I.

Ez a furcsa történet napsütés és vidámság közepette kezdődik, egy tavaszi napon, a világ fővárosában.

Az évszázad utolsó évében, 1900. május 7-én, déli egy óra körül: ez a nap hétfőre esett, amiről bárki megbizonyosodhat, ha fellapoz egy akkori kalendáriumot. Hétfő volt, a civilizált világ minden részén, ahol a Gergely-naptárt követik, így Rómában is, az Abruzzi úton, amely a központi helyet foglalta el a Ludovisio-domb ama tizenhat utcája között, amelyek Olaszország tizenhat tartományának hírét voltak hivatva dicsőíteni.

Miután ilyen villámgyorsan meghatároztuk az időt és azt a földdarabkát, ahol történetünk kezdődik, felsétálhatunk – a láthatatlanság és érinthetetlenség védelme alatt, amit Isten adományozott az íróembernek – a Város e rendkívül elegáns villanegyedének egyik modern házában a második emeletre. Sőt – az időpont ugyanis megfelelő – behatolhatunk egy derűs ebédlőbe: napsütötte, csupa virág, kristály, színes porcelán, ezüstök fényétől ragyogó.

Itt gyűlt össze a hófehér asztal körül egy fiatal család: Mariano Parigi családja. Mariano Parigi nem írta fel nevét a történelem lapjaira, az életben azonban szert tett némi fontosságra, ha annak számit az, hogy minden évben jó pénzeket keresett jelentős üzleti ügyeivel, és így bőségesen tudott gondoskodni saját maga és az övéi megélhetéséről, valamint kiérdemelte a megbecsülésnek mindazon jeleit, amelyekkel az emberi társadalom legdolgosabb tagjait bátorítja.

A napsugarak betűztek a nyitott ablakon, megtörtek a vörös boros kancsó üvegén és elmerültek a kelyhekben maradt fehér bor habos cseppjeiben.

Mariano Parigi negyvenéves, ő a család feje. Vele szemben Arianna asszony, a felesége, még fiatal és tetszetős, már akinek tetszenek az engedelmes lelkű, nyugodt intelligenciájú; viruló, apró formájú nők.

Ilyen volt Arianna asszony; és eme tulajdonságai miatt légies, mitikus neve a családtagok számára természetes módon mintegy lefejeződött, s a szelídebb Anna lett belőle.

Kettőjük, Mariano és Arianna között, a nemző és az életet adó között trónol a fiacskájuk, két vaskos párnával megmagasított székén. Vele szemben a sápadt nevelőnő, ő is fiatal, de mosolytalan: a napsugarak öt elkerülik. Két fekete-fehérbe öltözött cselédlány szolgál fel nesztelenül. A tisztes képből nem hiányzik a macska sem. Fényes fehér a szőre, és büszke tartással üldögél a kisfiú székének lábánál. Elégedett és felfuvalkodott: már megkapta a részét az ebédből, amely ma ünnepélyesebb és ínycsiklandozóbb, mint más napokon. A levegőben még ott remeg a pohárköszöntő és az éppen elhalt nevetés visszhangja.

Most egy kis árnyék keresztezi ezt a remegést.

Pontosan abban a pillanatban, amikor történetünk elkezdődött, a kisfiú épp a sütemény utolsó morzsáit seperte szorgosan a tányérból a tenyere hajlatába, és ügyes mozdulattal kitátott szájába akarta hajítani, amikor apjának szigorú szempillantása, anyjának ijedt mozdulata és Elenának, a nevelőnőnek éles hangja félúton megállította ezt a kéjes, ártatlan cselekedetet.

A nevelőnő hangja azt mondta:

–   Mario, a morzsákat nem seperjük össze.

Mario meghökkent. Nagy, döbbent szemekkel nézett végig szülein, majd megkérdezte:

–   Még ma sem, amikor engem ünnepeltek?

Mariano Parigi lesújtó, sajnálkozó pillantást vetett a fiára: Elena, a nevelőnő beleborzadt. De Arianna asszony megsajnálta, ésgyöngéden a fia karjára tette a kezét.

Az apa felállt, kétségbeesett mozdulattal odavágta az asztalkendőjét, ésazt morogta:

–   Sohasem lesz ember ebből a gyerekből.

Mario nagy szemét ellepték a könnyek. Arianna asszony is felállt, föléje hajolt, egyik karjával átölelte a vállát, lesegítette a székről, és csendben megcsókolta a feje búbját:

Mind elindultak.

A szoba tágas volt, és a mennyezet boltíve két, egyenlőtlen részre osztotta. A kisebbik felében egy széles üvegajtóig terpeszkedett, ahonnan a római május tört be hozzájuk nagy zajosan.

Ebben a dús fényű, meghitt sarokban állt Mariano Parigi öblös karosszéke, Arianna asszony puha kis fotele és a földön, egy vastag szőnyegen Mario párnái meg a macskáé, aki most a család előtt haladt, és méltóságos léptekkel, égnek álló farokkal igyekezett a szőnyeg ama tája felé, ahová a legerősebben tűzött a nap. Mario követte, még mindig az anyja támaszt nyújtó ölelésével a vállán.

Az a kis árnyék szinte teljesen szétoszlott a szoba sarkaiban. És amikor Mariano Parigi nagy gonddal kiválasztotta a legjobb szivart a dobozból, és méltóságteljes élvezettel rágyújtott, a nap újra teljes ragyogásával tündöklött az ezüsttárgyakon és a levegőben, majd a falakon táncolva elénekelte Mario születésnapi himnuszát.

Mialatt mindenki elfoglalta szokásos helyét – a nevelőnő hangtalanul eltűnt –, új személy lépett be, mindenki nagy örömére.

–      Jó napot, doktor!

–   Mario – harsogta a doktor –, azért jöttem, hogy felköszöntselek. Ez már a hetedik ilyen alkalom, sőt a nyolcadik, mert a születésednél is ott voltam, hét évvel ezelőtt, Milánóban.

Mario nyugodt arccal nézett fel rá.

Kiugró homloka alatt nagy, bársonyos szeme tele volt talányokkal.

Kis ideig csend volt. Talán mind Mario válaszára vártak, ő azonban egy kérdéssel állt elő:

–    Hány órakor születtem, hét évvel ezelőtt?

–    Mario – kiáltott rá az apja –, ne kérdezz ostobaságokat!

Mario arca rögtön elborult. A szeme előtt szürke felhők futkároztak a falon, és a levegő beleborzongott. Édesanyja jött a segítségére, hangjával villámgyorsan eloszlatta a dermedtséget.

–    Déltájban: kettőkor, azt hiszem.

–   Igen – erősítette meg a doktor –, tökéletesen emlékszem rá. 1893. május 7-én, pontosan két órakor.

–      Hát akkor – mondta Mario – csak egy óra múlva lesz a születésnapom.

–      Persze – felelte a doktor mosolyogva –, egy óra múlva. Most még meg sem születtél. Nem is vagy még itt.

–   Én nem vagyok még itt, de az ajándékok; amiket ma reggel kaptam, mind itt vannak, és szeretném megmutatni neked: itt van a tied is. Gyere.

De visszajött a nevelőnő.

Tüllös kalap volt rajta.

Bejelentette:

–   Itt a séta ideje.

–   A Siena tér felé vigye – adta ki az utasítást Arianna asszony.

Mario az anyjára nézett.

–   Te nem jössz, mama? Megígérted!

–      De, megyek. Várj meg ott. Hamarosan utánad megyek, és aztán majd sétálunk egy nagyot.

–   Hol, mama?

–   Ahol te akarod, megegyeztünk.

–      Ahol én akarok – magyarázta Mario a doktornak –, így egyeztünk meg, mert ma van az én születésnapom.

–   Ahol te akarsz, te kis csibész? De hát hogy akarhatsz valamit is, ha még meg sem születtél?

Mario nagyon komolyan válaszolt:

–   De egy óra múlva megszületek, és akkortól azt fogom csinálni, amit én akarok.

Mario és Elena elmentek, s a verandán a szivarfüstben, a kávéscsészék mellett a beszélgetés csakhamar ellanyhult. Azután Arianna asszony visszavonult, hogy átöltözzön.

A Campania úton haladva Mario azt mondta Elenának:

–   Légy szíves, figyelmeztess, hogy mikor lesz egy óra múlva, amikor megszületek. A doktor mondta.

–      De hiszen csak tréfált.

–   Nem, nem, nagyon is igaz. Egyébként, ha nem figyelmeztetsz, akkor is észre fogom venni.

Elhaladtak a Belisario-falak mellett, átmentek a Pinciana-kapun, túljutottak a lovaglópálya földszegélyén, és szótlanul elértek a Siena térre. A tér ilyentájt tökéletesen elhagyatott volt.

A római nap verte a levegő nagy dobját, hogy előcsalogassa az embereket a májusi kirakodóvásárra. A rétek smaragdzöldek voltak, az árnyékos részek pedig sötétkék mély szakadékok.

Elena elmerült az árnyékban, kiválasztott magának egy padot, leporolta, leült.

Mario kedves jószívűséggel azt mondta neki:

– Te pihenj csak itt. Fogd a sapkámat: a nap jót tesz nekem. Én megyek, megszámolom azokat a fenyőfákat.

–   Jó, de ne menj túl messzire.

–   Figyelj csak – tette hozzá Mario –, abból az órából már jó sok eltelhetett. Majd én szólok neked, amikor megszületek.

Mario belevetette magát a nap birodalmába. Aztán elkezdte számolni a fenyőfákat: ment egyiktől a másikig, mindet megérintette, lassan, egyre lassabban haladt. Így egyre lelassulva, az egyik fánál végül is megállt. Nekitámaszkodott, hosszan, mozdulatlanul állt.

Elena nem vette észre.

A fények, az árnyak, a levegő és a fák is mind mozdulatlanná meredtek a kisfiú körül, és a napot is mintha odaszegezték volna az égbolt közepébe.

Amikor talán félóra múlva Arianna egy kicsit kifulladva megérkezett, a tér még mindig szinte tökéletesen kihalt volt. Arianna körülnézett, és rögtön megtalálta Elenát, ahogy szigorú tartással ül a padon, térdén Mario fehér sapkájával. Megszaporázta a lépteit: Elena ahogy észrevette őt, felállt és elébe ment.

–   És Mario?

–   Ott van, asszonyom – felelte a kisasszony, egy fára mutatva a sétányon túl.

Arianna észrevette a fiát, aki a fenyőfának támaszkodva elmerült a fa árnyékában, a levegőben vibráló nagy fényesség közepén.

Úgy tűnt, elmélyedt valamiben. A fejét lehajtotta, de Arianna nem látott semmi olyat a földön, amit úgy kellene néznie. És ahogyan jobban előrehajolt, a kisfiú feje kibukkant egy kicsit az árnyékból, mintha ez a fénytől kábult szemlélődés húzná lejjebb. A nap, ahogy Mario kiugró homlokára tűzött, elmélyítette arcvonásait.

Ariannát nem lepte meg Mario viselkedése; a kisfiú gyakran volt magányos, és gyakran merült el gondolataiban. Arianna szinte futva indult el feléje, keresztül a darabka réten.

Amikor néhány lépésnyire volt tőle – a fiú még nem látta, sőt meg se mozdult –, más ötlete támadt. Mosolyogva pihent egy pillanatig, majd irányt változtatott, és lábujjhegyen (bár a fű maga is elnyelte léptei zaját) körbement úgy, hogy végül a fánál bukkant elő, Mario háta mögött.

Akkor hirtelen átölelte a fejét, és kezével befogta a szemét.

–      Ki vagyok?

Mario nem rázkódott meg rögtön. De rövid tétovázás után hirtelen eltolta, szinte letépte édesanyja kezét a szeméről, és feléje fordult, de mindezt olyan gyorsan és energikusan, hogy Ariannának eszébe sem jutott ellenkezni. És ott álltak, ő lehajolva és közvetlen közelről a fiúra meredve.

–      Mi van veled?

–      Semmi.

–   Nem ismertél meg?

–      Nem tudom.

–   De mit csináltál itt?

–   Semmit.

Arianna megpróbálta felrázni a révületből.

–      Menjünk, most menjünk. Két óra van, már el is múlt. Megvárakoztattalak? De most már teljesen a tiéd vagyok. Megyünk?

–   Igen.

Mario hangja tompán csengett.

–   Mit akarsz, hová menjünk, életem?

–      Menjünk haza.

Anna elcsodálkozott.

–   Haza? Rosszul érzed magad?

–      Nem. Haza akarok menni.

–      De hát csak most jöttünk el.

–      Nem.

–      Istenem, mit mondasz? Mi van veled, csillagom?

Föléhajolva, tenyerébe fogta szorosan a fejét, és azt hitte, menten meghal.

A kisfiú megismételte:

–      Haza akarok menni, most rögtön.

–   Jól van, jól van, édesem, most rögtön hazamegyünk, de miért?

–   Haza akarok menni az anyukámhoz.

Arianna magához rántotta, kezével, karjával, az egész testét fogva tartotta, mintha a gyerek el akarna tőle repülni.

–   Istenem, mit mondtál, édesem?! Hát nem én vagyok a te anyukád?

–   Nem, nem te vagy.

Arianna azt hitte, megörül. Rákiáltott:

–   Mario!

A kisfiú szigorúan figyelmeztette:

–   Ne szólíts Mariónak. Nem tudod, hogy nem Mariónak hívnak?

Arianna térdre vetette magát a füvön, és karja közé szorította a fiát. Remegett, zokogott.

–   Nem érzed jól magad, életem, gyere menjünk, menjünk. Elena, jöjjön, vigyük haza. De mostanáig, mostanáig mit csinált?

–   Semmit, asszonyom: sétált a füvön, számolgatta a fákat, nem tudom. Azután nyilván megállt ott, de nem volt ebben semmi furcsa, hiszen tudja, szokott így csinálni néhanapján: a földre mered, mint akit megbűvöltek... úgy, mint most.

–   Hívja ide azt a fiákert.

–   Mialatt Elena kiszaladt az útra, hogy odaintse a kocsit, a kisfiú újra megnyugodott, és mint aki nincs is jelen, üres tekintettel pásztázta végig a környezetét: gondterhelt homlokát kékes ér szelte ketté.

Csak a kocsiban tért magához, édesanyja és a kisasszony között, amikor a kocsi már mozgásban volt. Néhány percig nem érzékelt semmit, talán észre sem vette, mikor felszállt. Szórakozott nyugalommal nézelődött, de aztán hirtelen bizalmatlansággal megkérdezte:

–   Hová megyünk?

–   Haza, édesem.

Az anyának most nem volt bátorsága Mariónak szólítani őt.

–   Mihozzánk?

Arianna nem mert beszélni. Az egyik kezét a gyermek homlokán tartotta. Annyira elfogta az aggódás, hogy képtelen volt érzékelni, hideg-e az a homlok vagy forró; kérdezgette magától, akarta érezni, de a keze reszketett, és nem tudta továbbítani az észlelést a megzavart agy felé.

A kocsi már meg is tette a rövid távolságot, behajtott az Abruzzi útra, és megállt a villa előtt.

A kisasszony leszállt, és Arianna is fel akart állni, de a kisfiú összerázkódott és felkiáltott:

–   Nem, nem, nem ide, haza akarok menni, mihozzánk, az én anyukámhoz, most rögtön.

Arianna úgy érezte, elájul. Az elképedt Elena nem is próbálta megérteni, Mario ellenségesen nézte a villát, apró ökleit a térdéhez szorította, arca sötét volt és feldúlt. Arianna falfehér volt. Azt hitte, már meg is halt. Minden némaságba és mozdulatlanságba dermedt, örökké tartó pillanatokra. Azután a kisfiú új, fátyolozott és ellenséges hangon ráparancsolt:

–   Add meg neki a címemet.

Valami emberfeletti engedékenység arra késztette az anyát, hogy színtelen hangon megkérdezze:

–   Melyiket?

Erre a kisfiú összeszedte magát, és erőlködés nélkül, nyugodtan kijelentette:

–      Muro Nuovo utca, tizennyolcas szám.

A szeretet ereje még egyszer visszaadta Ariannának a hangját. A kocsisnak, aki hátrafordult és várakozott, elsuttogta:

–      Muro Nuovo utca...

A kocsis valamit motyogott, és nem mozdult. Arianna még egyszer erőt vett magán, és kinyögte: – tizennyolc. A kocsis felvonta a szemöldökét.

Azután Arianna felé fordult, és szóra nyitotta a száját. Ebben a pillanatban feltűnt a kapuban Marian Parigi és a doktor.

Arianna kitárta feléjük a karját, mint megmentői felé: de furcsa félelem fogta el, és maga se tudta, miért, leeresztette a karját és a kisfiú köré fonta, mintha valami veszélytől kellene megóvnia. A két férfi közben odasietett a kocsihoz, és megkérdezte:

–   Mi történt?

Arianna riadtan nézett rájuk. Szégyellt beszélni. Egy pillanatra aggódással terhes csend borult a jelenlevőkre. Végül is Arianna félénken, elvörösödve suttogta:

–   Azt hiszem, Mario rosszul van.

Úgy vélte, nagyon halkan beszélt: Mario mégis meghallotta. És dühösen tiltakozott:

–   Nem, nem, nem, nem vagyok rosszul. Haza akarok menni.

A doktor felfigyelt a gyermek furcsa tekintetére. Megszólította:

–   Mario.

–   Ne hívjanak engem Mariónak. Hívjanak a saját nevemen, tudják, hogy Ramirónak hívnak. És vigyenek haza, mondtam már, a Muro Nuovo utcába.

A doktor, is elképedt. De a tettek embere, Mariano Parigi közbelépett:

–   Gyerünk, le a kocsiról, irány a ház, mindenki. Kezdd te, Anna, szállj le.

És hirtelen fölkapta a gyereket, kiemelte a kocsiból és le akarta tenni a földre.

A fiú az apja karja között valami nem emberi kiáltást hallatott, hátravetette a fejét, rettenetesen elsápadt, kimeresztette a szemét, és elvesztette az eszméletét.

Berakták a liftbe, és felvitték a lakásba. Amikor magához tért, a szeme csillogott, és a teste forró volt a láztól. Nem szólt többet egy szót sem. Arianna el-elfulladó hangon elmesélte a kisfiú furcsa dolgait. Tanácstalanok és értetlenek voltak. Alkonyattájban Mario elaludt, nehéz álomba merült, ami aztán fokról fokra hamarosan normális, tökéletes, mély álomba váltott át. A homloka újból hűvös lett. Néhány órán keresztül mind a hárman ott virrasztottak mellette, szinte nem is beszéltek.

–   A krízisen túljutott – mondta végül a doktor.

–   Örülök neki – mondta Mariano Parigi –, holnap el kell utaznom, és nagyon nyugtalan lettem volna, ha a gyereket betegen kell itt hagynom. Valóban meg voltam ijedve. Fel a fejjel, Anna, ne gyötörd már magad.

Arianna tényleg nem tért még teljesen magához. A fiának fizikai nyugalma nem volt számára elegendő. Azok a megmagyarázhatatlan szavak, amiket a kisfia oly kitartóan mondogatott, savként maródtak beléje. Szeretett volna beszélni róla, de nem tudta, hogyan. Szorongva várta, hogy egyikük – az apa vagy a doktor – szóba hozza. De úgy tűnt, elfelejtették.

Amikor a doktor felállt, hogy elbúcsúzzon, Arianna rászánta magát a beszédre:

–   Azok a dolgok, doktor, azok a dolgok, amiket Mario mondott: haza akarok menni mihozzánk, az én...

–      Butaság – vágott közbe Mariano –, nem látod, hogy már teljesen jól van?

–      Hallucináció volt az egész – magyarázta a doktor –, a bujkáló, majd erősödő láz, némi fantaziálgatás, valamit olvashatott is, ami most előjött... Valamiféle önkívületi állapot. Természetesen már nem is emlékszik rá. És ön se gondoljon rá többé. Holnap reggel eljövök újra és megnézem.

Mario békésen, nyugodtan aludt. Arianna a szomszédos szobában le sem hunyta a szemét.

Ő nem hitte, hogy Mario teljesen kilábalt volna ebből a furcsa rohamból. Nem hitte, hogy önkívületi állapot volt, ahogyan a doktor állította. És nem tudott mélyebben belelátni: egyszerű lelke nem tudott megnyílni a titok előtt. Nem hitt semmit, de gyötrődött az aggodalomtól. Pillanatonként megfordult az ágyában. Percről percre végiggondolta a nap ijesztő jelenetét. Végiggondolta minden apró részletét, attól kezdve, hogy meglátta a mozdulatlan Mariót a fenyőfa alatt, amint elmélyülten a földre bámult, fejét egy kicsit előrehajtva úgy, hogy az árnyék a fejét már nem takarta. Napszúrás. Az a buta Elena, csak így kitette a napra! De mégsem napszúrás. Ahogy megérkeztem, láttam őt ott, a fának támaszkodva. A háta mögé kerültem. Ráijesztettem: talán az ijedtség ártott meg neki, istenem, én, Mariót...

Hirtelen felült, s a sötétbe meresztette a szemét: annyira kimeresztette a szemét, hogy úgy érezte, megnagyobbodott és világít: fájdalmas volt, de rögtön megértette, hogy nem igaz, nem ő volt az oka, nem az ijedtség. Megpróbálta felidézni a doktor megnyugtató szavait. Úgy érezte, tiszta az agya, hűvös a homloka, megijedt, újra kezdte az emlékezést, attól a perctől, amikor a sétányra érkezett. Mario ott, áll a fánál, a feje kibukkan az árnyékból, én lábujjhegyen körbemegyek, és a háta mögé kerülök. Akkor egyszerre csak átöleltem a fejecskéjét, és befogtam a szemét. Azt mondtam neki: „Ki vagyok?” Nem mozdult meg rögtön, csak később rázkódott össze...

A sötétség tele volt apró fénylő pontocskákkal, melyek mint a bolygók keringtek körbe, és Arianna fáradt szeme sarkában hunytak ki.

Odaátról áthallatszott Mario egyenletes lélegzése. Valamivel hajnal előtt Arianna elaludt.

Lomha, fájdalmas álom kezdte behálózni: lassú, zötyögős vonaton utazott; a térdén Mario, még egész kicsi, vele szemben Mariano Parigi; az állandó zötykölődés egy kőfalak között vezető útra terelte a vonatot, szürkeség vont be mindent, s egyre jobban ránehezedett Ariannára és a kisfiúra, akit magához szorítva tartott; de egy erősebb lökéstől elesett, a szíve oldalára, a kisfiú alája került, és ő nyögve és erőlködve sem tudott feltápászkodni róla, és attól való félelmében, hogy megfojtja a fiát, ordítani akart, de nem tudott. Így ébredt fel, de meg nem sikerült megszabadulnia nyomasztó álmától, még át sem tudott fordulni a másik oldalára, amikor a lidérces álom megint magával ragadta.

Ott volt még a férje, mert Ariannának nincs fantáziája: a férje, akinek tekintetéből fensőbbség sugárzik, ő még szégyenkezik és remegés nem tudja levenni tekintetét az ő szeméről, amely egyre nő, immár maga van a szürkeség közepén, és nem tud a kisfiára nézni, akit még mindig a karjában tart; de már nem is tudja, ott van-e még egyáltalán: érzi, milyen nehéz a karja, nem tudja megmozdítani sem, fél, hogy üresen szorítja magához, és nem tudja lefelé fordítani a szemet, az a büszke és megvető tekintet magához láncolja. De hát soha, soha többé nem fogja megtudni, hogy karja közt tartja-e még a kisfiát? Ariannának sikerül megszólalni álmában, suttog valamit, észreveszi, hogy suttog, hogy beszél, de nem ismeri fel a szavakat. Fülel a saját hangjára, hogy megértse, mit mond. És hirtelen megérti és beleborzong: megérti, és egy nyögés hagyja el a szája szegletét, azét a szájét, amely suttog és suttog egyre: „Nem én vagyok az anyukád, nem én vagyok.” Álmában öklét a szájába gyömöszöli, hogy ne tudja kimondani ezt a szörnyűséget; és felébred, legalábbis azt hiszi, éppen megkönnyebbülten felsóhajt, és íme megint dermesztő rémület szállja meg, a szoba mélyén, a sarokban a sötétség egy fenyőfa alakját ölti magára, rosszindulatú, ártó fenyőfáét: a fenyő árnyéka az, ami szól hozzá, és azt mondja: „Miért hívod Mariónak, nem tudod, hogy nem Mariónak hívják?”

Arianna hánykolódik, nyüszít, mint egy szuka a kutyaólban, azt hiszi, ébren van és alszik, és álmodik, azt hiszi, álmodik és ébren van, riadtan felül az ágyban, falfehér arcával az ablakon beszűrődő pirkadat fehér ragyogásába mered. Négy percet aludt. Most már teljesen felébredt, egy pillanatig mozdulatlanul marad, feszülten, előrenyújtott nyakkal, mert úgy tűnt, nem hallja Mario lélegzését.

Felugrott, átrohant a másik szobába, a kiságy fölé hajolt. Mario kipihenten aludt; szájának lehelete békés volt, mint a mozdulatlan tenger hajnali fuvallata.

Néhány órával később Mario mosolyogva ébredt.

–      Jól vagy, életem? – kérdezte az édesanyja, és megpróbált a lelke mélyébe látni. A kisfiú természetesen válaszolt:

–      Nagyon jól.

–   Tegnap nem voltál valami jól – mondta a doktor, és előjött az ablakmélyedésből. Mario csak most vette észre. Feléje fordult, ránézett és nem válaszolt. A doktor meg azt mondta: – Ott fogok várni Marianóval – és kiment a szobából. Arianna megvárta, míg a kisfiú fölkel. Átkísérte a fürdőszobába. Azután segített neki felöltözni.

Miközben Mario a cipőjét húzta, hirtelen félbehagyta, és ránézett az anyjára, akinek összeszorult a szíve. Azt mondta:

–      Olyan éhes vagyok.

Arianna fellélegzett.

És utolsó félelmétől is megszabadult, amikor látta, milyen nyugodtan és jó étvággyal eszik. Átmentek a férfiakhoz a dolgozószobába. Mariano felvidult:

–   Mario, öleld meg a papát: nyolc-tíz napra elmegyek, mit kérsz, mit hozzak neked Zürichből?

Mario ránézett az apjára, elnevette magát, és nem válaszolt.

–   Jól van, majd gondolkozol rajta, és megírod. Jön, doktor? Kísérjen ki az állomásra.

Ölelés, csók, és elmentek. Mario az üvegajtóhoz támaszkodott, és a nap felé bámult. Arianna, miután kikísérte a két férfit, visszajött hozzá.

–   Mario, szóltam a kisasszonynak, hogy mára adjon neked kimenőt, örülsz? Akarod, hogy lecke helyett kimenjünk a Villa Borghese parkba?

A kisfiú feléje fordult, majd egy pillanatra a bejárat felé nézett, azután ismét őrá, és nagyon komolyan és bizalmasan azt mondta neki:

–   Nézd, megvártam, hogy elmenjenek, mert nem értem őket. De most már elviszel haza, mihozzánk?

Hirtelen zavaros köd ereszkedett Arianna szemére. Megragadta a szék karfáját, megszorította, s kővé meredt. Amikor visszanyerte a látását, érezte, hogy még mindig a fia arcára mered, és látta, milyen ellenségessé vált a gyerek arckifejezése.

Meg sem mozdult, egész testét fegyelmezve, nehogy darabokra essen szét, azt mondta:

–    Igen. Várj meg itt.

Sikerült kimennie. Még egy percig mozdulatlanul várt, hogy összeszedhesse minden erejét. Ráparancsolt magára, hogy a legvégsőkig kövesse a sors akaratát. Gyorsan felöltözött, és hívatott egy kocsit. Visszament.

–    Indulhatunk, édesem?

(Nem akarta újra hallani a rendreutasítást, hogy ne hívják őt Mariónak.)

Amikor felszálltak a kocsira, megkérdezte tőle:

–   Muro Nuovo utca?

–      Igen, tizennyolcas szám.

Elismételte a címet a kocsisnak.

De az azt mondta:

–   Nem tudom, merre van.

Belenézett az utcajegyzékbe, nem volt benne.

Arianna egyszerre kezdett reménykedni és csüggedni. Manóra nézett, tele félelemmel. Mario mindent hallott. És mint aki visszaemlékezik, mondani kezdte:

–   A folyón túl van: átmegyünk egy téren, elég nagy tér, a közelben van valami kastélyféle... milyen tér is, várj csak... a Trasteverén...

–   A Trasteverére – utasította Arianna a kocsist.  

Csendben elindultak. Arianna nem mert a fiára nézni. Mario a Via Venetón körbe-körbe nézelődött, mintha sohasem járt volna erre. A lejtős út végén Arianna félénken feléje fordult és belekezdett:

–      Figyelj, figyelj csak... édesem...

A kisfiú félbeszakította:

–   Szólíts nyugodtan Mariónak, ha neked úgy tetszik, csak vigyél el az anyukámhoz.

Arianna nem tudta többé szóra nyitni a száját.

Már majdnem a Triton végénél jártak, amikor Mario megkérdezte:

–      Mit is akartál mondani?

Arianna szeme duzzadt volt és száraz. Megrázta a fejét.

–   Már nem tudom. Menjünk csak.

Áthaladtak a belváros mélyebben fekvő részén, s a kocsi a Montecitorio tér mögötti utcákban haladt tovább. Elhagyták a Pantheont; Arianna, aki olyan fehér volt, mintha papírból vágták volna ki, a kisfiúhoz hajolt, és leheletnyi hangon megkérdezte tőle:

–      És én ki vagyok?

A kisfiú egy pillanatig összevont szemöldökkel nézte őt, majd kisimult a homloka, és igen egyszerűen azt válaszolta: – Nem tudom.

Hosszasan hallgattak; de Arianna számára megszűnt az idő. Amikor a Torre Argentina út végéhez értek, Mario hirtelen vidáman felkiáltott:

–      Megvan! Italia térnek hívják.

Arianna a kocsishoz fordult.

–   Van Italia tér?

–   Igen, a Trasteverén, rögtön a Garibaldi-híd után.

(És Arianna, józanul azt gondolta: „Hét év óta egyetlen napra sem hagytam egyedül Mariót. És csak egyetlenegy éve lakunk Rómában. És én nem is hallottam, hogy létezik Italia tér; biztos vagyok benne, hogy ő sem járt még soha erre; Italia tér van és a Trasteverén. Honnan tudta? Megőrülök.”)

Az Arenula út után, amikor a hídon haladtak keresztül,

Mario már közel sem volt olyan nyugodt, örömteli izgatottság vett rajta erőt.

Egyszer csak felkiáltott:

–   Ott, arra, ott van az Italia tér!

Egy vöröses kastélyfélére mutatott, amely a híd túloldalánál sejlett.

(„Megmondta – gondolta Arianna –, valami kastélyféle. Belehalok.”)

Néhány perc alatt a térre értek; ez idő alatt Ariannát re mént és félelem szorongatta kétfelől. Egy pillanatig remélte, hogy Mario tévedett, hogy a megadott címet lehetetlenség megtalálni, hogy az egész csak a kisfiú furcsa álma volt, ugyanakkor megrémült arra a gondolatra, hogy a csalódás meg is ölheti a fiát. És továbbra is, mint megannyi késszúrás, azok a furcsa dolgok: Mario tud ezeknek a helyeknek a létezéséről, tudja a nevüket, pedig soha nem jártunk erre, nem is ismertük a városnak ezt a részét, senki sem beszélt róla.

És Mario nemcsak a teret, melynek a közelében jártak már, hanem körös-körül mindent otthonos biztonsággal nézett, mint jól ismert, megszokott dolgokat.

És nagyon vidám volt. Felállt a kocsiban, és jobbra mutatott, ahol egy utca nyílt, és azt mondta:

–    Ott.

–    Ott – mondta Arianna.

Amikor a kocsi a sarokra ért, a kocsis lassított, majd továbbment.

–    Fordulj, fordulj! – kiabált Mario, türelmetlenül hadonászva.

Kicsit odébb egy újságosbódé állt. A kocsis elment odáig, és saját ötlettől vezérelve megkérdezte az újságárust:

–      Hol van a Muro Nuovo utca?

–   Sohasem hallottam róla: nem errefelé van, az biztos.

–      De igen, igen – mondta Mario hátranézegetve –, az volt az, egészen biztos, és a tizennyolcas számú házban lakunk.

De a kocsis visszatérve a sarokig, az ostor hegyével rámutatott az utcatáblára. Mario és Arianna elolvasták: Gustavo Modena utca.

Mario szóhoz sem jutott, Arianna kivörösödött arccal nézte. A kocsis reléjük fordult. Az újságárus, ott lent, mosolygott. Mario tágra nyitotta a szemét, mint aki csodát lát, majd megmakacsolta magát:

–   Ezeknek elment a józan eszük. Hiszen ez az!

Arianna szánakozva nézte: most már meg volt győződve róla, hogy a fia megbolondult. A kisfiú még állt. Arianna egyik karjával átölelte a derekát. Megpróbált a szeme közé nézni, és halkan beszélni kezdett hozzá:

–      Mario, nézd csak, tévedtél. Sohasem jártál erre, soha. Nincs is olyan utca, amilyenről te beszélsz. Csak azt hitted. Menjünk haza. Nem itt van a te otthonod. Nem látod, hogy nincs is itt az a ház, amit te keresel? Hallgass rám...

Mario röviden és határozottan félbeszakította:

–      Ez az az utca. Gyerünk, menjünk el a tizennyolcas számig. Ott majd megmutatom neked a mi házunkat.

Szívszaggató volt látni Mariót, amint egyre jobban belelovalja magát képzelgéséhe. Arianna reszketett attól, hogy újabb csalódásoknak tegye ki öt.

–      Menjünk! – ismételte a kisfiú parancsoló hangon.

–      Menjünk – zokogott Arianna.

A kocsi lassan megfordult a sarkon, és megint megállt. Mindannyian megnézték még egyszer a könyörtelen táblát: Gustavo Modena utca.

Mario már megint nyugodt volt, azt mondta:

–   Tévedés, ez a Muro Nuovo utca: az én utcám. Miért nem megyünk a tizennyolcas házhoz?

Arianna még mindig átkarolva tartotta. Az egyik sarki üzletből kinézett egy ember, keze a zsebéhen, és nyugodt kíváncsisággal nézte őket. A kocsis megállt és megszólította:

–      Meg tudná mondani, hogy van-e errefelé egy Muro Nuovo nevezetű utca?

–   Muro Nuovo utca?

Arianna szíve hevesen vert.

–      Muro Nuovo utca – folytatta az ember békésen. – De hiszen ez az: valamikor így hívták, vagy két évvel ezelőtt változtatták meg a nevét.

Arianna erősen magához szorította a kisfiát, most már nem azért, hogy tartsa, hanem hogy ő maga el ne essen. Köd szállt köréje, nem látott semmit: távoli, távoli végtelen zümmögésen keresztül jutott el hozzá a fia hangja:

–   Látod, látod?! Menjünk a tizennyolcas házhoz.

És hallotta, hogy tapsol, de nagyon messziről: észrevette, hogy a teste vibrál a karjai között; észlelte a kerekek gurulását a macskaköveken; csak egy nagy feketeséget látott, és nem hallott többé semmit, azután kinyitotta a szemét, újra látta a fényt maga körül, és amikor a kocsi megállt a tizennyolcas szám előtt, felemelte a fejét.

II.

Amikor leszállt, odaszólt a kocsisnak:

–   Várjon meg.

A házmesterlakás zárva volt, és Arianna ide-oda nézelődött. Mario türelmetlenkedett:

–   Minek a házmester? Ez az a lépcső, a harmadik emelet.

Felmentek. Mario időnként rá-ránézett, mert egyre nehezebben vette a lépcsőfokokat. Amikor már csak két lépcsőforduló volt hátra, Mario figyelmeztette:

–   Nem a forgatható csengőt kell használni, hanem a villanycsengőt, amit a mama tétetett fel: azt mondta, hogy a másik idegesíti, és akkor bent leállították, hogy ne szóljon.

A harmadik emeleten Arianna megpillantotta a két csengőt. Mivel minden mozdulata tétova volt, Mario lábujjhegyre állt és csöngetett.

A csengő hangja Arianna húsába vágott, és felrázta a letargiából, amelybe már majdnem teljesen belesüllyedt. A csengő hangját követő csend megijesztette, azt hitte, megint elmerül, hirtelen hátrébb húzódott egy lépéssel, mintha egy szakadék szélére sodorták volna.

Mario ugrált, lihegett, és megint csengetni akart, de az anyja visszatartotta, és mindketten erősen figyeltek.

Az ajtó mögötti titokzatos mélységekből Arianna távoli léptek közeledését hallotta.

–   Itt van, itt van! – kiabált Mario.

Egyre kivehetőbben hallották a papucscsoszogást. Azután két retesz nyikorgása hallatszott, majd mormogás. Végre kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy öregasszony, a fején kendő, az álla alatt megkötve.

–    Ó! – csodálkozott meglepetten Mario. És az anyjához fordulva odasúgta neki: – Hát ez meg kicsoda?

Az öregasszony teljes szélességében eltakarta az ajtónyílást, és bizalmatlanul méregette mindkettőjüket.

Arianna Mario fejére tette a kezét, és az öregasszonyhoz fordult.

–      Itthon van az asszonya?

–   Nincsen.

Arianna Marióra nézett, aki egyre jobban csodálkozott, a homloka közepén mély ránc futott végig.

–      Nincsen?

–      Tegnap este elutazott.

Arianna hangja könyörgőre váltott.

–      Egy szívességre szeretném megkérni...

Tétován megállt, majd összeszedte a bátorságát, néhány pénzdarabot szedett elő a táskájából. Még tétovázott, de az öregasszony feléje nyújtotta a markát.

–   Tessék... Engedjen be egy percre. Beszélnem kell magával.

Az öregasszony félreállt. Arianna belépett, lerogyott egy ruhásládára. Mario is belépett, és az arca csakúgy ragyogott.

–   Megjöttünk! – kiabált. – Miért nem jössz beljebb? A belső szobák felé vezető ajtóhoz futott. Az ajtó nyitva volt, de a szoba sötét: megállt a sötétség küszöbén.

– Kisfiú, hová mész? – kiabált rá az öregasszony. Az ismeretlen asszony tekintete megzavarta Mariót, és felhúzta az orrát. Tele volt kétségekkel.

–   Várj, Mario, beszélnem kell egy percre ezzel a nénivel. Mario az ajtófélfának támaszkodott, és erőlködve fürkészte a sötétséget.

Arianna egészen közel hajolt az öregasszonyhoz, halkan és gyorsan suttogott:

–   Hallgasson meg, könyörüljön meg rajtam, segítsen nekem. Ez az én kisfiam furcsa dolgot vett a fejébe, azt, hogy az édesanyja itt van. Kérem, hagyja, hogy bemenjen; ez olyan, mint valami őrület, nem értem, miért, honnan az egész; segítsen nekem meggyőzni őt, hogy láthassa..

Az öregasszony gondolkodott egy kicsit, mint aki megrágja a hallottakat. Aztán zsémbelődött:

–      Az asszonyom itt volt tegnap, ez volt az ő napja, mint minden évben. Tegnap este megint elutazott.

–      És visszajön hamarosan?

–      Egy év múlva.

Arianna kezdte elveszíteni az erejét, képtelen volt követni az eseményeket, képtelen volt bármit tenni. Aggódva fordult a háttal álló Mario felé. Az öregasszony követte pillantását. Aztán visszafordult. Közönyösen mondta:

–      Jöjjenek be. Várjon, megyek, kinyitom az ablakot.

Mario félreállt, hogy beengedje. Az öregasszony elment mellette, átment a sötét szobán, elhúzta a függönyt, kinyitotta a magas ablak egyik szárnyát és a spalettát. A szoba megtelt fénnyel.

–   Jaj de jó, jaj de jó! – kiabált és tapsolt Mario.

Egy kis szalon volt, tele puha kelmékkel, párnákkal; nagy tisztaság volt.

Mario az édesanyjához fordult, aki a küszöbön maradt, és vendégszeretően kézen fogta.

–   Gyere, nézz körül. Ott bent vannak a füzeteim. Most, hogy meggyógyultam, visszamegyek az iskolába.

–   Meggyógyultál?

Mario odahúzta egy kis szekrényhez.

–      Ó, bezárták. Akkor gyere ide. Közben nézd csak: ez az én anyukám.

Egy arcképet mutatott Ariannának, amely a komód felett lógott a falon: fiatal nőt ábrázolt a nagy pasztellfestmény: fekete, lesimított haj, keskeny választékkal, kétoldalt a fülre kanyarítva, égszínkék szempár egy sápadt arcban.

Mario az öregasszonyhoz fordult, de igazán nem mert ránézni, s halk hangon megkérdezte:

–      Mikor jön vissza az anyukám?

Az öregasszony habozott egy pillanatig, azután válasz helyett azt mondta:

–   Megyek, ott is kinyitok.

Ők ketten követték, közben Mario Ariannának magyarázott:

–   Ez a mi szobánk.

Beléptek. Volt bent egy nagy ágy és egy kicsit odébb egy kisebb, mindkettőn súlyos ágytakaró.

–   Látod, milyen szépen bevetették az ágyamat, most, hogy meggyógyultam? És itt alszik az anyukám... Ó, nézz ide, ezt ismered?

Arianna felemelte a tekintetét, Mario mozdulatát követve: a nagy ágy mellett egy kis éjjeliszekrényt látott.

Előrenyújtotta a nyakát, nézett, elfehéredett, felkiáltott, s ájultan összeesett.

Az öregasszony épp idejében ért oda, hogy elkapja. Arianna, még így elernyedve is szorosan tartotta Mario kezét, aki nagyon megrémült. Az öregasszonynak sikerült az ágyra fektetnie Ariannát.

–   Egy pillanat, istenem, istenem! – mondta és kifutott. Szinte azon nyomban visszatért egy pohár vízzel, és Arianna arcába fröcskölt belőle.

Arianna lassacskán kinyitotta a szemét, és egy kicsit lazított a keze szorításán. Az öregasszonynak és Mariónak sikerült jobban elhelyezniük az ágyon. Azután felemelte a fejét, körülnézett, mintha a felhőkben találta volna magát. A vér visszatért az arcába; hirtelen kinyújtotta a karját, és újból megragadta Mario kezét.

Teljesen magához tért, csak az agya maradt még néhány pillanatig kábult. Majd az is kezdett kitisztulni. Lassan visszaemlékezett az előző napi jelenetre, az éjszakára, azután lépésről lépésre gyors egymásutánban az egész délelőttre, a furcsa utazásra, a belépés ebbe a szobába, és

Ezen a ponton lehunyta a szemét és összeszorította, hogy erőt gyűjtsön és újból lásson.

Nagyon erősen remélte, hogy tévedett, hogy álmodott, hogy hallucinált.

Erős akart lenni, hogy lásson, hogy szembenézzen az igazsággal.

Amikor úgy érezte, hogy már biztos saját magában, először felült az ágy szélére, és rendbe szedte magát. Azután lassan megfordult, hogy lássa.

Ezúttal nem kiáltott fel. De ott maradt lefelé meredve. Az éjjeliszekrényen, ezüstkeretben, ott állt Mario képmása. Mario látta, hogy az ő képét nézi, és nagyon örült neki.

–   Matrózruhám volt, de ez a sportos jobban áll.

Elégedetten nézegette magát, és azt mondta:

–   Talán a betegség alatt nőttem egy kicsit.

Várt egy kicsit, majd csodálkozva kézen fogta Ariannát.

–      Miért nem beszélsz?

Arianna megrázkódott. Eltépte tekintetét a képtől és a kisfiúra vetette.

Még egyszer erősen meg kellett parancsolnia magának, hogy kitartson. A sötétben járt, kényszerítette magát, hogy járjon, mindent végigjárjon, mindenáron. És ezt mondta neki:

–   Mutass nekem még valamit.

–   Jó – kiabált boldogan Mario –, gyere, nézzük meg, hogy a lovacskám jól van-e. Ha jól van, kivisszük a teraszra.

Arianna a háta mögül valami lélegzésfélét vagy inkább hörgést hallott. Megfordult és meglátta az öregasszonyt, aki az ajtónak támaszkodott, és rémülten nézte a kisfiút. Arianna nem tudott szólni, mert Mario már vonszolta is magával, de intett neki, hogy hallgasson és várjon, és követte a kisfiút.

A gyerek egy nagy függöny felé húzta, ami a szoba egyik sarkában egy alkóvfélét takart. Elhúzta a függönyt.

–      De csodás! Itt van mind!

Két széles szekrény volt bent, tele mindenféle játékokkal: trombiták, mozdonyok, vitorlás bárkák, nagy és kicsi dobozok, egy színes kockákból készült és félbehagyott építmény, pisztolyok, bohócok, ólomkatonák regimentjei. Minden csillogó, élő, játékra kész. A szekrények előtt babakocsi, két nagyon nagy baba és a híres hintaló, kemény orrú, szürkés almásderes, két hegyes kis füle a levegőbe döfött.

–      Aztán majd mindent megnézünk egyenként – folytatta Mario –, de előbb segítsd kihúzni innen a lovacskát.

Alig érintették meg, egyetértése jeleként a lovacska himbálódzni kezdett: Mario megragadta az orránál fogva, és meg sem várva Arianna segítségét, kirángatta. Átvonszolta a szobán, rá sem hederített az öregasszonyra, aki egész testében remegve épp vissza tudott húzódni, hogy szabad utat engedjen neki; keresztülment a szalonon, és megállt a magas ajtószárny előtt.

Arianna segített kinyitni a teraszra nyíló ajtó másik szárnyát. Kiléptek a napra. Látta a többi terasz összevisszaságát, fehér falfoltokat, balkonrácsokat, egy darab eget, piros tetőcsúcsokat.

Alighogy odaérkezett Mario a hintalóval, egy gondolat állította meg:

–   A macska hol lehet?

Körülnézett. A terasz, az ablakok, a balkonok mind kihaltak ebben a déli órában.

Mario rögtön meg is nyugodott.

–      Mindig megszökik, de aztán visszajön.

Arianna azt mondta neki:

–      Hívjad csak, és játssz egy kicsit a lovacskáddal: nekem beszélnem kell néhány szót ezzel a nénivel. Megvársz itt, igaz?

–      Igen, igen, megvárlak.

Míg Mario belemerült a lovaglásba, Arianna megkereste az öregasszonyt, aki még mindig remegett.

–   Mi van magával?

–      Nem tudom, nem tudom, magyarázza meg ön, asszonyom.

–   Mit akar, mit magyarázzak meg? Még magánál is kevesebbet tudok. Sürgősen látnom kell az asszonyát. Hol van?

–      A tengernél. Egész évben a tengernél van.

–      Messze?

–   Nem. Terracina mellett. Itt van a címe.

Odavonszolta magát a fiókos szekrényhez, a tükör sarkából előhúzott egy darabka vékony kartonlapot, amire ez volt írva:

Luciana Veracina

San Felice Circeo

–      Mindig ott van?

–      Igen, hét év óta. Az összes szomszéd tudja, megkérdezheti tőlük is. Itt élt a kisfiával. A kisfiú meghalt, ő meg elköltözött egy szállodába. Meg akarta tartani a lakást olyannak, amilyen akkor volt, érintetlenül.  Én itt lakom. Azóta vagyok itt: mindent rendben kell tartanom, de soha sincs itt senki. Az asszonyom csak egyszer jön egy évben, a fia halálának a napján: pontosan tegnap volt hét éve. Olyankor bezárkózik ide a szobába. Sohasem fogja kiheverni. Este újból elutazik, és egy évig nem jön vissza megint.

Arianna egyik kezével a komód márványlapjára támaszkodott: a másikban Luciana címét gyűrögette. A fejében zümmögés támadt, megvárta, míg elmúlik. Üres volt. Mindez meghaladta a felfogóképességét, sokkal erősebb volt nála.

Hallgatott. Mindketten a másiktól várták, hogy megvilágítsa a helyzetet:

Végül az öregasszony beszélt:

–   Itt hagyta a címét, hogy írhassak neki, ha szükség van rá. Ha kell, a házmesterrel íratok neki vagy valaki mással, mert én nem tudok írni. Akarja, hogy rögtön írassak neki?

Arianna úgy meredt rá, mint akit megigéztek. Végre eljutott a kérdés az agyáig, onnan a szívébe futott, és ott bent valami, valami teljesen tudatalatti rémült kiáltásra késztette:

–   Ne!

Az öregasszonyt megijesztette ez a hevesség és Arianna kísérteties arca, buzgón igyekezett megnyugtatni őt.

–   Ha nem, nem, legyen nyugodt.

De Arianna már össze is szedte magát. Halk hangon mondta:

–   Talán nincs rá szükség. A fiam bizonyára napszúrást kapott. Nem is tudom pontosan, mi történhetett. Nem tudok visszaemlékezni rá. Ne beszéljen róla.

–   Jól van.

Megragadta az öregasszony kezét, végtelen könyörgő arckifejezéssel.

–   Semmit. Ne mondjon senkinek semmit. Majd én meglátom ...

A tekintete alázatos volt, a szavai kérlelőek, de a keze, anélkül hogy észrevette volna, mint harapófogó szorította az öregasszony kezét.

Az kiszabadította magát, és ismételgette:

–   Legyen nyugodt, ha nem, hát nem.

Megint csönd állt be, majd Arianna hirtelen felegyenesedett, és futott ki a teraszra. Az öregasszony követte, és megállt a küszöbön.

–   Jól játszottál? Gyere, menjünk most... menjünk ebédelni: gyere velem.

Mario téglákat rakosgatott egymásra a terasz egyik sarkában. Hirtelen megfordult, a tekintete csupa szorongás volt.

–      Nem várjuk meg az anyukámat?

Arianna átölelte, a karjába emelte, és azt mondta neki:

–      Nem lehet, a te... nem, édesem, messze van, nem jöhet, jó ideig nem fog visszatérni: gyere velem, gyere.

Bevitte a szobába, de a kisfiú hangosan felkiáltott, és hevesen meglökte, hogy majdnem elesett: kénytelen volt letenni, a gyerek kiszabadította magát az öleléséből, hátrébb ugrott, és gyűlölködő arccal kiabált:

–      Nem, nem, nem, az anyukámat akarom. Menj csak el, én megvárom itt; nem igaz, hogy sokáig nem jön vissza. Mondd meg te ennek az asszonynak, hogy rögtön jön az anyukám, és meg kell várnom őt.

Az öregasszony Ariannára nézett és hallgatott. Arianna közelebb akart menni hozzá. A kisfiú abbahagyta az ordítást, de hátrált egészen a falig, és ott a földre vetette magát nyüszítve, mint egy kiskutya, akit erősen megdobtak kővel.

Arianna odafutott hozzá, az öregasszony is odasietett.

Kimerült volt, hagyta, hogy felemeljék, de zavaros szemmel nézte Ariannát. Arianna nem tudta elviselni, hogy ilyen állapotban lássa, s a mélységes részvét sietve azt mondatta vele:

–   Jól van, édesem, írunk rögtön a te... anyukádnak, hogy jöjjön, hogy te várod: még ma ír neki, igaz, asszonyom?

–      Igen – felelte az öregasszony –, azonnal.

–      Sőt táviratot küldjön inkább, sürgőset.

–      Sürgőset.

–      Hogy jöjjön rögtön, rögtön: Rendben van?

Mario fürkészve figyelte őket. Érezte, hogy őszinték: a nézése kitisztult. Csak annyit mondott:

–      Jó.

–      Mit gondol, eljön holnap? holnap reggel talán?

–   Ha akar – felelte az öregasszony –, akár még ma este is jöhet. Úgy tudom, hogy a vonata fél hétkor indul onnan. Általában kilenc felé szokott hazaérkezni. legkésőbb fél tízkor.

Arianna, elmenőben, azt mondta az asszonynak:

–      Akkor tehát megmondja neki, hogy holnap reggel jövünk...

Mario kiáltása félbeszakította:

–   Nem.

–   Mi van veled! Istenem, hát...

–   Nem, nem, nem! Miért holnap reggel, ha már ma este megjön? Rossz vagy, rossz.

Arianna újra megrémült, lemondott a halogatásba vetett minden reményéről. Elszántan, sietve mondta:

–   Jól van, igazad van. Ma este, itt leszünk ma este; táviratozzon most rögtön. Te, édesem, mára hazajöhetsz... visszajöhetsz... jobb lesz, ha eljössz... énhozzám: és ma este visszajövünk ide, amikorra megérkezik az... anyukád.

Mario töprengett egy kicsit, majd elfogadta, és egyszerűen megismételte:

–   Jó.

Mielőtt elmentek volna, Arianna megkérdezte az öregasszonyt:

–      Hogy hívják?

–   Angelicának.

Mario, hogy mutassa Ariannának, megbízik benne, kézen fogta. Majd hirtelen azt mondta:

–   Várj csak, nézz csak bele abba a dobozba, ott fönt. Mindig tele van csokoládéval.

Ő nem ért fel odáig. Arianna levette a dobozt, és megmutatta neki, de üres volt.

–   Sajnálom – mondta Mario –, akartam neked adni egyet. De most, ha megyünk, vehetünk Giacomónál.

–      Ki az a Giacomo? – kérdezte Arianna, miközben kiléptek az ajtón, és lefelé mentek a lépcsőn.

–   A fűszeres, itt a közelben. Augusto apja. De szeretném látni Augustót és megmondani neki, hogy jöjjön majd fel!

–      Augusto?

–      Egy kisfiú, velem egyidős, hétéves, tehát nem is olyan kicsi, nem gondolod?

–      De igen, de igen.

–      Mindig feljön hozzám a teraszra játszani. Most egy ideje nem jött, amióta megbetegedtem. De szólok neki, hogy megint jöhet.

Kiértek az utcára. Arianna fel akart szállni a kocsiba, amely még ott várt rájuk, de Mario visszatartotta:

–      Várj, ott a fűszerbolt.

A közeli kis utcára mutatott, melyben néhány lépésnyire egy bolt állt. Arianna már teljesen belefáradt, hagyta magát vezetni, mint egy birka. Annyi ereje volt csak, hogy intsen a kocsisnak, kövesse őket.

Beléptek a boltba. Az üzletre egy tizennégy-tizenöt éves forma legényke vigyázott, felelősségtől ragyogó arckifejezéssel.

Mario megkérdezte tőle:

–   Augusto itt van?

A fiú szórakozottan nézett rá. Aztán kinyitotta a száját, és lassan kibökte:

–   Én vagyok Augusto.

Mario elnevette magát.

–      Nem, nem, egy másik.

–      Milyen másik?

–      Augusto egy kisebb fiú, akkora, mint én. Giacomo fia.

–      Ah... Giacomo fia én vagyok.

Mario az anyjához fordult olyan arccal, mint aki azt mondja: „Ez itt egy mukkot sem ért.” Arianna a kínok kínját állta ki: csak arra vágyott, hogy egyedül lehessen otthon Marióval, és meggyötört agyában kibogozhassa ezeknek a furcsa eseményeknek összecsomózott fonalát. Megszólalt:

–      Adj a csokoládéból.

Augusto kinyitotta a száját, majd elkezdte keresgélni a csokoládésdobozt; lassan lemérte. Arianna a pultra tett egy papírpénzt, de Augustónak nyilván nem volt még engedélyezve, hogy ilyen jellegű feladatot is ellásson, mert az üzlet hátsó helyisége felé fordult és bekiáltott:

–    Apa!

Hátul elmozdítottak egy függönyt, előtűnt mögüle egy alacsony, szürke szakállú emberke, szemüveggel a kezében.

–   Ó, Giacomo úr! – kiáltott fel Mario.

Giacomo úr résnyire szűkítette a szemét, akkurátusan feltette a szemüvegét, és néhány lépést tett előre.

Hirtelen megállt, mintha megbotlott volna, égnek emelte a kezét, és kiáltozni kezdett:

–      Mi... mi... mi...

A torkán akadt a lélegzete: nem tudott beszélni, sem előrébb jönni; csak erőlködött, mint akit megbabonáztak.

–      Beteg voltam, tudtad, Giacomo úr? Hol van Augusto? A szürke emberke nem felelt, de felemelt karjai elkezdtek rettenetesen reszketni, akadozva jöttek ki szájából a szavak:

–      A Lu... a Luciana... asszony... fi... A rémülete megijesztette Mariót, de Ariannát még jobban megijesztette, karon ragadta a kisfiút, és odaszólt neki:

–      Gyere, gyere.

Mario békésen hagyta, hogy kivezesse és feltegye a kocsiba, ami időközben utolérte őket. Arianna dadogva adta meg az Abruzzi úti címet, Mario döbbent volt, megbántott, lesújtott. Homályos probléma állt előtte. Azután belefáradt az erőlködésbe, és elgondolkodó arckifejezéssel Arianna felé fordult.

–   Giacomo biztosan megbolondult. De vajon hol lehet Augusto? Semmit sem értek.

Arianna átölelve tartotta. Mario szíve mélyén maradt egy kis nyugtalanság, jó volt odabújni ahhoz a teremtéshez, aki oltalmazta. Egy ideig csendben haladtak. Arianna érezte, hogy két kövér könnycsepp szánt végig az arcán, de nem mozdult, hogy letörölje. Az agya lázasan égett. A lelke darabokra hullott.

Egy idő múlva vette csak észre, hogy Mario hozzá beszél. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy oda tudjon figyelni, hogy megértse, mit mond. Azt kérdezte:

–   Nem is mondtad, tetszett-e a lakásunk.

Mintha saját maga árnyéka lenne, dadogva felelt:

–   Igen, tetszett.

–   Láttad az anyukám képét? Láttad, milyen szép? De életben még szebb. Ma este meglátod.

–   Ma este...

És hozzáhajolt, a szemébe nézett, mint ahogy az éjszakába tekintenek, és azt susogta:

–   És az apukád?

–   Az apukámra nem emlékszem. Biztosan meghalt, még amikor egészen kicsi voltam.

Megint eltelt egy kis idő.

A kocsi lefelé haladt a Triton úton. Mario egészen kába volt, Arianna karjára támaszkodott. Arianna úgy, érezte, elmerül a végtelen fáradtságban. Arra gondolt: amint hazaérnek, ledobja magát az ágyra, és a fiát átölelve együtt elalszanak (szerencse, hogy a férje elutazott); azután együtt ébrednek, úgy estefelé: együtt ébrednek, egymás karjában és semmire sem fognak emlékezni ebből az abszurd napból.

Közben az öreg Angelica, miután rendbe rakta a lakást, és becsukta az ablakokat, azon tűnődött, kivel is írassa meg a táviratot, amit elküld az asszonyának, Luciana Veracinának San Felice Circeóba.

III.

Luciana Veracina nem az igazi neve volt. A nevet, amely kevésbé volt dallamos és más nyelven szólt, feledésbe akarta borítani 21 éves korában, amikor azt hitte, újra kezdheti az életét, és teljesen elszakadhat boldogtalan, félbemaradt ifjúságától.

1864-ben született; egy osztrák úr, Federico Stirner utazásai során Nápolyban megismerkedett egy asszonnyal, aki megajándékozta őt ezzel a kislánnyal. S miután sokkal inkább volt apának való, mint szeretőnek, otthagyta az asszonyt, és magával vitte Ausztriába a kislányt, akit Lucia névre kereszteltek.

Lucia Stirner Bécsben nőtt fel, meglehetősen gazdag környezetben. Gyermekkorában nem őrködtek felette. Az ifjúsága szinte állandó egyedüllétben telt el, napok, hetek, hónapok végtelen magányosságában, a herrengassei Stirner lakás nagy szobáiban: az időt olvasássál töltötte – válogatás nélkül mindenfélét elolvasott – vagy hegedüléssel, amit a híres Hellmesberger professzornál tanult. Egy-egy este az apja magával vitte az Operába, a látványosabb zenés játékokhoz, balettekhez. ily módon szabadon kifejlődhetett regényes hajlama, dús fantáziája.

Tizennyolc éves volt, amikor az apja meghalt, s tekintélyes vagyont hagyott maga után. Luciának hamarosan lett egy szeretője, akit majd három évig gyötört, kiélte rajta nyugtalan képzeletét, őrült féltékenységét, vágyát a drámák után. Vele és rajta akart bosszút állni, amiért oly hosszú ideig meg volt fosztva minden emberi kapcsolattól. Neveltetése és természete vagy alázatos rabságra, vagy esztelen uralkodásra készítette fel. És mivel Giorgio fiatal volt és szelíd, a lány uralkodott felette. Szerelmük őrjöngő veszekedések és kibékülések végtelen sorából állt, melyekből a lány erőt merített, s amelyekbe a fiú napról napra jobban belefáradt. Időnként váratlan és értelmetlen utazásokba menekültek: a lány magával vonszolta a fiút, s közben viharos iramban kiábrándította szerelemből és életből, de aztán megfelelően időzített hirtelen elkeseredésekkel és könnyzivatarokkal meg tudta akadályozni a szabadulását. 1885 nyarán elmentek Olaszországba: Róma csodálatba ejtette Luciát. Giorgio elérkezett tűrőképességének végső határához.

Egy napon végigutaztak a Paludi Pontine vidékén, egészen Terracináig, és másnap reggel elmentek ahhoz a tengerbe nyúló hegyfokhoz, amelyről a régi korok hajósai azt hitték, hogy sziget, és Kirke vendégszerető hajléka és rózsalugasa áll rajta.

Felmásztak egy tenger fölé meredő sziklacsúcsra, San Felice Circeo falvacska lábainál; Lucia szorosan a szeretőjéhez simult, és hosszasan nézte a tengert. Később azt mondta:

–   Ha elhagysz, feljövök erre a sziklára, és a tengerbe vetem magam.

Még aznap visszamentek Rómába; az estét két órán át a szokásos hangos veszekedéssel töltötték, majd néhány könnycsepp, és aludni tértek.

Másnap reggel, amikor a nap már magasan járt, Lucia arra ébredt, hogy egyedül van. Giorgio helyén, a vánkoson egy levelet talált. Búcsúlevél volt. Végleges. Giorgio megszökött. Semmit sem vitt magával a saját holmijából, hogy gyorsabban menekülhessen. A levél záradéka rejtélyes volt; azt írta: „ami még hátra van, arra ne legyen gondod, majd én elintézem”.

Lucia nem próbálta megfejteni, és egy pillanatig sem tétovázott, hogy mitévő legyen. Emlékezett az előző napi beszélgetésükre: nem maradt más hátra, mint hogy beváltsa az ígéretét. Úgy ment el a szállodából, mintha csak sétálni menne, és futott, hogy elérje a Terracinába induló vonatot. Onnan kocsin ment San Felice Circeóig.

Amikor megérkezett, a falut teljesen felbolydulva találta. Egy ismeretlen érkezett a faluba aznap reggel, és a sziklákról a tengerbe vetette magát, már csak a hulláját húzták ki. Lucia hanyatt-homlok futott le a partra, és a holttestben felismerte Giorgiót.

A csapás olyan erős volt, hogy néhány héttel később, amikor meggyőződött róla, hogy terhes, meg sem rettent. Még két hónapot töltött mély letargiában. Azután talált magának egy lakást Rómában – a Muro Nuovo utca tizennyolcban –, és várni kezdett.

A várakozás ideje alatt lassacskán elkezdett terveket szőni jövendő életéről. Elővette a hegedűjét, amit a szerelem három éve alatt szinte egészen elhanyagolt, és azt tervezte, hogy híres hegedűművész lesz belőle. Rögtön választott is magának egy művésznevet, Luciana Veracinát, Veracininek tisztelegve ezzel, akinek mennyei szépségű szonátáit annak idején Hellmesbergerrel tanulta: már csak azért is felvette ezt a nevet, mert úgy hitte, eltörli vele előző életét.

Nem annyira tanult, mint inkább rengeteg időt fecsérelt hosszú, légből kapott fantaziálgatásokra jövendő művészéletéről. Időnként elképzelte diadalát valamelyik nagy berlini vagy párizsi színházban; gyakran viszont a névtelen, önfeláldozó élet képe lebegett előtte, egy cigányzenekar hegedűsének látta magát egy kávéházban a budai dombokon, vagy elképzelte, amint egy óceánjáró fedélzetén hegedül, a végtelen tengeren, az utasok és a hajó személyzete mind lenyűgözve, feszülten csüng a húrok hangjain, míg fölöttük sirályok raja köröz.

A születendő gyermek nem sok helyet foglalt el képzelgéseiben.

A szerelemre sem gondolt többet. Mint a szenvedélyes nőkben általában, kevés volt benne az érzékiség, és nem is lett több szeretője: rövidke múltja bőségesen elég volt ahhoz, hogy teljesen kielégítse regényes lelke szükségletét.

Csak akkor öntötte el váratlan, viharos szeretet az iránt az apró teremtmény iránt, akinek világra jöttét olyan közönyösen várta, amikor 1886 tavaszán, Rómában, megszületett a fia.

A nappalokat és éjszakákat azzal töltötte, hogy nézte; vetkőztette és újra felöltöztette; napjában harmincszor megmosdatta. Rárakosgatta minden párnára, szőnyegre, fotelba, hogy megismerhesse mindenféle fényben, mindenféle háttérben. Néhányszor éjnek évadján aggódva felriadt, hogy nem emlékszik pontosan a szeme színe árnyalatára. Buzgón szoptatta, s Ramiro névre kereszteltette.

Ramiro hamarosan formálni kezdte az első hangokat: a kiságyban fekve gőgicsélt, gügyögött, csicsergett, körülötte édes, vidám hangocskák röpködtek, melyekből világos szótagok szakadtak ki, a levegő szárnyán elérték az ablakot, s mint vidám kis lepkék rajzottak ki rajta. Luciana állandó eksztázisban élt, órákat töltött a gyerek mellett, tollal a kezében hallgatta, és megpróbálta egy füzetbe lekottázni ezeket a hangokat.

Időnként, amikor a kisfiú sírni kezdett, Luciana kezébe vette a hegedűjét, leült Ramiróval szemben, és játszani kezdett. Összevissza játszott, áriatöredékeket, amelyek öt év feledéséből bukkantak elő, váratlan melódiák, futamok részleteit. Akkor a kisfiú még jobban rázendített, és ő élesebb hangokat csalva elő a hangszerből, megpróbált versenyre kelni a bömböléssel, erre a kisfiú még erősebben visított, ő még élesebb hangokat adott ki a hegedűvel, annyira, hogy mindenütt behasogatták a szoba levegőjét: Luciana meg volt győződve róla, hogy játszanak, és hogy ez a játék rendkívüli módon szórakoztatja a kisfiát is.

Luciana Veracina nem hagyta abba a jövőről való álmodozást, egyre kérészéletűbb, elkalandozóbb, megfoghatatlanabb álmokat szőtt, megteremtette és szétrombolta őket, mint aki valamilyen kártyajátékot űz, de egy percig se akar hinni bennük. Egyszer nekilátott, hogy könyveket és emlékeket kutasson fel Francesco Maria Veracinival kapcsolatban. Elfelejtette, hogy ő maga volt az, aki ezt a nevet választotta: sóvárgott, hogy a firenzei muzsikus leszármazottai közé sorolhassa magát, hogy felfedezzen valami váratlan kapcsolatot közöttük és a saját születése között, azután hirtelen eszébe jutott, mintha egy neveletlen fráter kíméletlenül az arcába vágta volna, hogy Lucia Stirner egy ismeretlen nápolyi asszony méhében fogant egy osztrák turista jóvoltából. Másnap mégis újra kezdte. Egyszer végül is megdühödött ettől a brutális emléktől, hirtelen elszaggatta a hegedű húrjait; a hangszert a kis szalon falára szögezte, Hellmesberger régi, megfakult képe mellé, gondosan elrendezte a négy elszaggatott húr lecsüngő végét, mintha egy temetői fűzfa lehajló ágai lennének. Ramiro nemrégiben töltötte be az első évét. Pontosan ezen a napon sikerült megtennie az első lépést segítség nélkül.

Egyre gyorsabban ment, imbolygott, és bolondul nevetett, ahogy édesanyja karjai közé esett. Luciana, ki tudja, milyen bonyolult és gyerekes szimbólumot látott ebben az egybeesésben, és a karjába kapva a fiát magasba emelte őt, a keresztre feszített hegedű felé.

Ramiro első évei így teltek el, magányosan és visszavonultan. Hatéves koráig nem ismert mást, csak az édesanyját. Legnagyobb szórakozása az volt, amikor elkísérte anyját a varrónőhöz, kalaposnőhöz, és látta, ahogy válogat a ruhák és kalapok között, és próbálgatja őket. Luciana sohasem csináltatott magának új ruhát úgy, hogy ne csináltatott volna egyet Ramirónak is: vigyázott, hogy a két anyag színe összeillő legyen. Ramiro szelíd volt és értelmes.

A homloka széles volt: kissé túl domború és mindig felhős. Luciana tanítót fogadott melléje, aki házhoz járt. Rengeteg hasznavehetetlen könyvet szerzett be a gyerekneveléshez. A kisfiú hatéves volt, amikor Luciana, talán az egyik ilyen jellegű olvasmány hatására, arra a meggyőződésre jutott, hogy káros lenne a kisfiúra, ha továbbra is elszigetelné a kortársaitól. Megismertette a szomszédokkal, leküldte az utcára, hogy játsszon a szegényebb gyerekekkel, és hosszú órákon át vigyázta a résnyire hagyott redőny mögül. Hétéves kora felé Ramiro mellhártyagyulladást kapott. Luciana tíz napig ápolta. A tizenegyedik napon, ami május hetedikére esett, déli két órakor, Ramiro meghalt.

Luciana egy könnycseppet sem ejtett.

Amikor a temetés után hazament, huszonnégy órára bezárkózott a lakásába. A szomszédok már nyugtalankodtak, valaki már fel is ment az emeletre, ahol Luciana lakott, de még haboztak, hogy bekopogjanak-e, amikor Luciana kilépett, némán, lefátyolozva. Nem merték megszólítani. Néhány óra múlva kocsin visszatért egy szolgálóval, rábízta a lakást, meghagyta, hogy ott is lakjon, és ne engedjen be senkit, amíg ő vissza nem jön. Felrakatta előzőleg becsomagolt utazóládáját és bőröndjét, és elutazott. Az öreg szolgálót Angelicának hívták. Néhány nap múlva Angelica kapott tőle egy rövid levelet, amelyben utasításokkal látta el, és közölte a címét:

Luciana Veracina

San Felice Circeo

azután minden hónapban pontosan megérkezett Angelica járandósága. Luciana egy év múlva tért vissza, május hatodikán este, Ramiro halála első évfordulójának előestéjén; az egész másnapot bezárkózva töltötte abban a szobában, ahol Ramiro meghalt, este újból elutazott, tíz szót ha szólt Angelicához. A következő évben, ugyanazon a napon visszatért és hasonlóképp, huszonnégy óra múlva elutazott. Hét éven keresztül.

Ezt a hét évet a legteljesebb magányban töltötte. Kivett két szobát egy kis szállodában, Kirke hegyfokának lábánál, a San Felice Circeo faluhoz vezető meredek tengerpart végénél. Az egyik ablakából a vakítóan fehér Terracinára látott, amelyet a tompa és bárgyú Pisco Montano vigyázott, és felülről Jupiter templomának tizenkét boltíve uralt, mögötte pedig fehér és vörös kövek nehézkes tömege magasodott. A másik ablakból az egész Tirrén-tengert átölelhette egyetlen pillantásával, a távolban a Pontine-szigetek látszódtak és még messzebb, homályos pontok: Procida szigete és Ischia; évente két-három alkalommal, a legfényesebb reggeleken füstcsíkot lehetett felfedezni mögöttük, amely lassan kúszott az ég felé, és beleolvadt a kékségbe. Egész nyáron át, az égen és a tengeren mozdulatlan kékség részegítő mámora öntött el mindent; a nap bódító hősége alászállt, és súlyosan nehezedett a földre, s mindent mozdulatlanná tett: a tenger síkját, a fa leveleit, a sziklazátonyok csúcsait és éleit, a. víz szegélyét a homokfövenyen és a parton fedetlen fejjel ülő Luciana alakját. Télen az ablak mögül nézte, ahogy ez a felhő és vízvilág megbolydul: a szirtek csúcsai fütyültek, sisteregtek a szélben, amint a messziről érkező robajló vizek hatalmas hullámai dühödten nekicsapódtak a sziklák oldalának; éjszaka

Luciana hallotta, ahogy álmát a világ határairól érkező, egyhangú, folytonos muzsika fogja körül.

Mindennap, télen és nyáron elment, és a sziklát szemlélte, amely mozdulatlanul állt a napsütésben és viharban, a sziklát, ahonnan a szeretője levetette magát, miután elhagyta őt – levetette magát őhelyette.

A szikla a vízből nőtt ki, egy kicsit odább attól a toronytól, amit Alturának neveznek. A torony áll még, a sziklát szétrombolták, de erről még szó lesz. Magas volt, hosszan kinyúló, a teteje pedig lapos, fekete. Mintha a torony messzi árnyéka lett volna. Apálykor két-három kő megfelelő hídul szolgált, hogy át lehessen menni a parttól a szikla széléig; könnyen fel lehetett rá mászni, mert a természet a part felé néző oldalt lépcsőfokokkal csipkézte ki. Luciana csak egyetlenegyszer mászott fel rá, Giorgióval, az eskü napján. Most szinte mindennap, amikor odaért a toronyhoz, megnézte a sziklafalat, talán hogy bizonyos legyen benne: mindig kész a fogadására.

Néhányszor kocsin elment Terracinába, két-három alkalommal vonaton eljutott egész Nápolyig, de nem volt képes felfogni, hogy ott született. Gyakran kivitette magát a tengerre evezős bárkán, különösen tavasszal, a leghidegebb kora reggeli órákban.

Így töltötte az órákat és az éveket Luciana, gondolatban mindennap végigpergette egész életét: gyermekkora magányosságát a herrengassei termekben; lángoló szerelmének három évét, amely olyan őrjöngő volt, mint a Tirrén-tenger, anyaságának hét évét, egészen addig az abszurd napig, Ramiro haláláig. De itt meg kell állni. Az a pillanat, amikor a fia a kiságyban mozdulatlanná merevedett, és amikor ő beleteszi az apró koporsóba, és lezárják, és azután elviszi eltemetni, és a kezével maga hányja rá a földet – ezek nem történtek meg, csak ostoba jelenetek, amik sohasem estek meg; ha megestek volna, Luciana már halott lenne. Luciana tehát nem hisz bennük, éppen ezért nem is érti, miért gondol rájuk, miért látja maga előtt állandóan ezeket a képeket. Ezért tölt el Luciana egy évet, öt évet, hét évet úgy, ahogyan az éjszakát tölti el az ember, amikor nem alhat, mert újra kell kezdenie még egyszer – századszor, ezredszer, milliomodszor egész életének áttekintését, szemtől szembe az égszínkék tengerrel, szemtől szembe a fehér tengerrel, szemtől szembe az ólomszínű tengerrel, szemtől szembe a mozdulatlan tengerrel, szemtől szembe a vad, kérlelhetetlen tengerrel; áttekinteni a legeslegrégibb emlékektől, amikor még ő is olyan kicsi volt, mint Ramiro, kiskorában, egészen addig a nehéz pillanatig amit nem ért; mindig, újra és újra, amíg el nem jön a nap, amikor megérti.

Ezért lehet Luciának ilyen sok türelme: hogy eljusson addig, amíg megérti, mi is történt 1893. május hetedikén, délután kettőkor.

Ha majd megérti, valami történni fog: megteheti azt, amit Giorgio: a szikla ott áll készen, sem a nap, sem a vihar nem tesz benne kárt. (Vagy valami más fog történni. Nincs más teendő, csak várni kell.)

Évenként ismétlődő útjai Rómába, Ramiro halálának évfordulóján, mérföldkövek – sivárak, mint a sírkövek –, mérföldkövei ennek az élettelen életnek, amelyben a tekintet és a lélek vitorlákkal, tajtékokkal, felhőkkel és sirályokkal volt tele.

1900. május 6-án délután, a hetedik évforduló előestéjén, mint minden évben ezen a napon, felkerekedett: először kocsin San Felice Circeoból Terracinába, azután vonaton Rómába: este kilenc óra felé, amikor hazaért a Gustavo Modena utcába, elküldte Angelicát másnap estig.

Mint mindig, az évforduló huszonnégy óráját most is abban a szobában töltötte, ahol Ramiro meghalt, azután visszatért San Felicébe, hogy szembenézzen a nyolcadik évvel.

Másnap, május nyolcadikán, kedden, nem sokkal tizenkét óra után elment sétálni a tengerpartra, az Astura torony és Giorgio sziklája felé. Finom homokú ösvényen tért vissza; a part felőli oldalon egy darabon bokros cserjék takarták el a szem elől a tenger azúrját. Luciana súrolta a vérszegény, poros pipacsokat, az alacsony szőlőtőkéket. Majd újra kitárult a táj, egy keskeny kavicssáv választotta csak el az ösvényt a parttól, ahol a tenger kezdődött.

Luciana helyenként letért az ösvényről, hogy keresztülmásszon a sima kövek alkotta buckákon, közöttük napégette rekettyebokrok virágoztak. Megkapargatta egy távírópózna lehántott törzsét. Visszatért az ösvényre, mert a kiszáradt füvön léptei gyászos zörejt vertek. Amikor a tengerpartra ért, nem volt kedve hazatérni, úgy gondolta, felmegy a faluba. A part igen meredek volt. Luciana lépést lépés után tett meg, fáradtságában különös kínt érzett. Sohasem vette észre, hogy egy csoportnyi bükkfa a szemközti meredek lejtőn olyan fekete árnyékot vet. Sohasem vette észre, hogy egy villa a másik oldalon, alacsony fügefák között, annyira fehér. Körülötte a színek és formák határozottabban rajzolódtak ki, és ez gyanút keltett benne. Tekintetét a földre szögezte, hogy ne tapossa el a kúp alakú kis hangyabolyokat, és sietett a lábhegyével összekuszálni a földön heverő szalmakereszteket, de egyre több volt belőlük. Felemelt fejjel haladt tovább, hogy legalább ne lássa, és megbotlott. Lihegve megállt.

„Miért akarok ilyen makacsul felmenni?”

Amilyen fáradt volt, csakugyan jobb lett volna, ha megfordul, s a lejtőn lefelé visszamegy a szállodába.

Mégsem fordult meg, folytatta a fárasztó kapaszkodást. Legyek röpködtek körülötte, egy pillanatra körülfogták a fejét, mint valami turbán, majd eltávolodtak. Követte őket a tekintetével: örömteli zöngéssel telepedtek meg egy nagy darab tehénlepényen. Odébb egy öregasszony vigyázott egy sovány malacra és egy krumpliszínű kisgyerekre.

Most már végképp nem érzett magában erőt, hogy továbbmenjen. Leült egy kőre az út szélén, veríték hűlt fagyosan a homlokára, különös aggodalom nehezedett a szívére.

Behunyta a szemét, újra kinyitotta, mintha ájulásból térne magához, körülötte fokozatosan minden megint szilárd és világos formát öltött. Megkérdezte:

„Miért?”

Hirtelen arra gondolt, hogy nem emlékszik a saját korára. Utánaszámolt: harminchat éves. Ez nem mondott neki semmit, soha nem is gondolt rá, fiatalság és öregség nem jelentettek semmit számára. Viszont újabb kérdés jutott az eszébe:

„Miért gondoltam a koromra ?”

Azután már nem gondolt semmire.

Azután hirtelen egy hangot hallott; ráköszöntek. Felemelte a fejét, és egy embert látott, bakugrásokkal jött lefelé a faluból, megállt előtte, mint a cövek, és átnyújtott valamit.

–   Távirata érkezett, asszonyom.

Ez volt az első alkalom, hogy táviratot kapott San Felice Circeóban. De nem csodálkozott. A férfi hozzátette:

–   Sürgős.

Felállt, fogta a táviratot, leereszkedett a partra, és visszament a szállodába.

Bezárkózott a szobájába. Kényelmesen elhelyezkedett az ablaknál álló fotelban. Csak ekkor nyitotta fel a táviratot. Ez volt benne:

Kérjük, azonnal jöjjön Rómába. Jelenléte feltétlenül szükséges, biztosan jöjjön! Angelica.

Luciana semmit sem kérdezett magától, semmit sem gondolt. Át sem öltözött. Szinte futva tette meg a faluhoz vezető meredek kapaszkodót, és nem fáradt el. Kocsin ment a terracini állomásra. Másfél óra volt még a római vonat indulásáig. A mozdonyokat ellátó vízszivattyú mellett állva, mozdulatlanul várta ki ezt a másfél órát. Fél hétkor felszállt a vonatra.

Az ég és a föld között a levegő bizonytalan volt és közömbös. Alig hagyta el a vonat az állomást, Luciana látta, ahogy az éggel szemben feltűnik a szigetté visszaváltozott Circeo. Először érezte meg a misztériumát: mintha más hangulat övezné, talán a levegő csak kering felette, de nem érinti, és a felülete körül űr tátong. Remegés futott végig a levegőn, egészen Circeóig; az égből felhők borították rá eltévedt, csodálkozó cseppektől terhes árnyékaikat. Akkor a magasban szinte egyik percről a másikra beköszöntött az alkony, fényességgel, nyúlós árnyakkal, sűrű homállyal a föld felett. Luciana a búskomor tájra tekintett: kéneszöld alacsony szőlőtőkék, két öszvér, néhány alacsony épületrom; amikor újra felfelé nézett, Circeo előrébb szökött, megnyúlt, laposnak tűnt, indigószínű árny a horizonton. Körös-körül a táj megenyhült, bohókás kiscsikókkal telt meg, hatalmas fügefa magasodott egy zavarosan csillogó csatorna szélén.

Circeo már nagyon elmaradozott; Luciana átült a szemközti ülésre, hogy még láthassa Circeót, amint elrejtőzik a fenyőfák függönye mögé, ám aztán újra feltűnt, megmerevedett, közben a nap utolsó sugarai még kétszer-háromszor pislákoltak, mielőtt kihaltak. Azután a sziget párává foszlott a távolban. Luciana álom és ébrenlét közt lebegett. Két három bivaly, sárga rétek; azután megannyi tovatűnő táj, rázkódások, nekilendülések. Elaludt, akkor ébredt fel, amikor a vonat befutott a római pályaudvarra. Kocsiba szállt.

–      Gustavo Modena utca tizennyolc.

IV.

Amikor Giacomo (az öreg fűszeres a kis mellékutcában) magához tért a döbbenet kábulatából, amelybe majdnem belehalt, és sikerült végre hangot kipréselnie a torkán; Arianna és Mario már a kocsiban ült, és a kocsi, kievickélve a szűk kis utcából, gyors iramban haladt a Garibaldi-hídon, hogy újból átvágjon a városon.

A hang, amely Giacomo száját elhagyta, egy üvöltés volt. Időben eltolódott üvöltés: a rémület első pillanatának hangja, amelyet maga a rémület fagyasztott szürke ajkaira. Most már eléggé összeszedte magát, hogy megpróbálja megvilágítani a rejtélyt. A fiához fordult.

–      Mondd csak, Augusto, mikor jöttek be ezek? Mit mondtak először? A kisfiú beszélt?

A pontosan megfogalmazott kérdések ellenére a hangjában annyi nyugtalanság bujkált, hogy Augusto csak arra volt képes, hogy még nagyobbra tátsa a száját, úgy is hagyta, nem válaszolt. Ez fölélesztette az öreg félelmét, újból égnek emelte a karját, mint amikor megpillantotta Ramirót: egy nyögés gördült ki belőle, amely szürke szakálla között hunyt ki, lecseppent a földre, és a föld beitta.

Augusto végre megszólalt. Azt mondta:

–      Mi van veled, papa?

Giacomo magatartása parancsoló lett.

–   Hallgass. És ne mozdulj el innen, míg vissza nem jövök.

Sietve hagyta el az üzletet. Futni kezdett. Amilyen kicsi és sovány volt, úgy tűnt, mintha több apró ember szaladna szorosan a fal mellett. Két apró szeme gyanakodva forgott körbe. A Gustavo Modena utcába érve, a tizennyolcas számú háznál hirtelen lefékezte a futását. Épp ekkor jelent meg a kapuban a még sápadt Angelica, aki gyanakvó pillantást vetett jobbra és balra. Ahogy meglátta az előtte megtorpanó rémült öreget, mélyen a szemébe nézett.

–   Mi van magával, Giacomo?

–   Ó, Angelica, látta? Látta?

–   Kit?

–   A fiút, az asszonya fiát... azt, aki évekkel ezelőtt meghalt.

Angelica gondolkodott egy kicsit, csak aztán válaszolt:

–   Én nem ismerem őt, az asszonyom fiát; azután fogadott fel, hogy a fia meghalt. De ha annyi éve meghalt, hogy is láthattam volna?

–   Én láttam, két perce sincs, a saját szememmel. Bejött az üzletembe: pontosan olyan, amilyen hét évvel ezelőtt volt, amikor minden délelőtt; iskola után bejött hozzám, csokoládét vett, és gyakran elhívta magukhoz Augustót, aki akkor még vele egyidős volt, hogy együtt játsszanak; és most felismert, azt mondta: „Giacomo úr”... Maga tud valamit, Angelica.

–   Én nem tudok semmit. Maga előtt nem akarok titkolódzni. Figyeljen ide. Egy, órával ezelőtt idejött egy hölgy, aki teljesen meg volt rémülve, és minden ereje elhagyta, és volt véle egy kisfiú, aki ismerte az egész lakást, és mindenhez hozzányúlt; és a hölgy azt mondta nekem: „táviratozzon az asszonyának”, és egyszer el is ájult, egyszer meg a kisfiú vetette magát a földre, mintha az ördög szállt volna belé; pontosan olyan volt, mint a halott kisfiú azon a képen, amit az asszonyom az éjjeliszekrényen tart. És én most rögtön el akarom küldeni neki a táviratot, hogy jöjjön; azt, hogy mit is akartak, nem tudtam megérteni, de biztos komoly dologról van szó. És maga segít nekem feladni a táviratot.

Giacomo megcsóválta a fejét. Együtt mentek, egy szó nélkül, a két utcával odébb található kis térre, ahol a távírda állt. Nagy fáradsággal összeállították a távirat szövegét. Amikor elkészültek vele, egy percig még haboztak. Giacomo Angelica szemébe nézett; Angelica lesütötte a szemét, majd azt mondta

–   Giacomo, figyeljen csak ide, ma este, azt hiszem, megjön az asszonyom meg az a másik nő is a kisfiúval. Nekem mindenképpen ott kell lennem, pedig szívesen lemondanék róla; ugorjon már fel maga is, jöjjön fel bármilyen ürüggyel, sohasem lehet tudni.

–   Hát persze, sőt már hamarabb feljövök, hogy ne kelljen egyedül várakoznia. Hánykor?

–   Kilenc előtt nem jön meg. De egy dolgot ne feledjen: senkinek egy szót se.

–   Éppen ezt akartam én is a lelkére kötni. Nem tetszik a dolog. Az ördög kezét sejtem benne.

Angelica keresztet vetett. Elváltak, Giacomo útközben a földet bámulta, és érthetetlen szavakat mormolt.

Bár mindketten szinte maradéktalan hűséggel megtartották ígéretüket, ezen az estén az egész Gustavo Modena utca és a környéke feszülten figyelt. Minden zsalugáter mögül csillogó szemek pásztázták az utcát, mint a gépfegyverek.

Időnként egy-egy házból kilépett egy asszony, átugrott egy másikhoz kis sóért, gombolyag fonalért, egy reszelőért; a tizennyolcas ház előtt lelassították lépteiket, megpróbáltak belesni, valamit kiszagolni.

Giacomo este nyolckor, miután bezárta a boltját, és meghagyta a feleségének, hogy ne engedje el hazulról Augustót, és főként ne beszéljen a dologról senkinek (a felesége elől semmit sem titkolhatott el), elment Angelicához, ahogy megígérte. Az úton többször is rátámadtak, csupa kétértelmű kérdést szögeztek neki: „Hová megy, Giacomo?” Az egyik asszony egészen közel hajolt hozzá és odasúgta: „Igaz, hogy látta?” A fűszeres zárkózott volt és titokzatos. Angelica az ablakból figyelte, s futott, hogy ajtót nyisson neki. Több mint egy órát várakoztak. Angelica töviről hegyire elmesélte az aznapi látogatást, majd Giacomo írta le részletesen, hogyan jelentek meg a boltjában, aztán újrakezdték, egyik a másik után; gyorsan elszállt az idő. A zsalugáterek mögé lapultak, mintha egy lövészárokból kémleltek volna ki, és lesték az érkezőket; időnként a lakás ajtajához rohantak és füleltek, ha a lépcsőházból lassuló majd tovasiető lépteket hallottak. De az arra haladók közül senki sem volt annyira vakmerő, hogy bekopogtasson Luciana Veracina ajtaján.

Kevéssel múlt kilenc, amikor Angelica először adta meg a vészjelet. Luciana kocsija érkezett meg.

Luciana belépett, tétovázás nélkül jött, semmiféle nyugtalanságot nem árult el a váratlan hívás miatt. Angelica zavaros mesébe kezdett, de Luciana félbeszakította:

–   Mondja el világosan, mi történt.

–   Keresték önt. Egy asszony, egy kisfiúval.

–   Nem mondták meg, hogy kicsodák?

–      Ugyan... az asszony félholt volt, egyszer el is ájult..

–      Nem mondta, hogy mit akar tőlem?

–      A kisfiú azt mondta, hogy ön... hogy ön lenne az...

–      Giacomo nem tudta tovább türtőztetni magát:

–   Én láttam őt, signora Luciana, a kis úrfi az Ramiro, a megboldogult Ramiro, ő az, a saját szememmel láttam, ön tudja, milyen jól ismertem őt.

Angelica belesápadt az öreg oktalan vigyázatlanságába, amellyel kibökte a szörnyű hírt, amit pedig ő ügyesen, hosszas előkészítés után tett volna csak meg. Ránézett az asszonyára, ki tudja, milyen válság jeleit várva. Luciana azonban nyugodt volt, és azt kérdezte:

–      És azután?

Angelica felbátorodott.

– Azt mondta, hogy táviratozzam önnek, előbb nem akarta, de a kisfiú a földre vetette magát, és az ön képére nézve azt mondta: „itt van, ez az én anyukám”; látták az úrfi képét is, akkor volt, hogy az a hölgy elájult, és azt hittem, hogy meghalt. Gondoltam, jól teszem..

–      Jól tette. Igen, mert talán ők ketten, a hölgy meg a kisfiú, talán egy kicsit bolondok, de mégiscsak jobb, ha önnel is beszélnek.

–   Ő az, ő az, és rögtön azt mondta nekem: „Giacomo úr!” – bizonykodott nyögdécselve Giacomo, szeme előtt újra a délelőtti jelenet lebegett.

Angelica rászólt:

–      Mit beszél?

De Luciana különös nyugalommal szakította félbe:

–   Igaz. Ő az. Ramiro. Vártam.

A két öreg kővé meredt. Luciana a másik szoba felé indult. A háta mögött egymásra néztek, egy szót sem mertek szólni.

Luciana a szoba küszöbéről kiadta az utasításait:

–   Ahogy megérkeznek, ide vezessétek be őket. Giacomo, maga hazamehet, későre jár. És maga, Angelica, ha megérkeztek, elmehet lefeküdni.

Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és leült.

A két öreg csöndben visszament az ablakhoz. Most már semmit sem gondoltak. Homályosan valamilyen vallásos szorongást éreztek a levegőben.

Luciana nyugodt volt. De amikor hallotta, hogy az utcán kocsikerekek zörögnek, majd rögtön utána lihegő futkosás kezdődött a másik szobában, és Angelica hangja az ajtó mögül azt mondta: „Asszonyom, itt vannak, itt vannak” – majd a kapu csapódott, kezét erősen a szívére kellett szorítania, és szorosan lehunynia a szemét, mert egy pillanatra minden ereje elhagyta.

Kinyitotta a szemét, és Ramiro rohant a karjaiba, kiáltozva: „Mama! Mama!”

Sokáig átölelve tartották egymást, a kisfiú Luciana ölében, akinek annyi ereje sem volt, hogy felálljon, Ramiro arca belemélyedt Luciana nyaka és válla hajlatába, Luciana a karját a kisfiú válla köré fonta, és olyan erősen szorította, hogy majd összetörte, a száját a hajába rejtette, mintha magába akarná szívni. Így maradtak kiszámíthatatlan ideig, sohasem fogják megtudni, hogy egy napig, tíz évig vagy egy másodpercig. Az első pillanatban, amikor szorosan összesimult, újra eggyé vált a fia testével, hihetetlen gyorsasággal újra leperegtek előtte életének emlékképei, ahogy a haldoklók utolsó pillanatában szokott; és talán néhány pillanatig halott is volt, ott, Ramirót karjába fogva. Elsőként a kisfiú lazított a szorításon, levegő után kapkodott és nevetett; felemelte a fejét az édesanyja válláról és megrázta, fel akart állni, de az anyja két karja mint harapófogó szorította.

–   Fáj, anyu! – mondta nagy boldogan. Luciana is engedett a szorításán. A homlokán egy árnyék suhant át; létének legcsodálatosabb – emberfeletti – pillanata tovatűnt: amikor több volt, mint emberi teremtmény, istenek és csodák anyagából gyúrták egybe erre az egyetlen pillanatra.

Azután a kisfiú leugrott Luciana Veracina térdéről, és azt mondta:

–   Most már teljesen meggyógyultam. De hol voltál ma egész nap éstegnap? Tudod, hogy két egész napig nem is láttuk egymást?

Egyenesen állt előtte, ésfogta az édesanyja kezét, aki még mindig ült. Luciana épp válaszolni akart neki, amikor néhány lépéssel hátrébb hirtelen észrevette az ajtófélfának támaszkodó Arianna remegő alakját.

A kisfiú követte Luciana tekintetét, visszafordult hozzá, és azt mondta:

–    A barátnőm, együtt kocsiztunk kétszer.

És halkabban:

–    Olyan rendes, ha tudnád.

Azután hangosabban és vidáman lelkendezve:

–   Ha beszélni akarsz vele, én közben végignézegetem a holmijaimat.

Odafutott az alkóvot takaró függönyhöz, és elkezdte sorra venni a játékait, gondosan megvizsgálta mindet, és a szekrényben átrakosgatta őket máshová.

Arianna térdre vetette magát.

–      Asszonyom, segítsen nekem, én nem értem, nem tudom ... Ő itt Mario, tudja? Az én kisfiam, az enyém, hétéves, hét évvel ezelőtt született, mintha tegnap lett volna, és egy órára sem hagytam magára soha.

Luciana felkelt, és gyöngéden odalépett hozzá, hogy felsegítse.

–   Álljon fel, kedvesem. Üljön le ide. Ön téved, ön tévedett. Ez itt Ramiro. Nem hallotta, hogy mamának szólít? Látja ott a képét? Tehát? De bizonyára ön is megértette, ha elhozta hozzám. Köszönöm, köszönöm.

Arianna megpróbált összeszedni valami épkézláb választ. Dadogott:

–   Istenem, hagyja, hogy elmeséljem... És mit gondol? Hogy el akarom öntől rabolni a kisfiút? Miért? Ha nem az enyém volna, miért is lenne nekem fontos, hogy nálam maradjon? Nem így van?

–   Ön hisz benne, tudom, de téved, ez az egész. Nem látta öt? Nem hallotta?

–   Istenem, miért is nem tudom, hogyan mondjam el... Olyan különös ez az egész. Meg kell hogy hallgasson, hogy elmondhassam.

–      Beszéljen csak, mondja.

Leültek két alacsony fotelba, egymással szemben. Luciána rászánta magát, hogy végighallgassa, jóindulatú, türelmes arccal várakozott. De aki olvasni tudott volna az arcán, a tekintete mélyén, ahol a legélesebben látható az emberi akarat jele, meglátta volna a végsőkre elszánt, a kegyetlenségig szilárd eltökéltséget.

A másik asszony elkeseredve keresgette a szavakat:

–   Arianna Parigi vagyok, nyolc évvel ezelőtt mentem férjhez Milánóban, és Milánóban, egy évre rá született meg ő. Május hetedikén született...

–   Május hetedikén?

–      Igen, május hetedikén, 1893-ban.

–   Május hetedikén... 1893-ban...

–      Délután két órakor.

–   Két órakor...

–      Mario névre kereszteltük, egyetlen gyermekünk, tudja, magam szoptattam, mindig mellettem tartottam; a nevelőnőjével se hagytam soha magára, esküszöm. Lehetetlenség, hogy tévedjek! Egy éve költöztünk Rómába, a férjem üzleti. ügyei miatt; korábban sohasem jártam itt: és Mario velem utazott a vonaton; mennyire tetszett neki! Az Abruzzi úton lakunk, a Ludivisi kerületben, akarja, hogy elmenjünk most mihozzánk? Marióval mindig a Villa Borghesébe, a Pincióra, a Pariolira mentünk, és errefelé sohasem voltam és ő sem, soha, soha. Ma reggel jöttünk ide először.

–      Miért?

–   Miért? Nem tudom, ő akarta..

Arianna félbehagyta, kelepcét érzett. Luciana elindult, a másik által vágott ösvényen:

–   Miért akart a gyerek idejönni?

Arianna egész testében megvonaglott, mintha egy óriás polip karjai fonódtak volna köréje. Luciana még mélyebbre döfött:

–      Látja?

Arianna elkeseredetten küzdött; ajkai nem akarták elmesélni, hogyan akart Mario idejönni. Egyszerre vakmerő és kegyetlen lett.

–   Nem, nem, asszonyom, az ön gyermeke meghalt. Sajnálom, asszonyom, értem, hogy mit akar mondani. De meghalt.

–   Nem. Itt van, beteg volt, most jól van. Nézze meg.

Arianna hirtelen azt kérdezte magától, nem őrült-e Luciana. Kissé halkabb hangon szuggerálta:

–   De hisz a másik gyermek meghalt... hét évvel ezelőtt. Mindenki tudja; így igaz.

–   Ésha igaz is, mi a jelentősége? Most él. Tehát többé nem igaz, hogy meghalt. Nem igaz, hogy ő másik gyerek.

–   De... de ha nem halt volna meg hét évvel ezelőtt, ma tizennégy eves lenne. Nézzen rá.

–      Nem, ettől kellett elválnom, ezt találtam meg újra: mondtam már, ön az, aki visszahozta nekem. Hát akkor hogy jön ide az a hét év? Melyik hét év?

–   Hát ez. Az utóbbi hét év, hét évvel ezelőttől mostanáig... Hogyan mondjam meg?

–   Ez a hét év? Ha nem igaz többé, hogy meghalt, akkor ez a hét év sem igaz.

Az a gondolat, hogy Luciana megőrült, egyre nyilvánvalóbbá vált Arianna számára. Azt mondta:

–   Miért gondolja, hogy nem igaz? Nézze, már hogyan is lehetne nem igaz? Próbálja meg, kedvesem, erőltesse meg magát egy kicsit... gondolkozzon egy kicsit... a fejével...

–    Ugyan. Azt hiszi, hogy megőrültem? Nem, nem. Nincs mit gondolkozni ezen. Helyénvalónak gondolja, hogy mi ketten olyasmin, amilyen ez is, gondolkozni kezdjünk? Évekről vitatkozzunk! A kérdés egészen más. Itt van a gyerek: kérdezzük meg tőle, hogy hívják...

–      Ne.

–      Azt válaszolná: „Ramirónak”. Kérdezzük meg tőle, ki az anyukája.

–   Ne!

–   Azt válaszolná, hogy én vagyok az. Ha azt mondjuk neki, mutassa meg nekünk a lakását, mindent megmutatna: minden holmiját felismeri. Felismerte azt az embert is, aki itt volt a másikszobában. Ki tanította meg rá? Senki; ön mondta, soha ezekről a dolgokról nem beszélt senkivel. Senki sem tanította ki arra, hogy ide jöjjön; egyedül jutott eszébe, egyedül találta meg az utcát, gondolom. Nem így volt?

Arianna ide-oda forgatta a nyakát, mint aki nem jut levegőhöz.

–   Látja – folytatta Luciana –, mindent, amit mondok, arra alapozok, amit öntől hallottam. Ön azt hiszi, hogy én bolond vagyok. És Ramiro? Ő is bolond? Bolondok vagyunk mind a ketten. De hogyan csináltuk, hogy így egyetértünk mindenben? És mikor? Tehát igaz, minden igaz, és nem az, amit én mondok, hanem amit ő mond, a gyerek, Ramiro. Igaz, hogy ő az én fiam. Igaz, hogy én vagyok az ő anyukája.

Arianna úgy érezte, megsemmisítették, hiába is vergődik, minden erősebb nála; az agya lángolt, a szíve megfagyott. Könyörgő hangja hirtelen elvesztette minden emberi jellegét:

–      De én, akkor hát, nekem... el kellene veszítenem őt? De miért?

Luciana különös hangsúllyal válaszolt:

–    És én miért vesztettem el őt?

Egy pillanatig a mondata hatását figyelte; a másik anya néma volt, a tekintete most már semmit sem fejezett ki.

–      Azt hittem, hogy örökre elvesztettem, tévedtem; vártam rá, igazam volt. Ön azt mondja nekem, hogy hét éve már, rendben; hét elmúlt év, amikor azt mondogattam magamnak, hogy nem igaz, ezért igaz most az, hogy rátaláltam. Ó, hát miért vártam rá hét éven át, óráról órára, ha nem azért, hogy visszatérjen? És visszatért.

Arianna úgy gondolta, nyomós érvet talált:

–      De ő nem tudja, hogy hét év telt el közben. Hallotta? Azt hiszi, hogy csak két napja nem látta.

–   Nem vette észre, hogy Ramiro semmiben sem tévedett? Tehát igaza lesz ebben is.

Arianna nem válaszolt. Felfelé nyújtogatta a nyakát, mint aki eltévedt az ürességben. Csönd borult a két nőre.

Ebben a csöndben, mintha valami titokzatos összhang vezérelné őket, mindketten egyszerre fordultak a kisfiú felé.

A játéksarokban, nyitott dobozok, lovak, trombiták és katonák, kocsik, házacskák, vasutak és a híres, kemény és hegyes fülű lovacska alkotta összevisszaságban, elektromos lámpácskák alatt, mintha egy sivatagot szelne keresztül a nap tűznyilai alatt, kardok, pisztolyok és ágyúk, bohócok, vitorlás és bádogkéményes bárkák között – ott állt, mint egy gyermekmágus, aki a föld méhéből egy élő világot hívott elő tenyerének egyetlen összecsapásával. A kis varázsló egy magas széken ült, az arcán álmosság és boldogság tükröződött. Az egyik keze lelógott, egy tigris farkát szorongatta benne, a feje ide-oda billent, a haja ráhullott félig lehunyt, mosolygó szemére.

–   Életem, összeesel az álmosságtól, rögtön lefektetlek – mondta Luciana, és odafutott hozzá. Arianna ösztönösen követte, nem tudta, miért, szeretetből-e vagy féltésből, segítő szándékból vagy hogy megakadályozza. Luciana a karjában tartotta, Arianna a kezét fogta. Szó nélkül, vita nélkül együtt levetkőztették. Luciana magabiztos volt, Arianna szinte szégyenkezett, vörös volt az arca, a szeme fénytelen. Amikor Luciana a kiságyba akarta fektetni, a kisfiú egy pillanatra felnyitotta a szemét, és azt mormolta:

–   Ne oda, ma éjszaka a te ágyadba vigyél, anyu.

Luciana betette a nagy ágyba, álláig húzta a takarót, és visszahajtotta a takaró fölött a lepedőt: azután futott, leoltotta a lámpákat, csak egy kicsi letakartat hagyott égve az éjjeliszekrényen. A küszöbről egy ideig nézte Ramirót, ahogy alszik. Csak akkor vette észre, hogy Arianna nincs már mellette, hogy Arianna keservesen, hangtalanul zokog, keresztben ráborulva arra a kiságyra, amelyben Ramiro meghalt.

Odament hozzá, gyöngéden felsegítette és áttámogatta a szomszédos kis szalonba (résnyire nyitva hagyta az ajtót, és egy pillanatig még a hálószoba felé fülelt), majd egy alacsony díványra fektette óvatosan Ariannát. Arianna, mint valami élettelen tárgy, mozdulatlan maradt egy ideig (a másik nő föléje hajolt), majd egész testében megrázkódott, mint aki fellázad, de lázadása rögtön a legvigasztalhatatlanabb tehetetlenségbe fulladt. Egy mozdulattal eltolta magától Lucianát.

És hirtelen felállt.

A rendkívüli és gyötrő állapot nyugtalansággal töltötte el, és ez tettvágyba csapott át: még csak nem is álmodott arról,hogy egyszer ilyen energiát érezhet magában. Megállt a szoba közepén. Izgatottan, de nem kiabálva, a másikra támadt:

–      Hát akkor miért szültem őt? Itt éreztem, ahogy megszületett, ahogy kiszakadt belőlem, a férjem a másik szobából hallotta a kiáltásaimat.

–      Én is megszültem őt, én is éreztem, ahogy szétszakad a bensőm, hogy elviszi magával minden vérem. Nálam nem volt semmiféle apa, aki hallotta volna. És ezért még inkább az enyém.

–   Miért szoptattam? Tizenegy hónapig csak belőlem táplálkozott.

–    És énbelőlem; én is odaadtam neki a mellemet, az utolsó cseppig, míg ki nem száradt teljesen.

–   És láttam őt felnőni, évről évre.

–   ... napról napra, mint egy értékes kis növény, amely a leveleit bontogatja... Ó, asszonyom, ön érezte őt megszületni, ahogy én is, látta őt felnőni, ahogy én is, de ön, ön ...

Luciana is felállt közben; nézte vigasztalan riválisát, aki megfékezte a kiejtett szavak keltette remegését. Luciana egyenesen, anélkül hogy megmozdult volna, hogy elvonta volna tekintetét Arianna tekintetéből, befejezte a mondatot:

–   ... ön nem látta őt meghalni.

V.

Luciana szavai mint valami túlvilági hang hangzottak a szobában, mint egy ítélet, apoteózis, evangélium. Beleremegett a levegő; a fény mintha mértéktelenül megnőtt volna, mintha egy tenyérnyi hely sem maradt volna árnyékban, a négy fal csöndes mélységek felé távolodott, a mennyezet megnyílt az ég felé, ahol nem volt többé sem nappal, sem éjszaka. Luciana Veracina apró szobája mennyországgá változott. A teljesen feketébe öltözött Luciana mint finom, méltóságteljes istenség állt a mozdulatlanság közepén. Szegény Arianna érezte a csodát; előbb visszaroskadt a dívány szélére, majd Luciana arcára emelte pillantását, lecsúszott a szőnyegre, térdre esett. Felemelte a karját a magasba, és Luciana felé nyújtotta. A szelíd Arianna, aki egy perccel előbb még teljesen összetört a fájdalomtól, a megalázottság és tehetetlenség szabad prédája volt, most hirtelen úgy érezte, mint aki valami isteni csoda folytán újra magához tért. Az ezer gond, ami két napja nyomasztotta, hirtelen egyetlen megdöbbent, fennkölt fájdalomba sűrűsödött. Úgy érezte, megint teljes egészében önmaga, mint ahogy az ember is végképp magára talál, amikor a gyötrelmes megsemmisülés után belehelyezik a koporsójába. Fájdalma és a szíve olyan hatalmas volt, mint a föld és az ég.

Luciana megérezte a fölényét, és néhány másodpercig nem mozdult.

Azután lehajolt, leült a szőnyegre Arianna mellé, egyik karjával átölelte, és kedvesen így szólt hozzá:

–   Nem szabad haragudnod rám. Nem az én bűnöm, hogy éppen rád esett a választás, hogy visszahozd nekem. Én már megköszöntem neked. Szeretlek: értsd meg, hogy nagyon fontos vagy számomra a földön. Enyém volt, Ramiro, most itt vagytok nekem Ramiro és te, itt a földön, mindig, az utolsó órámig. Ramiro az enyém, tudod? Enyém, enyém; de ha akarod, egy kicsit a miénk is, rendben? Te azt mondtad, hogy a tied él, és az enyém nem, mintha ketten lennének, pedig egyetlenegy van, ugyanaz az egy: az enyém, akire te hűségesen vigyáztál, és akit visszahoztál nekem. Hallod? Miért nem szólsz, Arianna? Szeretném, ha így hívnának engem, talán hozzám jobban is illene ez a név. Luciana is szép név. Luciana Veracina. Akarod, hogy elmeséljem neked az életemet? De nem akarlak így látni, térden állva: gyerünk, légy jó, ülj kényelmesen. Sőt feküdj le inkább, kedvesem. Fáradt vagy, sokat szenvedtél, megértem. Te talán nem szoktál még hozzá a szenvedéshez. Én igen. Nagyon is. Te biztosan sokkal fiatalabb vagy nálam. Tudod, hogy én harminchat éves vagyok? Gondold csak el, harminchat. Nagyon sok. Épp ma jutott az eszembe, olyan régóta nem gondoltam rá, hogy utána kellett számolnom. Egy perce sincs, hogy megkaptam a táviratot: nem furcsa? Harminchat év igen hosszú idő. De a leghosszabbak azok az évek voltak, amikor kislány voltam Bécsben, és hegedülni tanultam, nem láttam soha senkit; Nápolyban születtem, de az apám bécsi volt. Anyám nem volt, furcsa dolog: úgy születtem, hogy nem volt szükségem anyára, mulatságos, nem? Te nem értheted meg ezeket dolgokat, Arianna. Férjem sem volt, ez is biztosan szörnyűséges neked.

–   Nem, nem – mormolta Arianna zavartan, és nagyon szerette volna megvigasztalni.

–      És Ramirónak nincs apja; az apja szinte még kölyök volt, meghalt, mielőtt még a fia megszületett volna, megölte      magát, a tengerbe vetette magát egy magas szikláról, belefáradt a szerelembe.

Ariannát magával ragadta a szánalom, azt suttogta:

–      Szegénykém. Mennyit is szenvedett... szenvedhettél. Hogyan tehette? Olyan nagyon szép vagy.

–      De itt hagyta nekem a gyereket. Nyolc hónappal az apja halála után született: akkor boldog voltam, mindig boldog, minden órában, minden percben, mint senki más ezen a világon. Azután megbetegedett, mellhártyagyulladást kapott. A homloka égett, és csak inni akart, inni. Mindig azt akarta, hogy fogjam a kezét, olyan volt, mintha tűzből volna. Mindig ki akart takarózni, és én nem engedtem, érted? Mert a hideg ártott neki. Egyszer, amikor erőszakkal betakartam az álláig, nagyon megbántott, azt mondta, hogy rossz vagyok, azért csinálom... azt akarom... hogy meghaljon.

A hangja könnyes lett, és könnyektől duzzadt Arianna szeme is; Arianna rettenetesen szánta Lucianát, felemelte a kezét, hogy félénken megsimogassa a barátnője arcát, és azt mondta:

–      Szegény édesem...

–      És azután, attól a perctől, de pontosan attól a perctől kezdve, érted, alig volt eszméleténél, ide-oda kapkodta a tekintetét, amikor beszélt, nem tudtam a szemébe nézni; az orvos azt mondta, ez nem jelent semmit, de én rögtön megértettem, hogy vége van; azt mondtam: „Ramiro, Ramiro, nézz az anyukádra, meggyógyít téged”, de ő elnézett a fejem fölött, és értelmetlen szavakat mondott. Megpróbáltam szorosan tartani, ráborultam, hogy egy kis életet leheljek belé, de hirtelen erősen megrázkódott, a fejet oldalra vetette, és nem mozdult többet.

Arianna keservesen sírt. Szorosan átölelték egymást, könnyeik közös záporban hullottak alá, egyikük feje amásik vállán, együtt rázta őket a reménytelen zokogás.

Lassacskán elcsendesültek, a szorításuk lazult. Luciana mosolygott, és mélyen a másik nő szemébe nézett, keze a tarkóján, fejét lehajtotta, és váratlan ujjongással azt mondta neki:

–   De most visszajött. Nem kell tovább sírnunk. Itt van, és olyan jól alszik. Aludj te is, Arianna.

Arianna, az iszonyú fáradtság és Luciana bűvös tekintetének hatására elfelejtett mindent, úgy érezte, agya sápadt ködbe merül alá. Már nem gyötrődött, nem nyugtalankodott. Csak enyhe nyomást érzett a szemüregében, majdnem kellemes volt; egész lényét ernyedtség kerítette a hatalmába, szinte feloldotta, egy anyaggá vegyítette a takaróval, melyen pihent, a párnákkal, melyek körülvették. Arianna a hihetetlen nap után álomba merült.

Luciana nézte egy kicsit. Felemelte és odébb helyezte az egyik lábát, ami lelógott a dívány széléről, majd lábujjhegyen odaosont a lámpához, eloltotta, és a szobájába ment. A küszöbről még egyszer visszapillantott, és becsukta az ajtót. Gyorsan levetkőzött és bebújt az ágyba; Ramiro álmában megérezte a jelenlétét, és szorosan hozzásimult. Luciana a szívéhez ölelte, s száját a homlokára zárta, és behunyta a szemét.

Luciana Veracina otthonában így minden aludt május nyolcadikán éjszaka, minden nyugodt volt, kipihent, néma, mint minden házban az év minden éjszakáján.

Arianna egy hosszú lejtőn gurult lefelé, a köhögés ereje feldobta valami puha felületre, agya még elkapott egy-két álomfoszlányt: sárgás füstfelhő, amit egy vonat ereget magából; kinyitotta a szemét a mélységes sötétben, de nem értett semmit. Csak végtelen, vigasztalan ürességet érzett a szíve körül.

Erőlködött, hogy megértsen valamit, de a fáradtság újra lezárta a szemhéját, visszalökte a képzelettöredékek, a fekete pupillák mögé, szürke szédülésben forgatta, fel, egészen az égig, ahol egy tömör felhő himbálódzott. Darabonként szakította ki magát a fájdalmas álomból, az utolsó szálak meg ahhoz a másik élethez tapadtak, és kiszakítva belőle a húst sebezték fel. Az a sivár, reményvesztett érzés a szíve körül hirtelen kitépte az álomból; az ágyon ült, de hol? Kinyújtotta a kezét, egy falba ütközött, és egyszerre csak emlékezett; szívébe fájdalom nyilallt, felugrott, de rögtön meg is dermedt, ahogy a sötétben a lába földet ért; sietve visszaült Luciana Veracina díványának szélére.

Arianna most már mindenre emlékezett, teljesen magához tért, teljesen nyugodt volt. Fürkészve nézett körül, de a sötétség mély volt, sehonnan sem szűrődött be egy picinyke fény sem. A keze közé kapta a fejét; először is végiggondolta az eseményeket, a legapróbb részleteket is, előző nap két órától kezdve, amikor megpillantotta Mariót a fenyőfa árnyékában, egészen tegnap estig – talán csak néhány órával ezelőttig, talán egy órája sincs még, hogy Luciana karjai közt zokogott. Néhány pillanatig még úgy érezte, hideg és tiszta a feje, és képes rá, hogy világosan megítélje a történteket, s valamilyen megoldást találjon.

De nem sokáig tartott benne ez az erő. Luciana nem számit, de Mario szavai és viselkedése áthághatatlan szakadékot jelentenek, olyan rejtélyt, amellyel nem lehet mit kezdeni. Luciana talán őrült, le lehet győzni, el lehet távolítani, még megölni is könnyű; de Mario anyukának hívja őt, nem ismeri meg többé az igazi édesanyját; Mario előre elmesélt helyeket és embereket, nincs mit megoldani, nincs mit megkísérelni. Luciana nem létezik, de Mario, Mario azt mondta: „Nem te vagy az én anyukám; miért hívsz Mariónak? Nem tudod, hogy engem Ramirónak hívnak ?” Ez megmagyarázhatatlan és mindenekelőtt megváltoztathatatlan, hiába is beszélne róla a férjének, a doktornak; Arianna nagyon jól érzi, hogy semmit sem fognak találni, ami erősebb lenne Mario meggyőződésénél.

És fellélegzik; hirtelen határtalan remény gyúl benne. Minden Marión múlik, de ki állítja, hogy Mario nem változhat meg? Talán csak egy rövid hallucináció az egész; és majd egyik pillanatról a másikra kilábal belőle, a zárójel bezáródik, nem ismeri meg többé Lucianát, és őneki, Ariannának mondja majd megint, hogy „anyu”. El fogja felejteni ezt a két napot. Arianna izgatott lett ettől a csodálatos reménytől, ó, annyiszor már, ez alatt a hét év alatt, annyiszor hallotta már Máriótól, hogy anyunak szólította őt, most meg úgy áhítja, úgy fohászkodik érte, mint valami csodáért. Talán a csoda már készülődik is, talán éppen ez az álom vezeti vissza Mariót az értelemhez, és amikor felébred, holnap reggel, alig néhány óra múlva... de hány óra múlva?

Arianna rájött, hogy elvesztette az időérzékét. A sötét kezdte megfélemlíteni. Elviselhetetlen nyugtalanság szállta meg; kiabálni akart, segítséget hívni, de győzött benne a félelem, hogy felébresztheti Mariót abból az álomból, amely talán a gyógyulást hozza. Felállt, szeretett volna mozogni a szobában, megkeresni a villanykapcsolót vagy egy ablakot; amit kinyithat. Óvatosan megmozdult. Belebotlott egy fotelba, majd nekiment a falnak, hozzáért a falat borító érdes tapintású anyaghoz. Lépett még néhányat. Most már egyáltalán nem tudott tájékozódni, majd megőrült, hogy visszataláljon a díványhoz, az ismerős menedékhez, már azt hitte, megtalálta, de megint azt az érdes anyagot tapintotta a falon. Megint elfogta a félelem, megpróbált valami hangot kiadni, és nem tudott, görcsösen kapaszkodott egy kis asztal szélébe. Kettőt-hármat nyüszített, mint egy megvert kutya, nekiütközött a bútoroknak, megijedt a zajtól, amit saját maga csapott, elképzelte, hogy milyen kék-zöld foltok lesznek rajta; minden erében tűz égett, s hörögve a földre esett.

Talán órákat feküdt ott, valamiféle kábulatban.

Meggémberedve, hallgatagon ébredt, észrevette, hogy a csupasz padlón fekszik, a homlokát pedig egy bútor kemény fájához szorítja. Erőlködve felült, felemelte a fejét, körülnézett, és lám, ott valami sápadt fény néhány geometrikus alakzata jelent meg, majdnem felkiáltott örömében, megértette, hogy arra van az ablak, hogy kint véget ért az éjszaka. Kéjes dühvel szívta be a levegőt, felszabadulva a sötétség fizikai nyomása alól; lábra tudott állni, tapogatódzva indult el a fény felé. Sikerült kinyitnia az üvegajtót, a spalettát, kiment a teraszra.

Épp hogy virradni kezdett a nyomorúságos ólomszürke tetők, falak és korlátok fölött; a levegő párás volt, az ég piszkos. Arianna visszament a szobába.

A szoba közepén megállt, s rámeredt az ajtóra, a hálószoba becsukott ajtajára, amely mögött ott aludt Mario a másik karjai között.

Érezte, hogy legmélyebb bensejében forró remegés születik, fölfelé száll benne, eléri az arcát, és őt elönti a düh. Meg kell ölni Lucianát.

De hirtelen újra látta Mario ellenséges, kemény arcát, amellyel tegnap a hazatérés gondolatát fogadta. Nem lehet megölni Lucianát. Mario védelmezi. Nem bízott már a csodában, pontosan tudta, hogy Mario olyannak fog felébredni, amilyennek elaludt, vagyis Ramiróként. Nem érti, hogy miért, nem tudja azt sem, hogy ez mit jelent, de az most már bizonyos, hogy Mario Ramiro. Egyszerre csak eszébe jutott az otthona, amit előző este úgy hagyott ott, hogy senkinek sem szólt semmit. Mit gondolnak majd a cselédek? Hogy meg lesz ijedve Elena! Rögtön mindent megírok Marianónak, futok, megkeresem a doktort; fejetlen őrület fogja el, hogy csináljon valamit, de a képzelete gyenge, nem segíti. Látja a kalapját az egyik széken, nem is emlékszik, mikor vetette le, hogyan tette oda. Olyan, mintha hívná, hogy most rögtön menjen el innen. De az ajtó felé néz, és megérti, hogy nem hagyhatja itt Mariót, különben az az őrült nő elviszi magával.

Hirtelen zajt hallott, összerezzent, kezét a szívéhez kapta. Csoszogás volt, az előszoba felől jött. Rögtön megértette, hogy az öreg szolgáló az. Közeledett. Arianna a díványra vetette magát, arcát a fal felé fordította, és úgy tett, mintha aludna.

Hallotta, amint Angelica halkan kinyitja az ajtót, várakozik egy kicsit, majd óvatosan becsukja és távozik.

Eltelt néhány perc.

Mostanra már egy kicsit kivilágosodott, a teraszról csípős levegő tódult be. Arianna hirtelen felugrott, a szobaajtóhoz rohant, feltépte, és meglátta az ágyban Luciana és Ramiro összefonódott alakját. Ramiro békésen aludt tovább, Luciana viszont rögtön kinyitotta a szemét.

–   Kedvesem – mondta halk hangon –, aludtál? Miért keltél fel ilyen korán? Gyere.

Intett, hogy menjen közelebb. Amikor Arianna melléje ért, kinyújtotta a karját, kézen fogta, majd lassan kihúzta a másik karját is Ramiro alól, és mindkét karját Arianna felé nyújtotta. A két nő megcsókolta egymást.

–   Látod, milyen jól alszik? De milyen zilált vagy, kedvesem. Készítek neked fürdővizet:

Fölkelt, pongyolát kapott a hálóinge fölé, és kézen fogva kivezette Ariannát a fürdőszobába, ahová Angelica, aki meghallotta, hogy ébren vannak, utánuk ment.

–   Ha készen vagy, rögtön én is felöltözöm. Közben ő is fel fog ébredni. Míg folyik a víz, gyere vissza egy percre megnézni őt. Gyere. Kinyithatjuk most már az egyik zsalut. Nézd, milyen szép. Csókold meg, Arianna, ott, a haját, de óvatosan.

Egy óra sem telt bele, és mindhárman fel voltak öltözve; Angelica elkészítette a tejeskávét. Arianna lelkében nem volt immár más, mint csodálkozás.

Ramiro nagy örömmel kívánt jó reggelt a barátnőjének. Reggeli után futott a lovacskájához. Arianna azt mondta Lucianának:

–   Haza kell mennem, most rögtön.

Majd szemlesütve:

–      Szeretném, hogy jöjjön ... a gyerek is. Szeretném látni, hogy mit szól.

–   Jól van, Arianna. Menjünk.

Ramiro örömmel fogadta az ötletet, hogy hazakísérik Ariannát.

–      Meglátod, anyu, nagyon szép házuk van, lifttel. Ott voltunk tegnap, kocsival... vagy tegnapelőtt is?

–   És előtte? – kérdezte Arianna, és aggódva fölé hajolt. – És az előző napokon?

Mario egy pillanatra összeráncolta a homlokát.

–   Nem, előtte beteg voltam.

Luciana elküldte Angelicát az Itália térre, hogy hívjon egy kocsit. Amikor a két nő és a kisfiú kiléptek a házból, egy csomó embert láttak, főleg nőket, akik csoportokba verődtek az utcán, és mind egyszerre beszéltek; hirtelen elhallgattak, az utca két szélére, a járdára húzódtak, és a kisfiút nézték, ujjal mutogattak rá. Arianna megijedt, Luciana arca elsötétült. Mario azt mondta:

–   Mennyi ember! Mit csinálnak itt?

Az ablakokból is mindenütt fejek kukucskáltak ki. Hirtelen két-három nő térdre vetette magát, és a többiek követték a példájukat. A lehajtott fejek alkotta két ösvényből sietősen mormolt fohászkodás szállt fel.

Mario zavarba jött, megint megkérdezte:

–    De hát mit akarnak?

Nem kapott választ. Luciana fellökdöste Ariannát és Ramirót a kocsiba, és nyersen ráparancsolt a kocsisra;

–    A belváros felé, gyorsan.

A kocsis kelletlenül, csodálkozva és kíváncsian indult el. Mario a kocsiból még körülnézett, meg volt zavarodva, a két nő lesütötte a szemét, és igyekeztek nem látni az embereket. Amikor elérkeztek a hídhoz, a kocsi gyorsabb iramra váltott.

VI.

Elena, a nevelőnő nagy izgalomban és rémületben töltötte a reggelt. Arianna előző este, amikor elment, azt mondta: „Vendégségbe megyünk egy baráti családhoz; feküdjön le, és ne várjon rám, küldje aludni cselédeket is, van nálam kulcs.” Mariano Parigi, mint tudjuk, Zürichbe utazott.

A cselédek megszokták, hogy minden reggel hét óra körül hívják őket; Elena kilenc felé állt munkába. Ezen a reggelen kilenc órakor a három nő, csodálkozva, hogy még nem szólították őket, hallgatózni kezdtek az asszonyuk és az úrfi szobája előtt; a csend megrémítette őket, némi tanakodás után halkan belopakodtak, és üresen találták a szobákat, érintetlenül az ágyakat. Elvesztették a fejüket, táviratozásról beszéltek, rendőrségről, arról, hogy el kell hívni a doktort; zaklatottan előadták az esetet az alattuk levő emeleten szolgáló cselédeknek. Nem jutottak semmire. Elena halkan sírdogálni kezdett.

Az utcán voltak mindannyian, amikor a kocsi megérkezett. Elena megszállottan nézett az asszonyára, majd könnyáztatott arca jeges, szemrehányó kifejezést öltött.

Arianna leszállt, és igyekezett természetesen viselkedni.

–   Aggódtak? Sajnálom, tegnap késő estig időztünk ennél a hölgynél, és aludni is ott maradtunk, hogy ne kelljen éjszaka keresztülutaznunk fél Rómán. erre, Luciana, gyere... Gondosan vigyázott, hogy ne szólítsa nevén a kisfiút, és rettenetesen félt, nehogy ezek itt meghallják, hogy a gyerek mamának szólítja a vendéget. A kisfiú különös zavart érzett a levegőben, és nem beszélt. Bent a lakásban a cselédek visszavonultak. Arianna pedig bevezette Lucianát és a kisfiút Mario szobájába; átfutott a férje dolgozószobájába, és onnan telefonált a doktornak. A saját otthonában erősebbnek. érezte magát, elszánta magát, hogy megkísérelje a lehetetlent is.

–   Doktor, jöjjön most rögtön... Nem, Mario jól van, én is... másról van szó, sürgős... könyörgöm... köszönöm. Futva tért vissza a gyerekszobába. Megkérdezte Mariótól: – Nem ismered meg ezt a szobát?

Ramiro körbenézett.

–      Nem itt voltam tegnap, mielőtt hazamentünk?

–   Igen. És azt tudod, hogy miért voltál itt? Ki hozott ide?

Mario elkomorult. Nem emlékezett. Arianna nem akarta túl nagy erőfeszítésnek kitenni. Egy fiókos szekrényből elővett néhány dobozt, kinyitotta őket.

–      Emlékszel ezekre?

–   Nem. Szépek...

Néhány játék volt azok közül, amiket Mario a születésnapjára kapott.

Luciana nem beszélt. Nyugodt volt és magabiztos.

Arianna gondolkodott egy kicsit. Azután legyőzte belső ellenkezését, csöngetett, hívatta a nevelőnőt. És megmutatta öt Mariónak.

–   Megismered?

Mario jól megnézte.

–   Azt hiszem... láttam már egyszer... ó, igen, találkoztunk már, emlékszel, amikor egy nagyon szép parkban voltunk... De nem mondtad meg a nevedet.

Elena kinyitotta a száját, körültekintett; mintha még a haja színe is megsápadt volna. Arianna erősködött:

–   Emlékszel annak a parknak a nevére? És arra, hogyan mentél oda?

Mario Lucianához fordult.

–   Ki emlékszik rá? Neked kellene tudnod. Beteg voltam, várj csak, azután meggyógyultam, és úgy látszik, hogy elvittetek abba a parkba, igen, sok fa volt ott... fű... De előtte minden fekete volt, mint az éjszaka... várj csak, azután olyan volt, mint amikor valaki azt álmodja, hogy repül, és mindenfelől jó hűvös szellő fúj.

A nappali fény megremegett, és egy pillanatra Arianna és Luciana szeme láttára szétesett Mario emlékezése körül; Luciana felállt, és Ramirót nézte, szinte eksztázisban.

Azután a kisfiú megtörte a csendet és a varázslatot, és meglehetősen bosszús arckifejezéssel mondta:

–      Rendben van, tényleg szép park volt; miért nem megyünk oda most is? Minek vagyunk itt?

Mindkét nő valami megfelelő válaszon törte a fejét, és közben hallgattak.

Hirtelen csengőszó szabadította meg őket. Arianna odaszólt Elenának:

–      Elmehet – és futott, hogy fogadja a doktort. Félrehívta, gyorsan, világosan és részletesen mindent elmondott.

–      Mit szól hozzá, doktor? De jöjjön máris, nézze meg, mit jelenthet ez?

A doktor tudománya komoly csávába került.

–      Pszichopatikus jelenségek, kedves asszonyom; nem ritka dolog, habár ennél valóban különös sajátosságok is jelentkeznek... Ne ijedjen meg, utánanézünk. A gyermekkori színlelésnek is adódnak különleges esetei.

–      Nem, nem!

–      Nagyon rosszul tette, hogy elvitte oda.

–      Ó, doktor, ha látta, hallotta volna...

Időközben, hogy Luciana és Ramiro egyedül maradtak, először nagy bizalmasan egymásra néztek, azután Ramiro azt mondta:

–      Mama, elmegyünk innen, mi ketten, most rögtön?

–      Hamarosan, édesem; nem szabad megbántani a barátnődet. Olyan rendes, jólelkű, te magad is mondtad tegnap, nem?

–      De mi van vele?

Lehalkította a hangját, és gonoszkodva megkérdezte:

– Bolond egy kicsit?