BEETHOVEN MASZKJA

Az istenek bosszúállók. Egy gyönyörű városban éltem Laviniával, igen ám, de Lavinia zongorázott. Rendszeresen, minden áldott délután három órát játszott, mindenfélét, legutóbb Beethoven szimfóniáira vetette rá magát. És ez még nem minden.

Egyik este ragyogó arccal meg egy csomaggal tért haza. Bontogatni kezdte, nekem pedig torkomba ugrott a szívem. Lavinia egy Beethoven halotti maszkot vett.

Kinyújtott kézzel mutatta felém a bántóan fehér gipszet, a fénybe tartotta, hogy jobban lássam. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, pedig egy pillanatra engem is megrendített a csupasz száj, az a puffadtság a szenvedélyes fájdalomban vonagló ajkak körül, a felhős homlok, mely elutasítóan néz le az emberekre – Lavinia azonban semmit se vett észre, úgyhogy tüstént összeszedtem magam, és közönyösen kérdeztem:

–      Hová teszed?

–      Már kigondoltam – felelte a szerencsétlenje.

A maszk felső részén volt egy karika – és nem Lavinia hibája, ő csak azt tette, amit minden zongorázgató kisasszonyka, akinek megvan Beethoven maszkja: a zongora közelében helyezi el –, Lavinia tehát odament a zongora melletti jobb oldali falhoz, és a karikánál fogva egy szögre akasztotta, mint a többi kisasszonyka, kissé magasra, mint az irrigátort szokták a fürdőszobákban.

Így helyezte el gyanútlanul és minden félelem nélkül.

Én viszont annál jobban féltem. Rossz előérzetem támadt. (Vagy talán azzal, hogy megéreztem, idéztem fejünkre a bajt?) Laviniának nem mertem szólni, az ember elfogódott lesz, ha attól tart, hogy nem értik meg.

Azon az éjszakán többször is hallottam, hogy a szomszéd szobában Lavinia fel-felnyög álmában. Reggel kissé zavarosan elmesélte, miket álmodott, már amennyire emlékezett: lidérces retteneteket, meneküléseket. Aztán a kisszalonban fölnézett a halotti maszkra.

–      Levetted? Te vetted le a helyéről?

–      Mit?

–      A maszkot. Éjjel arra ébredtem, hogy kiabálok, és a maszk ott volt a széken, az ágyam mellett, mintha szunyókálna, de aztán rögtön elaludtam megint.

Elhitettem vele, hogy ezt is csak álmodta. Pedig tudtam, hogy még félelmetesebb dolgok vannak készülőben. Megadóan, zokszó nélkül várakoztam.

Délután, mint minden áldott nap, a zongorához telepedett. Sokszor játszotta, s végül most is fellapozta a Szimfóniák albumát.

–      Ma – közölte a legártatlanabb mosollyal – rendesen nekilátok és megtanulom a Harmadikat.

–      Nagyszerű – feleltem karosszékemből. És újra belemerültem az olvasásba.

Nem hallottam semmit. Éppen föl akartam nézni, amikor szólt:

–      Nézd! – kiáltotta ijedten.

Mint ismeretes, a Harmadik erős staccatóval kezdődik.

Láttam, hogy mindkét kezével nekikészülődik, egyik a magas, másik a mély hangok fölött, levegőbe emelt, erősen szétterpesztett ujjakkal kalapácsként csap le a billentyűkre, újra és újra, olyan erősen, ahogyan csak bír – de semmi, egyetlen hang se hallik. ó, nézd.

A billentyűk meg se moccantak.

A billentyűzet megbénult. Lavinia rémülten nézte. Én is. Sok száz fekete kis kottapupillájával a Harmadik szimfónia is lenézett állványáról. Mindannyian a billentyűket bámultuk.

Lavinia még kétszer-háromszor lecsapott, aztán arcához kapta a kezét, és sírva fakadt. Sürgősen egy igen materialista magyarázat után néztem.

–   Eltört benne valami, azért nem mozdulnak a billentyűk. Megjavíttatjuk. Várj csak...

Alaposan átvizsgáltam a zongora egész szerkezetét, de nem láttam a hibát. Lavinia azt akarta, hogy rögtön induljak a mesterért. Az meg is ígérte, hogy másnap eljön. Éjjel Lavinia aránylag jól aludt. Jött a mester, megnézte a zongorát, nem tudom, mit talált, de babrálgatott egy kicsit, igazgatott valamit, aztán kipróbálta.

–   Kész.

Elment, Lavinia pedig játszani kezdett.

Skálázott, ki akart próbálni minden hangot. Mint tavaszi fűben a patak vize, csörgedeztek-csobogtak a hangok. Aztán ragyogó, könnyed dallamok törtek elő. A hangjegyek lüktetve gyúltak ki Lavinia ujjai alatt, mint nyári völgyben a szentjánosbogarak. Lavinia boldog volt.

–   Hallgasd csak – mondta –, elkezdem a Harmadikat. – Vagy inkább mást szeretnél?

–      Nekem mindegy – válaszoltam, akaratom ellenére elhaló hangon.

–   Akkor figyelj.

Nem tudom, miért, de megnyugodtam. Aztán úgy éreztem, boldog sejtelem ragyogja be a szobát. Ismét nekiláttam az olvasásnak, ám közben erősen füleltem.

Legnagyobb csodálkozásomra nem a Harmadik hangzott fel és nem is valami más Beethoven. Lavinia a Sevillai borbély nyitányát játszotta.

Ám tüstént abba is hagyta.

Aztán ismét játszani kezdett.

–    És a zongorából kissé bizonytalanul, zavarosan, de az idősebb Strauss egyik valcerének, a Kék Duna keringőnek első taktusai hangzottak fel. Ám nyomban félbeszakadt ez is, és Lavinia engem szólított.

–   Mit akarsz?

Hangja csupa gyanakvás volt.

–      Mondd, az istenért, mondd, mit játszottam én?

–      Azt hiszem, a Borbély nyitányát, aztán meg egy Strauss keringőt.

–      Mondd, mondd...

–   Mi van?

–   De hát mi ez?

Az állványon fekvő nyitott kottára mutatott. Fönt, a lap tetején jól láthatóan ez állt:

III. szimfónia

Allegro con brio            L. van Beethoven op. 53.

–      Mi ez? – kérdezte szorongva.

–      Beethoven Harmadik szimfóniája, oda van írva.

–      És ez szól, te érted?! – kiáltotta rémülten. – Hallgasd, ez szól, figyeld!

Tíz ujját erőteljesen szétterpesztette, két kezét a magasba emelte, és mint kiéhezett sas csapott le az Esz-dúrokra, egyik kezével a magas hangokra, másikkal a mélyekre: aztán újra meg újra, ahogy a kotta előírja – Beethovent olvasta...

És a billentyűkből csúfondárosan patakzottak az összeesküvők perpatvarai az Angot asszony lányából.

Csodálkozó, mi több, ijedt képet vágtam, de magamban valahogy nevettem.

Lavinia megállt, éleset sikított, készséges karjaimba vetette magát, felváltva jajgatott és zokogott. Így töltöttünk másfél órát. Aztán vörös szemmel, könnyes arccal, alulról fölfelé fájdalmasan rám nézett.

–   Értem – suttogta –, ez valami varázslat. Magyarázd meg.

–      A titkokat nem lehet megmagyarázni – válaszoltam kegyetlenül.

Úgy tettem, mintha nem néznék a fehér maszkra, mely úgy függött a falon, mint egy irrigátor.

A kétségbeeséstől minden szál haja égnek állt, akár egy szégyenbe került boszorkának.

–   Nem akarja – és egy félmozdulattal meg egy oldalpillantással a maszkra mutatott –, nem akarja, hogy őt játsszam. Vajon miért?

Újabb két órát töltöttünk szótlanul. Végig a karomban tartottam. Időnként megmozdultam, hogy súlyát egyik karomról a másikra helyezzem át. Két óra múlva aztán tragikus hangon közölte:

–   Tudom, miért nem akarja.

Láttam, hogy a csodálkozástól tágra nyílik a pupillája. Sietve szemrehányást tettem magamnak, amiért lebecsültem értelmi képességeit. Titokzatoskodva folytatta:

–      A gipszöntő azt akarta, hogy egy festett maszkot vegyek, ami olyan, mintha bronzból volna. De én ezt a fehéret akartam, mert olcsóbb volt. Ezért áll most bosszút Beethoven.

Attól tartottam, menten elájulok.

Néhány perc múlva hozzátette:

–   Most már késő lenne. Ismét ide-oda vetette magát a karjaimban, a lábam is teljesen elzsibbadt.

Megindult lelkiállapotunk, valamint karjaim tragikus helyzete ellenére sem találtam alkalmasnak a pillanatot, hogy elmagyarázzam Laviniának a dolgok valódi álcását. Megelégedtem annyival:

–      Szerintem furcsa lenne tőle. Nem is hiszem.

Lavinia végre belém kötött:

–   Te soha semmit se hiszel el.

Többé nem próbálkozott Beethovennel. Egy ideig halálosan levert volt, de aztán elég ha már megvigasztalódott. Néhány nap múlva már úgy élt, mint régen, nevetett, zongorázott, de mindig mást; olykor abbahagyta, hirtelen elbúsult szemmel fölpillantott a maszkra, s vagy húsz percre szomorú lett. Sose beszélt a dologról. Csak egyszer suttogta minden apropó nélkül:

–      Még mindig nem akarja. Érzem. Még kell egy kis idő.

Aztán egy délelőtt láttam, hogy olyan eltökélt, mint aki valami megoldást talált. Ösztönösen jöttem rá. Aznap egy szót sem szólt. Másnap reggel viszont igen. Arca még komolyabb és elgondolkodóbb lett. Homloka magasabb, szeme nagyobb és elszántabb.

–      Megvan – közölte.

–   Mi?

–      Ne kérdezősködj. Adj nyolcszáz lírát.

Amikor megkapta, elment. Halvány fogalmam se volt, mire készül. Nyolcszáz líra kevés ahhoz, hogy megszökjön. Az öngyilkossághoz viszont sok. Félóra múlva jött meg, emelt fővel, akár a végzet asszonya. Mögötte egy bolti kifutót láttam.

–      Ide tegye.

Az ember letette csomagját – Beethoven maszkja alá –, majd távozott. Éreztem, hogy ereimben meghűl a vér. Óvatosságból zsebre vágtam ökölbe szorított kezemet, és tenyerembe mélyesztettem a körmeimet. Tompa égzengés töltötte be a szobát, az ablakon sötét felhő nyomult a szobába és mint egy harang, borult négyünkre: Laviniára, rám, Beethoven maszkjára meg az új gramofonra.

–   Nem akarja, hogy játsszam. De én nem tudok nélküle élni. Azért vettem. Talán most már megbocsát.

Remegtem, akár a nyárfalevél.

Most láttam, hogy Lavinia négyszögletes borítékot tart a hóna alatt. Előhúzta és túláradó mozdulattal a mennyezet felé lendítette.

–   Tessék!

Nem rohantam fedezékbe. Meg se próbáltam szembeszegülni a végzettel. Dermedten, megsemmisülten vártam. Lavinia fölemelte a gramofon tetejét. A korongra tette a lemezt. Aztán rám nézett, és könyörtelenül bejelentette: – Az Ötödik!

A gépezet felé fordult, és lassan – nekem egy évezrednek tetszett – ráengedte a tűt a lemez szélére.

Olyan kicsire húztam össze magam a karosszékben, amekkorára csak tudtam.

A lemez halkan sustorogva megkezdte körforgását. Erősen szorongattam államat és arcomat. Feszültnek, kőmerevnek éreztem magam, és féltem.

A sustorgó körforgásból felszakadt a szimfónia első három staccatója.

Éreztem, hogy csikorgatom a fogamat.

És a negyedik hangnál egyszer csak hatalmas robbanás. Aztán semmit se láttam. Forgószél kapott föl. Kavargó por és vakolattörmelékek közt repültem a magasba. Messze távol értem földet, egy ismeretlen réten, és sokáig erőlködtem, amíg magamhoz tértem. A szoba, a ház, tán a város is a levegőbe repült, Lavinia meg én a világ két végén kötöttünk ki, és még nem találtuk meg egymást.

Székely Éva fordítása