EURÓPA UTAZÁSA

1.

A király leánya életének tizennegyedik évét töltötte be azon a napon, amikor a papokkal s még tíz szűzzel egyetemben, teljes díszben a Libanonra küldték, hogy végignézze a Főnixmadár halálát és újjászületését.

A szekerek lassan haladtak az elhagyatott füves hegyeken fölfelé. Midőn a küldöttség célhoz ért, két óra volt meg alkonyatig, épp annyi idő, hogy szállást készíthessenek. Avatatlan nem vehetett részt e misztikus zarándoklatban, az ifjú papok voltak hát a kocsisok és a szüzek a szobalányok. Az öszvéreket és a lovakat egy sűrű erdőben kötötték ki, s kissé magasabban, egy sík részen, három sátrat vertek: az elsőt a király lányának és a főpapnak, a másodikat a tíz ifjú papnak, a harmadikat a tíz szűznek.

Miután mind e munkákat alázatosan elvégezték, az ifjú papok visszaszólongatták a lányokat, akik a lejtőn szétszóródva virágot szedtek, mert nyár eleje volt. Valamennyien a sík szélén, a sátrak mellett szabadon maradt sávon helyezkedtek el, innen néztek az égre, déli irányban, de egy kissé kelet felé.

A magasabb csúcsokon még ott tündökölt egy-két napsugár; az utolsó a fejük felett ragyogott, s úgy látszott, mintha nem hunyna el, egyre nyilazta fényét szerte a térben, aztán mégis eltűnt, s körös-körül minden elhomályosult. De a távoli égen ott, ahova a csoport tagjai néztek, a napsugár életre keltett egy pontot, mely egy pillanatra megreszketett a fényben.

–   Főnixmadár! Főnixmadár!... – kiáltották a papok és a szüzek, majd visszatartották lélegzetüket. Az a pont fent az égen, egyszerre feketévé vált, egyre sűrűsödött a szürke levegőben, testet öltött, egyre közelgett, már nagy volt, szárnyai voltak, kiterjesztett szárnyai, mint egy repülő sasnak. Egyenes vonalban, gyorsan közeledett. Röptében a délkört követte s valamennyien, akik ott voltak, a papok és a szüzek, lassan elfordították a fejüket, így követték tekintetükkel. A Főnixmadár azonban eltért a délkörtől, előbb egy hatalmas ívet irt le a láthatárt bezáró hegylánc, az Antilibanon fölött, aztán lágyan lejtve, a Libanon irányába indult.

–   Főnixmadár! Főnixmadár!... – suttogták még a lányok, de hirtelen elnémultak.

Már egész testében pontosan látni lehetett a madarat: a nyakát, a fejét, a csőrét, a farkát és a lábait is. Nagyobb volt a sasnál. Feje közepét hosszú bóbita díszítette.

A síkság lábánál völgy nyílott. A szemben fekvő lejtő fölött, kissé magasabban, mint a síkság, a hegység egy szirtje meredt elő, mögötte a hegyeket illatos erdőség borította.

A vallás úgy tanította, hogy a Főnixmadár, minden ötszáz évben, ha közeledni érzi halálát, Arábiának erre a sziklaszirtjére röpül, este érkezik, és éjszaka megrakja a máglyát, amelyet másnap reggel a nap sugarai felgyújtanak. A jámbor gyakorlat úgy követelte, hogy ezen az estén a választottak csoportja azonnal visszavonuljon sátraiba, mihelyt a madár letörte s a szirten elhelyezte az első gallyat; hajnal előtt senkinek sem volt szabad elhagynia sátrát.

A Főnixmadár egyenesen a sziklára szállott. Mintha birtokába venné, néhány percig ott maradt, mozdulatlanul. A hegycsúcsok árnyéka körülimbolyogta. Sötét fátylakba burkolt bronzszobornak látszott. Aztán megrázta magát, körülnézett, egy cédrusfához repült, csőrével letört egy gallyacskát, már vissza is fordult, hogy elhelyezze a sziklán. Így kezdte építeni a máglyát.

Ekkor, mint ahogy a törvény megszabta, a papok és a szüzek szomorúan bementek a sátrakba. A holdtalan égen már egész sereg csillag ragyogott.

A király leánya végigdőlt fekvőhelyén. A főpap a másik fekvőhely szélére ült, s a sötétben halkan beszélni kezdett:

–   Elképzelem. Európa – mondta –, mily mély lehet e percben megindultságod. Bizonyára sem te, sem társnőid nem fogjátok lehunyni szemeteket ezen az éjszakán. Gondold el, csak minden ötszáz évben – minden tizenöt év egy nemzedék – ismétlődik meg az isteni látvány, amit holnap reggel saját szemünkkel láthatunk, mi, egyedül mi az egész világon, huszonkét föníciai. És az egész világ irigykedik országunkra, ránk, a szerencsés népre, amely a Főnixmadártól kapta nevét, s ötszáz évenkint hozzánk jővén meghalni s újjászületni, ragyogó ötleteket sugalmaz nekünk, amelyek felvirágoztatják kereskedelmünket. Az álnok egyiptomiak, azzal az ürüggyel, hogy,nekik is van egy Héliopolisz nevű városuk, el akarják hitetni a világgal, hogy a Főnixmadár náluk rakja meg máglyáját, náluk hal meg. Holnap hajnalban látni fogod az igazságot. Sőt a kezdetét már láttad is. Láthattad, éppen alkonyatkor jelent meg, Arábia felől, ahogy a szent hagyomány is tanítja. Láttad a sziklát is, amelyet kiválasztott, s ahol holnap a nap első sugarainál el fog égni. Ezt a szent sziklát Vidrának nevezik. Ha esik, ha jeges eső hull, vagy télen, ha havazik, sőt a legborzalmasabb viharok közben is, ez a szikla érintetlen marad, az eső, a jégeső, a hó, a szél és a por elkerülik. Láttad, amikor a máglya első gallyát lerakta. Egész éjszaka a csillagok fényénél folytatja a munkát, míg be nem fejezi. Figyelj, ha feszülten és igaz áhítattal figyelsz, meghallhatod a letört ág reccsenését, a csendes repülést. Ugye hallottad, amint most éppen egy gallyat hullatott a többire?...

A főpap, hogy jobban figyelhessen, elhallgatott, s akkor a sötétben hallotta, hogy Európa ártatlanul horkol.

Az öreg és szent főpapnak nem volt szüksége az álomra. Felsóhajtott, s elmélyülten mormolni kezdte Héliosz istenhez az éjjeli imát; hosszú órákon keresztül így maradt, egészen addig, míg a sátor résein keresztül át nem szivárgott a hajnal első fénysugara.

Midőn az öreg pap és Európa kiléptek a szabadba, a szüzek méhekként körülrajzották őket, és valamennyien az ifjú papokkal együtt, miután megkerülték a sátrakat, a völgy peremére mentek, szemben a heggyel, amelyből magasan kiemelkedett a szent Vidra-csúcs.

A Főnixmadár máglyája már elkészült.

Egész terjedelmében beborította a Vidrát, négyszögletű volt, vékony gallyakból és levelekből gondosan összeszőve, látszatra puha, mint egy fészek.

A levegő percről percre átlátszóbbá vált, körös-körül minden zöld volt. Európa egy távoli vízesés csobogását hallotta.

Egy borókacserje mögül egyszerre előbukkant a Főnixmadár. Csőrében két fenyőtobozt tartott, még utoljára fölrepült, s lehullatta őket a fészekre. Azután leszállt és elhelyezkedett a gallyak között. Tollai elszíntelenültek. Fáradtsága nemes volt és méltóságos. Szárnyait félig kiterjesztve tartotta, szélükkel a máglyára támaszkodott. A nagy bóbita a fején mintegy kimerülten elhanyatlott.

A papok és a szüzek előrehajoltak, hogy a szemébe nézhessenek a madárnak, de az elfordította a fejét, kelet felé, a magas csúcsok irányába, a máglyát felgyújtó napsugarat várta.

Eltelt egy perc.

A levegő megremegett, a mezők zöldje fölragyogott. A hegycsúcsok felől fényözön zúdult a hegyekre. Az aranypontból, amely már a nap volt, egy sugár végre megérintette a máglya szélét. Egy mirtuszgallyacska rögtön meggyúlt, tüzét továbbadta a mellette fekvő gallyaknak és összerakott ágaknak s a fenyőtobozoknak. Hófehér füst szállott föl, amely, mielőtt szétoszlott volna a levegőken, apró csigákkal borította he a fészket. Akkor a levegő megtelt illattal. A drága illat leszállt és betöltötte a völgyet, fölemelkedett a dombra, ahol a nézők álltak, a szüzek mélyen belélegezték és elsápadtak, egyiknek-másiknak a szeme elhomályosult a gyönyörtől. A papok le nem vették tekintetüket a bíbor tűzzel égő máglyáról, az égi füstökről; a fészekben gyors futótüzek szaladtak, s magas lángok csaptak az égnek.

Eközben a nap teljesen felkelt, már a hegyek fölött volt, s a völgyet elöntötte fénnyel. Az ifjú papok kezüket szívükre szorították. A főpap mereven nézett a szent Vidrára, szeme könnybe borult, s könnyei csendesen a lábaihoz hullottak. Európa egyre élesebben hallotta a láthatatlan patak énekét. Úgy érezte, mintha egy ismeretlen nyelv különös szavait hallaná e zajban, szótagokat, amelyeket sohasem tudna elismételni. Nem nézte a máglyát. Már nem tudott a Főnixmadárra gondolni.

Aztán a füst hamvassá vált, elvékonyult, s mielőtt szétoszlott volna, összerongyolódott. Friss szél futott végig a hegyen és a völgyön, rálehelt a dombra, felüdítette a papokat és a szüzeket, átsuhant a völgyön, s egészen a Vidráig futott, s magával ragadta, aztán szétszórta az utolsó füstfoszlányokat.

A ragyogó napfényben a máglya már nem volt más, mint egy kis dombocska finom hamuból. Közepén néhány vékonyka csont parázslőtt még, aztán utoljára felizzott, majd szétomlott, porrá vált.

De ez a por egyszerre megmozdult, s egy nagy, felfér hernyóhoz hasonló valami bontakozott ki belőle.

Két-három vonaglás után, a hernyó egyszerre megélénkült, úgy látszott, mintha erőlködne, fölegyenesedett, hihetetlen gyorsasággal nőtt, és élő formát öltött; s ezt a formát egyszerre tarka tollak lepték be, de oly gyorsan, hogy a nézőknek nem is jutott idejük az átalakulás fokozatait megfigyelni, már ott látták, frissen és tökéletesen, a fiatal, erőtől duzzadó Főnixmadarat, ragyogón, a hamu közepén.

Nyakán aranyszínű volt a tolla, a farkán fehér, néhány skarlát pihével díszítve, merész vonalú testén pedig smaragdszínű. Feje tetején oly büszkén emelkedett az égszínkék bóbita, mint egy vízsugár.

Mélyet lélegzett, melle fölemelkedett, s még mindig állva, kissé meglebbentette szárnyait, alattuk aranyszínű volt a tolla.

Eddig félig lehunyva tartotta a szemét. Most kinyitotta. Mozdulatlanul ragyogott. Bizonyára távoli korok felé nézett. Minden bizonnyal nem látta csodálóit, nem látta a völgyet, sem a hegyeket. Óriási pupilláinak színét nem lehetett kitalálni.

Nem mozdult el helyéről, de lassan mozogni kezdett. Tolla és pihéje minden mozdulatára új színekben ragyogott a napban, szinte meggyúlt, mintha ismét lángra akarna lobbanni. Még ötszáz évig kell várnod, Főnixmadár.

A papok önkívületben voltak, a lányokban megfoghatatlan türelmetlenség futkosott. Európa anélkül hogy számot adott volna róla magának, összefüggést keresett a madár különös mozdulatai s a szikláról sziklára zubogó láthatatlan víz folyásának ritmusa között.

A főpap megértette és félhangon elmagyarázta a király lányának – aki másra figyelt, és nem hallgatott rá –, hogy a madár ezekkel a mozdulatokkal mirhával keveri össze az elhamvadt csontokból maradt kevéske port; ilyenformán a vallásos hagyomány egy újabb állításának igazsága bizonyosodott be. Rövidesen a madár előtt egy tojásforma fehér gombolyag állott. Egyik lábát szelíden rátette, mintha birtokba akarná venni.

–   Most elmegy – mondta halkan a főpap. (Szavai szájról szájra jártak: „Elmegy, elmegy, elmegy...”) – Elmegy, a tiszteletreméltó hamvakat elhelyezi a héliopoliszi templomban – folytatta az öreg, és tiszteletből a többi pappal együtt a földre vetette magát. A lányok nem tudván mit kell tenniök, nyugtalanul nézelődtek.

A Főnixmadár mind ez ideig senkit sem látott imádói közül.

Lábát könnyedén a gombolyagon tartotta. Európának erősebben dohogott a szíve, és nem tudta, miért. A madár fölemelte szárnyait s csapkodni kezdett velük, mintha repülni készülne, de ebben a pillanatban tekintete visszatért a távolból, amelyben eddig elmerült, visszatért a tér és idő világába, és látta, minden bizonnyal látta mindazt, ami körülvette, a völgyet, a hegyet, a mezűk és a fák zöldjét, a levegőt, és miután mindezeket a dolgokat megszemlélte, tekintete Európa szeméhe mélyedt.

Európa megremegett, egy kiáltás szakadt fel benne, de rémületében nem tudott kiáltani, tágra nyílt szemmel nézte a Főnixmadár szemét. A madár eközben hirtelen fölröpült, s lábával megragadva fölemelte a gombolyagot.

Fejét fölemelte, s hogy megtalálja az irányt, körülrepülte a sziklát; Európa elvesztette az isteni tekintetet, és megrémült. A Főnixmadár már a legmagasabb csúcs magasságában röpült, lassan, nagy óvatossággal.

Európa kimondhatatlanul szerette volna látni még legalább egy percre a szemét. És a Főnixmadár, mielőtt a hegyláncot átrepülte volna, egy fénynyalábban még egyszer hátrafordult, s Európa szemébe nézett. Ez az utolsó tekintet, mely egy szempillantásig tartott, mintha egy felfoghatatlan ígéretet küldött volna feléje.

Azután a Főnixmadár Héliopolisz irányában repülve eltűnt, a völgy megtelt illattal és szomorúsággal.

Néhány órával később, hazafelé menet, a szüzek kocsijában, a főpap igyekezett megmagyarázni nekik a látottak nagyszerűségét.

–    Meghalni annyi, mint mindig újjászületni – mondta. A szüzek a szekér magasából az érett, fekete szedret nézték az út szélén a bokrokon, szerettek volna leszállni és csemegézni, de nem mertek engedélyt kérni rá. Arra gondoltak, hogy a király lánya bizonyára megtehetné. De Európa nem nézett a bokrok felé.

Európa újra látta a Főnixmadár tekintetét, s újból hallotta a láthatatlan vizek csobogását. A Főnix utolsó pillantása olyan volt, mint egy ígéret, csaknem olyan, mint egy találkozás megbeszélése. Abban a reményben, hogy a főpap szavai talán világosságot vetnek a lelkébe, feszülten figyelt rá. A főpap félhangon ismételte:

–   Meghalni annyi, mint mindig újjászületni. – De Európa nem tudta pontosan, mit jelent meghalni, megkérdezte hát:

–   Mikor született meg első ízben a Főnixmadár?

–   A Főnixmadár mindig élt, mert örökkévaló – válaszolta a főpap. De Európa, aki nem tudta, hogy mi a halál, azt sem tudhatta, hogy mi az örökkévalóság. Most más úton próbálkozott:

–      De az a madár, akit később láttunk – kérdezte –, ugyanaz, aki előttünk égett el vagy egy másik?

A főpap elvörösödött, majd zavartan válaszolt:

–      Mindaz, amit nem tudunk megmagyarázni, abban a három dimenzióban, amelyben az ember Cl, olykor rögtön világos lesz, ha feltételezünk egy negyedik dimenziót.

Európa nem mondta, hogy nem érti, és abbahagyta a kérdezősködést. A főpap azért pirult el, mert a király lánya által oly ártatlanul feltett kérdés hosszú idő óta két ellenséges táborra szakította a teológusokat, s ő, a nemes lelkű ember, emiatt nagyon szenvedett. A kocsik még az éjszaka leszállta előtt befutottak a városba.

2.

A város mintegy fölkapaszkodva feküdt egy domb tetején a Libanon nyúlványai és a Földközi-tenger között. Legmagasabb pontja a Keleti kapu volt, ahol a hegyi utak kezdődtek, innen enyhén lejtett egészen a tengerre néző Nyugati kapuig. A tengert azonban nem érte el, előbb át kellett kelni egy sziklafalon, lemenni egy tekervényes ösvényen, amely széles rétbe torkollt. Az egész vidéken ez volt az egyedüli szabad és sík tér. A szárazföld felől három oldalról égerfák és ciprusok övezték a rétet, a fű alacsonyan és sűrűn nőtt, hellyel-közzel leanderbokrok és ezüstszínű olajfák szakították meg. Ösvények futottak keresztül rajta, s egy patak határolta, partjain virágzó margarétákkal. A fű csaknem a tengerpartig ért, amelyen a kavicsos földsávot állandóan apró habok mosták...

A lányok általában itt töltötték a delet. Tunikáiknak ugyanolyan színe volt, mint a fű között mindenfelé burjánzó virágoknak. Volt, aki a patak partján szunnyadozott a sűrű fák alatt. Mások énekeltek.

A vidrai zarándoklatot követő napon Európa is lement a rétre. A nap, utaztában a hegytől a tengerig, már egy órája túlhaladta az ív középpontját az égen. Európa egy rózsával és jácinttal teli gyékénykosárkát vitt a kezében. Szagos füveket akart a csokorba keverni, s alighogy a rétre ért, vadmentát kezdett szedni. Egy sereg lány futott eléje, de azt hiszem, egy sem a tíz közül, akik tegnap a Vidránál voltak. Nem kérdezték, s Európa sem beszélt a különös zarándoklatról.

A hazatérés utolsó része nyomasztó volt. Ami még sohasem esett meg vele, ezen az estén nagyon nehezen aludt el. Alma első órái nyugtalanul teltek, de a vége felé nagy nyugalom szállott a lelkébe, s lágyan elmerült a szelíd álmok világában.

Midőn felébredt, kétségbeesetten próbálkozott mintegy a csücskénél fogva visszatartani az utolsó álmot, de hasztalan, mert semmi sem maradt kezei között, csak valami foszladozó, formátlan anyag. Nyugalmának vége volt. Európa mást észrevette, hogy az, amit meg akart ragadni és ami elszállott, nem álom volt, hanem egy megtörtént dolog emléke, mégpedig nem egy régen megtörtént, hanem az idő rendes mértéke szerint egy nagyon közeli eseményé, amely mégis mintha egy hajdani életből származna. Felébredvén, Európa teljesen elvesztette a tegnap meseszerű hangulatát, minden mozzanatában visszaemlékezett a jelenetre, de a csoda lényegére nem. Képzeletében nem tudta viszontlátni, mint ahogy álmában látta, a Főnixmadár utolsó pillantását.

Mielőtt felkelt volna, néhány óráig rettenetesen szenvedett emiatt. Odaadta volna egész életét, a szülei életét, a hazájáét, az egész világét, csakhogy, bár egy pillanatra, ismét birtokolhassa az elveszett kincset, hogy legalább képzeletében fel tudja idézni ennek a tekintetnek az emlékét. Aztán felöltözött,és nem gondolt rá többet,a házi zajok, a sok beszéd végleg eloszlatták a tegnapi legenda fényét. Miközben a rétre ment, másra nem gondolt, mint hogy szépen rendezze el kosarában a virágokat és füveket; lelke könnyű volt, mint egy felhő.

Midőn a kosár már tökéletes volt, csupa összhang, Európa, arccal a tenger felé, leült egy ciprus tövébe.

A tenger simán terült el, a habocskák is lustán nyaldosták az erős napsütésben szunnyadó homokpartot. Körös-körül a láthatáron egyetlenegy bárkát sem lehetett látni. A tenger szabad felülete csillogó piciny pontocskák miriádjaival verte vissza a levegő ragyogását.

Európának, amint a fatörzshöz támaszkodott, olykor leragadtak a szempillái, feje lecsuklott, de midőn már-már elszundított, egyszer egy légyraj zümmögése, máskor egy darázs támadása vagy egy bogár érintése a nyakán megakadályozta, hogy elaludjon. Lelkében végre nyugalom támadt, és a tenger fénye unszoló hangként röpítette bizonytalan képzeletét egy titokzatos alakokkal népes ég felé, és ezek az alakok öblös hangon már beszéltek is hozzá a magasból, midőn hirtelen azt álmodta, hogy egy rohanó óriás megragadja egyik lábánál fogva; felriadva vidám kiáltásokat hallott, s midőn szemét kinyitotta, látta, hogy egy labda gurult a bokájához, s távolból két lány rohan a labdáért; most már egészen ébren felugrott, boldogan megragadta a labdát és nagy erővel elhajította.

A labda átrepült a hosszú rét fölött.

–   Nagyszerű! – kiáltotta több hang.

Miközben a két labdázó lányka megfordult, s eszeveszetten rohant a labda után, egy harmadik Európához futott, vidáman játszani kezdtek, a körülállók kezdetben csak nézték őket, de azután lassankint, ahogy alkalom adódott rá, valamennyien részt vettek a játékban, nyilakként cikáztak, a labda olykor eltűnt a fényben, a rétet kiáltások és ugrások és éles kacagás koncertje töltötte be, mely felcsapott egész az égig..

Nemsokára a nap, amely ragyogó útján mindent figyelemmel kísért, lefelé tartva az égen, boldognak és fáradtnak láthatta a lányokat, az egyiket egy szőlőtőkéhez támaszkodva, a másikat hanyatt fekve a patak partján vagy elterülve a füvön, Európa mellett ott feküdt a csinos kosár a ráfröcskölt víztől még csöpögő virágokkal.

Mivel a nap már a tenger szintjére süllyedt, néhány apró felhő sietett elő, hogy alkonyatkor őket fesse meg először a lenyugvó nap. A tenger felől könnyű szél fújt, s végig a réten összebarázdálta a fűszálakat.

Aztán hangos kolompszó hallatszott, a lányok fölemelték fejüket, és körülnéztek.

A rétre vezető ösvényről először egy gyerek ugrott elő, azután egyik a másik nyomában, óvatosan, feltűntek az állatai, négy hatalmas bika.

A lányok nem ijedtek meg, mert a gulyásbojtár jó barátjuk volt, s már több ízben ideterelte állatait a mezőre, az illatos és buján tenyésző legelőre. Néhány leány a legelésző bikákhoz szaladt. Két bika vöröses volt, egy szürke, egy pedig feketével tarkázott fehér. Méltóságosan táplálkoztak. Időnkint egyik-másik bika fölemelkedett, néhány lépést tett, körülkémlelt, majd ismét lehajtotta vaskos orrát a zöld fűbe. A négy bika mindegyike kiválasztotta a maga részét a nagy legelőn.

Az egyik leány megszólította a gulyásgyereket:

–   Nem mész tisztelegni a király lányához?

A fiú ránézett, aztán nyugodtan elindult.

De Európa már fölkelt, s kezében a kosárral kíváncsian eléjük jött. Néhány lépéssel Európa előtt, a gulyásbojtár szépen bókolt.

–   Jó napot, kisbojtár – mondta vidáman Európa –, mióta gyarapodott meg a gulyád?

A gulyásbojtár zavartan nézett rá.

Miért gyarapodott volna? – kérdezte.

–   Azelőtt csak négy bikád volt.

–   Igen, mint most is.

–   Milyen buta vagy, nem tanultál meg számolni?

Európa elindult az állatok felé, amelyek legelés közben egy csoportba verődtek, a gulyásgyerek lehajtott fejjel, zavartan követte.

Odaérkeztek a bikákhoz.

–    Látod, hogy öt!

A gyerek fölemelte a fejét, odanézett, szája tátva maradt.

–    Az előbb csak négy volt – mondta később.

–    Az ötödik most jöhetett az ösvényről.

–   Nem, nem! Nem lehet, minden bikát ismerek. Ilyen bika nincs.

Valóban különbözött a másik négytől, valamivel kisebb volt, fehér, mint a tej, s magatartásában, tekintetében volt valami éppolyan különös, mint abban is, ahogy felbukkant.

Körös-körül a lányok a gulyásbojtár zavarán mulattak.

–   Ugyan – mondták neki –, ne törd a fejed, majd eljön a gazdája, s akkor odaadod neki.

–    Nem, nem, nincsen gazdája, nem is lehet.

Európa fölkacagott.

–    Nézd, nem is eszik – mondta a kisbojtár, reszketve.

Valóban a fehér bika nem legelt, mint a másik négy, amelyek szétszóródtak, s ügyet sem vetettek a betolakodóra. A fehér bika Európát nézte. Fényes volt, a lebernyeg a nyakán, mint egy függöny, csaknem a földig ért. A farka nagy pamacsban végződött. Apró, fényes szarvai tökéletes holdsarlót alkottak. Kerek szeme nemes bágyadtsággal mozgott szemgödrében. Bőre olyan volt, mint az eleven selyem.

–   Tetszik nekem – mondta Európa. – Ha megtudjuk, ki a gazdája, megvásároltatom magamnak.

De agykisbojtár sehogy sem csillapult le. Az új bika érkezése nagyon furcsa volt. Mereven nézte, beszélni már nem tudott, arca fehér volt, mint a bika szőre.

–   Mit akarsz, bikácska? – kérdezte Európa.

Miközben beszélt, lehajolt, s tenyerét a nyakán pihentette. A bika nagyon óvatosan elmozdulva, lágyan meglökte Európa oldalát, aki így szinte észre se véve, egyszerre csak ott ült a hátán. Akkor a bika szelíden, lágyan, a hátán Európával, aki oldalt ült, mintha lovagolna, fölállott.

Ezúttal a lányok megtapsolták a mutatványt.

–   Mondtam, hogy idomított állat ez.

A bika hátrafordította fejét, s mintegy megnyugtatni akarván, Európára nézett. De a lány nem félt, még csak meg sem ijedt, kacagott, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Érezte, hogy az állat lassan. járni kezd, kezével megragadta a piciny szarvakat, a bal szarvon még mindig ott függött a virágkosár. A bika méltóságosan lépkedett, a lányok lármásan követték őket.

Európának egy gondolata támadt.

–   Állj egy pillanatra! kiáltott fel, s ugyanakkor, mint egy gyeplőt, kezével megrántotta az állat szarvát. A bika megállott.

–   Van még hely, üljetek fel ti is. Ketten vagy hárman elférünk, aztán megszalasztjuk – szólott Európa a lányokhoz. – Én ülök föl, én ülök föl ...

Európa ötlete azonban nem tetszett a bikának. Valahányszor egy lány került a háta mögé, finom mozdulattal megakadályozta, hogy felszálljon.

–      Csak téged akar.

Most a bika egy kissé meggyorsította a járást, aztán lassan ügetni kezdett. Európa egész testével követte a ritmust. Mámoros volt. Körülfutottak a réten. A bika csaknem a parton, megállt a tengerrel szemben. Úgy látszott, mintha a látóhatáron a bíborszínű napot szemlélné.

–      Mit nézel, bikácska?

A bika két-három lépést tett. Európa visszafordult barátnői felé.

–   Nézzétek, áztatja a lábait a vízben.

Ekkor a kisbojtár, aki egészen eddig a pillanatig rosszkedvűen hallgatott, kiáltozni kezdett, kezével a hegység felé mutatva:

–   Mit akarsz, bikácska? – kérdezte Európa.

Miközben beszélt, lehajolt, s tenyerét a nyakán pihentette. A bika nagyon óvatosan elmozdulva, lágyan meglökte Európa oldalát, aki így szinte észre se véve, egyszerre csak ott ült a hátán. Akkor a bika szelíden, lágyan, a hátán Európával, aki oldalt ült, mintha lovagolna. fölállott.

Ezúttal a lányok megtapsolták a mutatványt.

–   Mondtam, hogy idomított állat ez.

A bika hátrafordította fejét, s mintegy megnyugtatni akarván, Európára nézett. De a lány nem félt, még csak meg sem ijedt, kacagott, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. Érezte, hogy az állat lassan járni kezd, kezével megragadta a piciny szarvakat, a bal szarvon még mindig ott függött a virágkosár. A bika méltóságosan lépkedett, a lányok lármásan követték őket.

Európának egy gondolata támadt.

–   Állj egy pillanatra! – kiáltott fel, s ugyanakkor, mint egy gyeplőt, kezével megrántotta az állat szarvát. A bika megállott.

–   Van még hely, üljetek fel ti is. Ketten vagy hárman elférünk, aztán megszalasztjuk – szólott Európa a lányokhoz. – Én ülök föl, én ülök föl ...

Európa ötlete azonban nem tetszett a bikának. Valahányszor egy lány került a háta mögé, finom mozdulattal megakadályozta, hogy felszálljon.

–   Csak téged akar.

Most a bika egy kissé meggyorsította a járást, aztán lassan ügetni kezdett. Európa égész testével követte a ritmust. Mámoros volt. Körülfutottak a réten. A bika csaknem a parton, megállt a tengerrel szemben. Úgy látszott, mintha a látóhatáron a bíborszínű napot szemlélné.

–   Mit nézel, bikácska?

A bika két-három lépést tett. Európa visszafordult barátnői felé.

–   Nézzétek, áztatja a lábait a vízben.

Ekkor a kisbojtár, aki egészen eddig a pillanatig rosszkedvűen hallgatott, kiáltozni kezdett, kezével a hegység felé mutatva:

–      Vigyázzatok, a hegycsúcs felhős, nemsokára kitör a vihar. Én hazarohanok az állataimmal.

A lányok megborzongtak a hideg széltől, mely végigfújt a réten, a fákhoz húzódtak, s maguk közé hívták Európát. Az ég ólomszínű lett.

–      Várj – kiáltott Európa a gulyásbojtárnak –, ezt is tereld haza! – És rángatni kezdte a bika szarvát, de az meg sem mozdult.

–   Nem, nem! – kiáltott a gyerek, s dühösen maga előtt hajtva a rémülten lökdösődő és bőgő bikákat, rohanni kezdett az ösvényen.

Európa le akart csúszni, de ekkor észrevette, hogy a tenger vize már a bika hasáig ér.

3.

Hirtelen rémületében Európa élesen felkiáltott; a bika továbbgázolt a vízben. Kétségbeesetten kapaszkodott az állat szarvába, ismét sikoltott, és visszafordult a szárazföld felé, hogy barátnőit hívja. De nem látta sem barátnőit, sem a rétet, sem a szárazföldet, mert fekete forgószél borított be mindent.

A bika egyenesen a nyílt tenger felé úszott; Európa ismét fölsikoltott, a bika farára húzódott, s a lábait emelgette, hogy meg ne nedvesedjenek; azután sikoltásai lassan megtörtek, alázatos kiáltásokkal, szomorú könyörgésekkel, nyögdécselve szólította anyját, köhögött, és kifogyott a lélegzetből; fölegyenesedett, majd ismét visszahullott a sebesen úszó bika hátára, amely egyszer sem fordult vissza. Sírása görcsös nyögdécseléssé változott. Didergett, vacogott a foga. Színtelen fény áradt szét a tengeren, sem éjszaka, sem nappal nem volt. Megint zokogás szakadt ki melléből, utoljára még egyszer fojtottan felnyögött, s ájultan hanyatlott fejével a bika tarkójára.

Midőn magához tért, nem tudta, hol van. Félelmét teljes szellemi eltompulás váltotta föl. Fölemelte a fejét, és körülnézett, mert a világ is megváltozott körös-körül.

A nyílt tengeren voltak, és a bika egyenletesen és rendkívül gyorsan úszott. Európa egy pillanatra azt hitte, hogy fölkelt a hold, de a holdnak nyoma sem látszott, az úszóbika körül azonban csillogó fény terjengett, a tenger egyébként egészen fekete volt. Az ég ellenben tisztulni kezdett, feltűntek a csillagzatok egyes részei, s a levegőn keresztül fényt hullattak a tengerre.

Európa most teljesen fölegyenesedett, s ekkor látta, hogy mióta elhagyták a földet, ott ül féloldalt a bika hátán. Különös, megdöbbent nyugalommal nézett körül az ismét fehérségbe és feketeségbe bugyolált világban. A szúró fájdalom a tenyerében emlékeztette, hogy még mindig az állat szarvába kapaszkodik, óvatosan meglazította ujjait, megpróbálta elengedni a szarvakat, fölemelni a kezét, úgy érezte, biztosan – ül. Hogy a zsibbadást elűzze, két tenyerét egymáshoz dörzsölte. Az állat oly egyenletesen úszott, hogy Európa félelem nélkül, mindössze a kezével támaszkodva egy kissé a nyakára, bal oldaláról átült a jobb oldalára. Egész teste zsibbadt volt. Vajon hány óra óta ül itt a bika hátán? Jóval alkonyat előtt kezdődhetett a dolog, most körülbelül éjfél lehet. Európa meg sohasem volt ébren ily későig. Vajon mit csinálnak most a királyi palotában? Bizonyára senki sem alszik. Bizonyára útnak indítottak minden hajót, de a bika sokkal gyorsabban úszik.

Az ég kitisztult, a csillagok fénye elöntötte az egész teret. Európa szeme sötét tömegeket kezdett megkülönböztetni, az a nagy sötétség, mely a távolban jobb felől lassan elmarad mögöttük, bizonyára Ciprus szigete, ahol Agenor király egyszer járt az új hajójával, otthon sokat beszéltek erről.

Miközben mereven nézte ezt a fekete tömeget, hirtelen egy sereg fehér árnyékot látott kiszakadni belőle, a víz színén úszó fehér vitorlákat, amelyek könnyedén egész közel jutottak hozzá; ijedten felkiáltott és kezét, mintegy védekezésképpen, fölemelte, ám ekkor lassú fordulattal eltűntek, elnyelte őket a tenger. Európa azt se tudta, vajon valóban látta-e őket, de már egy újabb csapat hófehér kísértet indult el a szigetről és siklott csaknem a lábához, majd eltűntek ezek is. Ezután egy harmadik és utolsó hullám következett, midőn ez is hozzáérkezett, majd eloszlott, már túlhaladtak Ciprus szigetén, mely egészen picivé vált a sötét láthatáron.

–   Mik voltak ezek, bika? – kérdezte Európa, és a világ csendjében megrémült a tulajdon hangjától.

Mintha csak az ő példájára vártak volna, megbontani ezt a csendet, a víz színe alatt erős bugyborékolás kelt, majd egy másik, ismét egy másik és ismét egy másik – mind a négy körben a közelben –, négy fekete test emelkedett ki a vízből, kettő jobbról, kettő balról, némi távolságot tartva kísértetként követték az úszó bikát; Európa rémülten fölkiáltott, midőn e fekete testek végéből ugyanabban a pillanatban négy rendkívül magas vízsugár lövellt ki s hullott vissza virágként. A bika minderre ügyet sem vetett, tovább úszott a fáradtság legkisebb jele nélkül. Gyönge szél kelt, amely időnkint megtörte a mozgó források vízsugarait, a vízcsöppek megnedvesítették Európa arcát. Erről hirtelen visszaemlékezett a régi napokra, amikor a tenger partjára ment, ahol a hullám megtörik a sziklákon, s arcát megnedvesítette a porzó víz. Visszaemlékezve boldogságára, megszállotta a félelem az ismeretlentől, amely felé közelgett, úgy érezte, mintha egy különös örvény közelében volna, amelybe talán bele fog zuhanni, és nem annyira a félelemtől, inkább a vágyakozástól, inkább a bizonytalanságtól és a magánytól elkeseredett, s két kezét arcára szorítva a bika nyakára borult, s szívszaggatóan sírni kezdett.

Nem zokogott, csendesen sírt, oly csendesen, mintha az idők végeztéig akarna sírni, s csuklások nélkül, de oly bőven ömlöttek könnyei, hogy megnedvesítették a kezét, és ujjai között lefolyva, egykettőre elöntötték a bika hátát. Európa eleinte gondolkodott sírás közben, visszaemlékezett minden elvesztett szépségre, könnyei fényében újra látta anyját, apját, a királyt, dadáját, Kadmoszt, a testvérét, barátnőit, a labdát, a rétet, a szép virágkosarat, amely ki tudja, mikor beleesett a csúnya tengerbe, amely magával ragadja.

Aztán Európa már nem gondolkodott, de még sírt. Pihenésképpen sírt.

Holott a férfiaknak és az isteneknek a nők sírása mindig fájdalomnak látszik.

Miközben tovább folytatta üres sírdogálását, Európa bizonytalan mozdulatot vett észre a bika testén. Először nem értette meg és tovább sírt. De a mozdulat megismétlődött, most már határozottabban. Európa megfeledkezett a sírásról, és figyelni kezdett. Harmadízben megértette, hogy a bika hátra akar fordulni, de nem tud, mert ő a nyakára nehezedik. Ekkor fölemelkedett. Miközben egy pillanatra lassított, a bika valóban visszafordult Európa felé, és ránézett.

A félhomályban szemei csillagként ragyogtak.

Európa egy pillanatig azt hitte, hogy a bika beszélni fog, de nemsokára maga is nevetett képzelgésén. Úgy látszott, mintha kacagása megnyugtatná a bikát, már ismét előrenézett, gyorsan, egyenletesen tovább úszott. És mint ahogy a réten is, fejét kissé fölemelte – s mély bőgése végigfutott a tengeren. Európát úgy megillette e hang lágysága, hogy ismét ráfeküdt a bikára, amely mintha egy egyhangú dalt énekelne, tovább bőgött, a kíséretet az utazásukat követő négy vízsugár alkotta. Midőn a fellövellt víz visszahullott, a tenger egészfelszíne sustorgott. A bőgés, a zuhogás, a sustorgás közben, a jóakaratú csillagok alatt, Európa békésen elaludt.

Nappali fényben ébredt föl, oly pihenten, mintha ágyában aludt volna a királyi palotában. Napfény melegítette a hátát, a levegő tündöklött. Az úszó források eltűntek, semmi mást, csak kékséget lehetett látni a tengeren.

Európa mosolygott. Hajója, a bika körül a víz kristálytiszta volt. Európa megnézte magát benne, s miközben képmásában gyönyörködött, kezével helyreigazította haját, megnedvesítette halántékát, s megpróbálta kisimítani a gyűrődéseket tunikáján. Ismét rámosolygott képmására, kissé távolabb, a víz áttetsző mélységében, siető kis halak csoportját látta elhaladni.

Most kezével megkapaszkodva a kis szarvak gyökerében, Európa a bika nyaka fölé hajolt, és beszélni kezdett:

–   Bikám, szép bikám, jó napot kívánok neked és magamnak is, akinek isten tudja, mikor mond majd valaki jó napot, gonosz bika vagy, mert magaddal vittél, de miért? Mit akarsz? Ki vagy te, fehér bika? Kerestél, vagy véletlenül találtál rám? Tudtad, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok, hogy egyáltalán a világon vagyok? Honnan jöttél az én rétemre, mit akarsz csinálni velem? Te úszol, úszol, de én tudom, hogy hallod a szavaimat, a bőrödről érzem, itt; és mást is tudok, tudom, hogy te meg is értesz, és azt akarom, hogy tudd, hogy én boldog voltam, mindenem megvolt, amit kívántam, az én családom a leghatalmasabb egész Föníciában, barátnőim a legszebb lányok, az egész világon nincs szebb nap, nincs tündöklőbb nap, mint az, amely nekünk születik reggelenkint a Libanon mögött, de ami még szebb, az labdázni a réten, kézzel vagy ütődobbal, táncokat tanulni. Héliosz ünnepére, kéz a kézben, körben, virágokkal a fejünkön és a cédrus gyümölcséből vagy a kovásztalan kenyérből enni és úszni is jó, de teljesen fölösleges, hogy ezt épp neked mondjam, a legszebb dolog mégis beszélgetni, s én ha egyszer beszélni kezdek, nincs kedvem abbahagyni, és ezt Kadmosz, a testvérem nagyon furcsának tartja, mert ő mindig hallgatag, s egész napját azzal tölti, hogy jelecskéket ír a falra, a földre, mindenhova, mert azt mondja, hogy a beszédnek egy olyan módját fogja föltalálni, amelynek segítségével, e jelek révén, egymástól távollevő emberek is beszélhetnek egymással; a házban ezt senki sem értette meg, de nagyon mulatságos, hogy ki tudja, miért, mindig ezen töri a fejét; de itt soha senkivel sem beszélgethetek, mert minden üres, és senki sem válaszol, és kivel játsszam? A beszélgetés és a játék után leginkább aludni szeretek, és úgy látom, hogy rajtad nagyon jól lehet aludni, de éjjel-nappal senki sem aludhat, ugyebár? De, édes bikácskám, a legrosszabb az, hogy elkeseredtem, mert mindazokat a szép dolgokat elvesztettem, amelyekről beszéltem neked, a szüleimet, a barátnőimet, a testvéremet, a rétet, a labdát, a cédrusfát és az úszást és a táncot és a beszélgetést s a virágokat a hajamból, mégis hogyha te most visszafordulnál és visszavinnél a rétre, vagy ha megérkezne apám hajója, hogy hazavigyen, már nem lennék olyan boldog, mint régen, minden egészen más lenne, még tánc közben, még játék közben is azt gondolnám: „vajon mikor utazhatom megint a tengeren a bika hátán, vagy mikor csinálhatok valami hasonlót?” – és mindig furdalna a kíváncsiság e furcsa kaland iránt, amely, ha nem is rémít meg, mint tegnap, be kell ismerned, édes bikácskám, egyáltalán nem világos; te minden bizonnyal nem közönséges bika vagy, azok nem úsznak ilyen gyorsan és ilyen hosszú ideig; sőt az is meglehet, hogy egyáltalán nem vagy bika; talán csak nem delfin vagy, és azért tudsz ilyen jól úszni? Vagy szentjánosbogár, hiszen ma éjszaka világosságot árasztottál magad körül; vagy pedig valamilyen más állat vagy, amely szórakozásból bikává változott; még sok minden van, ami gondot okoz nekem, például én otthon állandóan éhes vagyok, s most hosszú ideje nem érzek éhséget, sem szomjúságot, csak álmos voltam, elálmosított szép lassú bőgicsélésed, ami éppen olyan volt, mint gyermekkoromban, amikor a dadám dúdolgatott, hogy elaltasson... Ó, hogy is felejthettem el a dadámat, mikor elvesztett szép dolgaimat soroltam el neked? Látod, mit művelsz velem? Látod, bika, szép bikácska, hogy mindabban, ami történik, van valami nagyon furcsa; ezt már mondtam neked, azt is tudom, hogy megérted, akkor hát miért nem találsz valami módot válaszolni nekem, hallod? Szent isten, válaszolj valamit, magyarázz meg mindent, hogy megértsem..

Ekkor megragadta a bika szarvát s türelmetlenül rázni kezdte.

Mialatt Európa beszélt, a bika gyorsan úszott, talán még gyorsabban, mint azelőtt, de látni lehetett, hogy figyel, s olykor fújt, s úgy szegte le a fejét, mint ahogy néha a lovak szokták. Ez az utolsó kifakadás úgy látszott, hogy egy pillanatra zavarba hozza; majd határozottan felemelte a fejét, s anélkül hogy megállott volna, oly szemmel látható célzatossággal nézett a láthatár egy pontja felé, hogy Európa megértette. Most ő is e pontra nézett, megfeszített erővel, egészen addig, míg a távolban valami feketét nem látott kirajzolódni, valami hegyformát, amely kiemelkedett a vízből.

–   Megértettem – mondta vidáman –, azon a földön fogunk kikötni.

A bika elégedetten elbődült, orrát frissítésképpen egy pillanatra a tengerbe mártotta, és fáradhatatlanul tovább úszott.

Európa most sokáig nyugodt volt, sem gondolat, sem érzés nem támadt benne. Szórakozottan ide-oda nézegetett, kinyújtotta a karját, és a vízbe mártotta az egyik kezét, aztán a másikat. Előrehajolt, hátha megpillant néhány úszkáló halat.

A víz ezen a részen elhagyatott volt, de különlegesen áttetsző, úgyhogy mélyében világosan Látta a homokot, a fehér kavicsok sávjait, néhány összevissza töredezett felületű sziklát. Távolabb a víz annyira elmélyült, hogy szeme már nem tudott a fenekéig hatolni. Süket tömeg, mozdulatlan fény volt, mely lefelé húzott, rideg és meddő. Európa borzongást érzett a hátán. Visszasírta az éjszakai titokzatos tüneményeket. Visszafordult, a nap a szemébe tűzött, lesütötte tekintetét. Ekkor kacagni kezdett, észrevette a bika kormánynak használt Rojtos farkát, mely egész hosszúságában szétterült a víz tükrén, végén, a bojton, a vízcsöppek hét színben törték meg a nap fényét.

Európa most ismét előrefordult, hogy szavakkal is méltányolja a bika farkának nagyszerűségét. De csaknem megkövült a megdöbbenéstől. Az a föld, amelyet kevéssel ezelőtt még alig látott a messziségben, most nagy volt, és egészen közel jött, a bika már el is érte, s kigázolván a vízből, megállt az új parton.

4.

A bika megállott.

–   Éljen! – kiáltott fel Európa, karját kitárta, tapsolt; végighempergett a földön, megrázta magát, rendbe hozta ruháját, s könnyedén megcirógatva a bika orrát, így szólt hozzá:

–   Nagyon derék bikácska vagy – és körülnézett.

A kicsiny öböl cseppet sem hasonlított a föníciai partokhoz. Körös-körül fehér hegységek vették körül, mint egy völgyet. Teraszok emelkedtek a csúcsokig, az alacsonyabbakat rózsák borították, hosszú sorokban. Méhrajok röpködtek teraszról teraszra. De a hegyek fehér színe szigorúságot sugárzott.

A bika, miután jól megrázta magát, néhány lépést tett az öböl mélye felé. Európa követte. De ekkor észrevett a sziklás falak lábánál egy patakot, odafutott, s lehajolva ivott a vízből, arcát és kezét megnedvesítette. Fölemelkedett, s a víztől csepegve, visszafutott a bikához, amely eközben továbbment, s egy kis füves térre mutatott.

–   Sohasem láttalak enni, bikácska – mondta.

A bika udvariasan lehajtotta fejét, s evett a fűből.

Rövidesen a völgy végéhez értek; a sziklák között bolyongva, Európa észrevette, hogy egy út kezdődik ott, egy darabig egyenesen futott, de aztán egy hirtelen kanyar elrejtette a folytatását. Ugyanakkor rézcsörgéssel vegyes hangokat hallott a magasból, mint egyszer, két évvel ezelőtt, Szidón főterén, ahova egy csapat frígiai pap érkezett, akiket a föníciaiak elűztek.

Fölnézett, s úgy rémlett, mintha kiáltozó arcokat látna előbukkanni az út mindkét oldalán a legmagasabb töltések fölött, és a fémes zaj egyre erősödött. Ijedten fordult a bika felé, amely fölemelte fejét, és haragosan elbődült. Akkor hirtelen, jobb és bal oldalról, minden csúcsról fekete ködök szállottak alá, elrejtették a hegyeket és a teraszokat, s az út két oldalán sűrű függönyt alkottak, az út olyan volt, mintha a néma ködökből vágták volna ki. A bika odament Európához, s letérdelt melléje, mint ahogy a réten is tette, amikor Európa a hátára ült.

–   Jobb szeretnék gyalog menni mondta Európa.

A ködtől védett úton, egymás oldalán, elindultak. Nemsokára az út elfordult, és emelkedni kezdett, rövid szakaszokban hol egyenesen, hol tekervényes kanyarokban futott és balról éppúgy, mint jobbról, égig érő s a tetején tündöklő ködfal védte.

Menet közben Európa nagyon szeretett volna társalogni és különösen egy csomó kérdésre választ kapni a bikától, de meg lévén győződve, hogy úgysem felel, nem volt kedve beszélni. Szívesen nézte volna a tájat, de a különös ködszerű védőfal eltakart előle mindent, így semmi örömét nem lelte a sétában. Az út tovább emelkedett. Menet közben Európa egyik kezével a bika nyakára támaszkodott, de midőn észrevette, hogy az kérődzik, gyenge viszolygás fogta el, néhány lépés után elvette a kezét. Hova megyünk?

Unatkozott, s visszasírta az utat a tengeren, különösen a csillagos éjszakát, a vízsugarakat s a fényt, mely körülöttük a vízre esett. Midőn mindezt elbeszélem majd barátnőimnek, senki sem fogja elhinni. Habár most mindent annyira természetesnek látott, egy kissé zavarta, hogy ilyen különös kaland közben nyugodtnak érzi magát. Hova megyünk? A legkisebb ijedtség nélkül visszaemlékezett az átélt rémségekre, a legnagyobbal kezdve, ami a réten történt. Gondolata hirtelen valamennyi közül a legmeglepőbb dologba ütközött; a legcsodálatosabb az volt, hogy az a „bizonyos nap”, tegnap volt. Vajon igazán tegnap? A különös kaland tehát még egy napja sem tart; tegnap kevéssel dél után ment le a rétre, és. most még bizonyosan délelőtt van. Tegnap? – lehetetlen! Hiszen tegnaptól máig ugyanannyi, mint mától holnapig:. Vajon mi fog történni velem holnap ebben az időben? A hirtelen tehetetlenségtől, hogy az idő lüktetését magában érzi, oly sötét rémület fogta el, hogy kezét ismét a bika hátára tette és ránehezedett, mintha támaszt keresne. Az érintés megnyugtatta. A bika már nem kérődzött; abból a kevés fűből megreggelizett, de Európa kezdett éhes lenni. Hova megyünk?

–      Sok van még hátra? – kérdezte a bikától.

A bika rövid bőgéssel válaszolt.

–      Ki tudja, mit akartál mondani, szép bikácska? Jobbról-balról a köd elszéledt, fölszállt és eloszlott a levegőben.

Európa most már a szabadban volt, azaz egy teraszon, amelynek a végén széles lépcső kezdődött. Meredek volt, nagyon magas és nagyon széles. Lehetett vagy két-háromszáz foka. A terasz és a lépcső mindkét oldalán sűrűn állottak a fenyők, mintha a lépcsőt egy hegyre kapaszkodó fenyvesből vágták volna ki; a lépcső elejétől végig egyenesen emelkedett. Kétoldalt a fenyveseknek nem lehetett a végét látni, a tetőn oszlopos előcsarnok látszott, mintha egy palota kezdődne itt.

Európa megértette, hogy útjuk célja ez az előcsarnok, de félt, hogy a lépcső nagyon fárasztó lesz, s nem tudta, vajon hogy fog a bika feljutni? Miközben ezen tűnődött, tekintetét levette a csúcsról, s ekkor egyszerre észrevette – miként is nem látta már előbb? –, hogy a teraszon, csaknem közvetlenül mellette, egy nagy zöld márványasztal áll, gyümölcsökkel teli tálakkal. Örömében és éhségében felkiáltott:

–      Köszönöm, szép bikám – s az asztalhoz futott. Minden évszak gyümölcséből akadt itt: korallszínű cseresznyék, szőke szőlőfürtök, cukortól csöpögő fügék, bársonyos bőrű őszibarackok, mézzel teli tálak és kupák borral, amelynek színe és illata éppen olyan volt, mint a terasz rózsáié. Ide-oda turkálva a bőségben, Európa jó étvággyal falatozott, ivott a rózsaszínű borból, egy szőlőlevéllel megtörölte a száját, midőn ismét lélegzethez jutott, a bikához fordult.

–   Köszönöm, szépbikácska, most veszem csak észre, hogy majd meghaltam az éhségtől.

A bika meglehetősen nyugodtan szemlélte. Midőn látta, hogy jóllakott, türelmetlenkedni kezdett, gyorsan megremegtette a bőrét, csóválta a farkát, rövideket dobbantott.

–   Mi lel, szép bika? – kérdezte Európa. Boldognak érezte magát, semmi sem sürgette új felfedezésekre. A kérdés lecsillapította a bikát, a közelébe ment és letérdelt. Ezúttal Európa engedett a felhívásnak.

–   Jól van, bikácska, hadd lássuk, hova viszel.

Alighogy a bika Európával a hátán fölemelkedett, a fenyőszálak a teraszon legyező formájú lombjukkal meghajoltak és üdvözölték őket. Az egész erdőt vidám lombsuhogás árasztotta el, a levegőben gyantaillat szállott. Európa vidáman fogadta az üdvözleteket, most már kitűnően tudott egyensúlyozni a bika hátán, karját fölemelve és kezével integetve válaszolt a bókoló természetnek.

–   Merre megyünk ? – Európa sohasem képzelte volna, hogy egy bika képes egy meredek lépcsőn fölmenni, a bika azonban fesztelenül elindult fölfelé. Oly gyorsan ment, mintha repülne. Európa magánkívül volt a gyönyörűségtől. Kétoldalt a fenyőszálak szertartásosan tovább hajlongtak. Ki tudja, miért, a bika nagyon sietett, Európa ellenben kitűnően szórakozott, s szerette volna, ha soha nem érnek az út végére. Megfogta és visszahúzta a bika szarvát.

–   Légy szíves, menjünk lassabban.

A bika kedvetlenül lassított, de ekkor egy szelíd szellő surrant Európa hajába, majd lesiklott a nyakán s a hátára érve tologatni kezdte, mintha segíteni akarná; Európa most vitorla volt. Az utolsó harminc lépcsőfokot a bika talán nem is érintette. Repülve haladt át a palota előcsarnokán, s egy nyitott kapun keresztül, mely rögtön becsukódott utánuk, egy festett falú és nagy, puha szőnyegekkel borított padlózatú terembe lépett, itt lágyan lecsúsztatta hátáról a lánykát.

–   Hol vagyunk, bikácska? Ez a te házad?

Európa járkálni kezdett az egyik fal mellett, s oda se figyelve nézegette a rajzokat. A bika egy sötét sarokba húzódott, és onnan nézte Európát.

Európa a másik falhoz került. Ezen ablak nyílott, kihajolt rajta.

–      Miért sötétedik? Azt hittem, hogy még délelőtt van.

A bika a sarokban elmordult, majd elhallgatott. Feszült csend lett. Aztán a bika mozgatni kezdte az ajkait: Európa a sötétben alig vette ki e mozdulatokat, de megértette, hogy a bika valami olyasmire készülődik, ami sehogy sem sikerül, vagy már-már megteszi, de aztán megbánja és abbahagyja. A bika zavara tanácstalanná tette. Hirtelen mintegy sugallatra így szólt hozzá:

–      Miért nem beszélsz, bikácska? Különös, hogy nem beszélsz.

Akkor a bika megszólalt a sötétben.

Ezt mondta:

–      Nem akartalak megrémíteni.

Európa megborzongott, de erőt vett magán.

–      Kitűnő, most már beszélgethetünk. Meglátod, így sokkal jobb lesz.

A bika hallgatott.

–      Ó – kiáltott fel Európa –, most hogy beszélhetnénk, már nincs semmi mondanivalónk egymás számára?

–   Európa... – morogta a bika.

–   Nagyszerű, már a nevemet is tudod.

Európa elégedett volt.

A bika ismételte:

–      Európa...

Halkan ejtette ki e szót, egy kissé fojtott hangon, amely jól illett az árnyékhoz, amelyben elmerült.

Európa leült egy párnacsomóra.

Csak rajta, bika. Megértelek: Te talán tudsz beszélni, de semmi gyakorlatod nincs a társalgásban. Majd én megsegítlek. Mindenekelőtt mondd meg hát, hogy hol vagyunk?

–   Kréta szigetén vagyunk, itt születtem, ez az én hazám.

–      Sosem gondoltam volna, hogy egy bikának is legyen hazája.

–      De én, Európa, nem vagyok bika.

–      Ezt már én is mondtam neked a vízben, emlékszel? Azt kérdeztem tőled, nem bikává változott delfin vagy-e vagy szentjánosbogárka?

–   Nem, Európa, nem vagyok sem delfin, sem szentjánosbogár, nem vagyok állat.

–   Ember vagy? Nagy kár.

–   Miért? Az igazat megvallva, ember sem vagyok. –

–   Akkor hát mi?

–   Nézd, Európa, ne ijedj meg, én most itt előtted, ismét azzá változom, aki vagyok.

–   Nagyon ragaszkodsz ehhez az ötlethez?

–   Neked kellene ragaszkodnod.

–   Nekem így tetszel, bikaként. Milyen nagyszerűen úsztunk a tengerben, s hogy repültünk a lépcsőn fölfelé!

–   De én szenvedek ebben az állapotban.

–   Ha szenvedsz, akkor nem bánom. De miért szenvedsz?

–   Mert olyan akarok lenni, mint te, Európa.

Európa tapsolt.

–   Nagyszerű, a barátnőm leszel. Labdázni fogunk. Van ütődobod? Aztán majd később megint bika leszel, ugye?

–   Nem, nem, nő sem vagyok.

Európa nagyon elcsodálkozott.

–   De hát mi az ördög vagy?

–   Isten vagyok.

–      Isten?

–   Ne rémülj meg, Európa. Ne félj. Zeusz vagyok.

Európa hangosan felkacagott.

Hanyatt vetette magát a párnákon, s féktelenül kacagott, beleharapott a párnákba, arcát a tenyerébe szorítva hempergett, gurult, száját a szőnyeghez préselte, de az ártatlansága leggazdagabb forrásából fakadó, ömlő kacagását nem tudta elállítani.

Midőn végre belefáradt, az egész ház valósággal megfürdött Európa kacagásában.

A bika kényszeredetten álldogált. Európa a könnyeit törölgetve nézte, rosszul esett neki, lelkifurdalást okozott, hogy ennyire megalázta. Nagyon szerette volna megvigasztalni, de nem tudta, mivel. Odament hozzá, megcirógatta a nyakát, aztán pofáját a két kezébe vette, s így beszélt hozzá:

–      Jól van, most mutasd meg, hogy milyen vagy igazában.

–      Köszönöm, Európa. Nem fogsz félni? – suttogta a bika.

– Nem.

A terem csaknem egészen sötét volt. Európa behunyta a szemét. Kezét levette a bika pofájáról, egy-két lépést hátrált. Várt. Úgy érezte, mintha suhogást hallana, valami reszketés, valami feszültség szállná meg a levegőt. Még egy percig várt. Aztán úgy érezte, hogy körülötte minden elcsendesül, belső reszketése elcsitult, hirtelen elhatározta magát, és kinyitotta a szemét.

Ragyogóan világos volt, s a fény közepén, fehér palástban, magasan és vidáman, ott állott Zeusz.

Európa hátralépett, ijedtségében először bíborvörösre gyúlt az arca, aztán elsápadt.

Zeusz rámosolygott.

–      Európa...

Zeusz csengő hangja megnőtt s az ablakon át az ég felé röpült.

Európa nagyon szeretett volna valahol távol lenni, otthon vagy a réten, vagy a tengeren.

–      Miért nem szólsz hozzám, Európa? Nagyon messzi vagy tőlem. Gyere ide. Az előbb a nyakamra tetted a kezedet.

–      De az egy másik nyak volt, bikám – suttogott Európa.

–      Ó, ne nevezz többé bikának.

–      Igazad van, bocsáss meg.

Zeusz megbocsátott. Odalépett hozzá, könyökénél fogva, mintha támogatná, lágyan elvezette. Végigmentek a terem egész hosszában, egy ajtó kinyílott. A küszöbről egy barátságos szobát láttak, amelyet a Hórák égszínkék virágfüzérekkel díszítettek a vadállatok bőréből és tollas párnákból készült ágy fölött.

5.

Az első személyiség, akivel Európa az elrablása után találkozott, a Zeusz ágyában végbement kalandja utáni reggelen, Klorisz volt.

Éjszaka Európa a fáradtságtól s a bizonytalanságtól elaludt. Ezen a reggelen nagyon felindultan ébredt, midőn észrevette, hogy feje Zeusz vállán nyugszik, egy pillanatra rémület fogta el, megpróbált visszaemlékezni arra, ami történt vele, mielőtt álomba merült. Egy ideig még tépelődött s mint n mélabús elmélkedésének eredményét, mai ébredését összerí hasonlította a tegnapival: mennyivel szebb volt, midőn a bika nyakára hajolva fölébredt a tenger közepén.

Zeusz rendkívül jóízűen aludt, tökéletesen lélegzett.

Európa lassan elhúzódott tőle, lecsúszott az ágyról, s attól való félelmében, hogy felébreszti, még visszafordult, majd a szomszéd szobába ment; itt tartózkodott Klorisz, készen Zeusz és vendége szolgálatára, besegítette Európát a fürdőbe, s szórakoztatni akarván, beszélgetni kezdett:

–   Én vagyok a legfiatalabb a Hórák közül, tizennyolc évszak óta időzöm itt – mesélte egyebek között –, és minden bizonnyal, isteni Európa (mert az a parancs, hogy így szólítsunk), minden bizonnyal nagy megtiszteltetés számomra, hogy nővéremmel, Eunomiával együtt ideszegődhettünk, a krétai házba, urunk legszebb palotájába, mert ez az ő szülőföldje, a kecske itt adott tejet neki, a papok itt nevelték föl; desokkal szórakoztatóbb foglalkozás volt, midőn az összes többi Hórával a Napnál szolgáltunk, reggelenkint kinyitottuk az ég kapuit, s az állatok és a növények az egész földön minket néztek. Néha együtt táncoltunk a Gráciákkal, Hébével és Harmóniával, akik mindig az első szerepet akarták; egy tavasszal Afrodité személyesen is eljött közénk táncolni, igazán így volt, a kilenc Múzsa kórusban énekelt, és Főbusz Apollón is meg volt híva, meghallgatott és megnézett minket, engem pedig félrehívott. Urunk csak ritkán száll meg itt, az asszonyokat és lányokat ott veszi birtokba és ott hagyja el, ahol éppen találkozik velük, nagyon tetszhettél neki, ha elhozott ide, azt hiszem, az a szándéka, hogy egy ideig itt tart...

–      Nem! – kiáltott fel Európa hevesen, de aztán mindketten rémülten elhallgattak, és fürkészve néztek a bejárat felé. A csendben hallani lehetett az alvó Zeusz lélegzését.

–   Tudod – folytatta Klorisz félhangon –, nem szabad lázadoznod, sokunknak nem tetszik az ilyesmi, sőt némelyek valósággal irtóznak tőle, de a férfiak annyi örömüket lelik ebben, hogy mi, nők is juthatunk általa egyéb örömökhöz.

–      Én nagyon jól éreztem magam otthon – suttogta Európa –, te nem tudod, milyen szép Föníciában.

–   Látszik, hogy kislány vagy még – mondta Klorisz, elnézően pillantva rá.

Eközben Európa kilépett a fürdőből, Klorisz megtörülte, bekente parfümökkel, megfésülte, új tunikát adott fel rá, és szüntelenül beszélt, de néha Európa is szóhoz jutott: elmesélte bikaháton tett utazását a tengeren, leírta a rétet, ahol játszottak, s elmondta, mi történt azon a délután, amikor elrabolták, azaz tegnapelőtt.

Midőn elhallgatott, összenéztek.

–      És most mit fogunk csinálni? – kérdezte Európa. –

–      Várunk – válaszolta Klorisz fejével az ágyas szoba felé intve.

Európa arca elsötétült.

–      Addig nem sétálhatnánk egyet? – kérdezte.

–      Nem.

Európa összekulcsolta a két kezét, megállt, s a földet nézte.

Klorisz, látván, hogy milyen gyermekesen beletörődött sorsába, megsajnálta. Szerette volna valamilyen módon szórakoztatni. Egy pillanatig habozott, aztán ezt javasolta:

–      Akarod, hogy megjósoljam a jövődet? Kitűnően jósolok, Idoteától, Próteusz lányától tanultam, elgondolhatod.

–      Nagyszerű! – kiáltott fel Európa, s arca felragyogott –, így legalább megmondod, hogy mikor kerülök haza. – (Ugyanakkor aggodalom ragadta meg: vajon mit fog mondani Agenor király?)

–      Ne felejtsd – intette Klorisz suttogva –, urunk nem szereti, ha jósolok.

Gyorsan befejezte az előkészületeket, Európa figyelmesen nézte. Föníciában senki sem jósoltathatott magának, mielőtt huszadik évét be nem töltötte. De ma Európa érettnek érezte magát, különben is Fönícia messze volt.

Klorisz egyszerű módszerrel jósolt. A magas ablakon összehúzta a függönyöket úgy, hogy a szobába csupán egyetlen sugárban ömlött be a világosság. Egy tálat megtöltött vizel, Európa kezébe adta, akinek úgy kellett tartania, hogy rátűzzön a fénysugár. A napfény megreszketett a vízben, s az állandóan változó, zavaros és folyékony fény arabeszkeket rajzolt a falra.

Klorisz rászegezte tekintetét ezekre a jelekre, és egészen elrévült. Európa nagy buzgalommal tartotta a tálat, s eközben rémülten látta, hogy Klorisz arca az erőfeszítéstől és a megszállottságtól eltorzul, s először gyors, aztán egyre lassabb változások suhannak át rajta, egészen addig, míg arckifejezése megállapodik; a kor minden jele, minden emberi kifejezés elmosódott arcán, annyira elmerült az örökkévalóságban, ahol minden elmúlt és jövendő dolgot látni lehet.

Európa néhány végtelennek tűnő pillanatig várt, valami megfejthetetlen veszedelem közelségének és a helyrehozhatatlan, végzetes süllyedésnek az állapotában. A tál egy kissé megremegett a kezében. Azután Klorisz arca, amelyet szüntelenül nézett, még távolabbi kifejezést öltött, s a Hóra beszélni kezdett, tekintetét közben nem vette le a falról. Klorisz Európához beszélt, de minden bizonnyal nem ahhoz, aki itt állott mellette, akiről nem is tudott, hanem egy másik Európához, akit e távoli birodalomban látott:

–   Sohasem fogsz hazatérni, Európa...

Európa megrendült, a tál megmozdult, s a tükörképek a falon megbolydultak, furcsán ugrándoztak, csak lassan csitultak el.

–   ...öledben, Európa, már él és mozog egy csíra, Minósz, Zeusz gyereke, akit itt fogsz kihordani Kréta szigetén, itt fogsz megszülni, s akit egy nap arra a kínszenvedésre és bűnre kárhoztatnak, hogy ítéletet, mondjon az emberek fölött..

Ettől kezdve Európa többé semmit sem hallott.

Hirtelen zűrzavar támadt az agyában, gyorsan visszarántotta az időbe, emlékezetében összekuszálta közeli és távoli emléktöredékeit, megrémítette, mert egy hamarosan bekövetkező dologra figyelmeztette, amelyről még nem tudta, hogy mi az; már nem hallotta Klorisz szavait, még a hangját sem, mozdulatlanul, kitágult szemmel állott a félhomályban.

–   ...a szent Ázsiából jöttél, ahol az emberi tudomány született, keresztül a Földközi-tengeren, az emberi történelem örök középpontján, eljöttél, bár nem is tudtál róla, Európa, hogy nevedet add e szentségtelen földrésznek, ahol a történelem évezredekig vergődni fog a viharban, mielőtt megtanulná az igét, amelyben a szellem, hogy kormányozhassa az életet, anyaggá, hatalommá és fájdalommá változik...

De Európa a jóslás első szavai után már Semmit sem hallott. A hír, hogy anya, nem rázta meg eléggé, de az ítélet: „sohasem fogsz hazatérni ) – villámként csapott belé. Rettegve tépelődött: „miért, mit tettem?” – s mert válaszolni nem tudott, a villámsújtotthoz hasonlón, mozdulatlan és néma maradt.

De miközben Klorisz tovább beszélt, fagyos mozdulatlanságában hirtelen egy újabb forróság rendítette meg. Először egy ragyogó színfolt röpült el szeme előtt, amely aztán hirtelen valóságos képpé változott és emlékké, fényes emlékké, magával sodró képzeletté, és ezzel együtt éles lelkifurdalás ragadta meg, kétségbeesett szégyen, hogy napokra megfeledkezett a csodálatos ajándékról, és a lelkifurdalás megremegtette lelkét, teste legtitkosabb részei is lángra gyúltak, de tagjai nehezen oldódtak fel a zsibbadásból.

Ezalatt Klorisz befejezte a jóslást, nem beszélt többé, visszatérőben volt az idő legnehezebben elérhető tájáról.

Midőn már egészen visszatért a földre, észrevette Európát, aki ekkor kezdett föleszmélni.

–   Mit mondtam? Sohasem tudok visszaemlékezni rá.

Európa nem válaszolt, szerette volna visszatartani a marcangoló, de jótékony látomást, amely elhagyni készült. Nem vette észre, hogy Kloriszt hirtelennyugtalanság ragadta meg.

–   Add ide, Európa – mondta –, gyorsan tegyünk mindent a helyére.

Alig vette ki Európa kezéből a tálat, már megjelent Zeusz a küszöbön. A szoba kivilágosodott, mert testéből fény áradt, mint akkor éjszaka is, amikor bika volt.

Európa látomása eloszlott, de tudta, hogy hamarosan vissza fog térni, úgy érezte, hogy egy új, rendíthetetlen erő született benne. Klorisz reszketett félelmében, de Zeusz elnézőn mosolygott.

–   Ostobaság azt gondolnunk, hogy láthatjuk a jövőt – mondta intésképpen.

–   Micsoda jövőt? A jövő nem létezik, a jövőt én teremtem esetenkint, anélkül hogy oda gondolnék. Jó napot, Európa. Klorisz, éhes vagyok.

Európa előrelépett és rátámadt:

–   Szabad egy istennek éhesnek lennie?

Zeusz megrökönyödve bámult rá.

Elgondolkozott, aztán így válaszolt:

–      Bizonyára, hiszen éhes vagyok.

–   Láttalak kérődzni. Tehát egy isten kérődzni is tud?

–   Egy isten mindent tud, épp azért isten, mert mindent tud.

–   Nem – vágott vissza vakmerőn Európa –, én azt mondom, hogy egy isten éppen azért isten, mert bizonyos dolgokat nem tud, többek között például kérődzni, ugatni, árnyékot vetni, félni, hazudozni, az ilyesmit csak emberek és állatok tudják. Te már hazudtál valaha?

–    Az nem tartozik ide.

Zeusz nagyon megzavarodott. Csak úgy találomra mondta, hogy „az nem tartozik ide”, de jól tudta, hogy találóbb választ kell adnia. Ingerülten, amiért nem talált jobb választ, felkacagott.

–    Sohasem gondoltam volna – mondta végre mérgesen –, hogy ilyen kotnyeles vagy. Azelőtt sokkal jobban tetszettél nekem.

–    Te is, szép bikácskám.

Zeusz azt hitte, hogy rátalált jó válaszra.

–    Na látod! – kiáltott fel. – Ha nem volnék isten, miként változhattam volna át egy időre bikává?

–   Vajon nem fordítva történt? Vajon nem egy bika változott át egy kis időre Zeusszá?

Ezúttal Zeusz kezdett komolyan dühbe jönni.

–   Elég volt! – ordította. – Szórakozni akarok.

Két-három lépést tett a szobában, s miután lecsendesedett, lágy hangon folytatta:

–    Ide hallgass. Ha megint olyan kedves leszel, mint tegnap voltál, én viszonzásképpen, a kedvedért megint bikává változom egy kis időre. Jó?

Európa sápadtan válaszolt:

–    Nem érted, hogy ha mi azzá vedlünk is vissza, akik tegnap voltunk, a mai nap nem változhat tegnappá? Ezért hát szükségtelen, hogy megpróbáljuk. Szükségtelen.

És sóhajtozva fejét csóválta.

Zeusznak a sóhajtozó nők sohasem tetszettek. Európa kelletlenséget és zavart fedezett fel Zeusz arcán. Hízelgő mosollyal fordult hozzá:

–   Bocsáss meg, Zeusz. Ismeretségünk kezdetén valamit kérdeztem tőled, te nem válaszoltál. Megengeded, hogy egy utolsó kérdést tegyek föl?

–      Ha valóban az utolsó, nem bánom. Halljuk.

De Európa nem mosolygott már. Egylépésnyire eltávolodott tőle, fejét fölemelte. Beszéd közben arca elfehéredett, és figyelő kifejezést öltött.

–      Ha meghalnál – kérdezte –, képes volnál-e újjászületni?

Erre a kérdésre Zeusz ijedten megremegett.

–   Micsoda gondolatok ezek! – kiáltotta. – Nem tűröm, hogy a halálról beszélj.

Sebzett oroszlánként, háromszor-négyszer körüljárta a szobát. Az ablakhoz lépett, amelyet Klorisz kitárt volt, az égre, majd a földre nézett az ablakból, s a homloka kisimult. Közönyösen Európa felé fordult, majd ismét az ég felé emelte arcát.

A ragyogó boltozaton néhány apró felhő szálldogált. Zeusz rászegezte tekintetét az egyikre, az rögtön megállt. Az egyik karját a megállott felhőcske felé nyújtotta, amelyből rögtön két villám csapott ki, ezek a levegőn keresztül, lefelé szálltukban megnyúltak, s hosszú pengékként érkeztek Zeuszhoz, meggörbültek körülötte, tüzes bölcsöt alkottak, fölemelték, magukkal vitték, s menet közben szikrákat szórtak a levegőbe, elérték az eget, s mindent tűzben hagyván maguk mögött, eltűntek.

6.

–   Érzem, hogy életem végéhez közeledik, és ez megelégedéssel tölt el, Főnixmadár. Három nappal ezelőtt a réten játszottam, és még bizonyára nem tudtam, hogy mi a halál, de azt sem, hogy mi az élet, ha megmagyarázták volna nekem, nem értettem volna meg, nem hittem volna el, nemet mondtam volna. Így volt; már láttalak téged, Főnix, és talán egy percre elképzeltem ezeknek a dolgoknak az értelmét, de rögtön el is felejtettem, bizony, Főnix, elfelejtettem, még ha nem is hiszed, elfelejtettem a te csodádat, azt, hogy tulajdon szememmel láttalak, hogy szemed az enyémbe mélyedt, mindez kiszállott belőlem, és én hagytam, íme ez az én szörnyű vétkem, ezért bűnhődtem, s azért van most annyi örömben részem, mert megtanultam, hogy amikor bűnösök vagyunk, legnagyobb örömünk, ha megkapjuk büntetésünket. Elárultalak, Főnixmadár.

Európa az ágyában dünnyögött és imádkozott, nemcsak gondolatban, hanem félhangon el-elmosolyodva, gyöngéd és ájtatos tekintettel, mintha a Főnixmadár ott volna előtte.

Elnémult, mintha valami lépést hallott volna, félt, hogy

A Klorisz érkezik.

Szerette Kloriszt, de most, amidőn tudta, hogy meg fog halni, és örült ennek, nem kívánt mást, mint hogy leszálljon lelke legmélyére, világosan megértse, mit kell gondolnia, mert ő, aki még tegnap nem tudott a halálról, most tudja, hogy ez az igazi és boldog elmúlás.

Tegnap, Zeusz vidám elmenekülése után, fontos tárgyalást folytatott Klorisszal. Klorisz látván gyerekes elkeseredését, először azt hitte, hogy Zeusz miatt szenved, aki elhagyta, de rögtön észrevett, hogy nem erről van szó, látta (bár nem fogta föl érzelmei komolyságát), hogy Európa nagyon fél azoktól a hosszú hónapoktól, amelyek alatt Zeusz gyönyörének gyümölcse megérik benne, hogy világra jöhessen. Tanácskozott tehát nővérével, és elégedetten tért vissza Európa ágyához, hogy nehéz magyarázatok árán beszámoljon az eredményről:

–   Beszéltem Eunomiával, és ő azt mondja, hogy meg lehet csinálni. Nekünk, Hóráknak megvan a hatalmunk az idő folyását bizonyos ütemekre megváltoztatni, ezeknek az ütemeknek: az óráknak, évszakoknak, éveknek, évtizedeknek, századoknak szabályosnak kell maradniok, de olykor meggyorsíthatjuk minden elemi időegység ütemét. Nem fontos, hogy megértsd, elég, ha elgondolod, hogy mikor Apollón és Artemisz született, Latona terhessége Déloszban mindössze kilenc napig tartott, és ez a mi művünk volt. Megrövidítettük a Kentaurok és a Lapiták háborújának időmértékét is, ezért hiszi most mindenki, hogy ez a háború nem volt más, mint néhány részeg vendég összezördülése; a történelem gyakran él ezzel a fogással. Hérának egy, kompromittáló terhességét (nem mondhatom meg, hogy kitől esett teherbe) sikerült egy nap kilencedrészére csökkenteni. Tehát Minószt illetőleg, akit te fogsz majd megszülni, könnyen segítségedre lehetünk. Nemsokára idejön Eunomia, megérint kezével, és te késő éjszakáig aludni fogsz, s midőn méhed gyümölcse megérett, azaz holnap éjszaka, Eunomia maga, aki e tudományokat Eileithyával tanulmányozta, mindenről gondoskodni fog, s midőn felébredsz, már anya leszel anélkül, hogy szenvedtél volna. De tizennyolc óráig tartó alvásod nyomasztó lesz, árnyéka nélkül az álomnak.

Ezt mondta Klorisz Európának, aki teljesen megbízott az ígéretében. Midőn hajnalban felébredt, nagyon gyenge volt, s oly súlytalan, mintha valóban megkönnyebbült volna. Semmit sem érzett, semmit sem álmodott, mégis csaknem látta maga mögött az öntudatlanságnak ezeket az óráit (egy különös, talán szörnyűséges cselekedettől súlyos órákat, a szédületes rohanást, a nemzés sötét titkaiban), homályosnak látta, egész eddigi életét háttérbe taszította, mintegy elvágva attól a néhány órától, ami még maradt a számára. Akkor egyszerre sürgősen egyedül akart maradni, hogy újból megragadhassa a látomást, amely Klorisz jóslatának első szavainál megrendítette. Kimondhatatlan vágyat érzett a nap iránt, a friss levegő iránt, ezért fölébredése után ágyában a palota fölött egy teraszra vitette magát.

Innen nem láthatta a tengert, de hallotta lélegzését, s az ég tükrében fölismerte kék visszfényét.

A lépés, amelyet Európa hallott, eltávolodott, Európa feje visszahanyatlott a párnára, s a mosoly visszatért szemébe.

–   Főnixmadár, megértettem, hogy összesen két dolog van: az egyik te vagy, a másik, ami még marad a világból. A világ olykor nagyon szép, például, ha a réten játszunk; néha valami szép dolog valami rémületessel keveredik, ilyen volt, amikor a bika hátán utaztam a tengeren; de van úgy, hogy nagyon csúnya a világ, mint amilyen az éjszaka volt, egészen tegnap reggelig, amikor oly szomorúan ébredtem fel annak a vállán, aki istennek hiszi magát. De szemben ezzel a zűrzavaros világgal ott vagy te, benned minden örökké tökéletes, s midőn elfáradsz, elhamvasztod magad, és fiatalon újjászületsz rögtön, és szemed ismét csillog. Tekinteted olyan, mint midőn erős bort iszik az ember, amely égeti a lelket odabenn, úgyhogy szabadulni szeretne, a magasba szállni. Mit ígértél nekem akkor, a szemembe nézve, Főnixmadár?

Szemét félig lehunyta, ekkor egy hajnali felhőben a Főnix ragyogó alakját látta kirajzolódni. Az ég egy csücskének ugyanolyan friss türkiz színe volt, mint a Főnixmadár szemének, mikor a Libanon fölött búcsúzóul visszanézett rá.

–   Főnix, te aki minden rosszat elviszel tőlem, szabadíts meg mégegy dologtól, ha az is rossz. Én nem tudom, vajon nagy hiba-e ez is. Vidd el tőlem, Főnix, azt a visszavágyódást, amely néha feltámad bennem, noha nem volna szabad éreznem, tudod, miről beszélek? Gyere közelebb, hogy egészen halkan elmondhassam neked. Én semmit sem mondtam, mindent rájuk bíztam, de valahogy mégis visszakívánom azt az élő terhet, amely bennem volt, és amelytől megszabadítottak, amelyet megtartottak maguknak, és most úgy rémlik, szeretném, ha itt volna a közelemben, ha itt volna a keblemen. Mondd meg, mondd meg, Főnixmadár, ez is vétek?

Miközben arcára két könnycsepp futott, és a reggeli tenger és a reggeli ég visszatükröződött bennük, Európa bágyadtan elaludt.

És ekkor álmot látott. A Főnixmadárral álmodott; egészen idáig csak képzeletének játéka volt, most élőnek, valóságosnak látta, ott állott előtte, és ő az ágyából így beszélt hozzá:

–   Elkészítettem a máglyát számodra, Európa. Gallyat gallyra raktam Héliopolisz völgyében, egy tisztáson a cédrusok között: mirhát és fenyőt és levendulát és gyömbért és izsópot és ciprust, tömjént, mirtuszt és vörösfenyő kérgét és néhány babérágat; egy kevés szagos füvet is raktam rá, amelyet az éjszaka a te réteden szedtem a tenger mellett, Európa, kakukkfüvet, bazsalikomot, mentát és sok-sok borókafenyő-tobozt; ha égni fogsz, az illat Türoszig és Szidónig fog szállani, üdvözölni fogja a királyt és a királynét és Kadmoszt és a dadákat és minden barátnődet, még azt a kis gulyásgyereket is, akit annyira megrémített a te fehér bikád, Európa.

Akkor Európa azt álmodta, hogy a boldogság örvényének legszélén áll, és beszélni szeretne, de a megindultságtól elakad a hangja, mert a Főnixmadár ott áll előtte, élőn, mint azon a reggelen a szent Vidrán, most itt áll az ágyán, messziről jött, őmiatta. De azt álmodta, hogy a Főnix ennek ellenére is megértette, amit mondani akar, és így válaszol neki:

–   Nemsokára, Európa, alighogy meghaltál, én magam foglak odavinni, a kész máglyára. helyezni, és mint ahogy akkor te láttál engem, most én maradok ott megnézni, ahogy te elhamvadsz.

–   De hát akkor – most Európának álmában sikerült megszólalnia –, akkor talán, miután elhamvadtam, én is újjá fogok születni, mint te?

–   Természetesen – válaszolt álmában a Főnixmadár –, aki egyszer megszületett, az soha nem halhat meg többé örökre.

Ekkor Európa egy pillanatra visszaemlékezett a főpapra a szekérben. De ekkor új kétely támadt benne, s azt álmodta, hogy ezt kérdezi:

–      Akkor hát, Főnix, mind-mind újjá fognak születni?

A Főnix így válaszolt:

–   Sokan vannak, akiket ismertek, akikkel beszéltek, megérintitek a kezüket, és azt hiszitek, hogy élők, holott sohasem születtek meg. Minden élet legnagyobb erőfeszítése az, hogy valóban élet legyen s nem egy semmit sem tartalmazó jelenség.

–      És miként ismered fel őket?

–      Azok ilyenek (válaszolt a Főnix), akik állandóan félnek a haláltól, valahányszor a halált említik előttük, úgy felugranak, mintha kígyó marta volna meg őket.

Ekkor Európa visszaemlékezett a magát istennek hívő Zeusz összerezzenésére, és kacaghatnékja támadt. A kacagástól fölébredt. És akkor az ágy szélén állva, mint ahogy álmodta, ott látta maga előtt a Főnixmadarat. Égő vágyában hogy a szemébe nézhessen, felkönyökölt az ágyban, a Főnix szeme nem csillogott, mint a Vidrán, hanem barátságos volt. Ebben a pillanatban messziről, nagyon messziről, ismét hallotta a Libanonban szikláról sziklára futó láthatatlan víz csobogását.

Európa elfogulatlanul mosolygott a Főnixre, és e mosoly és vízcsörgedezés közben lágyan visszahanyatlott ágyára, és meghalt; arcán mint egy belülről jövő világosság, szétáradt a mosolygás.

És a Főnixmadár a mosolygó Európát gyöngéden megragadta, minden erőfeszítés nélkül fölemelte, mert azok a gondolatok, amelyeket utolsó óráiban gondolt, minden súlyos anyagtól megszabadították, a keblére ölelte, s miután tájékozódott és irányt választott, magával vitte a fényben.

(De miközben szülőföldjére vitté Európát; a Főnix nem keleti irányban indult, ahonnan Európa jött. Egy misztérium, amely meghalad minden értelmet, megmutatta neki a sorsszerű és szükséges utat.)

Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása