10

Az Arsenal mellett lakott, a szûk kis Rue de la Cerisai-ben, két ásszoba volt az övé, ennek bérét is a hûséges barát s íródeák, Gil de Mesa fizette, aki néha kapott Saragossából valami támogatást.

Öregember volt, kikopott a Föld királyainak emlékezetébõl. A toll maradt egyetlen szerszáma s vigasztalása, még befejezte könyvét, melyet körülményesen nevezett el: „Sarkcsillag-fejedelmek, alkirályok, kormányzók s tanácsosok számára, különös figyelmeztetésekkel a monarchiában követendõ politika irányairól.” Az ajánlást az egykori Denia õrgróf kapta, akit gyenge tanítványa, az engedelmes III. Fülöp − Lerma hercegévé tett. Még megéri azt az örömet, hogy nyomtatásban látja könyvét. Ha ül, nem vélheti senki Antonio Perezt aggastyánnak, bármilyen magas is a kora. Persze, november van, ilyenkor a rosszul illesztett ajtókon, hiányos ablakkereteken át befúj a hideg párizsi szél… Halottak napja körül meg-jegesedik a víz, az öregember körülköti magát meleg kendõkkel, hogy valahogy bírja az elkövetkezõ hideget. Lapoz a könyvben… keze ügyében burnótos szelence. Még Medici Katalin követétõl, a derék Nicot-tól kapta, aki megszerettette vele ezt a különös, játékos élvezetet. Az ezüstdoboz lapjára katonát formált az ismeretlen ötvös, egyik kezében fáklya, másikban boroskancsó. Nézi a háttér elmosódó falusi figuráit, a messzeségben horgonyzó hajót…

− Bizony − olvassa az ajánlást −, ott van a legnagyobb szükség az óvatosságra, ahol legmélyebb az emberi aljasság: csak mérõónnal a kézben haladhat a hajó…

Öreg ember, már nem fél senkitõl. Lerma is gonoszul viselkedett vele, éppúgy, mint mindenki… Ki emlékezik már a nagy Antonióra, akinek a keze oly messze nyúlt, mint a fülöpi világbirodalom? Mind elmentek már elõtte… Fülöp király, a gonosz Vasquez, Alba, Granvelle, Erzsébet királynõ, Henrik király a legutolsónak… Mind elmentek. Akik most élnek, nem jönnek a régiek nyomába. Mind csak epigonok. A sápadt infánsnõ, aki rettegett bemenni az Escorialba, melynek halottas szobájában Fülöp, e félelmes, bûzhödõ emberroncs átadta fiának koronáját, V. Károly keresztjét s vezeklõostorát? Itt, Franciaországban Henrik után minden feje tetejére áll… s Angliában a gyenge Jakab uralkodik… Mind elmentek elõtte, akik valóban tudtak királyok lenni. Antonio Perez, az egykori miniszter most végre levetheti az álarcot. Igen… mindig utálta õket. E születésüktõl fogva trónra nevelt földi isteneket, akik azt hitték, hogy az Úr kegyelme megaranyozza, glóriával vonja be minden tettüket. Milyen megalkuvók, ha erényrõl s bûnrõl van szó… Megírni, mindent megírni, mert már nincs kitõl félni… nincs senki, aki feléje kiáltaná: „Tévedsz, barátom, mert a nagy királyoknak mindent szabad… Nézd Fülöpöt… Nézd Henriket… nézd Erzsébetet… Nekik mindent szabad. ” Õk elmentek, s most a kicsinyekhez úgy szólhat, mint mester tanítványaihoz: fölényesen s alkalmazkodva csenevész értelmükhöz. Ezért írja nekik a Sarkcsillagot, melybõl mást, igazabbat, egy élet minden keserû értelmét kiolvashatná Luis de León… vagy Francis Bacon, ha véletlenül ez a könyv még kezükbe kerülhetne.

„Igen… hajlandó vagyok ragaszkodni a királysághoz s így szükségképp a királyokhoz is, s minthogy így meghagynám a királyokat, az a tanácsom, hogy igyekezzenek megmaradni hatalmuk ésszerû korlátai között. Ezt ugyan nem én mondtam, hanem egy másik tanácsosa II. Felipe királynak, aki amikor azt látta, hogy a királya korlátlan hatalom felhõi között járván, többször is elbotlott, így szólalt meg magában: »Uram… fékezze önmagát, gondoljon arra, hogy nemcsak az Égben uralkodik az Úristen, de a mi földünkön is. Engedje meg, hogy továbbra is fennmaradhasson a királyság, a kormányzás e szelíd formája, ha megfelelõen gyakorolják -mert ha nem vigyáz, bizony széttöretik, mert visszaél az emberi természettel. Ne feledje el, Uram, hogy a Mindenható nagy úr, nagyon féltékeny úr: nem tûr maga mellett senkit, aki egyenrangúnak képzeli vele magát«”… Ugyanezen tanácsos − vajon nem én voltam? − azt mondta egyszer: »Kedves Antonio… nagyon félek tõle, hogyha az emberek nem mérsékelik magukat, s ha mindenképpen istent játszanak a földön − az Úr megunja a monarchiát, széttöri, s másformát ad a világ igazgatásának.«”

Királyok? Látta õket põrén, szánalmasan: összetörve a sors csapásától s hazugságaik tengerében tévelyegve, gyászolni érzelem nélkül, s nászt ülni kedvetlenül. Látta õket ezer fomában. Most itt ül a hidegben, dörzsöli kezét, ha eljön Gil de Mesa − majd felszít egy fazéknyi faszenet. Hideg van? Valami átfut rajta. Olvas, a szeme csak nagy nehezen tudja követni az eliramodó betûrendeket. Királyok…? A magános öregember megmond mindent, esztendõre már ott forognak példányai mindenütt, ahol megunták a koronás zsarnokokat. Mind gonoszok voltatok… Fülöp, Henrik, Erzsébet… Mind kihasználták, kiszívták belõle mindazt, ami örökkévaló az emberben. S eldobták… mert nem volt engedelmes szolgájuk, nem nézte szótlanul tetteiket. Uralkodni akart? Õ maga, Antonio Perez, egyedül akart uralkodni? Rég volt… Ha valaha egyszer megdõl a királyok hatalma, s az újak betörik a simancasi vár kapuját, felfeszítik a hatalmas, vaspántos ládákat, s olvasni kezdik a sok-sok, hét pecséttel lezárt iratcsomót: akkor majd tudni fogják, ki volt az egykori pap fattya, az Isten kegyelmébõl való Antonio Perez II. Fülöp birodalmában… Majd akkor − gondolja, s testét kiveri a láz.

Öreg ember, akinél már nem mérik lassú lépésekkel az utolsó út stációit. A korabeliek szertartássá formálják az utolsó órákat, megszokta a hatalmasoknál, hogy érzelmes szavakkal búcsúznak, elmondják szóban, s reszketõ kézzel rótt kereszttel zárják le írásban is testamentumukat.

Elszunnyad. Amikor feldereng benne újból a világ, Gil de Mesa ül az ágya elõtt. Mosolyog rá, aggodalmasan. Szemébõl meglátja a közeledõ halált. Kicsit erõre kap, annyira, hogy még elõveszi a tubákosszelencét, felcsípteti a maró, különös levélszeleteket. Int Mesának, mint akkor, amikor diktálni akar. A régi famulus ismeri a mozdulatokat.

− Írd csak, barátom: „… abban a helyzetben, melyben vagyok, úgy érzem, hogy holnap már meg kell jelennem a Mindenható elõtt. Épp ezért esküszöm, hogy mindenkor úgy éltem, s úgy is halok meg, mint jó keresztény és hithû katolikus, Isten rá a tanúm. Éppen így kijelentem királyomnak s természetes uramnak, hogy sohasem szûntem meg hûséges szolgája s alattvalója lenni. Ha mégis idegen királyságban halok meg, ez csak azért történt, mert nem tehettem másként ezen állapotomban, melyet elviselhetetlenné tett a szenvedés. Kérve kérem királyomat s természetes uramat, emlékezzék azokra a szolgálatokra, melyeket atyám és én tettünk az õ õseinek, így ne feledkezzék meg az õ végtelen kegyelmében feleségemrõl s mindenbõl kiforgatott árváimról… Legyen irgalmas ura azoknak a gyermekeknek, akik szomorú fiatalságukat börtönben tengették. Én nekik megparancsolom, hogy mindenkor hû és igaz alattvalói legyenek fejedelmüknek. Remélem, nem vesztik el a király kegyelmét csak azért, mert atyjuk számûzetésben kényszerült örökre lehunyni szemét…”

Ámen, mondta magában, mint távoli szemlélõdõ nézte a kezében reszketõ tollat, míg nehézkesen, akadozva alákanyarította nevét…

− Látod, Gil… az embernek még a halálával is óvatosnak kell lenni. A testamentumot elküldöm a spanyoloknak. Talán segít a gyermekeimnek… s a testem… az itt marad, már megbeszéltem egyszer a Celestinusok házfõnökével, adnak helyet a sírkápolnájukban, ha szerzek hozzá illõ sírfeliratot. Ez marad a franciáknak, Gil. Az embernek óvatosnak illik lennie: az epitáfiumban még meg kellett köszönnöm Henrik királynak szûken mért kenyerét. Isten tudja… mire jó? A legnagyobb fiam itt lesz nemsokára. Talán Gonsalo is hivatkozhatik egyszer arra, hogy apja szolgálta a francia királyt? Ki tudja, Gil… azért olvasd csak fel a sírfeliratomat, hadd halljam:

Hicjacet illustrissimus D. Antonius Perez

Olim Philippo II., Hispaniarum regi

a secretioribus consüiis,

cuius ódium málé auspicatum effugiens

ad Henricum IV, Galliarum regem

invictissimum se contulit,

eiusque beneficentiam expertus est.

(Itt nyugszik Don Antonio Perez, a kiváló úr, aki hajdan II. Fülöpöt, Spanyolország királyát titkos tanácsosként szolgálta, majd az õt fenyegetõ sötét gyûlölet elõl IV. Henriknek, Franciaország gyõzhetetlen királyának kegyeihez folyamodott s így élvezhette az õ bõkezûségét is…)

− Igen, barátom, ez jó lesz a franciáknak. Ha meghalok, siessetek, s adjátok munkába a kõfaragóknak, csak rá kell vésni a napot… ma vagy holnap… Amikor fellállítják a sírkövet, jöjjenek el azok, akik külföldi udvarok számára feljegyzik az eseményeket. A francia udvarnak ez a sírirat megéri, hogy az idén korábban fizette ki az évjáradékomat… a jövõ esztendeit, amit már meg sem szolgálhatok. Megéri…

Halkan nevetett. Nem volt fájdalma, az utolsó órák nagyon csendesen közeledtek. A hûséges Mesa gyertyát gyújtott, parazsat hozott. Mit mondjon? Fél óra múlva eljön barátja, András atya, feladja a szentségeket. Fél óra múlva… milyen hosszú idõ az, együtt lenni a haldoklóval. Újból Perez szólal meg. A hang derûs.

− Csak akkor gyújtsd meg a másik két gyertyát, ha bejön az atya, s megkezdi a szertartást. Utána, kérlek, kínáld meg egy pohár borral. Hozd ide azt a bõrbe kötött fóliánsot… míg megjön a dominikánus − olvass nekem valamit a császár elmélkedéseibõl. Üsd fel, ahol akarod, olvasd… Nagyon szerettem mindig Marcus Aureliust.

„Világrend! Minden, mi neked megfelel − nekem is megfelel. Semmi sincs nekem korán vagy késõn, ami neked idejében van… A külsõ dolgok a lelket kevéssé sem érintik: hozzá nem férkõzhetnek, nem hozhatnak rá változást vagy izgalmakat. Az embert csak önmaga tudja izgalomba hozni. A külsõ dolgokat olyanokká formálja, ahogyan megítéli tükrükben önmagát… Arcunk engedelmeskedik, formáját változtatja, ahogyan eszünk parancsolja − de az ész önmagát nem tudja sem formálni, sem változtatni… Vigyázz… ne akarj császárhoz hasonlítani, fel ne vedd szokásaikat − mert ilyenféle, bizony, elõfordul. Légy továbbra is egyszerû, jó és tiszta… Törekedjél az maradni, amivé téged a filozófia változtatott. Mi a halál? Az ösztönök izgalmainak, az értelem tévelygéseinek, a hitvány test kiszolgálásának megszûnte. Gondolj utolsó óráidra: emelkedj most már mindörökre az embertársaid által elkövetett hibák fölé…”

A padlásszobához vezetõ szûk, párizsi falépcsõn koppant a dominikánus saruja. Novemberben korán lett este, a ministránsgyerekek csengõje felverte a szegényes házat. Az emberek az Arsenal környékén ebbõl tudták meg, hogy útra készül a különös idegen.

Vége