtt, Károly jelképesen felemeli, helyet mutat neki.

Coligny Károlyra emeli tiszta, átható tekintetét:

− A felség levele, Sire…

Károly átveszi a titkos meghatalmazó okmányt, bontani szeretné, de csúzos ujja nem bírja felnyitni a zárópecséteket. Ránéz Colignyre, halkan mondja:

− Látja, kedves admirális, ilyen kitûnõ lovag vagyok, akár lándzsát is törhetnék… már egy levelet sem tudok felbontani.

− Felség: a mi udvarunkban túl sok lándzsát törnek, s kevés levelet olvasnak…

A hang mély volt, tele szemrehányással a távollevõ felé. Tudták mindketten, hogy Henrik király önmagát Európa legjobb bajvívói közé számítja, naponta órák hosszat gyakorolja a fegyverforgatást. Károly örült a válasznak, felderült tõle, jól érezte magát Colignyvel. Amúgy is jeltelenül peregnek a napok, míg meg nem érkezik a spanyol partokhoz az ezüstflotta, melyet talán csak most raknak meg két óceán között, Medina del Campóban. Addig várni kell a pénzre, nem sietõs az utazás. Károly mosolyogva kérdi:

− Henrik király még mindig olyan erõs és fiatal? Én úgy emlékszem rá csak, mint gyermekre.

Emlékek. A fogoly francia király, az irigylésre méltó Francois a paviai vereség után, aki madridi vendégsége alatt sorra nyeri meg diplomáciai párbajait, s õ − a gyõztes − tehetetlen foglyával szemben, nem fékezheti cselszövényeit, kötik az udvariasság törvényei. Ez volt az apa, Henrik csak epigon. Igen… Ferenc különös ember volt, élete végéig hajszolta esendõ, métellyel teli testét, kacagott, ûzte a vadat, végigcsókolta a kastélyok asszonyait, s egyszerre ágynak dõlt, nem tudott egy napon tovább lovagolni, s aztán úgy halt meg, a legszebb keresztény halállal, mint igaz, jámbor uralkodó. Henrik kisgyermek volt még, amikor a császár látta. Ma − úgy mondják − hatalmas szálfaember, két asszony között él, közel engedte trónjához a protestánsokat. Ennyit tud róla. Most szemben ül a tanú: kérdezi, milyen férfi az ellenfél, a francia király? Coligny mosolyog:

− Sire, a királynak is van már néhány szál õsz haja…

– Arra emlékezem, Coligny, hogy egyszer… esztendõkkel ezelõtt… Afrikából jöttem, kifáradtunk, és legyengültünk mindnyájan… annyira elcsigázott minket a harc és a meleg. Igen, a hajómon ott volt Hernando Cortés is, olyan öreg lehetett, mint én most. Ha visszaemlékezem, valamennyi vezér közt õ volt az egyetlen, aki sürgette, hogy támadjuk meg Algert, ne adjunk fel semmit… Ott állt, térdig vízben, szál karddal kezében, kiabált, szidta a többieket. Cortés pedig nem volt még öreg… szürke volt feje s valahogy ez s a tépett ruha, a kard kezében s az a harsány hang, szitok és lendület jobban illett hozzá, mint a pompa s az udvar, ahol csak nehezen igazodott el… Igen, igen… Afrikából jöttünk, nem volt könnyû idõ, az arcunkat egészen belepte a szakáll.

Az Úr talán megbocsátja, de az ember férfikora delén még nem öreg. Egy borbélyt kerítettek, mert este − úgy mondták − kinyílnak a legszebb nápolyi asszonyok, az udvar olyan lesz, mintha ezer fülemile énekelne, s a legszebb kertek ontanák a virágillatot. Jött a borbély. Amolyan igazi nápolyi, aki kisimítja az arcot, bekeni balzsammal, fürtöket rendez, ahogy az asszonyok ott lent, délen, szeretik. Kezére adtam magam, s tükörbe néztem. A szakállamban ezüstszálat láttam. Látja, Coligny, milyen hiú az ember. Nem akartam, hogy este vagy… hajnalban valamelyik szép grófnõ felébe hajoljon s mondja: „kegyességednek szakálla fehéredik”, hát kihúzattam a borbéllyal a fehér szálakat. S tudja-e, barátom, hogy néhány nap múlva visszanõttek… igen, igen, mindegyik helyett tíz legalább. Nem, nem lehet megcsalni az idõt… Ha kitépettem volna másodszor is, ma fehér lennék, mint a hattyú. De a grófnõk, ha császár szereti õket, megbocsátóak.

Ha dámákról beszélünk, érdeklõdhetek-e, mit csinál Valentinois hercegnõje?

A kérdés félelmes s mégis természetes volt. Diane de Poitiers, Valentinois új hercegasszonya, negyedszázad óta tündöklött az égboltozaton. Latona és Jupiter leánya, írták a korabeli költõk ezerszer, dicsérõ énekeikben, az isteni Diana, aki félhold formájában uralja a zenitet, s akinek szépsége túltündöklik a napon… Diana, akinek lila színeibe öltözik a király, ha tornát rendez, s aki elõtt mélyebben hajlanak meg a magisztrátusok, mint Franciaország királynéja, Medici Katalin elõtt. A kérdés félelmes volt, mert Diane már Ferencet, az apát is szerette, s dajkálta a fiút, játszott vele mint gyermekkel, s a serdült fiúnak elõször õ mutatta meg a szerelmes ölelés örömét. Az isteni Diane, aki kissé olyan, mint az örök Franciaország, keskeny, mosolygó arcával, mely a képeken merev és mozdulatlan, a valóságban ezer arca van, ezer hangja és színe, s mûvészetét mágiával sokszorozza, csodálatos praktikákkal, melyektõl õ, az ötvenesztendõs − örökifjú maradhat, lebilincselheti a nála húsz esztendõvel ifjabb király agyát, érzékeit, szívét. Diane egy kicsit Franciaország: maga Párizs hetven tornyával s tizenhárom kapujával, melyet még a jó Fülöp Ágost nyitott meg, amikor a Szentföldre ment. Diane a kastélyok, várak, mezõk és falvak Franciaországa, a lassan-lassan megtörõ hûbéruraké s a kisnépé, mely a törvénnyel kezében ágál, ha jönnek a birodalmi fogdmegek. Diane Franciaország, a gáláns, kissé szégyellnivaló, ahogy Gaspard de Châtillon, Coligny grófja, Franciaország nagyadmirálisa szégyelli is a választ a kérdésre, melyet egy ráncos, kopasz, fekete ruhás öregember tett fel, akiben már nincsenek világi vágyak, s aki mindezt, a nápolyi kalandot is csak azért mesélte, hogy borsosabbat, szégyenteljesebbet hallhasson a legkeresztényibb király udvaráról: csúzos kezét belemárthassa a jólesõ, langyos fertõbe. Diane hozzánõtt Galliához, címerük egybeolvadt, a félholdak átszövik a nagy francia hierarchiát. „A királyné elsõ udvarhölgye” − ez a címe, s mint Valentinois hercegasszonya − elsõ a királyi vérû hercegnõk után. Úgy mondják, az õ kezében van Cathérine királyné hálószobájának kulcsa, õ küldi be a királyt, hogy teljesítse kötelességeit… s õ örül annak, amikor évrõl évre új gyermek születik a királyi nászból: így kevésbé morog a párizsi utca, port lehet hinteni a puritánok szemébe… Diane az anet-i kastélyban napról napra s estérõl estére elvarázsolja a királyt. Franciaország nagyadmirálisa, aki Calvin szavára hallgat, lehajtja fejét. Nem könnyû válaszolni az öregember kérdésére, hogy mit csinál Franciaország és Diane de Poitiers?

Károly hosszan, figyelmesen hallgat, azután megkérdi:

− A királynõ felépült-e már a gyermekágyból?

A kérdés udvarias is lehet, semmitmondó. De úgy, ahogy Károly teszi fel, s a hangsúlyból, ahogy kicseng a császár néha kissé nehezen érthetõ francia beszédébõl − mást is jelent, mintha azt kérdezte volna, vajon Medici Katalin részt vesz-e újból s egészen az államügyekben, vagy tovább dúl a harc a kabinetülések elõtt, e titkos, sokrétû harc, melyet Diane s a királynõ egymás ellen visel? „Felépült-e a királyné?” Ez nehéz kérdés: a király hatalmas bábu, nem örökölte apjának, Ferencnek könnyedségét, mellyel lerázott asszonyt s államügyeket, hogy felszedje õket, ha kedve tartja, két vadászat között török szövetséget kovácsolt, letört egy oligarchát, elhatározott egy nápolyi hadjáratot. Henrik pontos, órák embere. Idõre kel fel, három teljes órán át hallgatja a kancellárt s a tanácsosokat, átmegy a fogadóterembe, ahová beengedik a népet, megérinti a görvélyes gyermeket, hogy keze, mint Franciaország minden felkent királyának érintése − meghozza a gyógyulást; hallgatja a félzsoldú vitézt, a jámbor özvegyet, a vádaskodó pietistát. Utána átmegy a királyné lakosztályába, játszik a gyerekekkel, tréfál az udvarhölgyek között, a délutánt a szabad levegõn tölti, felváltva labdáz, vív, ugrat, hadjátékba állítja a gárda tisztjeit. Az este a Félholdé, Diana ege, a „petité bande”, e húsz-huszonöt széplány s szépasszony lengeteg, furcsa társasága, szerelmes sikolyok, gáláns versek, ígéretek s célzások egy éjszakára, gyémántra, uradalmakra, udvari stallumra. Így él Franciaország királya − az általa választott rend szerint.

− Felség, a Dauphin nászra készül − mondja Coligny, s változtat a témán, mielõtt elõvennék az északi határvidék térképét, s Metz, Toul és Verdun sorsa felõl megindulna közöttük a vita. A követ szava messze gurul. A sors hozta magával, hogy Franciaország két teljes évszázad óta nem ünnepelhetett trónörökösnászt. Cathérine s Henrik megtöri a szokást: a beteges, gyenge Ferencet, úgy látszik, mégis nászágyba fektetik. E hír új volt, a követek még nem jelentették. A követek levelei csak arról szóltak, hogy a skótok koronás királynõje, Stuart Mária ott él az udvarban, gondtalanul tölti gyermekéveit. A nász elõtt még minden lehetséges, Károly sokszor gondolt Ferenc hercegre, ha végigvette az Ausztriai ház fõhercegkisasszonyait. Ausztria házasodik, miként az epigramma mondja, a Dauphin keze szabad még, a fiatal lányt még mindig vissza lehet küldeni nyugtalan, ködös hazájába.

− Bizonyára elég érett már a Dauphin…

− Tizenhat lesz, Síre, ha visszaemlékezünk a mi korunkra…

− Bár úgy hallom, egészsége törékeny…

− Ha Máriára néz, kipirul arca. Õ maga sürgeti legjobban a nászt.

− Hány esztendõs a skót királynõ?

− Eggyel több, felség, mint a trónörökös.

− Szépségérõl s bájáról megemlékeztek követeim.

− Amikor áthozták Skóciából, villogó szemû kislány volt, csak a sziget vad nyelvét beszélte. Akaratos volt, kemény, hiába tanították, nem alázkodott. Azt az egyet már akkor is megtanulta, hogy õ maga felkent király… S most, a király névünnepén, ott voltam az udvari ünnepen. Azt hiszem, Sire, Franciaországnak nagy királynéja lesz. Az udvar tudósok játékává alakult, mintha a rózsák törvényszékét tartották volna, a régi idõk szokása szerint… A kis Mária latinul adta elõ tézisét: miért legyen egyenrangú az asszony a férfival, ha a kormányzásban, vadászatban, udvari életben, sõt a harcban is meg tudja állani helyét. Mindenki elragadtatottan tapsolt, a király boldog volt.

− Mi a jelentõsége annak, amit egy gyereklány mond az udvari ünnepen?

− Felség, bizonyára hallotta, hogy Franciaországban Lotharingia farkasainak nevezzük Mária úrnõ nagybátyjait, a Guise-eket. Nekünk, Sire, idegenek: lotharingiaiak. De õk maguk franciábbnak tartják magukat a franciáknál, lenézik Szent Lajos unokáját, mert õk az õ õseiket beiktatják a meroving királyok közé. S hitük, Sire, olyan komor és félelmes, hogy megdermed tõle az ország. Kegyetlenek és falánkak, mindent elnyelnének. Ez, Sire, Franciaország nagy pere. Felséged a császár, tudnia kell, hogy a per még nem végeztetett be.

− Kegyelmed, grófúr… hajlik az új hithez? A kérdés egyenes volt, célba talált.

– Az országban pártok, szövetségek pusztítják egymást… hugenottáknak, pápistáknak, Luther-hitûeknek nevezik egymást. Nem azzal törõdnek, hogy tiszteljék Krisztus nevét.

− Ez a válasza, Coligny?

− Krisztus…

A fiatal férfi arca tiszta, átható volt, majdnem gyermeki, ahogy Krisztus nevét mondta. Félelmes ellenség lenne, eretnek s hitvalló. Ha elküldenék érte az Inkvizíció szolgáit, ez az ember nem inogna. Az elcseppent vér helyébe sok vér jönne. „Krisztus” − mondja Coligny, a császár is meghajtja fejét. Károly nem szereti a vért, a máglyákat, a halálra indulók gyülekezetét. Ahogy lehajlik a nagy pergamengöngyölegért, mely a vitás északkeleti határvidéket festi váraival, égtájaival, kastélyokkal s utakkal: befejezi a bevezetõ beszélgetést.

− Itt, Vaucelles-ben… meg tudjuk kötni, grófúr, az egyezséget? Szeretnék békét hagyni magam mögött, mielõtt hazamegyek… Castiliába. Sok szerzõdés alá írtam a nevem… békéket kötöttem. Némelyik tartós volt… mások elszakadtak, mielõtt életbe léptek volna a feltételek. Szeretném, ha a vaucelles-i szerzõdés a béke galambja lenne házaink s országaink között. Bizonyára ön is ismeri azt a vidéket… talán valamelyik sebe emlékezteti?

− Verdun alatt… a homlokomon, Sire.

− Az északkeleti várfalon három bástya: Verdun, Metz és Toul. Mindhármat kívánja tõlem a legkeresztényibb király?

− Mindhármat, felség. Kevesebb semmit sem ér.

− Mit kínál cserébe?

− Békét. Mindenekelõtt Itáliában. Nem avatkozik bele többé sem a lombard hercegség, sem a nápolyi királyság ügyeibe. Nem biztatja a pápát arra, hogy támogassa a szicíliai s a nápolyi felkeléseket. Nem köt titkos szerzõdést a berber szultánokkal, hogy azok támadják felséged partvidékeit. Ennyi a király ajánlata. Ha bízik abban, felség, amit méltatlan s eretnek hírében álló alattvalójára rábízott uram.

Károly tekintete a térképre tévedt. Vajon lesz-e Fülöpnek ilyen tiszta tekintetû tanácsadója, aki egyformán védi királya jussát s saját lelkiismeretének szavát? Albára gondol, a Kardra, melyet − ha dolgát elvégezte − vissza kell tolni hüvelyébe. S Ruy Gomez de Silvára, a kedves, jószívû, pontatlan nagyúrra… Irigyelte Colignyt Henriktõl. Ez a cseppnyi keserûség maradt benne, amikor üzent, hogy jelenjék meg a most meginduló, forma szerinti tanácskozáson Granvelle, a kancellár.