SAKKTÁBLA A TÜKÖR ELŐTT

I. fejezet

Amikor elbeszélésem játszódik

Soha nem sikerült megtanulnom sakkozni.

A szenvedélyes sakkjátékosok szerint ez súlyos hiba. Azt állítják: aki nem tud sakkozni, az nem tud gondolkodni, aki nem tud gondolkodni, az képtelen boldogulni az életben, aki képtelen a boldogulásra, az semmirekellő ember, az ilyen pedig nyomorúságot érdemel satöbbi.

De akad olyan szenvedélyes sakkozó is, aki mégis kedvel engem. Ezért aztán sehogy se tud belenyugodni, hogy nem tudok sakkozni, és mindenáron meg akar tanítani. Mivel azonban én csak nem tanulok meg, elkeseredik, és szónokolni kezd:

–   Képtelen vagyok felfogni, hogy te, aki voltaképpen okos ember vagy, jól boldogulsz az életben, mégiscsak vagy valaki, és nem tudsz sakkozni. Azt hiszem, valahogy tartasz a sakktól.

Nem válaszolok, de tudom, hogy akaratlanul is rátapintott a lényegre. Valóban, tartok a sakktól.

Egyszer ugyanis (itt az ideje, hogy elmondjam), egyetlenegyszer életemben volt egy hosszú, bonyolult kalandom, egy sakkjátszmám, holott nem is játszottam. Tízéves voltam, amikor ez történt.

Vagyis néhány, jó néhány évvel ezelőtt. Mennyivel is? Olvasóm, ha igazán érdekli, könnyen kiszámíthatja: elég, ha jelenlegi életkoromat leírja, odabiggyeszti alá a 10-es számot és kivonja belőle.

Az eredmény az lesz, hogy jóval a világháború kitörése előtt voltam tízéves. Ezzel mindent megmondtam. Akármiről van is szó, az a legfontosabb, hogy a háború előtt vagy után  történt. Hogy mennyivel előbb vagy utóbb, az nem számít.

II. fejezet

Mit jelent a cím?

Történt tehát egy napon, a világháború kitörése előtt, pontosabban tízéves koromban, hogy bezártak egy szobába.

Fölösleges volna elmesélnem, hogy miért, már nem is emlékszem rá. Vannak olyan kellemetlenségek, amelyek minden tízéves gyerekkel megeshetnek. Elképzelhető, hogy idősebb korban is előfordulnak, akkor azonban a dolog egy fokkal súlyosabb. Ebben az esetben még semmi súlyos dologról nincs szó. Rég el is felejtettem már, miért ítéltek akkor szobafogságra, ami, mondjuk meg azonnal, csak néhány óra hosszat tartott.

Amikor bezártak a szobába, így szóltak hozzám:

–   Innen pedig nem jössz ki, amíg mi ki nem nyitjuk az ajtót!

(Azt gondoltam: Naná! Ha nem nyitják ki az ajtót, hogy a fenébe mennék ki innen?!)

Azt is a lelkemre kötötték:

–   Jól vigyázz erre a tükörre! Nem azért van, hogy összetörd!

A szobában volt egy nagy tükör. A falon függött, keretének alsó részével a kandallópárkányra támaszkodott. (Egyébként ezt a második figyelmeztetést is teljesen fölöslegesnek tartottam, hiszen mindenki tudja, még akkor is, ha csak tízéves, hogy a tükör nem azért van, hogy az ember összetörje.)

Intettek még egy harmadik dologra is:

–   És hozzá ne nyúlj ahhoz a sakktáblához!

A már említett kályha tetején volt ugyanis egy sakktábla; az összes figura – feketék, fehérek – mind ott állt a helyén. Harminckét darab, mert, ha valaki nem tudná, összesen harminckét sakkfigura van, annyi, mint ahány foga van az embernek.

Tehát a sakktábla a kályha tetején állt, éppen a tükör előtt. Egyszóval innen ered a cím; és a második fejezettől kezdve már meg is van az elbeszélés címének értelme.

III. fejezet

Teljes leltár a szobáról

Alighogy egyedül maradtam a szobában, kihajoltam az ablakon. Ám nem lehetett semmi érdekeset látni, csak egy szűk kis utcát, szemben szürke falat, amelyen meg egy ablak se volt, se egy falragasz, se egy színházi plakát, az égvilágon semmi. Becsuktam az ablakot. Odamentem a tükörhöz,ahhoz a bizonyos tükörhöz, amit nem szabad összetörni. De nem értem föl, hogy megnézzem magam benne, ehhez egy-két évvel idősebbnek kellett volna lennem. Hátráltam, ám közben le sem vettem szememet-a tükörről, egészen addig, amíg a hátammal a szemközti falnak nem támaszkodtam. Ám innen sem tudtam megnézni magam. A kandalló ugyanis meglehetősen magas volt, en viszont annál alacsonyabb.

A tükörről annyit, hogy már elég régi, zöldes színű. Természetesen látni lehetett benne a falat, amelynek támaszkodtam. Ezt is kék kárpittal vonták be, akár az egész szobát. És azon se volt semmi.

Ahogy visszagondolok rá, nem emlékszem, volt-e a szobában valami egyéb is a következőkön kívül:

a tükör,

a sakktábla,

én.

Nem tudom, nem volt-e ott esetleg egy szék is. Biztosan volt, de már nem emlékszem rá. Vagyis nem tudom pontosan, hogy a kaland során, melyet itt töviről hegyire elmesélek, álltam-e, ültem-e, vagy egyszer álltam, másszor ültem. Ma már biztosan odafigyelnék erre. De amikor az ember tízéves, egyre megy, hogy áll-e vagy ül.

IV. fejezet

Az első furcsaságok

Hárman voltunk tehát, mint mondtam:

én,

a tükör,

a sakktábla.

Néztem a tükröt, a tükörben a sakktáblát.

Említettem már, hogy a tükör régi volt és zöldes színű.

Rögtön észrevettem, hogy benne a sakkfigurák, fehérek és a feketék egyaránt, sápadtabbak voltak, mint az igaziak: körvonalaik nem olyan élesek, majdnem homályosak. Sőt ahogy még tovább néztem őket, úgy tűnt, mintha könnyedén meg-megremegtek volna, mint a füvek és a kavicsok egy tó vagy pocsolya vizében.

Nem hívtam fel a figyelmet még egy fontos mozzanatra: arra, hogy a tükör, ami a kandalló márványlapjára támaszkodott, kissé előredőlt. Így a sakktábla és a harminckét figura, amely benne tükröződött, nem állt egy síkban az igazi táblával, hanem úgy tűnt, mintha a figurák felfelé kapaszkodnának az enyhe emelkedőn.

A tükrözött figurák farkasszemet néztek a valódiakkal, mindegyik a maga párjával: a fehér király a fehér királlyal, a fekete királynő a fekete királynővel és így tovább. A tükör túlsó oldalán levők kissé magasabban és ferdén álltak, és mintha megvető fensőbbséggel néztek volna le innenső társaikra. Azok pedig nyugodtan engedték, hogy csak méregessék őket, mintha közönyükkel hivalkodnának, tudván, hogy ők színesebbek, körvonalaik tisztábbak, és szilárdan állnak egy tökéletesen vízszintes síkban.

Még egyszer lábujjhegyre álltam, hátha sikerül legalább valamicskét megpillantanom magamból a tükörben. De hiába. Az előbb azt mondtam, hogy nem emlékszem, volt-e szék is a szobában. Most úgy gondolom, semmiképpen nem lehetett, máskülönben biztosan felálltam volna rá.

Amint így ágaskodtam, a következőket gondoltam:

A tükörben, minden látszik, ami ebben a szobában van: a kék fal, a sakktábla, a sakkfigurák, tehát nekem is ott kell lennem.

És akkor valami furcsa dolog történt.

A fehér király – nem a valódi, ami itt volt, hanem a tükörbéli, a túlsó, a sápadtabb –, tehát a fehér király a tükör felületén keresztül már nem a társára nézett, hanem egyenesen rám. Megmozdult, és beszélni kezdett.

Hozzám beszélt, és mintha csak olvasott volna gondolatani fimban, így szólt:

–      Persze hogy te is itt vagy. Itt vagy, lejjebb. Gyere te is ide, és megláthatod magad.

Valahányszor visszagondoltam erre a percre, úgy éreztem és most is, amikor elmesélem, még mindig úgy érzem, hogy a dolog egészen különös, talán hihetetlen is.

Akkor azonban nem találtam benne semmi furcsát. Nyugodtan feleltem:

–   Én jönnék szívesen. De nem tudom, hogyan, aztán meg tudnia kellene, hogy a lelkemre kötötték, ne mozduljak innen, amíg ki nem engednek.

A tükörbéli fehér király ellenkezett:

–      Amikor azt mondom, hogy itt vagy, úgy értem, hogy van itt valaki, aki éppen olyan, mint te: a te képmásod. Nos, hát ketten vagytok, mint ahogy mi is ketten vagyunk, én és a fehér király, aki ott áll kívül, a te oldaladon. Ha tehát idejössz, akkor számomra természetes, hogy a képmásod jön ide. Kint mindenesetre marad valaki, bármi történjék is.

– Így hát – erősködtem – nem saját magamat találom odaát.

–      Nem. De azért nagyon érdekes kirándulás lesz, meglátod.

–      Meghiszem azt – feleltem. – De még mindig fennáll a kérdés: nem tudom, hogyan mehetnék át. Ha lenne olyan szíves és elárulná..

A tükör fehér királya szigorúan rám szólt:

–      Mindent lehet, csak akarni kell.

V. fejezet

Az a híres akarat

Ahogy a fehér király kimondta ezt, dühömben először majdnem lekevertem neki egyet.

Rögtön megmagyarázom, miért.

Eddigi rövid életem során számtalanszor megtörtént, hogy azt mondták: mindent lehet, csak akarni kell!

Ezt ismételgették, ezt hajtogatták:

a szüleim,

a szüleim legközelebbi rokonai,

a szüleim barátai és azok rokonai,

a tanítóim.

Ezt olvastam tankönyvekben meg a többi könyvben is, amit ajándékba kaptam.

Ettől a mondattól mindig dühbe gurultam, vagy pedig mélységesen elkeseredtem.

Hangosan nem mertem soha feleselni, amikor ezt mondták, csak magamban ellenkeztem:

Ha valóban úgy volna, hogy mindent lehet, csak akarni kell, akkor, mivel én nagyon is akarom, le tudnám szedni az összes almát az iskolával szemközti kert fájáról, pedig hatalmas fal veszi körül, háromszor akkora, mint én, és ráadásul a teteje tele van tűzdelve üvegcserepekkel; ki tudnék röpülni az ablakon, egészen a tengerig; meg tudnám enni a kamrában levő összes befőttet, és nem ártana meg, mint a múltkor, amikor pedig csak két üveggel vágtam be, holott öt volt; úgy tudnám megtanulni a leckét, hogy ne kelljen időt pocsékolni rá, és tüstént tizennyolc éves lennék.

Ez mind olyasmi volt, amit nagyon-nagyon akartam, de hát ez nem elég.

Kedves olvasóm bizonyosan észrevette, hogy ezt a híres mondást az akaratról pontosan fordítva értelmeztem, holott igaz dolog. Csak jó néhány év múlva fogtam föl úgy, ahogyan kell. De abban az időben, holott buzdításnak szánták, éppen-hogy a kedvemet szegték vele.

Nem nehéz hát elképzelni, mennyire bosszantott, amikor a tükörbéli fehér király is ugyanezt vágta a fejemhez, pedig ő aztán sem apám, sem rokonom, sem a szüleim barátja, se tanítóm, se tankönyvem vagy olvasmányom. Semmi.

Legszívesebben lekevertem volna neki egyet, mondom. Ám türtőztettem magam – mégiscsak egy király! –, különben is rájöttem, hogy ha képen teremtem, eltöröm a tükröt, ezt pedig szigorúan megtiltották jó előre.

VI. fejezet

Odaát

Az alatt rövid idő alatt, amíg dühöngtem őfelségére, a tükörbéli fehér királyra, gondosan ügyeltem, nehogy ránézzek. Amikor ismét ráemeltem a tekintetemet, elnevette magát.

–   Mi van veled – kérdezte –, hogy egyszeriben lángvörös lettél?

Éreztem, hogy még jobban elpirulok: mintha lángba borult volna az arcom, az egész fejem.

Abbahagyta a nevetést, és gyengéden nézett rám.

Lassacskán megnyugodtam. Mikor egészen lehiggadtam, így szólt hozzám:

–   Segítek neked. Hunyd be a szemed, csukd be jó erősen.

Szót fogadtam. Erősen összeszorítottam a szemem, addig, ameddig csaknem fájni kezdett a szemgolyóm. Biztosan szörnyű grimaszt is vágtam közben, de ez nem számít.

Ezalatt nem hallottam magam körül semmit, mintha betemetett volna a csönd. Azután valami nedves hűvösség burkolt be. Végül királyom hangját hallottam, most már egészen közelről, szinte belülről, a fülemben:

–   Rendben, most kinyithatod.

Kinyitottam a szemem.

Végtelen síkságon találtam magam.

Mellettem ott állt a király, ugyanolyan volt, mint amilyennek imént láttam a tükörben, csak sokkal magasabb lett, csaknem olyan magas, mint én.

–   Bemutatom kollégámat – fordult hozzám –, a fekete királyt. A sakktáblán ellenségek vagyunk, de itt jó barátok.

Azt hiszem, a fekete király kezet nyújtott, ám az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy láttam volna a kezét – sem az övét, sem a másik királyét. Hosszú idő telt el azóta, én pedig abban a pillanatban nagyon is zavart voltam.

VII. fejezet

Magyarázatok, amelyek semmit sem magyaráznak

Kíváncsiságom legyőzte zavaromat.

Kérdezősködni kezdtem.

–      Hát itt vagyunk – magyarázta a fehér király –, itt, a tükör túlsó oldalán.

–      Csakhogy – ellenkeztem – én azt hittem, hogy itt is ugyanolyan lesz, mint ott: a szoba, a kályha, a kék fal..

–   Pontosan. Ahogy átkelsz a tükrön, ugyanazt találod,minden ugyanolyan, még a kék fal is. Ám a falon túl minden megváltozik. Mi már megtettük ezt az utat.

–      Én észre sem vettem.

–   Ideát egészen másképp mozog az ember.

–   És akkor – firtattam tovább – én még mindig ott vagyok?

–    Na, figyelj csak. Majd megmagyarázom – kezdte a fehér király. – Amikor ott valaki belenéz a tükörbe, a szobában levő összes tárgyat látja benne: máskülönben a tükör nem érne semmit, olyan volna, mint akármelyik közönséges üveg. Ám amikor nincs senki, aki belenézzen, a tükrözendő tárgyak nyugodtan mehetnek a dolgukra, és addig a tükör pihen.

–      Így hát – mondtam én – a pihenő ideje alatt ott állhat egy tárgy a tükör előtt, és a képe nem jelenik meg benne? –

–      Persze.

–    Na, ezt megnézném magamnak!

–   Ez az, amit nem lehet. Mert ha már megnézed, van valaki, aki néz:vagyis te.

–    Ahá, értem. De akkor én most ebben a pillanatban ott vagyok ?

–   Úgy van.

–      És akkor én, itt nem én vagyok? Csak a képmásom vagyok?...

A fehér király megvető hangsúllyal mondta:

–   A kettő teljesen egyre megy.

Ez az utolsó kijelentése nem győzött meg igazán. Valahogy nem hittem el, hogy egyre megy, én magam, az igazi, én személyesen vagyok-e ott vagy a képmásom. Ezt is, mint az akarat kérdését, ugyancsak jóval később, évek múltán értettem meg. Kissé nyugtalan voltam. Elképzelni sem tudtam, mi lesz a vége a dolognak. A fekete király ezalatt egy árva szót sem szólt.

VIII. fejezet

Jönnek

Ez a fekete király valahogy sokkal kevésbé volt rokonszenves, mint a fehér. Gőgösebbnek látszott.

Egy ideig mindhárman hallgattunk. Én körülnéztem, de amerre a szem ellátott, nem volt semmi. Síkság vett körül. Csakhogy a földön a síkság is szép. Majdnem olyan szép, mint a tenger. Szép az alkony, a kék égbolt, ahol felhők úszkálnak, a ködbe vesző, párás horizont, mely lágyan zárja ölébe a földet. Ám itt minden más. Az ég mintha nem az ég volna, csak valami végtelen üresség. A látóhatár is. Nézelődtem egy ideig, aztán megkérdeztem:

–   Tenger nincs errefelé?

–   Sajnálom, az nincs – felelte a fehér király.

–      Minek az ide? – szólt a másik a maga gúnyos modorában. Igazán nagyon ellenszenves volt.

–   És hegyek ? – kérdeztem.

–   Azok sincsenek.

–      Fák ? Folyók ?

–   Semmi – felelt a fehér király –, nincs semmi, csak a tér.

–      Na, azt látom! – mondtam, mert már kissé bátorságra kaptam.

Akartam még mást is kérdezni, amikor egyszer csak valami zsibongást hallottam. Észrevettem, hogy egyik pillanatról a másikra benépesült a terep. Jöttek mindenfelől, és hirtelen már ott is voltak a közelemben, de nem láttam, honnan érkeztek. Könnyű kitalálni, kik voltak: a sakktábla többi figurája. Ők is arányosan megnagyobbodva, akárcsak a fehér király, akit először láttam meg. A zajt pedig a gyalogsereg csapta, bár inkább úgy viselkedtek, mint egy gyereksereg. Hancúroztak, visítoztak, mint fecskék a tavaszi égen, és amint szétszóródtak erre-arra, mintha kis testükkel betöltötték volna az egész végtelen teret. A négy bástya – természetesen, két fehér és két fekete – lábak híján nevetségesen, esetlenül lábatlankodott. Le is heveredtek mind a földre. A négy futó a négy ló hátára telepedett. Ám érdekes módon, a fekete futók a fehér lovak hátára ültek és fordítva – ki tudja, miért. Így, lóháton, kis kört képeztek és vöröspecsenyét játszottak. Úgy emlékszem, hogy ez alkalommal sem láttam a kezüket, amivel játszottak, sem a lábukat, amivel lovagoltak. Egyébként akárhányszor gondolok vissza a dologra, ez mindig rejtély marad. Végül megjelent a két királynő. Odajöttek hozzánk egy percre, s mind a ketten egyszerre, kórusban kérdezték:

–   Ez meg ki?

(Az „ez” én voltam.)

–    Ki tudja? – felelt az undok fekete király.

A fehér király azonban kedvesen magyarázta:

–   Egy barátom.

–   Megint ezek a túlvilágiak! – kiáltotta a két királynő, még mindig kórusban. Aztán lassan eltávolodtak. Vajon mi mindent forgattak a fejükben!

Mikor ismét nyugodtan félrevonulhattam kedvenc fehér királyommal, faggatni kezdtem:

–   Bocsásson meg, ha tapintatlan vagyok – kezdtem –, de ez a tér itt mind az önöké?

–   Kik azok az önök ? – kérdezett vissza.

–      Úgy értem, önök... akarom mondani...

Nem folytattam, mert nem tudtam, mit is mondjak. Eszembe jutott, hogy talán csúnya és sértő dolog volna „sakkfiguráknak” neveznem őket, pedig már a nyelvem hegyén volt. Ezen a helyen bizonyára mások, többek ennél. Különben is, az ember nem lehet eléggé óvatos, ha ismeretlenekkel tárgyal.

A fehér király mindenesetre úgy tett, mintha nem venné észre zavaromat, és így szólt:

–    Ez a tér természetesen jóval nagyobb annál, mint amit itt látsz. Végtelen. Különböző részein pedig erre-arra, amarra megtalálhatod azok képmását, akik valaha, akár csak egyszer is, megnézték magukat abban a tükörben.

A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

–   Álmomban sem gondoltam volna – jegyeztem meg hogy annak a tükörnek ilyen különleges, ritka képességei vannak.

–   Miféle ritka képességekről beszélsz? – morogta a király. – Minden tükör ilyen!

IX. fejezet

Családi körben

–   Minden tükör ilyen – folytatta némi szünet után a király, csodálkozásomat látva –, és minden tükörhöz tartozik egy ilyen végtelen tér, mint ez. Ide húzódnak, itt őrzik képmásukat mindannyian, férfiak, nők, gyerekek, akik valaha belenéztek a tükörbe.

Mikor valaki tükörbe néz, s aztán továbbmegy, azt hiszi, hogy ezzel a dolog el van intézve. Csakhogy nem így van. Az ember azt csinál ugyan, amit akar, az egészre nem is gondol többet, de ebben a láthatatlan térben, a tükör terében megmarad a képmása. És amíg a világban valaki egyik napról a másikra meghalhat, és teste eltűnhet az utolsó ítélet napjáig, itt, a tükör mögötti térben a képmása megmarad, azt hiszem, örökre. Volt alkalmam beszélni olyannal például, aki vagy száz évvel ezelőtt nézte meg magát a te tükrödben. Hiszen tudod, a te tükröd már elég öreg.

–      Ez igaz – jegyeztem meg –, hallottam, hogy már anyám kislánykorában megvolt.

–      Ez a tükör nagy utazó – mondta a király. – Képzeld csak, ki mindenkit látott!

–   Láthatnám őket én is? – pedzettem félénken.

–      Hát persze. Gyere, járjunk egyet.

Elindultunk, hogy járjunk egyet. Járjunk, így mondom, az érthetőség kedvéért, bár egyáltalán nem éreztem úgy, mintha mennénk. Nem tudtam, vajon én mozgok-e, vagy ez a furcsa tér mozog körülöttem. Annál is inkább, mivel, ahogy már mondtam, a síkság mindenütt végtelenül egyforma volt: sehol egy domb, mező vagy valami változatosság a földön, amin lemérhettem volna, mennyi utat teszek meg. Ám nem sokkal később – alig telhetett el néhány perc – észrevettem, hogy eltűntek körülem a sakkfigurák, akik az előbb úgy látszott, benépesítik az egész térséget. Láttam azonban másokat, bár kezdetben nem tisztán: alig tudtam kivenni, kik lehetnek. Szétszóródtak, jobbra-balra, egyesével vagy csoportokba verődve. Úgy tűnt, hogy miközben mindenféle irányban elmozdulnak, folyton változik rajtuk valami. Furcsa, kivehetetlen zajt hallattak. Aztán egyszer csak észrevettem egy ifjú hölgyet, aki engem nézett.

–   Gyere ide – szólt. – Tudod, ki vagyok én?

–      Nem, asszonyom. Soha életemben nem láttam önt. –

–      Én vagyok a te nagymamád.

–      A nagymamám?! Bocsásson meg, asszonyom, de azt hiszem, téved. Én nem ismertem ugyan a nagymamámat, de azt azért tudom, hogy a nagymamák mind öregek, és a hajuk fehér. Ezenkívül láttam néhány osztálytársam nagymamáját. Ön azonban, asszonyom, még csuda-csuda fiatal.

Az asszony elnevette magát.

–   A nagymamák is voltak fiatalok, mielőtt megöregedtek.

–      Az nem lehet – mondtam.

Erre még hangosabban kacagott. Odafordultam a fehér királyhoz, aki mindvégig velünk volt, de úgy tűnt, nem figyel ide. Így hát ismét a szép hölgyet néztem. Végre abbahagyta a nevetést, és mesélni kezdett

–   Amikor először néztem meg magam abban a tükörben, huszonkét éves voltam. Akkor mentem férjhez. Az volt az a tükör, melyet az új házamban találtam. Érted már?

Mindez azonban kevéssé érdekelt. Ezért így szóltam hozzá:

–      Nincs errefelé semmi érdekes, amit megmutathatna nekem?

Erre felhúzta az orrát.

–   Hogyhogy? – háborgott. – Rátalálsz a nagymamádra, akit soha életedben nem láttál, és rögtön más dolgok után vizslatnál? Látszik, hogy teljesen hiányzik belőled a családi érzés.

–   Bocsásson meg – mentegetőztem –, de próbálja megérteni: én csak átutazóban vagyok errefelé, és szeretném kihasználni az alkalmat, hogy minél több helyi nevezetességet láthassak.

–      Akkor legjobb lett volna, ha egy idegenvezetővel jössz! – szólt mögöttem gúnyosan egy öblös hang.

Villámgyorsan megfordultam. Szemtől szembe találtam magam egy kicsi, tömzsi és nagyon csúnya emberrel.

–      Maga kicsoda? – kérdeztem tőle.

–      Egy tolvaj – felelte –, az én történetem roppant nevetséges. Már egészen jó kis karriert futottam be a szakmában, tűrhető szerencsével...

–   Az mit jelent?

–    Azt, hogy egyszer sem csíptek nyakon. Egy napon azonban, vagyis egy éjszakán, egy nyári éjszakán sikerült bejutnom ennek a hölgynek a házába, mert mindenki nyaralni volt. Szép kis batyut kötöttem ezüstből, ékszerekből, egyebekből, amikor egyszer csak eszembe jutott: bemegyek a másik szobába is, ahol még nem jártam. Tudod, hogy milyen világosak ezek a nyári éjszakák. Izgultam is, mert elég sok időt elvesztegettem, a társaim pedig már vártak lent. Beosontam hát a szobába, az éjszakai homályban, a szívem pedig már majd kiugrott a helyéből. Hát egyszer csak szembetalálom magam egy rusnya alakkal, egyenesen rám bámul. Amint megláttam, hopsz, egy pillanat alatt kiugrottam az ablakon, a batyummal együtt. Földet értem, és egy sövény mögött guggolva várakoztam. De semmi. Így aztán lassacskán megnyugodtam. Aztán, ahogy lehiggadtam, rájöttem, hogy milyen ostoba voltam.

–      Hogyhogy? – kérdeztem kíváncsian.

–   Hát meg mindig nem érted? Én bezzeg értettem már akkor, és ököllel vertem a fejem. Az, akit ott hirtelen megpillantottam, az éjszakai homályban, és akitől kilelt a hideg, nem volt más, mint én magam, a tükörben, abban az átkozott tükörben! Aztán pedig, mialatt én ott, a sövény mögött vesztegeltem, lassan kivilágosodott, mikor pedig végre előbújtam rejtekhelyemről, nem találtam ott a társaim közül egyet sem. Ellenben, míg a társaimat kerestem mindenfelé, a csendőrökbe ütköztem. El is fogtak, a batyummal együtt. Jó néhány év börtönt kaptam. Mikor kiszabadultam, Amerikába mentem, és azóta is ott vagyok.

–   Hogyhogy? Maga most Amerikában van?

–      Igen. Én, vagyis a másik énem, azaz az én személyem, vagy hogy is mondjam... én itt a képmásom vagyok, ami megmaradt annak az átkozott tükörnek a terében..

–   Bizony, bizony, emlékszem – szólt az ifjú hölgy. – Már idősebb voltam, amikor történt. Két gyerekem volt. Jó sokáig emlegették még a házban ezt a dolgot.

–      Jé! – kiáltottam én is lelkesen – nálunk is. Amikor mama kislánykoráról mesél, gyakran mondja: „Ez abban az évben történt, amikor egy tolvaj betört anyám házába...”

– Az én voltam! – kiáltotta a tolvaj büszkén.

Majd felém fordult, és így folytatta:

–      Minthogy már ilyen szépen együtt vagyunk, családi körben, elmehetnénk sétálni egy kicsit. Szabad a karját, asszonyom?

Ez utóbbi ajánlat annak a csuda fiatal nőnek szólt, aki azt állította magáról, hogy a nagymamám. Én természetesen azt hittem, hogy visszautasítja. De esze ágában sem volt. Karon fogta a tolvajt, és nevetgélve elindultak.

A fehér királlyal követtük őket.

X. fejezet

A társaság gyarapodik

Majd meghaltam a kíváncsiságtói, hogy lássam, megtudjam, hogyan élnek ezek a furcsa lények ebben az üres világban.

Alig vártam, hogy végre történjék valami. Mivel azonban nem történt az égvilágon semmi, nagy lélegzetet vettem, és így szóltam királyomhoz:

–   Nem csinálunk valamit?

A király döbbenten nézett rám, majd így szólt:

–      Csakugyan.

Láttam rajta, hogy zavarban van.

Nemsokára ezt mondta:

–      Várjunk még, amíg valaki más is idejön.

Nem tudom, miért volt szüksége akkora társaságra. De akárhogy is, kívánsága tüstént teljesült, mert rövidesen jó néhányan csatlakoztak hozzánk. Először is két magas és erős egyén, azok a hordárok, akik valaha a bútorokat cipelték, mikor egyszer apám költözködött; ekkor természetesen a nagytükör is kezükbe került, s megnézték magukat benne. Azután odajött hozzánk egy öreg cseléd, arcán vastagon állt a púder, végül pedig két fiatal, egy férfi és egy nő, akik úgy festettek, mint az énekesek az operában. Ezek ketten egy furcsa, zavaros történetet adtak elő. Elmondták, hogy egyszer vendégségben voltak valakinél egy villában, ahol ott volt a híres tükör. Valószínűleg az volt a szokásuk, hogy együtt nézegették magukat a tükörben, talán, hogy lemérjék: melyikük a magasabb. Az igazság az, hogy tulajdonképpen majdnem egyforma nagyok voltak. A lényeg az, hogy egyszer aztán odajött még valaki, egy harmadik – nem mondták pontosan, hogy kicsoda –, akit valamilyen különleges okból nagyon bosszantott, hogy azok ketten úgy nézegetik magukat együtt a tükörben. Gonosz ember lehetett, ugyanakkor nagyon erősnek és izmosnak kellett lennie, mert midőn iszonyú dühbe gurult, megfogta őket és kipenderítette az ablakon úgy, hogy egyenesen az ablak alatti tóba repültek. Így aztán szörnyethaltak mindketten, és soha nem tudták meg, melyikük volt magasabb.

Ebben a történetben, mint az olvasó láthatja, volt valami homályos, és én szerettem volna, ha elmagyarázzák. De a hölgy, aki a nagymamámnak vallotta magát, közbeszólt.:

–      Ezek régi, özönvíz előtti történetek, még abból az időből valók, mielőtt a tükör a mi házunkba került volna.

A nagymama nagyon ragaszkodott a házhoz, a családhoz, és ezt a párocskát egyszerűen betolakodóknak tartotta, ám a tolvajjal kitűnően megértették egymást. Mindez igen különösnek tűnhet, de amikor az ember utazik, ne ütközzön meg semmin.

Tehát, ha jól utánaszámolok, kilencen voltunk, szerencsére, egyelőre, nem jöttek többen. Engem már nem vonzott, hogy újabb ismeretlenekkel találkozzam, és a történeteiket hallgassam, amelyek végső soron régi, idejétmúlt dolgokról szóltak, és mint láttuk, nem volt semmi értelmük. Arra voltam kíváncsi, mint már mondtam, hogy milyen az, ha csinálnak valamit. Így hát királyomnak, akit soha nem tévesztettem szem elől, ismét bátran nekiszegeztem előbbi kérdésemet:

–      Most, hogy már kilencen vagyunk, nem csinálunk végre valamit?

A király ezúttal kijött a sodrából:

–      Mi az ördögöt akarsz csinálni?!

XI. fejezet

Egy király illúziói

Ám én nem hagytam annyiban.

–      Úgy vélem – mondtam –, maguk mind nagyon lusták.

–      Miért? – kérdezte szelíden.

–      Mert nem csinálnak semmit.

–      Hát mi az, amit csinálnunk kéne?

Ez a pontosan megfogalmazott kérdés bizony zavarba hozott. Gondolkodtam egy ideig, aztán így feleltem:

–   Azt én honnan tudjam? Amit mindenki. Küzdeni a megélhetésért, tanulni, gondolni a jövőre...

A király elmosolyodott, majd így válaszolt:

–   Meggondolatlanul beszélsz. Nézz körül – társainkra mutatott, akik néhány lépéssel előttünk jártak –, küzdjünk a megélhetésért, amikor semmire sincs szükségünk? Mi nem eszünk, nincsenek tárgyaink sem, láthatod. Nincsenek könyveink. Hogyan tanulhatnánk akkor? Itt nincs nappal és éjszaka, nincsenek hőmérséklet-ingadozások, ami ellen védekeznünk kellene, nincs természet, fű vagy állat, amit nézhetnénk. És nincs jövőnk sem, Mert soha nem öregszünk meg – az ember jövője pedig az öregség. Mi viszont mindig annyi idősek maradunk, mint amikor először megpillantottuk magunkat a tükörben. Így hát örökké élünk vagy legalábbis addig ...

–    Addig, meddig?

A király suttogóra fogta hangját, és titokzatosan folytatta:

–    Azt hiszem, hogy azon a napon, amikor egyszer a tükrünk összetörik, azon a napon, de csakis akkor, az összes képmás eltűnik innen. Ebben nem vagyunk bizonyosak, de ez az általános vélemény.

–   Hát ezért mondják, hogy ha összetörik egy tükör, az szerencsétlenséget jelent?

–    Biztosan.

–      És nem szörnyen unalmas ez a haszontalan, üres létezés? – kérdeztem.

–    Talán az. De azért itt mindenki nagyon öntudatos, és bizonyos megvetéssel gondol önmaga megfelelőjére, vagyis a túlsó világban élőkre. És bizony gyakran aggódik is, hogy a tükör egyszer összetörik.

E szavakra vigasztalan csend telepedett körénk. Mintha a levegő hirtelen elszürkült, megfagyott volna. Arra gondoltam, milyen hiábavaló ezeknek a lényeknek az élete, és megborzongtam ettől a világtól.

Egyszerre kihunyt bennem minden kíváncsiság, és nagyon szerettem volna elmenni innen, visszatérni az én kis börtönömbe, világomba, vissza oda, ahol dolgozni kell, ahol van nappal és éjszaka, vannak növények, folyók és minden egyéb. El akartam mondani ezt királyomnak, akit e percben végtelenül sajnáltam. Lassan feléje fordultam. Ám ő ismét tökéletesen nyugodt és derűs volt. Ez meglepett. És akkor hirtelen valami egészen mást kérdeztem tőle:

–      Nem értem, miért nincsenek itt tárgyak. Ki tudja, hány asztalka, hány szék, dívány és egyéb, akármi a házból, mennyi virág és növény látszott abban a tükörben!

–      Nem úgy van az – felelte. – Itt csak azok képmása élhet, akik megnézték magukat a tükörben, azaz csakis az élő teremtményeké.

–      Akkor hát a macskáké is? – kérdeztem. – Kutyáké, más állatoké... ?

A fehér király habozott egy ideig.

–      Az igazat megvallva állatokat eddig nem láttam errefelé.

–      Már értem – feleltem. – Többször is megfigyeltem, hogy a macskám, amikor odaraktuk a tükör elé, nem úgy viselkedik, mintha látna ott egy másik macskát. Egyszóval olyan, mintha nem látna semmit.

–   Bizonyára ez az oka.

Ekkor még hathatósabb kifogás jutott eszembe:

–      De hisz akkor...

De abba is hagytam rögtön, mert ismét attól tartottam, hogy tapintatlan találok lenni. Királyom azonban biztatott:

–   Mondd csak nyugodtan, ne félj.

Nagyot nyeltem, erőt vettem magamon, és elmondtam neki a kétségemet:

–   Azt állítja, hogy a tárgyak képe nem marad meg. Ám akkor – bocsásson meg, ha tán butaságot mondanék –, akkor önök... maguk, igen, a sakktábláról, maguk talán nem tárgyak ?

A király ámulva meredt rám. Aztán egyszer csak hatalmas hahotába tört ki, de úgy nevetett, olyan telt, öblös hangon, hogy én még soha életemben nem hallottam így nevetni senkit, ilyen jóízűen. Egész testében rázkódott, és az oldalát fogta. Lassan, lassan rám is átragadt a jókedv, én is nevetni kezdtem, s nevettem, míg a könny ki nem buggyant a szememből.

Társaink (akik, mint mondtam, előttünk mentek) hallották viharos nevetésünket. Egyikük, nem tudom, melyikük, így kiáltott:

–   Mi a csuda ütött ezekbe a tökfilkókba?!

Ez egy kicsit rosszul esett akkor, de a király, miután visszazökkent szokott komolyságába, így szólt:

–   Hagyd csak, egy kissé ingerültek. Te viszont igazán jól megnevettettél. Egyébként nem tehetsz róla. Az emberek mind gőgösek és tudatlanok. Erre tanítanak benneteket, gyerekeket is: legyetek gőgösek és tudatlanok, olyannyira, hogy ne is vegyetek tudomást arról, hogy mi, a sakkjáték figurái, mi vagyunk a legeslegfontosabb teremtmények a földön: az egyetlen, az igazán örökkévalóak. Ó – folytatta egyre lelkesebben –, ó, hát itt az idő végre, hogy elmondjam, hogy is van ez. Tudd meg, hogy a sakk figurái sokkal, de sokkal régebben léteznek, mint az emberek. Sakk már rég volt, és csak jó néhány évszázaddal később születtek meg az emberek, akik voltaképpen nem egyebek, mint egy gyalogsereg, futókkal, királlyal, királynőkkel meg lovakkal, a mieink mintájára. És akkor az emberek bástyákat építettek, hogy utánozzanak bennünket. Rengeteg dolgot tettek meg, de ezek mind fölöslegesek. Mindaz, ami az emberek között történik, leginkább pedig azok a fontos események, amelyeket történelemből tanultok, nem más, mint a mi nagy sakkjátszmáink kusza, zagyva utánzatai. Mi vagyunk az emberiség példaadói és irányítói. Az, amit az előbb meséltem neked, csak a többiekre, a többi képmásra vonatkozott, és egy pillanatra értük fájt a szívem. Mi valóban örökkévalóak vagyunk. Mi itt – csakúgy, mint mi ott –, mi kormányozzuk valójában a világot. Egyedül a mi létünknek van célja, értelme.

Ezt hadarta el a király, az egészet egy lélegzetre.

Szegény királyom! Meghagytam illúziójában, nem mondtam el neki, hogy egyszer volt egy sakklovam és egy királyom, az egyiknek letört a feje, a másiknak a koronája. Elvittem egy asztalosmesterhez, hogy hozza rendbe őket. Az pedig két egyszerű fadarabka segítségével kipótolta és újjáteremtette ezt a két hatalmas, örökkévaló személyiséget, s mindezt egy líra hetvenötért, ragasztóval együtt.

XII. fejezet

Tánc és birkózás

Ne feledjük, sokan voltunk ott, népes társaság, és én szerettem volna, ha látom, amint éppen csinálnak valamit, hogy megértsem, hogyan élnek ezen a különös helyen. De a fehér királyszavai lehűtöttek.

Ám azért, miután befejezte beszédét (amit az előző fejezetben részletesen ismertettem), egy kicsit megszaporáztuk lépteinket, és nemsokára ismét utolértük a társaság többi tagját. Ha valaki nem emlékezne, összesen kilencen voltunk, vagyis:

én,

a fehér király,

a nagymamám,

a nagymamám tolvaja,

a két hordár,

az öreg cseléd,

a tóba esett férfi és nő.

A király így szólt a többiekhez:

–      Miért nem sportoltok egy kicsit?

–      Nahát – kiáltottam fel –, milyen sportokat ismernek itt?

–      Amilyenekhez nem szükséges semmilyen eszköz – magyarázta a király. – Mint például a tánc és a birkózás.

És csakugyan mind megálltak. A király kissé megint félrevonult velem, a többiek, heten, egy táncot rögtönöztek. Az igazat megvallva az elején tulajdonképpen nem volt valami eredeti, de nagyon mulatságos. A két tóba esett fiatal kezdte; mint régi vágású emberek, menüettet jártak, nem volt benne semmi különös. A többiek verték a ritmust, tapsoltak. Néhány tenyércsattanás után a nagymamám és tolvaja is közibük keveredett, és belekezdtek egy páros táncba, azt hiszem, egy furlánába. Ez pergő volt, tüzes ritmusú, amaz lanyha, lassú. A két páros pedig, noha egészen más táncot járt, mégis segítette egymást. Pontosabban a nagymama és a tolvaj egy lassúmenüettet fütyült a másik kettőnek, azok pedig fújták a gyors furlánát a nagymamának és a tolvajnak. Később, amikor zenét tanultam, megpróbálkoztam a két, homlokegyenest különböző tánc zenéjének egységesítésével. De sohasem sikerült. Hiába, látni való, hogy arrafelé, odaát, egészen más az ember hallása és ritmusérzéke. Lassacskán a négy táncos mozgása felgyorsult, végül is a két táncot egybeolvasztották, és kézen fogva villámgyorsan körbe-körbe forogtak. Aztán már olyan sebesen pörögtek, hogy egyiket sem lehetett megkülönböztetni a négy közül, sem felismerni mozgásukat, egységes körnek látszottak, mintha meg sem mozdulnának: Akkor az egyik hordár ők mindeddig félrehúzódtak – megragadta a púderos öreg cselédet, és úgy megpenderítette a levegőben, hogy szegényke hatalmas ívet leírva röpült egyenesen a kör közepébe, mint valami ágyúlövedék. Itt aztán piruettezni kezdett, ugyancsak sebesen, mígnem egyetlen szilárd pontnak tűnt a kör kellős közepén.

Ekkor a két hordár ütemesen ugrálni kezdett, ám lomhák voltak és esetlenek. Inkább medvének látszottak, mint embernek. Azután lassan úgy tűnt, hogy medvék helyett inkább oroszlánhoz akartak hasonlítani, mert bömbölni kezdtek, mint két megszállott. Üvöltöttek, és egyszer csak, most már, mint a bikák, leszegett fejjel rohantak neki kétfelől a körnek, amit azon nyomban szét is szakítottak. A kör vonala megtört, felismerhetővé vált a négy személy, aki alkotta: a nagymama, a tolvaj és a tóbéli páros. Mindnyájan lehuppantak a földre, ki erre, ki arra, lábuk az égnek meredt, és fülsiketítően visítottak. Ezalatt a két hordár még egyszer a levegőbe penderítette a szerencsétlen cselédet, aki a lábam előtt bukfencezett vissza a földre, és rikoltozott, mint a keselyű. Az általános üvöltözés közepette a két díjbirkózószerű hordár hatalmas mérkőzésbe kezdett. Félig görög-római küzdelem volt ez, félig boksz. Csípőn ragadták egymást, fejjel egymásnak rontottak, földre teperték a másikat, majd elengedték, és óvatosan támadtak; mint a kígyó. Olyan csapásokat mértek egymás állkapcsára, hogy nem is tudom, miért nem repedt szét rögtön. A sportszerű fogásokat vegyítették a teljesen szabálytalanokkal, mint az erős lerúgás, ütés visszakézből fejbe kólintás. időnként lerogytak a földre, mint egy romba dőlő bástya, a következő pillanatban pedig már pattantak is föl, akár a futball-labda. Azután, amikor a legérdekesebb volt a játék, egyszer csak megálltak előttem, bambán és szomorúan.

–   Elfáradtak? – kérdeztem. – Fáj mindenük, ugye?

–   Dehogyis! – felelték. – Mi nem fáradunk el, és nem is érzünk semmiféle fájdalmat. Ezért nincs is ebben igazi élvezet.

A király rám nézett, és a fülembe súgta:

–   Lám, megmondtam!

Úgy megsajnáltam őket, mint még soha senkit.