7

Valladolidban korán kezdõdött a nagy városünnep. Mindaz, amire készültek, egy napba nem is fért volna bele. A polgárság már hetek óta a várakozás lázában égett, ritka alkalom, hogy a nagy eretnekégetés szertartása alkalmából vendégül láthatja a legtávolabbi spanyol városoknak követeit és zarándokait.

Cazalla doktor, az egykori királyi gyóntató, sokáig oly konokul ragaszkodott új hitéhez, mint ahogy ezt valódi spanyol eretnektõl meg is követelte a felcsapó lázadás szelleme. Úgy mondják, csak az utolsó napon, talán az utolsó órák egyikében torpant meg, s most már hajlandó elfogadni a felkínált végsõ feloldozást. Így mondják azok, akik járatosak a Szent Hivatal környékén, s ismerik a bírákat, akik soha nem sietnek. Lehet… az inkvizítorok maguk is átmentek ifjúkorukban a lélek különös fertõzésein: a kétely, kísértés, megrendülés hármas akadályán. Mire élemedettek lettek: nem voltak már mások, csak a lélek komor bírái. Mérlegre tették a kicsikart vallomásokat, a tortúra gyötrelmében adott feleleteket, az éjszakai kihallgatások jegyzõkönyveit. Tudósok voltak, átrágták magukat a fóliánsok garmadáján, személyükben névtelenek maradtak, csak az írás örökítette meg ítéletüket. E különös bírák nem kedvelték a tévelygést elsõ szóra letagadó kis bûnöst, azokat, akik menten vádolják társaikat… Lehet, hogy lelkük mélyén több rokonszenvvel kísérték egykori társukat, Cazalla doktort, akit el kellett ítélniök, hiszen nincs egyetlen sor sem az akták közt, mely enyhithetné komor végzetét. A bírák, akiknek arcát nem láthatja a vádlott: ezer és ezer egyberakott szóból, vallomásokból s tanúságtételekbõl ítéltek, esztendõk múlva tértek rá azokra a szavakra, melyeket az összetört, meggyötört elítélt − szabad ember korában − elég vakmerõ volt kimondani.

A városban, mely sokáig királyi székhely volt, a legtöbben emlékeztek Cazallára. Szikár, magas férfi volt, lélekkel lobogó mély tekintettel, különösen szép, érces hanggal, mely elvarázsolta híveit. A gyóntatószék félelmes hatalmat adott kezébe, innen kormányozta azokat, akik hajlandók voltak vele együtt megkóstolni tudásának mérges gyümölcseit. Fél esztendõ alatt a hit nagy forradalmába kergette volna − reménye szerint − az országot, melynek ezer esztendõvel ezelõtt voltak már hitvalló, mártír püspökei. Spanyol eretnek volt, nem idegen. Bátorságát mindenki ismerte a városban, s a valladolidiak, lelkük mélyén, büszkék is voltak arra, hogy az isteni bölcsesség e megtévedt doktora falaik között élt, itt volt fészke, innen akarta kormányozni Hispániát. Övék volt, az õ Lutherük s Kálvinjuk: Valladolid bukott angyala. Illõ hát, hogy az õsi város úgy búcsúzzék vétkes fiától, ahogy ezt mindkettõjük rangja megköveteli.

Így hirdették meg Fülöp király elsõ nagy autodaféját, az elsõ hatalmas protestánségetést, melyet Hispániában megtartottak. A városcímeres heroldok hetek óta járták a környezõ tartományokat, s vitték tova -városok piacára, udvarházakba, várak udvarára a csodálatos Cazalla-legendát, mely hûségesen követte a felolvasott hivatalos szöveget. Így lett Cazallából az ördög félelmes cimborája, titkos fekete magiszter, aki mindent megront, nagy a hatalma, talán ki is tudna szabadulni, ha akar. Így terjedt egyik szájon… a bujkáló hír szelídebb volt: az elítéltben az Assisi egyszerû barátját sejtették, aki lehajlik, megsimogatja a kicsinyeket.

Nõtt a monda a valladolidi protestáns fészekrõl, ez az eretnekség jobban izgatta a spanyolokat, mintha száz és száz moriszkót küldtek volna egyszerre a máglyákra.

Cazallát áldozócsütörtök napján égetik el, hirdeti a városok piacára kiszegezett szöveg. „Nyergeljünk” − mondja a kiskastély ura, aki már esztendõk óta nem mozdult ki otthonából. A nép megindul a mágus égetésére, a csodálatos tavaszban tele lesznek az utak… Hispánia népe megindul a nagy valladolidi szertartásra…

A hírek szétágazóak. A ház elõtt, ahol Columbus kiadta lelkét, egy varga magyarázza, hogy Cazalla − hírei szerint − megtért, csak egyetlen átalkodott papi személy az, aki visszautasította a bocsánatot s lelki vigaszt. A járókelõk továbbadják, amit hallottak, Cazalla kései megtérésének története végighömpölyög a Plaza Mayor felé.

Az ácsok három napja dolgoznak már az Inkvizíció palotája elõtt: erkélyeket emelnek, ahonnan kényelmesen lehet majd látni az egész szertartást. Közben − egy éjszaka alatt − a város a gyász színeibe öltözik. Az erkélyeket fekete posztóval húzzák be, az ablakokban lecsüngenek a sötét drapériák. Ugyanígy fekete szövetekkel borítják be a feszületeket, az utcai lámpákat s gyertyatartókat fátyolok fedik.

Az utcakeresztezések elé fatörzseket, zsámolyokat tesznek: a vándorprédikátorok innen hirdetik, naphosszat váltakozva, szenvedéllyel teli, tömeghatásra szánt megrázó beszédeiket. A hívek néhány percig hallgatják õket a zajban, utána továbbmennek, hogy elborítsa õket egy másik szerzetes szava.

Elindul a Zöld Kereszt körmenete, mely a hagyomány szerint egy nappal elõzi meg az autodafét. Kivonulnak Valladolid összes rendházainak, kolostorainak barátai és apácái. Amint a fõtér felé haladnak, az égõ gyertyák áradatából egyszerre felemelkedik a hatalmas, zöld fából ácsolt, fekete lepellel letakart kereszt egy dominikánus kezében. Ez a bûnösök feszülete. A kórus most a Vexilla Regis prodeunt-ot harsogja, a térdepelõ nép az út két oldalán engedelmesen mondja a feleletet. A körmenet megkerüli a nagy teret, a fáklyák lassan fénnyé, majd füstté válnak, ahogy reájuk borul a sötétség, a felhõtakaró zárt és sötét lesz, így érnek el a bûnösök emelvénye elé.

Az oltár készen áll már legalul. Ez is a bûnösök oltára, mint ahogy az egész hatalmas faépítményt az elítéltek részére készítették. Csak alul, az alacsony pulpitusokon foglal majd helyet a Santo Oficio jegyzõje s ítélethirdetõje, míg fent, egy szószékszerû kis emelvényrõl hallgatja az elítélt saját végzését. A körmenet elér az oltárhoz, tetejére rátûzik a zöld keresztet. A kórus hangja kiújul. S utána lassan, egymás után ünnepélyes mozdulattal kioltják a gyertyákat, a csend mélyebb árnyékokat vet, a feketeség elönti a világot, mintha meghalt volna minden körös-körül, s csak a dominikánus mécse lenne az egyetlen világosság, melynek pislogó fénye mellett lapozza a breviáriumát.

Ezen az éjszakán nem sokan aludtak Valladolidban. A nagy szertartás reggel kezdõdik, így mindazoknak, akik húsz reált fizettek valamelyik emelvényen a helyért, hajnalban kell kelniök, hogy áttörhessenek a sokaságon, elérjenek a Plaza Mayor közelébe. Ezen az éjszakán Juan, a fiú sem aludt sokat. Most jött el elõször a villagarciai várból, s a parancs úgy szólt, hogy senkinek sem szabad tudnia, ki az az apród, aki úrnõje mellett halad.

Hajnali félszürkületben kellett megindulniok nekik is, hogy elérjék a város palotáját, melynek erkélyén Juana hercegnõ, a király húga, biztosított számukra helyet. Már akkor az utcákon élt az egész város. A dámák fekete köpenye ráborult a gyászruhákra s fátylakra. Az útszéli prédikátorok végigvirrasztották az éjszakát: most mereven, eksztázisba hullt testtel álltak, két karjukat széttárták, így kényszerítve magukra a megváltó kereszt jegyét.

A gyász leple alatt, persze, minden emberi hiúság, félelmes indulat felszabadult. Az emelvényeken ülõket, a kiválasztottakat gúnyosan nézte az utcák népe, szemmel tartották az õrség tisztjeit, akik bókolva kísérték helyükre azokat, akiket meghívott a helytartónõ, ám látták, hogy lándzsanyéllel hajtják el a közrendûeket, ha soruk túlságosan közel húzódik az erkélyek feljárójához.

Fent, a királyi páholyok körül valóságos udvari élet zajlott. Az Aranygyapjú lovagjai durva szövésû, egyszerû gyászzekéiken is hordták rendjük jelvényeit, a hölgyek fekete fésûinek gyémántberakásán megcsillant a korai nap. Juana a trónörökössel, Don Carlosszal érkezett. Számukra két kényelmes, fekete szövettel bevont karosszéket készítettek az erkély közepén.

A sor hosszú volt, melyen Doña Magdalénának s mögötte a fiúnak végig kellett mennie. Sok ismerõs volt, egy szemvillanásra udvari emlékek ébredtek, családi kapcsok törték meg az áhítat merevségét; a fej-bólintást, a szelíd mosolyt megengedte az etikett.

Helyük elõkelõ volt. Doña Juana különös kegyet gyakorolt Luiz Qui-jada feleségével szemben. Egy sorban ültek a legelõkelõbb grandok hitveseivel, akik egymás felé forgatták a gyászlegyezõket: a felszakadó reggeli ködben olyan volt e fekete tollak és csipkék játéka, mintha felborzolná õket a szél.

Doña Magdaléna így ért Juanához. A hercegnõ szeme a fiút kereste, aki egyszerû köntösében szinte megbújt az erkély párkányzata megett, mintha félne: tolakodónak nézik, s kivezetik az õrség tisztjei, hisz korabeli fiú egyetlenegy sem kapott helyet a nagy tribünön − kivéve Don Carlost, a trónörököst.

Carlos sápadt volt, szögletes, csúnya fiúfejét oldalt hajtotta, a száj halkan memorizált, a betanult szöveget ismételte, melyet majd az érsek elõtt el kell mondania. A tömeg felett közönyösen siklott el szeme, de apró dolgok − zümmögõ darázs, az erkélyrácson kikandikáló kard vége, egy szokatlan fejék − szinte megdelejezték, a tekintet mereven és mozdulatlanul pihent a kiválasztott tárgyon, hogy újból lehulljon róla, s visszazökkenjen a közönybe s unalomba, mely más volt, félelmesebb, mint egy tompa elme gyermeki játéka.

Juana mosolya az apródfiúnak szólt, a fekete kesztyûs kéz egy pillanatra rajta pihent fején. Juan fedetlen fõvel ült most, kissé összekócolódott szõke haja, a szem megtágult, minden csupa élmény, látványos izgalom volt.

A Santo Oficio harangja szólalt meg elõször, utána sorban kondultak meg Valladolid összes harangjai. Megindult a nagy, komor körmenet. A vándorbarátok egyszerre abbahagyták bûnbánatra intõ szentbeszédeiket, mind az Inkvizíció palotája felé tódultak, hogy lássák, amint kifordul a kapuból elsõnek a Hivatal ügyésze − magasra tartva az Inkvizíció vérvörös damaszt alapon szõtt, dominikánus címerrel ékeskedõ zászlaját. Utána kettesével jöttek az elítéltek. Legnagyobbrészt utolsó napokban töredelmesen megbánták vétkeiket, ezért a büntetést az elégetés elõtti hurokhalálra enyhítették. Szájukat sem torzította el a szörnyû fapecek, mely az átalkodott bûnösöket megakadályozza abban, hogy utolsó perceikben a tömeg közé szórják új igéiket. Az élen ment Cazalla doktor, akit ismertek a városban. Esztendõk óta − mióta húzódott a nagy per − nem láthatták, s most úgy érezték, hogy e szikár, sápadt embert nem törték meg kellõképpen a szörnyû megpróbáltatások. Háta meggörnyedt, haja szürke lett, de az arcon nem hagyott nyomot a testi és lelki tortúra.

A legfõbb vádlott a sambenitót, a veszteni vitt bûnösök sárga köpenyét hordta, sárga sapkáján a tûzvörös szövetnyelvek jelképezték a máglyahalált.

Jöttek párosával, mind a huszonnégyen. Az eretnekség, melyet terjesztettek, olyan félelmet keltett, hogy a máglyák keserû füstje borította el egész Hispániát.

A sambenito köntösét egy magas rangú dáma is hordja. Halálra ítélt férjét most látja esztendõk óta elõször, a menet másik végén. Elkapja a férfi szomorú tekintetét. S ahogy a kitaszított palotahölgy elér az elítéltek emelvényéhez − az erkélyen zokogás fut végig, az asszonyok megsiratják a megtévedettet, aki az õ soraikból vétetett.

A vakító napsütésben felálltak, bûnösségük s büntetésük foka szerint, körülöttük tûzfalat vontak a fáklyák, s a szél egy percre elkapta a dominikánus szavát:

„Kerüljétek a hamis prófétákat, akik báránybõrbe öltözve jönnek hozzátok, a valóságban pedig ólálkodó farkasok.” Máté verse volt a hitszónok ajkán, a hatalmas termetû, aszketikus arcú férfi a buzgalom lázában elõrelendülve mondotta el életének legnevezetesebb szentbeszédét. Úgy érezte: hallja egész Hispánia, a szûk árkádok, ablakmélyedések mögött ott szorong minden spanyol város népe, minden szívet megremegtet a baljós ige. Az elítéltek ezalatt lehorgasztották fejüket, a nap reájuk tûz, bilincsbe vert kezükkel nem tudják letörölni a verítéket homlokukról. Az eretnekségében megátalkodott pap, Vibero kínlódik a szájába ékelt fapecekkel, minden vér fejébe szalad, bíborvörös az arca, fejét nekitámasztja a korlátnak, ott keresve pillanatnyi enyhülést.

Az Ámen után felemelkedett a Nagyinkvizítor, megkezdte a trónörökös felesketésének különös szertartását. Drágaköves feszület csillant kezében, a jegyzõ hangosan olvasta az esküminta szövegét:

„Mint katolikus herceg, egész életemben minden hatalmammal védelmezni fogom a katolikus Anyaszentegyház tanításait. Elõsegítem ennek terjesztését s tisztán való fenntartását. Segítségére leszek a Szent Hivatalnak, hogy az eretnekek mindenkor elvehessek méltó büntetésüket. Fogadom, hogy mindezt személyekre való tekintet nélkül teszem, csupán az lehet a kívánságom, hogy meglakoljanak a bûnösök…”

Amikor Don Carlos felállt, elejtette sipkáját, az erkélyrõl lehulló bárét mint valami gyászmadár esett a tömeg közé. A nép rossz óment látott ebben, míg a megzavarodott fiú akadozva, éneklõ, iskolás hangon mondta el az elõtte felolvasott szöveget.

A poroszló Cazalla felé indult: a fõvádlóit tudta, hogy mi következik, ismerte a szertartásokat. Egyik kezét kiszabadították a sambenito alatt hurcolt bilincsbõl, zöld gyertyát kapott, így hágott fel az emelvényre. Innen kellett végighallgatnia ítéletét a nagy perben, annak terjedelmes, egy órán keresztül tartó indokolásával. A bíró szava pörölyként sújtott le az elítéltre, Cazalla arca mozdulatlan maradt, szeme ég felé fordult, ki tudja, figyelt-e a földi szavakra, melyekben bûneit elemezték a teológia bonyolult fordulataival? Az egyháztudósok figyeltek a latin igékre, ám Cazalla ott állt mozdulatlanul a bûnösök erkélyén. Néma maradt a száj, mely annyiszor korbácsolt vihart, annyiszor élesztette fel a tömegekben az istenhit erejét. Szeme szétvillant a népen, emberek voltak, talán ugyanazok, akik egykor meghallgatták.

Mindegyik elítéltnek végig kellett szenvednie a saját bûnére mért terjedelmes vádiratot… ezalatt a nép lankadtan ácsorgott a napsütésben, étlen-szomjan, fedetlen fõvel, a sarkon túl állók közül sokan haza is szivárogtak, hogy ebéddel erõsítsék magukat, s utána meginduljanak a Campo Grandé felé, mely a városfalakon kívül esett már, s ahol majd lejátszódik az utolsó felvonás.

Délután négy felé hangzott el az utolsó rekedtes ámen, a kimerült licenciátus beleroskadt székébe a hosszú olvasás után. Ki törõdött a vádlottakkal, akik elcsigázva, étlen-szomjan, a tûzõ napsütésben, állva hallgatták huszonnégy halálos s még több kegyesebb ítélet végtelen szövegét? Ki törõdött a pappal, aki kifeszített szájával szinte eszelõsen csavargatta nyakát, mert ez volt az egyetlen mozdulat, melyet tehetett, és ki törõdött Alcanicez õrgrófjának gyönyörû lányával, aki ájuldozva esett végig a kövön? A tömeg szeme Cazallát nézte, ahogy mozdulatlanul áll Szent András keresztjével mellén, a zöld gyertya cseppjei lassan lefolynak kezén.

A feloldozást a töredelmeseknek az érsek maga adta meg. Valdés odament mindegyikhez fõpapi ornátusában, megölelte és megcsókolta õket: a halál küszöbén visszafogadta a kiközösítettéket az Anyaszentegyházba. Szeme még egyszer, utoljára találkozott Vibero tekintetével. A konok, megátalkodott pap kínzott arca valami szörnyû mosolyra torzult, a fej nemet intett az érseknek. Cazalla lehajtotta fejét. Ki hallotta, mondott-e valamit, megköszönte-e a kegyes szertartást paptársának, aki most az utolsó útra elbocsátja? A szeme megint az ég felé fordult, s most megindult a poroszlók, officiálisok, Domonkos-rendi vizsgálók, bûnösök és bakók hosszú processziója. Az utolsó út végigvezetett a városon, mert Valladolid fõtere szûk volt, nem állíthatták volna ide fel a huszonnégy máglyát anélkül, hogy a tûzveszélyt fel ne idézzék szélvihar esetén. S a nép is többet lát kint a komor szertartásból, még egyszer elvonulnak a fõszereplõk, még egyszer módjuk van exhortálni õket a vándorszerzeteseknek, akik reájuk mutatva korholják, ostorozzák a tömeget. Még egyszer elvonulnak a Mars-mezõig, ahol huszonnégy máglya vár már reájuk, a farakás fölött cölöp, rajta az irgalmas halált adó hurok, a garote.

De ezt az utolsó felvonást már nem nézi mindenki végig. A nagy valladolidi autodafén kiirtották a „hidrát”, s ami most következik: a sercegõ fahasábok zaja, a pattogó rõzsék félelmes játéka, a szag, mely irtózatos erejével betölti egyszerre a nagy, szabad teret, s pernyéit szétveri a városba − a színjáték valódibb, legspanyolabb felvonása marad.