10
Madrid. Júniusi reggel. Az árnyékok feltûnnek a korai napsütésben. A búcsú ott zajlik le az útszélen, a guadalajarai kapunál. A szegény nép, a környékbeliek, akiket felvert a lovas csapat zaja − látják, amint Don Juan de Austria úti ruhában felmegy a kapu mellé épített kápolnához, letérdel, példáját követik a lovasok. A tömeg nõ, kicsap a lelkendezés lángja. A legfõbb vezetõ elindul az Unica Cortéból, a fõvárosból, hogy elérje valahol a tengert, mert már várnak rá a hajók. Csupa szegények körülötte, jórészt gyerekek. Nagy, barna bõrkesztyûjével végigsimít a fejükön. Hallgatja a növõ, erõsödõ hangvihart. Egy percig búcsúzik a várostól, mely befogadta, szerette. Itt lett neve: Don Juan de Austria. Most kissé olyan, mint õsei, a keresztes lovagok, akiket az elsõ fordulóig kísér még az öreg várnagy fátyolos tekintete.
Barcelona. A hajó, mely már az õ hajója, s megújhodott a múlt évi sérülések után, roskad az aranycirádáktól, Neptunt Thetisre cserélte ki a hajószobrász barokk fantáziája, megsokszorozták a lámpákat, a vezéri kajüt padlóját jó illatú, dús rajzú tropikus fákból rótták össze. Mindent elönt a vörös és a bíbor: ezt hordják az evezõsök, barétjukon megcsillan a korai napfény, szõnyegek futnak végig a fedélzeten, a hajó orrát beborították bíbor drapériákkal. A gálya fedélzetére érkezett két osztrák fõherceg. Rudolf és Ernõ, akik Génuáig Juannal utaznak, hogy elérjék innen a szárazföldön távoli hazájukat. Rudolf a komorabb, majdnem spanyolos unokatestvér, aki túltesz mindenkin jámborságában, mintha Fülöpöt, a nagy példát kívánná mindig utánozni. Amikor felléptek az admirálishajó fedélzetére − lent a mélységben eleredt a gályarabok kórusa. Szívet tépõ és mégis lázadó volt ez az énekbeszéd, mely úgy hallatszott a vidám fogadás sodrában, mint valami travesztált fenyegetés: a gályarabok énekben beszélnek, az ének ott lent született a hajófenéken, azon a különös nyelven, melyet lingua francának mondanak. Mindegyik part menti ember megérti a szavakat. A szavak reményrõl szólnak, gyõzelemrõl és a kegyelem hajlásáról. De ezek csak kegyes, irgalmat lesõ szavak, az ének vad, elkeseredetten reménytelen. Ahogy áll Don Juan a pompás nap után, fülébe cseng ez a fájdalmas és mégis szemrehányó ének.
Egészen egyedül van. Egy órája érkezett meg a madridi kurír, együtt olvasták Sotóval, a titkárral, a levelet. A legfelsõbb kéz írása itt hever az asztalra dobva, reménytelenül, szomorúan; Juan fülébe csengenek a reggeli rigmusok, amikor megszólaltak a rabok. A lelkesedõ nép ezreinek vivátját, a barcelonai ünnepnapokat egyszerre elfújta a szél. Vajon ugyanaz a Fülöp-e az, aki elõreengedte õt a Sancta Maria útja felé vezetõ vonulásban, s aki átölelte, mielõtt elbocsátotta kegyelemben? Ki s mi van emögött, honnan esik feléje árnyék, ki az, aki keresztezi lépéseit? Ki gerjesztett ellene haragot Fülöpben, kinek az intrikája lazította meg a király kegyelmét? A lanternákról felverõdik a fény, a vezérhajó parancsát − mint minden este − továbbadják egymásnak az õrhajók, kiviszik a nyílt tengerre, az öblön túlra, ahol lehorgonyoztak Santa Cruz õrgrófjának gályái, melyek Mallorca szigetérõl érkeztek.
Szavak s mondatok kavarognak benne. Soto, a titkár, akit a király adott melléje, az Eboli-palota javaslatára − készséggel s talán túl engedelmesen is szolgálja ifjú urát. A fej forró, s ilyenkor a szövegek lázadnak írójuk ellen, makacsak s kemények lesznek, a kéznek másnap javítania, csillapítania kell. Válasz, a válasz oly fájdalmas, hogy kihullik minden remény. Huszonnégy esztendõs. Nagy Sándor óta talán még nem kapott ebben a korban senki ekkora hatalmat kezébe, hogy elérhessen a dicsõség felé.
Ruy Gomeznek ír elõször. A hosszú, udvarias mondatok lehûtik egy kissé a keserûségét, mindaz, ami ezután következik − a nehéz és engedelmes levél Fülöpnek − talán majd könnyebben megy.
„Ruy Gomez úr − írja −, én abban a hiedelemben éltem, hogy õfelsége teljes bizalmával ajándékozott meg, s hogy minden nagyobb megtiszteltetés, mely engem ér − neki is örömére szolgál. S most meg kell kegyelmességednek vallanom, hogy a kegyvesztettség, mely engem éppen abban a pillanatban ér, amikor mindenkinek szeme rám szegezõdik − s abban nyilvánul meg, hogy sok más emberrel egyenlõ sorba helyez −, oly mélyen sebez meg, hogy arra kell gondolnom: − talán királyomat más téren jobban tudom szolgálni, minthogy világosan értésemre adták, hogy jelenlegi rangomat túl magasnak találják. Ha lemondásomtól mégis még valami visszatart, az csak az az érzés, hogy nem érdemlem meg ezt az elbánást, s hogy mindez talán nem is õfelségétõl ered, hanem egy másik személytõl, aki az én tekintélyem csökkentésétõl várja a sajátjának emelkedését… Bizony, nekem mindenképp okom van, hogy panaszkodjam keserû sorsom miatt. Odáig jutottam, hogy minden eddigi tettem jutalmazása helyett õfelsége engem más emberekkel egyforma rangra helyez, holott az Úristen akkor, amikor úgy rendelte, hogy én a király testvére legyek − nyilvánvaló módon nem gondolt ilyen egyformaságra. Nagyon is jól tudom, hogy érdemeim még csekélyek, s nem jogos még, ha babérkoszorúról álmodozom, ámde lehet-e, hogy az, amivel megbíztak engem, most egyszerre semmiségnek tûnik fel a király elõtt? Ez az, ami lelkem mélyéig megráz. Ezért fordulok kegyelmességedhez, s kérem, ne hallgasson el elõttem semmit, mondjon el mindent, mi bírta rá õfelségét arra, hogy velem így bánjék? Mert ha ez valóban az õ akarata, s kegyelmére nem érez engem méltónak többé, úgy megmásíthatatlan elhatározásom, hogy õt inkább az egyházi rendben szolgálom tovább, mintsem hogy jelenlegi státusommal terhére legyek. Arra kérem, herceg úr, beszéljen személyesen õfelségével, s utána ne vonja meg tõlem jó tanácsait…”
Amikor Soto keze lekanyarította a dátumot: „Barcelona, 1571. július 8.”, egy percre csönd támadt. A hajó lassan elcsendesedett, a fõhercegek kabinja felõl sem szûrõdött ki többé fény. Ránézett Sotóra, s megkezdte a másik, a nehezebb levelét.
„Felség… fogadja kézcsókjaimat azért a nagy kitüntetésért, melyben engem saját kezûleg írt levele részesített. Ugyanakkor kézhez vettem az utazásunkkal kapcsolatos utasításokat s minden, továbbindulásunkkal összefüggõ rendelkezést… Felséged ugyancsak nagy kegyet gyakorolt akkor, amikor Antonio Perezt megbízta azzal, hogy itáliai minisztereit pontosan értesítse a nekem kijáró tiszteletadás mértékérõl, mert így e tekintetben nemcsak felséged akaratának vethetem alá magam, hanem meg tudom érezni felséged szándékait is, eleget tudok tenni nekik, ami egyebekben is legfõbb óhajom. Ám mégis rendkívüli kitüntetésnek venném, ha felséged jónak találná, hogy e tekintetben inkább közvetlenül érintkezzék velem, s mindezt két okból: felséged érdekeit semmiképp sem szolgálja, hogy éppen ezekben a kényes ügyekben egy miniszter tárgyalhasson velem, holott senki felséged akaratát oly híven nem akarja megvalósítani, mint éppen én. Másik ok az, hogyha mindezt madridi utazásom elõtt tudom meg, úgy megtehettem volna mindazokat az intézkedéseket, melyeket most már csak a legnagyobb feltûnés keltésével vihetek keresztül. S minthogy a Gondviselés abban a szerencsében részesített, hogy felséged testvérének nevezhetem magam − nem tehetek arról, ha panaszkodnom kell, hogy felséged szemében oly keveset érek, s ahelyett, hogy csekély szolgálataim után a remélt jutalmat megkapnám − azáltal, hogy más emberekkel egy rangra helyeztetem − éppen ellenkezõleg − kegyvesztettségemet kell megállapítanom… Épp ezért már többször gondoltam arra, vajon ne kérjem-e meg felségedet, hogy más õrhelyen szolgálhassam, mert a jelenlegiben oly szerencsétlennek érzem magam: így nem érhetem el céljaimat. Természetesen mind ezeket, mint felséged bármely más parancsát is, a legpontosabban követni fogom, annak ellenére, hogy számolnom kell az Itália-szerte szokásos hízelgésekkel. Higgye el nekem felséged, hogy sem címekre, sem javakra nem áhítozom, ha csak nem azért, hogy ezek által jobban tudjam felségedet szolgálni. Ám most csak egy kötelességem van, végrehajtani parancsait, s e tekintetben nem fogok habozni egy pillanatra sem…”
Sotóra néz. A titkár elborult szemmel írja az impurumot. Holnap levél lesz belõle, gyorspostás viszi az udvarhoz. Antonio Perez fogja elolvasni a királyhoz írt sorokat. Antonio Perez, akire Fülöp rábízta, hogy dolgozza ki Don Juan külön szertartásrendjét, azt, hogy valakit, aki nem „Hispánia infánsa”, nem „fenség”, csak éppen a „király öccse” s „generalisszimusza” a keresztény flottáknak, milyen kisebb címzés, rangjelzés illeti meg az itáliai udvaroknál. Látja a keskeny arcú, borotvált férfit, aki éppúgy bastard, mint õ, pap gyermeke. Sorsuk különös, kusza módon fonódik össze. Amikor az Eboli-palotában keresztelték a kis vörös képû, ráncos csecsemõt, akit meg kellett vallania gyermekének az Isten elõtt -mert így kívánta a tisztelet, mellyel tartozik Ruy Gomez házának −, Antonio vezette a jegyzõkönyvet, ez most már odavándorolt az Austriai Ház legtitkosabb iratai közé. Ezeket akarja egy sziklavárba, Simancasba szállíttatni a király. Perez, mindenütt Antonio Pereznek, e mindenható miniszternek a keze. Soto is az õ körébõl való. Doña Ana irányítja szavát, Ruy Gomez feltétlenül bízik benne, mondják, hogy még az Alba-palotában is vannak barátai. A király épít szavára. Egyre nagyobb hatáskört nyer el, hozzátartoznak az itáliai, portugál, flandriai ügyek, suttognak arról, hogy a kormányzóknak le kell adniok számára a köteles obulusokat. Mindenütt Perez… S ez a különös, hûvös, érthetetlen királyi levél. Don Juan az egész keresztény flotta fõkapitánya, s Fülöp azzal törõdik csak, hogy milyen címmel és ranggal szólítsák õt meg az olasz hercegek és városi magisztrátusok.
Mindez most, amikor naponta kapja a sürgetõ leveleket Messinából, ahová már jó néhány nappal ezelõtt befutottak a velenceiek, megérkeztek Doria génuai hajói, Marcantonio Colonna is ott rostokol a pápai gályákkal. Mindenki ott van, csak neki kellett Barcelonában bevárnia még a királyi levelet, mely semmi egyebet nem tartalmaz, csak annyit: Antonio Perez majd megadja önnek részletes királyi parancsaim jegyzékét… Antonio Perez majd közölni fogja a királyi akaratot. Így szól az írás. Látja, mint hajlik írásai fölé mosolyogva az udvari miniszter, a Despacho mindenható titkára, s õ maga dolgozza ki a megalázó rendszabályokat, melyeket szentesít majd a király.
Messina. Most kezdõdik a haditanács. Alba hercegének levelére gondol, melyben − utazása elõtt − ez a tapasztalt, hûvös, Károly iskolájában járt „szolgáló” néhány sorba belefoglalja egy hosszú pálya gyakorlati bölcsességeit. „A haditanács tartása elõtt ajánlatos minden egyes tanácstaggal titokban szót váltani. Így megtudhatjuk mindenkinek véleményét, s ebbõl egyéb elõnyök is származnak: mindenkinek hízeleg az, ha Kegyességed õt bizalmába vonja, s épp ezért nem fukarkodik õszinte véleményével. Az ilyenfajta tanácskozásoknál ugyanis épp elégszer elõfordul, hogy katonai személyek önteltségbõl egymást igyekeznek elgáncsolni. Minthogy így mindegyikük elmondhatta Kegyességednek, ami a szívén feküdt − nem fognak beleesni ebbe a hibába. Miután Kegyességed minden egyesrõl értesült szándéka felõl, még az ülés elõtt meghányhatja s – vetheti magában mindazt, ami pro vagy contra vélemény. Ezenfelül mindegyik tanácstag már kialakult elhatározással fog megjelenni a megbeszélésen. Kegyességed viszont ezek alatt a külön tanácskozások alatt ne nyilvánítsa semmi esetre sem saját véleményét, ha csak nem azokkal szemben, akiket a felség mint tanácsadókat Ön mellé adott, vagy akiket saját érzése szerint be akar vonni tanácsosai közé. Kegyességed a tanácsteremben ne tûrjön civakodást. Véleménykicserélést természetesen mindig meg kell engednie, de ez nem terelõdhetik személyes térre, mert ilyenfajta veszekedés Kegyességed tekintélyét is alaposan megtépázhatja. Ugyancsak tanácsolnám, hogy a tengernagyok gyülekezetére hívjon meg néhány ezredest és hajókapitányt is, hogy az õ véleményüket is ilyen nyilvános kérdésekben, melyek egy nagyobb tanácskozás alkalmával elõfordulnak − meghallgassa, s ezenfelül azért is, hogy õket meghívásával a legnagyobb mértékben lekötelezhesse…”
Az öbölben várták már a Signoria hajói s a szentatya gályái. Marcantonio Colonnát, a pápai hadak admirálisát, hosszú napok óta nem látta senki: leányát gyászolta, akinek halálhíre − rossz ómen − ide érkezett a gályára. Egy hét óta festik feketére a hajókat, fekete drapériát vonnak, fátyollal takarják le a nagy hajólámpákat. Az egész olyan, mintha szellemjárás lenne, a messinaiak gyanakvó félelemmel szemlélik a kísértetflottát, félnek minden bajtól, mely majd nyomon követi.
Fekete a zászlóshajó fedélzete is. Egy nagy orrú legény áll, kezében hatalmas meszelõvel, most ért véget a különös, gyászos robot: egy nagy, olasz oligarcha különös gyásza, aki most temeti el szívében legkedvesebbik gyermekét. A legény leteszi a meszelõt. A nyár fojtó a szorosban, Messinában komor és babonás szicíliaiak élnek, akik a spanyol király alattvalói, évszázadok óta idegen kormányzók igazgatják õket. Hisznek a tengerjárás minden babonájában, ismeretlen földekben, hajósok meséjében, gazdátlan hajókban, melyeken pestises halottak úsznak a kikötõ felé. Szicíliaiak. Miguel de Cervantes, a szentatya spanyol önkéntese, leteszi a meszelõt. Céltalan munka. A fegyverek lent porosodnak a hajóteremben. Két hete lesik már a hazai flottát. Miért nem jön még Don Juan? S most végül ez a gyász… Nincs vigasság, nincs semmi öröm a hajókon, leszûkítették a kikötõbe járás rendjét, naponta felcseng a Miserere. A szicíliaiak háborognak, s a velenceiek fölényesen nevetnek rajtuk. Ott sok a kitûnõ hajós, de kevés és gyenge a katonák sora a fedélzeten. A hajósok jól élnek, vastag kenyeret szelhetnek maguknak. A Signoria szabad kezet engedett a tengernagynak; Sebastiano Venier, a velencei admirális bezzeg nem gyászol. A legjobb borokat vásárolják a hajógazdák. A szentatya szegényebb s fukarabb, mint a velenceiek. Nekik csak fekete festékre telik, amivel bemázolják az egész fedélzetet.
A pápai „Capitana” orrára felhúzzák a hatalmas, fehér zászlót a tiarával s a szentatya címerével. Mintha láthatatlan szál fogná össze a hajókat, egyszerre mozdulnak meg, a vezényszavak lent görögnek a mélységekben, a gályarabok feltápászkodnak a vackokról, nekidõlnek a derékvasnak, evezõrúdnak, olyikának négy ember is; vezényszavak, átkozódások, a korbács ütemes csattogása. Mindezt megszokták. A nagy orrú legény áll a korlát szélén, néz bele a tengerbe. Fanyar mosoly ül arcán, halkan spanyolul káromkodik. Gyomrát érzi, nekifordul a víznek. Mintha minden himbálóznék alatta, egybeborulna ég és föld, õ üres gyomorral s reszketõ fejjel vánszorog néhány lépést oldalvást, csak arra ügyelve, hogy valamelyik tapasztaltabb bajtársa ne vegye észre, ne adja át közprédául a gúnynak a spanyol embert, aki bekerült a furfangos rómaiak közé.
A spanyol flotta érkezésére várakozó gályák most hadirendbe fejlõdnek, megindulnak a nagy szövetséges fogadására a messinai szoros nyugati vonulata felé. A levegõ megtelik dörrenések muzsikájával, a kikötõ erõdjei megsokszorozzák az ünneplést. A spanyol flotta felel rá. Egy pillanatra csend lesz, most egyszerre, váratlan, elementáris hatású dísztûz robban el: az a hat hatalmas velencei galeasso ad dísztüzet, melynek mindegyike negyven nagyöblû ágyút hordoz, s oly hatalmas testében, építésében s vitorlázatában, hogy a szelek tudják csak hajtani s nem emberkéz, nincsenek evezõi, ha megáll a szél − pányvára kell venniök a gályáknak, hogy továbbmehessenek. De most a lég fodra belekapott a vásznakba, megduzzadtak − a hat hatalmas csatahajó messze elõreúszik. Félelmesek, ellenállhatatlanoknak látszanak. A Signoria most veti õket be elõször a küzdelembe. Ez a velenceiek féltett titka, e tengeri monstrumok, melyek megsemmisítõ tûzerejükkel elsöpörhetik a pogány gályákat, ha azok − gyorsabbak lévén − nem oldanak kereket.
Marcantonio Colonna kijön a kajütbõl. Magas, vékony férfi, éles sasorral, római. Harmincöt esztendõs, s már asszonylányát gyászolja. A vezér elõremegy a Capitana fedélzetéig. Nézi a vizet. Ez még csak játék. Játék a halállal, csak lõporral töltött ágyúk dísztüze. Szeme katonák szemét keresi. A tántorgó, kifordult gyomrú legényt látja, amint kihajol a mellvéd másik szélén. „A szentatya teljes búcsúja túl sok ember kezébe adott fegyvert, aki talán nem erre való” − mondja halkan a mellette álló hajóskapitánynak. Nem mosolyog, nézi a spanyol legényt, aki keserû arcával áldoz Neptun elõtt. Mindez egy pillanat, Marcus Antonius Colonna elõlép gyászköntösében, hogy fogadhassa Don Juant.
Csak Doria van a támadás ellen. Az ellen, hogy a vadászok keressék fel a vadat. A tanácskozás azzal kezdõdik, hogy Giovanni Andrea Doria feláll, tétova mosollyal ajkán beszélni kezd. A neve a tengert jelenti, századok óta. Nagybátyja, a nagy Andrea Doria, királya volt a vizeknek, az õ elméjében született meg az ellentétes szeleket befogó navigáció bûvös tudománya. Giovanni Andrea kissé túlságosan is a spanyolok felé beszél. Valójában sértve érezhetné magát, mert titokban õt hitegették a madridi ügynökök, hogy megkapja a vezéri botot a spanyol flotta felett. Akkor lépett közbe az Eboli-palota, s a szentatya víziója is segítette Don Juant. Ezért Doria csak a génuai gályákat vezérli, így keserû, rosszkedvû, mindenrõl külön véleménye van. Ki tarthatná gyávának Doriát, aki annyiszor mutatta ki merészségét a legváltozatosabb veszedelmek elõtt? Mégis õ az, aki rámutat a keleti Mediterráneumon leselkedõ török hajóhad túlerejére, s arra, hogy a flottabázisok mind a pogány kezében vannak. Az esélyek nagyon bizonytalanok, inkább az oszmánoknak kedveznek. Menjen az egyesült nemzetek flottája inkább Tunisz és Tripolisz ellen. Az afrikai partok elõtt nincs komoly hajóhada a pogánynak, ennyi ember, ágyú, ilyen felkészültség mellett könnyen el tudná foglalni az egész partszakaszt.
Az agg Venier s a két velencei proweditore egymásra néznek. Nekik csak a nemrég feladott Famagusta s Nicosia a fontos, az elveszett ciprusi védõállások. Szent Márk köztársaságának semmi haszna sem lenne sem Tripoliszból, sem Tuniszból. Õket szerzõdések titkos fonala köti a rabló beyekhez, nem keresztezik egymás útvonalait. Csak a keleti tengerrész az, ahová húzzák az érdekek.
A pápai admirális a szentatya szavát mondja: „menj, ütközz meg, tied a gyõzelem”. Doria újból feláll. Csontos, nyúlánk, fiatal férfi, feltûnõen hosszú kézzel, melyet rendkívüli élénkséggel mozgat. Arca inkább komédiásra emlékeztet, mint itáliai nagyúrra. Szava meggyõzõ, behízelgõ. Még egyszer összefoglalja aggodalmait. Õ a legkipróbáltabb tengeri ember valamennyiük között, az egyetlen, aki „kis egységekkel” hajózott sokat, vállalt kalandokat, maga is élt kissé kalózsorban, ismerte a tengeri világot, mely ott húzódik a két földrész között. Csend lett. Még egyszer mindenki átgondolta azt az egyetlen mondatot, amit válaszként mond.
A huszonnégy éves generalisszimusz ült a bársonyszékben, szó nem hagyta el a száját, figyelmesen nézte mindegyik beszélõt. Még halkak, tisztelettudóak, szertartásosak voltak, egymás tapasztalatait dicsérték. Alba levelére gondolt. Még csak az elvek ütköznek össze, még nem cseng ki a szavakból harag. Doria másként látja a hadjáratot, a velenceiek s a pápaiak ismét másként. A szeme összeakad Santa Cruz õrgrófjának tekintetével. Az öreg, kipróbált spanyol admirális csak a szemével int Don Juan felé, hogy ne fogadja el Doria ajánlatát.
Mind, akik itt voltak, beszélnek. Fiatalok, a harc, az azonnali indulás, a kelet felé hajózás sorában állapodnak meg. A mondatok mint fehér s fekete kockák esnek le a végsõ summázás tányérjába. Most Don Juan hirtelen felkel. „Urak, a Mindenható úgy akarja, hogy induljunk. Nincs más feladatunk, mint hogy elõkészüljünk a gyõzelemre.”
Szeptember tizenhatodikán a messinai kikötõbõl kifutott kétszáz gálya, hat hatalmas galeasso, ötvenhét vitorlás hajó kíséretében. A fedélzeten nyolcvanezer katona és tengerész volt, a legnagyobb sereg, mely a keresztes háborúk óta valaha is egybeverõdött azért, hogy megütközzék a Hit ellenségeivel.
Az idõ szép volt, a messinaiak is elfeledték, hogy gonosz ómenként ül városukon a feketére festett pápai gályák sora.
Október 7. Reggeledik. A katonák ma nem énekelnek. Hajnalban elmondták a Salve Reginá-t, azóta csak a fegyverek zörgése hallatszik, míg párák között imbolyog a szellemhajó. Csendesek, a lélek fényében fürödtek éjszaka, gyóntak, ájtatoskodtak, bûneiket ostorozták. A zsoldosok szelídek voltak, mint a bárány.
A zászlóshajó, a „La Reál” fedélközében elkezdõdött a ritka szertartás. Az evezõsmesterek letették korbácsaikat, a szertárból hatalmas harapófogókat cipeltek ki. Ilyennel vágják szét a láncot, ha valamelyik gályarab jelenti, hogy társa a padon többé már nem mozog. Most sorba mentek a mesterek, pribékarcukat egy órára átitatta a lélek. Odamentek a rabokhoz, amint kívánta a regula, átölelték õket: „Testvérem”, lecsípték a zárakat s lakatokat, mert így rendelte el Don Juan.
A fegyvertárból ócska kardokat, lándzsákat hoztak. Kalózhajókról elkobzott fûrészélû késeket, csorbult pengéket, lyukas pajzsokat, e sok mihaszna holmit, mely felhalmozódik a tengerjárás esztendõi alatt. Az evezõsök mestere sorban járt a rongyokba burkolt, görnyedt szörnyek között, akik közül egyik-másik már nyolc vagy tíz esztendeje is itt élt egy padra láncolva, fekélyesen, az eszelõsség félkábulatában, oly durva bõrrel, hogy már nem fogott rajta az ostor sem. A rab kézbe veszi az elsõ fegyvert, melyet évek óta érinthetett. Lassan feláll. Valaha hatalmas testû férfi lehetett, útonállásért kötötték a padokhoz, Friulból jött, a hegylakók nyers, kemény szavát beszélte. Õ volt a vezetõ a gályarabok között. Átölelte az evezõsmestert. Már régóta nem bántották egymást, néha beszélgettek is, csendesebb estéken, amikor lapátok nélkül, friss szélben siklott a hajó. Az ember kezébe vette a kardot, utána megtapogatta a hajó falát, amit eddig csak szemével érhetett el, ujjaival nem. A szem hozzászokott a fenék félderengéséhez, mert csak az evezõk rovátjain át kapták a világosságot. Most szomjasan itta a szelelõn át a ködöt. Nagy kosarakban kenyeret hoztak, másikban húst: hatalmas koncokat, sósán s kissé penészesen. De hús volt, az erekbe hajtotta a vért. Utána sajtot kaptak s almákat, melyeket a Curzolari-szigeteken vettek fel. Bort ittak. Máskor is, néha, erõs evezések után odalökték nekik a régi, ecetesedõ hordók maradékát, de most friss, valóságos boritalt kaptak, háromszor is tölthettek faszilkéikbe. Mert elõször ettek, nem kábultak el tõle, csak valami hõsies, kellemes szédülés volt ez. Don Juan saját borából küldött a gályaraboknak. Azt üzente: „Testvéreim”. Ez volt a csoda.
A hírek átformálva és torzán szivárogtak le a leláncoltak közé. Este ütemesen csörrent meg a lánc. Azt jelentette, hogy most mindig csak egy beszéljen, a többi hallgassa. Messina óta rebesgették a rabok, hogy Don Juan reájuk is gondol: a feloldozásban, amit megadott a nuncius – szó eshetik az õ láncaikról is. Éltek és hittek a kósza s hiú reményekben, az új rabok meséiben, a szelek változásában. S ma reggel jött az evezõsmester, lecsípte a bilincsek lakatát, aki kért, köntöst kapott s fegyvert. Felmehettek a fedélzetre, mielõtt visszaülnek, lehet, hogy ma utoljára – a padhoz, melynek hosszában már nem csörög a lánc. Aki megéri − szabad lesz, így szólt Don Juan szava. S most együgyûn s mosolyogva ülnek a súlyos evezõre görnyedten, öt ember minden lapátnál, míg fent, a fedélzeten elkezdõdik a szekercék csattogó, baljós közjátéka.
A hajóskapitányok fejüket csóválják. Don Juan mindent egy kártyára tesz fel. A matrózok fejszéje szétveri a hatalmas kilátókat, a fedélzeti berendezés kiemelkedõ alkatrészeit: ne legyen semmi, ami a muskétások össztüzét akadályozza, ha megkezdõdik az ütközet. Mi lesz azután? Hogyan sínyli meg ezt a vandálmunkát a hajó? Primum vivere… mondja a lélek, mely részt vett az éjszakai vezeklésben, a teljes búcsúval erõsített nagy feloldozásban.
A hat csatahajó úszik legelöl a vízen. Párosával szétoszlanak a jobb és bal szárny s a Don Juan vezette közép között. Az admirálisok hajóit mindenütt megkülönbözteti a vezéri zászló. Marcantonio Colonna, Venier, Quirini, Barbarigo, Santa Cruz õrgrófja, Cordona s Doria, a Religio nagymestere… mind várják a parancsot arra, hogy tartsanak-e egy utolsó haditanácsot, mely még mindig határozhat afelett: belebocsátkozzanak-e a harcba, vagy lassan forduljon észak felé az egész szövetséges hajóhad, tûnjenek el a Curzolari-szigetek útvesztõiben?
A hírek nem egységesek. Úgy hirdették, hogy Uluch-Ali, akit olasz szóval Occhialinak hívnak s aki a legveszedelmesebb ellenfél − a tenger ördöge −, két napja hazavitorlázott gályái élén, s most már Tunisz elõtt áll csak meg. Ezt a hírt vitték szájról szájra a hajók fedélzetén. De Don Juan tudta már egy könnyû, part széli hajó gazdájától, hogy örömük korai volt: Uluch-Ali, a renegát, csak szokott fosztogatóútjai egyikére indult, már visszatért a lepantói öbölbe az éjszaka leple alatt.
Ám a felderítésre küldött török fregatt sem tudott behatolni a part felé hajoló csatornába, a kalóz nem olvashatta meg az ott veszteglõ száz gályát. Ali pasa az ellenfél. Alig idõsebb Juannál: gyenge, kegyetlen keleti vezér, akit a szultán kegyelme az ottomán flották élére helyezett. Uluch-Ali áll mellette, így Ali az, aki dönt. A tuniszi szultán kéri, hogy vonuljanak vissza a megerõsített tengerparthoz, a kikötõi erõdmûvek védelmébe, s innen nézzék, mint züllik szét az egyesült keresztény flotta a rövidesen megkezdõdõ õszi viharokban. Nekik nem kell semmit sem tenniök, majd csak számba veszik zsákmányukat.
Reggel. Az árbockosárban ülõ matróz valamit kiált. Mindenki érti, mirõl beszél. Kis fehér folt a láthatár szélén. Talán még csak a képzelet játéka, a feszült tekintet káprázata. Utána egy sereg fehér foszlány lepi el a horizontot. Végre: szemtõl szemben. Megtörtént az, amit fél századdal ezelõtt az öreg Andrea Doria s Kheyr-ed-din-Barbarossa oly féltõ gonddal került − végre látja egymást a két hajóhad, nincs kibúvó, megütköznek.
A gyóntató, Fra Miguel Servia − Juan mögé áll. Feloldozza, mellére helyezi a szentatya ajándékát, melyet az ütközetben hordania kell.
Nyugtalan, mert nem mindenünnen kapja meg a jelentéseket. A bal szárny − Doria − késik. Fél órába tart, míg a zászlók nyelvén megjön a jelentkezés. Erre a „La Reál” is felhúzza a fehér jelzõzászlót, elsüttet egy ágyút. Minden hajónak most már fel kell vennie azt a formációt, melyet elõre megállapítottak, s ezt a harc közben is õriznie kell.
A körülbelül egy mérföld hosszú tengeri arcvonalon megindul a kibontakozás. A két ellenfél egységei nagyobbrészt egymással szemben helyezkednek el, a törökök kissé horpadt félkör alakban, feléjük arccal a Liga gályái.
Reggel kilenc van még csak. Már ettek, ittak és imádkoztak. Még mindig lehet csel vagy színlelt elõretörés a törökök részérõl. Számolják a vitorlákat a szultán hajóhadán. Utána még egyszer számolják. A hírhozó jelenti Don Juannak, amit az árbockosárból megláthatott.
Hátha mégis? Az utolsó, gyáva pillanat döbbenete még nem tûnt el. Míg a fehér, áttetszõ foltok a láthatár szélén lassan nõnek, még ki lehetne kerülni az ütközetet. Quirini, a velencei provveditore csónakot küld a generalisszimuszhoz: megütközünk-e valóban, nagyuram? Nem kellene-e még egy utolsó tanácskozást tartani?
Még órák kellenek… a párákba bukó fény feltör a tenger távoli foltjairól. Lassan már a fedélzeten is látni a közeledõ hajók libegését. Ali pasa elfogadta a küzdelmet. Don Juan ott áll a nagy hajólámpánál, páncélban, hajadonfõvel. A pap van közelében. Most nem történik semmi, halkan beszélgetnek. Miguel Servia páter nagyon sápadt, a vezér észreveszi.
− Atyám, hiszi-e, hogy ez lesz a legszebb napunk?
− Fenséged is tudja, hogy mindnyájan sóvárogtuk ezt a pillanatot. De az aggodalom atra cura, amitõl nem lehet menekülni. A halálba menendõ lelkekre kell gondolnunk.
− Gondoljon, atyám, a ciprusiakra. Mindarra a szörnyûségre, amit néhány hónappal ezelõtt az egész keresztény világ szeme láttára tett a pogány, Famagusta ostromára gondolok. Van-e hõsiesebb a históriában, mint az a pár száz velencei, akik tízezrek ellen harcoltak? S szegény Bragadino, aki hitt a pogányok szavában…
− Igaz a kínoztatása?
− Le kellett térdepelnie háromszor, így várta a fõvételét. De csak megkínozták, csonkították. Napokig így sáncot ásott. Utána hirdette csak ki a pasa az ítéletet. Bent, a templomban, dolgoztak a hóhérok. Bragadino csak a Misererét mondta. Órákig kínozták, amíg volt benne élet. Kitömték bõrét szalmával, úgy küldték a Portához. El lehet-e ezt feledni, atyám? Mire gondoljak másra? Bragadinóra és a többiekre… a vértanúkra. Atyám sógora is ott veszett. Közel fél századdal azelõtt. Mohácsnál. Ma erõsebbek vagyunk, páter, mint akkor voltak a magyarok. De Mohács óta nem volt ilyen találkozás.
− Fenség, sok forog kockán.
− Itt szorongatom Doña Magdaléna keresztjét. O az én valódi anyám. Hiszek… hiszek… Nem lehet, hogy az Úr most elhagyjon bennünket. Erõsek is vagyunk, legalább olyan erõsek, mint odaát. Cecco Pizzanót, a pilótát kiküldtem a partra. Felmászott a hegyre. Egy órája érkezett vissza. Elmondta, amit látott fennhangon. De nekem fülembe súgta: „Uram, nagyon kell verekednünk, ha azt akarjuk, hogy erõsebbek legyünk.” Õ látta az Oxia-csatornát, amit mi innen nem láthatunk. Tele van gályákkal. Azokat nem számolhatták eddig a kiküldött õrhajók.
− Mire gondol most, fenség?
− A királyra, páter. Nincs harag szívemben, csak fájdalom. Az Úr dicsõségéért és az õ dicsõségéért jöttem ide, a szigetek közé. Mikor lesz, amikor Don Felipe megtudja, hogy mi történt Lepanto vizein?
− Gondoljon arra, aki mindenkinek megbocsátott. Gondoljon fenséged a teljes búcsúra, mely éppúgy megilleti, mint mindegyikünket, akik részt veszünk az ütközetben. Idézze fel a tökéletes bánatot, s ezt követi a tökéletes bocsánat. Erre gondoljon, fenség, akkor, ha…
− Félt engem, atyám?
− Hiszek fenséged jó csillagában. De halandók vagyunk, s kegyességed lelkét kezem közé tette le. Az Úrnak be kell számolni a sáfárkodásról. Lehet, hogy nekem hamarább, mint fenségednek. Mert én is elöl leszek, engem nem véd a vas.
− Atyám… nem engedem…
− A katonáknak vizet kell vinni s azoknak, akik sebesültek, a lélek vizét. A szentatya rendelkezett így. Most menjen, édes fiam, hívasson harc közben is, ha úgy érzi: szüksége van rám.
Vékony kis ember volt a páter. Ahogy megölelte a hatalmas, vasköntösbe öltözött fõvezért, mindkettõjük szemét elfutotta a könny. Don Juan intett a kíséretnek, Farnese Sándor, a jó barát is melléje szegõdött, a reggeli árnyékot felszívta a kisütõ nap. Egy könnyû cirkálófregatt várta õket lent, ahogy lemásztak a „Capitana” hágcsóiról. A leggyorsabb könnyûvitorlás, melyet Juan maga számára tartogatott.
A csónak odasiklott a hatalmas hajó oldalához, leeresztették a kötélhágót, a vezér felkúszott rá. A szem megszokta a távlatokat, a hajósok a fegyveresek arcát, a mozdulatok pontosságát, az ágyúcsövek mellett fekvõ golyókupacokat. Már ösztönösen vizsgált, buzdított, észrevette a hibát. Minden hajón megismétlõdött a jelenet: a sisaktalan tengernagy fellép a fedélzetre. Néhány szó az, amit mond. Ha olaszok vannak rajta, tört talián nyelven mondja: fiúk, édes gyermekeim, most már nem lehet visszamenni. Ti tudjátok, hogy örök dicsõség vár reátok akkor is, ha elhulltok ezen a nagy csatanapon. Úgy harcoljatok, gyermekeim…
A spanyoloknál kevesebb a szó. Ott a legrégibb veteránokból állnak a terciók keretei. A tisztek megjárták a nagy csatatereket: Itáliát, Flandriát, Afrikát, Magyarországot. Az õrmesterek néhány hét alatt vitézzé idomítják a felcsapott ifjú legényt. Mindenük a tûzifegyver: e nehéz, spanyol muskéták, melyeknek golyója lehetõ közelrõl találva halálos sebet ejt, fejlövése szétrepeszti a vassisak védte koponyát is. A gyalogosok örökösen javítgatják a fegyvert, új villát eszkábálnak, port öntenek a zacskókba, ólmot öntenek, szikkasztják a fojtást. Mesterei fegyverüknek, háromszor olyan gyorsan töltenek, mint a velencei gyalogosok.
„La Marquesa.” Spanyol hajó volt, most a szentatya színei alatt eveznek vele a felszabadult rabok. Don Juan ott van a fedélzeten. Az olasz szóra, amit mond − halk spanyol „muchas gracias” válaszol. Egy nagy orrú legény kis csapat katonát vezet. Madridiak. Don Juan érzi szavukról, látja beretvált arcukat. Városabeliek. A szem végigröppen rajtuk. Az õrparancsnokhoz fordul:
− A neve, Señor?
− Miguel de Cervantes, fenséged szolgálatára…
Megy tovább. Az egész néhány másodperc. A fenség lekúszik a hágcsón, a nagyorrú utánanéz. Halkan füttyent, szeme végigsepri a tengert. Követi Juant, amint vértjében, mégis karcsún s szõkén átveti magát a fregatt alacsony korlátján… imbolyognak a friss szélben tovább. Most újból elõveszi a muskétát. Nézi, hova lehetne még belecsepegtetni egy kis olajat, hogy el ne akadjon az ütközet alatt.
Hajók a horizonton. Megnõttek, nem pillangók többé, fényes, fehér és tarka madarak, libegnek. A legjobb szemû matrózok guggolnak az árbockosarakban, jelt adnak. A szemben álló ellenfelek már látják egymást. Don Juan újból a „La Real” fedélzetén van, a szentatya nagy lobogója kék és fehér díszében ott úszik a szélben. A törökök is tudják, mint ahogy õk is szemmel kísérik az oszmán „Capitaná”-t, Ali pasa vezérhajóját, a „Fanal”-t. Ez a vezérhajó különösen erõs alkotmány: szokatlanul magas a „kastélya”, emeletesen tornyosodik a vizek felett. Megrohamozni, megcsáklyázni errõl az oldaláról nem lehet. Válogatott evezõsök ülhetnek gyomrában, mert hattyúkönnyen siklik a fodros vízen.
Juan áll, szemben a nappal, szeme elé emeli kezét, úgy ernyõzi. A távolságokban már látják egymást. De az ágyúk számára még túl nagyok a messzeségek. Mindenki vár. A fõvezér leveszi kesztyûjét. Felülrõl lefelé csapja. Ez a megbeszélt jel: eldördül egyetlen ágyúlövés. Lovagi szokások szerint ez az ütközetre hívó jel. Mire elszáll a füstfelhõ: halálos csend terül rá a gályákra. Mindenki tudja, mit jelent ez a magányos, éles ágyúlövés a „Capitana” kastélyának közepérõl. Nem kell várni soká: egy-két perc múlva megérkezik a válasz. A „Fanal” középágyúja ölti ki tüzes nyelvét, a golyó belecsap a tengerbe. Elfogadta.
A délelõtt lassú hajómozdulatokkal telik el. A szél inkább kedvezõtlen a Liga hajóira nézve, de nem segíti teljességgel az oszmánokat sem. Nem közelednek gyorsan egymáshoz annyira, hogy megkezdhetnék az ütközetet. Az emberek pattanásig feszült idegekkel várják a „valamit”, haszontalan vezényszavak õrölik az idegeket. Sok helyen még egyszer enni adnak, máshol a páterek meggyóntatják a káromkodókat. Van, aki magába mélyed, szavakat mormol. A nagy orrú legény néz ki a tengerre, mellette egy tizedes ír valamit. Talán testamentumát kanyarítja ormótlan betûivel. Megáll, feléje néz, fintor villan az arcán:
− Hagyj majd rám is valamit, Rodrigo!
− Könnyû neked, Miguel, te gyorsabban írnál…
Megy tovább. Nézi a mellvédet, melyet egy óra múlva talán már vaskampók orra zúz össze. A lõpor s az ólom tizenöt lövésre elegendõ. Ennél többet nem tudnak ellõni, akármilyen heves az ütközet. Tizenöt lövés. A hajó úszik a vízen, az õ gyomra is már megszokta az imbolygásokat. Néz elõre a szokatlanul tiszta, enyhe napba. Kelet felé. Az ajkán ott ül a különös mosoly.
Francesco Duodo volt a parancsnoka annak a nagy velencei csatahajónak, mely megnyitotta a „Fanal”-ra a tüzet. Olyan hirtelen, meglepetésszerûen jött akkor, amikor mindenki még órákban számolt, s a legjobb tengeri emberek is csak kora délutánra jósolták a harc megkezdését. Akkor dördültek el a galeasso ágyúi. Ez volt a velenceiek titka. E még soha nem használt nehéz tüzérség, a hatalmas öblû ágyútorkok, melyeket csak nagytestû hajó bír el, egy kisebb gályát szétvetne a légnyomás. Itt is megrezdül bele a hajó, de úgy épült: bírja. A golyók kirepülnek, az elsõ elsepri a török „Capitana” vezérlámpáját, a második a kastélyfal elejét zúzza szét, a harmadik fenékbe fúr egy fregattot, mely a „Fanal”-ról visz parancsokat.
A tûz megsemmisítõ, hatása olyan elementáris, hogy a velenceiek már azt érzik: övék a gyõzelem. Valóban, a galeassók ágyúi ellen nincs védelem − csak a menekvés, mert ezek a hatalmas alkotmányok ilyen ellenszélben úgyszólván mozdulatlanok, legfeljebb annyira tudnak navigálni, hogy ne menjenek visszafelé. Ez a különös tengeri bénaság leólmozza õket, kijelöli helyüket az egész ütközet alatt. A török „Capitana” kormányosa is tudja ezt, a füstfellegek védelme alatt elkanyarodik oldalt, most csattoghat a korbács lent az evezõfenéken, szegény keresztény rabok hátán -a gálya felegyenesedik, és sebes siklással elsuhan a centrumban felállított két nagyhajó elõtt.
Áttört, s egyenesen a „La Real” felé rohan. Két csodálatos fenevad. A tûz füstöt s ködöt okád, mindenki tudja, hogy most egymás torkába fognak harapni, a körmök belemélyednek a tenyerekbe, az ujjak bizseregnek a vér vágyától. Kés és ököl után sóvárognak a katonák, amint rohan a „Fanal” elõre, bomlott állat, kihegyezett sarkantyújával. Ez a gályataktika: akinek kedvezõbb szele van, belekapaszkodik az evezõkbe s vitorlákba, oldalvást vagy hátulról megrohanja vassarkantyújával az ellenséges fahajót, rést üt rajta, majd visszahúzódik, hogy a süllyedõ gálya magával ne rántsa: a pánik s rémület negyedórájában a fegyver s a kalózösztön elvégzi halálos munkáját.
A „La Real” megzökken. A sarkantyú oldalvást belevágódott. Halálos csapás, melyet a kormányos csodálatos lélekjelenléttel fogott fel úgy, hogy kissé élére kormányozta a gályát: a lék nagy ugyan, de a betóduló vizet egy másik, titkos kamra zárja el: a spanyol hajóépítés legújabb mesterfogása, melyet eddig még nem próbáltak ki csatahajón.
A levegõben zúgva csapódnak át a hágcsók, repülõhidak. Már ott sokasodik, mint féktelen áradat, a janicsárok színe-virága, könnyû gyalogosok, gyermekkoruk óta harcedzett vitézek, szájukban handzsárral, kezükben lándzsával, oldalukon a kard s övükben buzogány, vállukon íj. Így jönnek felfegyverkezve, kúsznak, ellepik az átkelõréseket. Ha bezuhannak a tengerbe: egy vitézzel több lesz a Próféta paradicsomában. A többi utánaözönlik, eltemetik a nyílást.
A spanyolok visszahúzódnak. Ember ember elleni harc következik. Szárazföldi ütközet a tenger hátán. Már semmire sem jók az ágyúk, a tüzérek is lerohannak, hogy két markukkal részt vegyenek abban, amit nem tud leírni soha senki. A hely tenyérnyi, ilyen tömegben nem lehet kikerülni a halált. Az esélyek nagyon félelmesek, egy lépés sokat jelent, senki sem mozdulhat el arról a helyrõl, ahová a vak véletlen állította abban a pillanatban, hogy beszöktek a törökök. S a vezér, aki háromszáz gálya viadalát vezette, s közel százezer ember felett úr a vizeken − eldobja a kardhüvelyt, a toledói pengét hozzákoccintja a kõszobor talpazatához, beleveti magát a kézi viadalba.
Hullámok. Az emberek s sorsok hullámzanak a „La Real” fedélzetén. A török elõrenyomul, s most egyszerre átveszik a muskétások a szót: ötszáz golyó rettenetes ereje veti szét a török zsákmányolóoszlopot, a halál sakktáblaszerûen arat, ahogy kikerüli az összebonyolódott oszlopokat, s foltokat keres, turbános fejeket, világos, puha kaftánokat.
Mi történik körös-körül a vizeken? A felcsapó tajték, füst, a robbanások ereje elsötétíti a légkört, minden megtelik a pusztulás szagával, maró kéngõzök áradnak szét, s a detonációk hevében ember, hajó, pára olvad eggyé. A két hajó: a „Sultana” s a „La Real” szinte összenõtt, a sarkantyú hegye még benne meredezik a gálya oldalában, az evezõk itt szilánkokra töredeztek: egészen a negyedik padig hatolt be az óriás vasfúró. A török hajók ontják a segélycsapatokat, egyre sûrûbben telepszenek meg a „Fanal” fedélzetén, magas kastélyáról ugrálnak át a spanyol hajóra, mint a vízesés, szakadatlan sorban, könnyûek, puhák, gyakorlottak: csupa janicsár, a java Ali pasa seregének. Egy pillanatra már ott leng a Próféta zászlaja a „Capitaná”-n, de aztán letépik, s a harc megújul, még véresebben, még engesztelhetetlenebb gyûlölettel: a spanyol nemesség elõtt áll most Juan, kezében karddal, nekitámaszkodik az árbocnak, egy kõ megsebesítette lábát, sántít, a páncél alól csepeg a vér, a kéz forgatja a kardot, keresi az ellenfelet. Látják egymást. A fehér, ékköves kaftánba burkolt Ali fent a magasabb hajómellvérten tüzeli földöntúli örömök ígéretével az átugrókat s a barna vértes, szõke hajú Juan, aki köré Európa legjobb vívói s legjobb céllövõi sereglenek.
A pillanat válságos: kétszer visszanyomják a törököket, de egyre újabb és újabb csapatok szakadnak át a résen, beugranak a hajófal letört meredélyein át, átcsapódnak a hídon. A muskéta nem tud dolgozni: túlságosan egybekeveredtek a rendek, a kéz elfárad a különös bajvívásban. Egy pillanat; valami lankad… a végzetes lankadás elõtt egy perccel új szalvék, új, egyesült össztûz. Megérkezett Marcantonio Colonna admirális hajója, mely szomszédja volt Don Juanénak, de elõbb közvetlen ellenfelét: Negroponte urának gályáját kellett leküzdenie. Fedélzetén jórészt spanyolok voltak, akiknek égõ szeme rátapadt a szörnyû harcra, e két egymásba harapott királyi fenevad küzdelmét látják, szinte karnyújtásnyira, nem tudnak segíteni mindaddig, míg õk maguk is küzdenek. Aztán új vezényszavak hullanak le a mélységekbe: az evezõsök testét vér és hab borítja, egy pillanatnyi pihenés sincs, nekizúdulnak a lapátok, a vizet felcsapja a tajték, belerendül a pápai hajó a ritmusba, s hegyes sarkantyújával rohan elõre, olyan félelmetesen közel van már, hogy a reccsenés, ami következik: már nem hoz semmit sem közelebb: elérte, becsapott a „Sultana” testébe.
Don Juan felmászik az árbocra, karcsú, kitornázott teste elnyúlik, mint csodálatos szökellésû vadállat veti át magát a „Sultaná”-ra. Egyetlen fegyvere a hüvelytelen kard, a többiek − most paladinjai a csodalegendában − követik, ott harcolnak már a török hajón, hallják, amint reccsennek a vaskarmok, a repülõhíd teste elzúg fejük felett. Hallják Colonna bátorító hangját, a törökök kétfelé szakadnak. A nagy hajó két harci mezõny lesz, közepén mintha tisztás lenne. Két gyermekarc kémleli az ütközetet.
A lendület túl erõs, végzetszerû, s a „Sultaná”-nak össze kell roppannia bele. A spanyolok muskétái újból tüzelhetnek, a golyók halált szórnak és pánikot. Hol áll Ali pasa? Fehér díszköpenyének villanását látják még, látják a gyémántokkal díszített turbánt, mely sisakja fölé borul -mint sebesült, tépett hattyú hullik el, senki sem látja sebét. A kaftán összeborul, a vér kifreccsen alóla: a kéz még görbe kést szorongat. Az átvágott torokból elõcsordul a vér. Néhány tercióbeli muskétás odaugrik. A halál ezekben a pillanatokban hozzátartozik a harc szokott dolgaihoz. A zsoldoskard elvégzi a többit, egy perc, s a török fõparancsnok feje úgy, sisakostul, gyémántturbánjában felvillan egy kopja tetején.
Pillanatok. Az elõbb a halálos lankadás, a letörés ólomsúlya − most féktelen öröm, a perzselõ triumfus pillanatai: oly közeliek egymáshoz, mint a lankadt test álomkívánása, az aléltság s a halál. Látta-e Juan a fejet, mikor pillantotta meg? Mit látott a háborgó, füstfellegektõl borított tengeri csatamezõn, melyen gálya gálya ellen harcolt, miként a középkori ütközetekben egymás ellen rohantak a páncélos lovagok? Spanyol nemes, szál karddal harcol királyáért. Mint ahogy mindegyik így harcolt, a nagy orrú legény is, súlyos puskájával rohant bele a küzdelembe, mely megindult az ütközet elsõ fél órájában a „La Marquesa” közvetlen közelében. Heroikus és középkori volt minden, egy pillanatban nem ért a tûzfegyverek ereje semmit, nem volt az újratöltéshez idõ: a muskéták boldogabbik vége cséphadaró lett, ezzel harcoltak a spanyolok.
Négyszáz janicsár szorul össze a „Fanal” fedélzetének középterére. Körös-körül lassan felzárkóznak a gyalogosok. Csak a fegyverek zenéje hallatszik, a küzdõk dühös, hörgõ kiáltozása, a halálhörgést elnyeli a tenger: aki megtántorodik a keskeny hidak, párkányok, mellvértek omladékain − belezuhan a zölden fortyogó, langyos hullámok közé.
Don Juan ott áll a zsákmányolt hajó kastélyán; a pillanat csodálatos: felkúszik a generalisszimusz zászlaja a „Fanal” árbocára. Ebben a pillanatban lentrõl, a mélységekbõl feltör, áttöri a még omladozó csatazajt
− a kórus: a keresztény rabok tudják, hogy bekövetkezett a csoda. A kórus jajgató és félelmesen szép. Valaki a Salve Reginá-t intonálja, mindez belevész a rázkódó, elementáris zokogásba, amint ráborulnak a vastag evezõrudakra a rabok, akiknek Ali pasa nem oldatta el a láncait.
A vezér megint vezér lesz, elmúlt a pillanat veszedelme, ott áll, letépi páncélkesztyûjét, az ernyedt izmok játszanak a levegõben, a kardja véres, kosaráról törölgeti a barna, csúszós foltokat, biceg, mellvértjén nyílvesszõk siklottak el. A török gyalogosok kevés tûzfegyvert használtak, a közelharcban jobban bíztak a mesteríjasaikban. De Juan kitép egy nyilat a páncéleresztékbõl: ott lebénult, megakadt, egy karcolás, melyet nem is érzett. Látja a tengert. A „Capitana” hánykolódik a vizeken, jobbról és balról hozzásietnek az ellenséget legyõzött szövetséges hajók. Pertev pasa − az egyik alvezér, mint jelentik e viszonylagosan nyugodt pillanatban – bal szárnyával feladta a harcot, õ maga csónakra szállt, a szárazföldre menekült. Gyõzelem? Nem látja sehol Doriát s a bal szárny nyugtalanítja. Mi van Doriával? A lapátok újból mozogni kezdenek, vége a perces pihenõnek, leöblítették a korty bort az evezõsök, megindulnak arrafelé, amerre el kell haladniok a génuai admirális vezetése alatt álló gályáknak.
Doria kicsapott a tengerre. Hagyomány késztette erre, s talán saját borúlátása, valami túlzott óvatosság, hogy ha elvész minden, az õ gályái valahogyan még kimenekedhessenek a küzdelembõl. Mindenképpen össze akarta tartani a hajókat, túlságosan kikanyarodott a nyílt tengerre. Ellenfele a ravasz, kipróbált öreg kalóz, Uluch-Ali. A renegát ugyanilyen flottamanõverbe kezdett: õ Doriát akarta bekeríteni, kinyomni a nyílt tengerre s utána megsemmisíteni a berber hajókkal, melyeknek gyorsaságával egyik spanyol gálya sem versenyezhetett. Az út nem volt könnyû addig: útját állta a máltaiak vezérhajója, két spanyol, egy pápai s egy szicíliai gálya. Mindez gyenge volt, kisebbségben maradtak a berberek rohamában.
Négy gálya imbolygott a vízen. Csak haldoklók, sebesültek maradtak benne. Kormány nélkül õdöngõ, céltalan favázak, egyikben dühöngõ tûzzel, a másik oldalába lassan becsurog a víz. A Religio vezérhajóján nincs élõ. A lovagok elhulltak az egyenlõtlen küzdelemben. Uluch-Ali vontatókötélre veszi a remekbe készített gályát, megindul a tengeri csatatér felé: úgy érzi, övé a gyõzelem. A tengert túlontúl ellepte a füst s pára, mely a korán leesõ alkonyatot elvarázsolja libegésével. Nem tudhatta pontosan senki, mi történik a középen s a másik szárnyon. Uluch-Ali óvatosan halad elõre. Meg akarta nyerni az ütközetet. Ekkor közelített hatalmas ívben Don Juan gyõzelmes flottája, a pápai gályák s mindazok a hajók, melyek megmaradtak harcképes állapotban, s most felzárkóztak a veszélyes pontokon.
A tengeri ember szeme éles volt, messze látott. Egyetlen pillanatban megérezte a veszélyt. A félhold lassan összezárul, egy fél óra s õt egész berber flottájával együtt be fogják keríteni: Doria is ráhajlik az elhagyott tengerrészre − a kör bezáródik.
Uluch-Ali maga ment le a hajófenékbe. Az õrök korbács helyett kardot kaptak kezükbe. Aki megingott, elfáradt, lankadt, annak hátán sebet vágott az acél. A kormányhoz ment. Maga vette kezébe a hatalmas kereket. A szultán emlékezett a régi hajósinasra, aki egyszer felkéredzkedett egy ottomán hajóra… Sok-sok esztendõvel ezelõtt. Emlékezett a nagy elõdökre, Kheyr-ed-din-Barbarossára s Dragutra. Lehunyta szemét egy pillanatra, a fehér szakáll keretezte arcát. Most félelmes volt, egyedüli. Szemben állt a tengerrel, kibontotta az összes vitorlákat. Tudta, hogy egyetlen menekvése a sebesség, a szél testvére, a habok, ha segítenek – barátai.
Tizenöt berber gálya úgy suhant el néhány gályahossznyira a keresztény hajók elõtt − mint a jelenség. Az ágyúk nem érték el, vagy nem ütöttek bennük súlyosabb rést. Az ottomán flotta egyetlen, épen megmaradt része kereket oldott az alkonyatban, s Don Juan hajói hiába ûzték − a gyõzelemittas keresztény evezõsök hátát már nem szabdalhatták korbáccsal.
Megálltak. Minden parancs nélkül, egyszerre elakadt az evezés. A vitorlák elpetyhüdtek, néhány cseppnyi esõ hullt a fedélzetre. Gazdátlan gályák úsztak a vízen, nyögés hallatszott róluk, lángnyelv csapott fel, a tûz belehullt a lõporos kamrába, szétvetette a hajót. Mindenütt hajók, amerre a szem lát, sok bukdácsol, alig bírja terhét, sérült, a legények szivattyúkkal húzzák ki a golyó vágta sebekbe betóduló vizet. Victoria. Csak éppen fáradtak mind… halálosan fáradtak, hajnal óta tart mindez, s most alkonyat van, nem ettek, a test elfeledte szükségleteit, vizet nem hoz fel senki, nem adnak bort. Senki sem mozog, a súlyos sebesülteken sem segítenek a felcserek. Csak a pap jár a haldoklókhoz. Száján gépiessé válik már az „ego te absolvo”. Halál, minden sarokban halál.
Don Juan huszonnégy esztendõs. A nagyszerû test izmai megnyugosznak, egy negyedórai lankadt, ájult pihenés elég. Felüdül, iszik, ledobja a sisakot. Gyõzelem? A „Capitaná”-hoz futnak sorban a hírek, könnyû fregattok szántják a vizet. Parancsokat kérnek, jelentéseket mond a katonaszáj: a jelentés ennyit tud csak − a kapitány izeni, hogy él, ennyi és ennyi halott és sebesült van hajóján, zsákmányolt vagy süllyesztett egy vagy több ellenséges gályát. Lõpora nincs már… golyója kevés, egy kormányost kér vagy orvost… a hajópáter Istennel ajkán kilehelte lelkét, papot kér a haldoklókhoz, bort, mert inni akarnak a legények, építõmestert, aki megjavítja a szétlõtt kormányszerkezetet, kérdezik, mit csináljanak a felszabadult keresztény gályarabokkal, s mi légyen sorsuk a saját rabjaiknak, mert már egyes hajókban nem akarnak tovább evezni, õk is fáradtak… Mindez így megy, percek alatt sok-sok jelentés, telve gonddal, mintha õrült festõ pillanatonként festené át a vásznait. Mindenki kér valamit, vár valamit, jelent, válaszra vigyáz… Gyõztek, s most õ a Nagy Gyõzõ, akinek arcára rátelepedik az alkonyi szél. Így áll. Halálosan fáradt. Mondja: Doña Magdaléna. A legkedvesebb név, majdnem-anyjának neve. Neki tett fogadalmat, neki adja majd a szentatya ajándékát, a szelencét, melyet Lepantónál a mellén viselt. Csak olyan fáradt. Felnéz az égre. A kormányos − öreg tengeri ember− bólint: „Vihar lesz, nagyuram, tenni kell valamit.” Ezek, persze jobban ismerik a tengert. A hajók kint õdöngenek a vizeken. Int. Töltsenek meg csak porral egy ágyút. A jelzõtûz kicsap, egy zászló kékje feltûnik az árbocra. „Ide hozzám” − mondja a hajósnyelv. Ide hozzám, mondja, mintha óvó kotlós lenne, aki a készülõ elemi veszély elõl magához gyûjti apróságait.
A gályarabok félkábultan élnek. Így nyúlnak hozzá újból a lapátokhoz. A kéz ismeri a mozdulatot, a törzs elõredõl, a derék ráhajlik, a száj üvölti az ütem inartikulált hangjait. Fél derengés. Halottak vannak a padok között. A „Fanal” vassarkantyúja szétzúzott néhány padot, ágyúgolyó találta az oldalát. Néhányan nyögnek a sötétben. Egy õr levetõdik, inni ad. Szabadok, mert így ígérte Don Juan, s mert holnap már török foglyok fognak helyükre ülni, õk vitézek lesznek az elfoglalt gályákon. Így ígérte Don Juan, csak most kell még elõredõlni, nekilendülni. Lepanto. Minden, ami történt, a gyõzelem csodája, a kereszténység legnagyobb tengeri kalandja Róma óta − mindez most néhány mozdulat, felbõgõ vezényszó. A gályák halálos lomhasággal úsznak be a vihar elõl az öböl védett partjai közé. Délután hat óra múlt, lehet, fél órával több. A fertálymesterek számba veszik a halottakat, a felcserek végigjárnak, a papok megadják az abszolúciót. A nagy orrú spanyol õrmester a „La Marquesa” fedélzetén − mutatja az orvosnak az ellõtt kart. Tépést hoznak, a sebre ráborul a vászonrongy. „Spanyol vagy?” − kérdi a mellette fekvõ, akit a fedélzet védettebb sarkába gurítottak a katonák. Az õrmester bólint. Hallgatnak. A kíváncsibb, akinek combján van a seb, már megkapta az esti lázat, megszólal: „a neved?” A hang visszaszól: „Miguel… ha akarod, Don Miguel, barátom… egész nevemet kérded? A nemes s vitéz Don Miguel de Cervantes Saavedra… kegyességed szolgálatára… akarsz még többet, több kérdést s több nevet, pajtás?”A fecsegõ elhallgat. Arra gondol, mert õ maga valahonnan Bologna közelébõl jött a szentatya ármádiájába − hogy különös népek a spanyolok. Sohasem lehet tudni, mikor gúnyolódnak s mikor beszélnek komolyan?
Fent, az épen maradtak a gályák fedélzetén megkezdik az esti Te Deum-ot.
A szentatya krajcáros ember volt. Szegény dominikánusként kezdte, mint prior kolostort igazgatott, majd rendtartományt. Konyhát számoltatott, kolduló frátereket, az egyházmegye bonorum directorát. Végül ilyenkor estefelé az egész világot, amelyre Urbi et Orbi áldó keze kiterjeszkedett. A kincstárnokok s fõszámtartók rettegtek ezektõl a céltalannak tûnõ megbeszélésektõl: a pápa felborította az ellenõrzésnek II. Gyula pápa óta megszokott „júliusi” rendjét, kicsinyes volt, majdnem kötekedõ, zsugori vének módjára egy-egy scudi felett vitába szállt. Több mécsolaj fogyott el, s gyertya pislant, mint amennyit ért az egész, amin ilyenkor rajta nyugtatta aggastyánkezét.
Október Rómában. A SpanyolokTere felõl jött a szél virágillatokkal, a szökõkutak magasba vetették a sugarakat, az emberek kimondhatatlan békességben andalodtak el, a Piazza Esedra megtelt játszó gyerekekkel, akik valami kegyes felvonulás paródiájaképp masíroztak. A kincstárnok, Monsignore Bibbiena megállt a szentatya elõtt, aki fel-alá sétált: kiújultak epefájdalmai, ilyenkor nem bírt ülni, járkálva intézte a világ ügyeit. A kincstárnok fakó szava betöltötte a vatikáni szobát. Egyszerre Pius felemelte ujját. Mintha valami neszre figyelne, melyet meghallott. A prelátus elhallgatott, ijedt figyelemmel tapadt szeme a szentatyára. Most lassan átváltozott az aggastyánarc: a kék szemet túlvilági derû futotta el, ragyogni kezdett, az elõbb még fájdalomban fürdõ arc most a boldogság igézetében oldódott fel. Valami történt. A pápa kiegyenesedett, magas volt, csontszikár. Így állt percekig, Bibbiena szeme rátapadt: látta a csodát.
A hang messzirõl jött, elõször halk volt, majd erõsödött: „Köszönöm, fiam… nem alkalmas az idõ az ügyek intézésére… Meg kell köszönnünk az Úrnak, hogy ma nagy gyõzelemhez segített a törökök felett…” A szentatya arca napsugárban fürdött, átszellemült: tapintotta a csodát. Otthagyta a kincstárnokot, s bement imaszobájába.
Tizenkilenc nappal késõbb érkezett Mocenigo dogé követe Rómába, aki meghozta a szentatyának a lepantói gyõzelem hírét. A kardinálisok s fõpapok, akik feljegyezték Pius eksztázisának pontos idejét − megállapították, hogy a pápa abban az alkonyi órában érezte a gyõzelem leheletét, amikor Marcantonio Colonna nekirohant a „Sultaná”-nak, s ezzel eldöntötte a viadalt.
Ali pasa két fia volt a legbecsesebb hadizsákmány, az egyetlen, melyet Don Juan nem osztott meg sem a pápával, sem a velenceiekkel. Tizenhat esztendõs Achmet bej s tizenhárom esztendõs Mohámét bej. A kisebbiket megsimogatja. A nagyobbik komoran, fájdalmasan húzódik meg egy sarokban. Mint gyûlölködõ fenevad leselkednék apja gyilkosára. A fiatalabbik mosolyog, még gyermek, játszik Don Juan szelídített fehér majmával.
Árvák és foglyok. Nõvérük él Sztambulban, a török császárság egyik legnagyobb dámája: Fatima Cadem. A távoli hercegnõ egy gályát küld az ellenséges vizekre Don Juanhoz: a francia követ írta a hajó számára a katolikus király öccséhez a menlevelet. Így érkezik fehér lobogóval Fatima levele. A fedélzetet elborítják az ajándékok. Alhamet, az öregember, a két fiú nevelõje jön elõre, keleti szokás szerint lehajlik, kezébe fogja Don Juan köpenyszegélyét, ajkához emeli. Olvassa a levelet. A tolmács szava tompán esik.
„Fõmagasságú Úr, megcsókolom azt a helyet, melyet fenséged lába érint. Tudatom fenségeddel, mily végtelen hálás vagyok minden jóságáért, fõként azért, hogy szolgánknak, Alhametnek visszaajándékozta szabadságát, s ezenfelül még hozzánk küldte a hírrel, hogy szerencsétlen atyám halála s hajóhadunk pusztulása után két öcsémnek sikerült megmenekülnie, s most fenséged hatalmában vannak, amiért az Ég örökös hálára kötelezett… E gyerekeknek nincs anyjuk, atyjukat fenséged keze ölte meg. Minthogy kegyelmességed nagylelkû és jóságos herceg hírében áll, legyen irgalmas, s könyörüljön meg könnyeimen, melyeket napokon keresztül hullajtok… s kegyeskedjék Jézus Krisztus nevében a legnagyobb jót megcselekedni, s öcséimnek visszaajándékozni szabadságukat, mert így − épp az ellenséggel szemben gyakorolt kegy segítségével − fogja fenséged igazi nagyságának tündöklõ hírét megszerezni… Fenséged lábait csókolja alázatos rabszolganõje s Ali pasa szegény árváinak nõvére, Fatima Cadem hercegnõ…”
Ajándékok. Szulejmán szultán kardja, arannyal berakott számszeríja, szõnyegek, illatszerek, chiosi borok, damaszkuszi pengék. Minden darabnak története van. Az öreg nevelõ mondja a mesét, a tolmács szava hull be a tengerbe.
A válasz. Este ül a mosusztól illatos kabinban. Fatima Cadem arcára gondol. A nevelõ szavak virágaiba öltözteti, régi költõk verseivel magasztalja szépségét. Fatima… Fiatal lehet, hiszen az Apa, Ali is alig volt idõsebb nála. A kép… a felejthetetlen kép: a fehér, dühös hattyú lehull, saját késébe dõl, a fehér kaftánt vér mocskolja be, a gyémántos turbán ott libeg a kopjahegyen. Ilyenkor ráfekszik a tenger a világra, minden sejtelmes, egyedüli. De Soto, a titkár jön be az írószerekkel. Mosolyog. Ismeri ura türelmetlenségét, e féktelen akaratot, mely most újból õrlõdik, mert nem lehet mindennap lepantói ütközet. Vár hírekre, válaszokra, néhány nap kell, míg beforrnak a hajóorrokon a sebek. Penészedik a semmittevésben − mondja, amikor de Soto elõveszi a pennát és kalamárist.
„Nemes és erényes Hölgy! Amikor testvéreit a török hajóhad felett kivívott gyõzelem után gályámra hozták − már az elsõ órában felismertem természetük nemességét s kitûnõ nevelésüket. Tekintettel a sors forgandóságára s az embereket érhetõ nyomorúságra, nemkülönben arra, hogy ezek az ifjak nem a mi elvesztésünkre, hanem csupán atyjuk kísérésére és örömére vettek részt a hadjáraton − úgy határoztam, hogy õket nemcsak mint nemeseket kezelem, hanem azt is, hogy visszaadom szabadságukat, mihelyt ezt a körülmények megengedik. Ez a szándék még jobban megerõsödött bennem, amikor levelét olvashattam…”
A hang hullott bele az estébe. Fatima Cadem arca, sohasem látott török hercegnõ; fátyla alól kivillan szeme. Egy éjszaka Fatima Cademmel. Az alacsony, testes de Soto izzadtan töröli homlokát. A diktandó túl heves s túl gyors. Mire elérnek a végére s mondja: „…s ha majd egy másik tengeri ütközetben újból valamelyik hozzátartozója esnék fogságomba, éppolyan válogatás nélkül fogom annak is visszaajándékozni szabadságát, hogy kegyelmednek ezzel örömet okozhassak…” Igen, örömet okozhassak, mormolja Soto, az elsõ titkár. Don Juan felnéz rá, hallgatja: szereti szavát.
− Fenséged mindenkinek örömet akar okozni. Mindenkivel jó. Mire fog ez vezetni? A latin szólás szerint az ember ellenségeinek száma mutatja: mit ér? Ahelyett, hogy már saját magával törõdnék! Ma már fenséged gályájának át kellett volna kelnie a szorosokon, nekivágni az Adriának, a keleti partok felé. Fenségednek Rómában van most a helye. Mielõtt megindulnak a nagy ünnepségek, mielõtt még megérkeznének a lomha hírek: hogyan ünnepelte fenséged diadalát az egész keresztény világ? Mindenkinek tudnia kell: mirajtunk nem tehetnek túl az ünneplésben. Mindenki számára kijár az adequat jutalom. Fenségednek le kell vetnie majd süvegét…
− Mire gondol, Soto? Beszéljen nyíltan!
A civil ember gondolkozott. Gyorsabban járt el nyelve, s szokott fagyosságát feloldták a chiosi borok. Kóstolt a mézzel kevert, aranysúlyú, csurranó nektárból. Bólintott, a szellem ép maradt, csak a test esendõ, mámoros. Szeme csillog. Juan tudja az esti kirándulás történetét. Szereti Sotót, meghatja lelkesedése: a titkárt kémnek, megfigyelõnek, ágensnek küldte ki „valakinek” akaratából a Despacho titkársága. Most itt van, segíti szekerét, ragyog, ha Don Juan közelébe kerül. Különös kém, gondolja, amikor ránéz. Eksztázis. A kapatos ember közelebb húzza a széket. Hangja rekedtes, kitör belõle a szó.
− Koronát, fenség. A Barbária koronáját. Induljunk már. Ha nem jönnek a velenceiek, menjünk magunk. Algír, Tripolisz, Tunisz ellen, egészen a marokkói határokig. Mind fenséged kezében lesz. A szentatya vállalta a világgal szemben, koronát ad a pápa. Mindezért nem kért semmit sem cserébe… Pius pápa királlyá koronázza a császár fiát, Európa hõsét. Így legyen meg az akarata.
Jó és édes ringatózni a gondolatban. Még csak nem is „fenséges”; ha lelép a szárazföldre, újból kezdõdik majd a megalázás, a helytartók és kormányzók félénk „kegyelmességed”-je, mert a király így rendelte, s õ is csak azt teszi, amit a madridiak elõírnak. Nem is herceg, csak a király öccse. S most itt ül, álmodozva s meselátóan. Kissé úgy, mint valamelyik ifjú lovag a Tavola Rotonda mondájában. Fülöpre gondol, akit kikezdett a köszvény. Feketében jár, hosszabb szakállt eresztett. Hivatalnokokat uszít rá, kamarai osztályok foglalkoznak a császár fiának számvetésével. Minden ezüstpénznek utánamennek. Nincs cím a birtokában. Csak a név, „Austria”, de ez a név a legszebb muzsika.
Észak-Afrika királya. A Vatikánban már készítik a gobelinsorozatot. Hírét vette, hogy a kilencvenesztendõs Tiziano újból felveszi ecsetjét, s õt festi meg, habok, vér és ágyúcsövek között. Afrika királya… Afrika császára. Imperátor, miként Carlos volt. Olyan édes az este, kinyitja az ablakot. A drága brokát levéltartóban Fatima pergamenje. Idáig érzi, olyan nehéz az illata. Feltépi a kis kerek hajóablakot. Betódul a nyers, állott szagú tenger nedve és nyirka. Október közepe. A levegõ megcsapja. Fülöpre gondol, aki megtagadta tõle, a testvértõl azt, hogy úgy szólítsák, mint a király testvérét. Megengedné-e valaha is Don Felipe, hogy ugyanúgy járuljon hozzá a föld kereksége, mint õhozzá, a katolikus királyhoz, hogy õt is éppúgy segítse a királyok charysmájának titokzatos kegyelme, mint azt, akinek számára kicsiny a világ? Soto mosolyog. Azt hiszi, már minden megtörtént, ha felszította Don Juan lelkében a nagyravágyás parazsát.