MAJDNEM SZERELEM

Titokzatos, érzelmes történetecske ez, majdnem szerelem. Bár a három nap alatt, amit Ginevra és én Dorvesanban töltöttünk, nem is álmodtunk arról, hogy szerelemről beszéljünk. (Noha meglehet, hogy külön-külön mind a ketten erről ábrándoztunk.) Ugyanabban a szállodában laktunk, együtt töltöttük majd minden percünket, közös asztalnál ettünk. Aztán a negyedik nap reggel eljött érte az apja. Megkérdezte:

–   Jól viselkedett?

–      Pompásan.

–      Nem volt terhére?

–      Egyáltalán nem.

Elmentek. Nem beszéltünk szerelemről, de valami történt köztünk.

A kis asztal, amelynél ettünk, a szálloda földszinti termében egy ablakmélyedésben bújt meg; az ablak kis kertre nézett. Minden este becsuktuk az ablakot, mert ilyen magasságban a kora esti órák még nyáron is hűvösek.

Közvetlenül az üveg mögött bokrok fürtjei ágaskodtak, kissé hátrább két muskátli pamacsa kandikált ki egy kőpárkányon álló cserépből, aztán hirtelen lejtő következett s távolabb hegyek-völgyek árnyas vidéke. Itt-ott a távolban fények gyúltak ki egészen a látóhatárig, egészen az égig, ahol kigyúltak a csillagok.

A következő történt.

Harmadnap este, étkezés után még egy kicsit elidőztünk kis asztalunknál egymással szemben, az ablakmélyedésben. Mögöttünk a terem üres volt, mintha nem is létezne. Mintha az egész világ megszűnt, illetve bennünk összpontosult volna, a kisasztalnál, az ablaknál – ahonnan közelre és távolra látni.

Ginevra hallgatott, valahová messzire nézett, ki a csukott ablakon. Kinéztem én is, és láttam néhány csillagot.

Aztán Ginevrát figyeltem. Észrevettem, hogy nem a csillagokat figyeli.

Tekintete rövidebb utat járt be. Tán a párkányon álló muskátlikon állapodott meg. Én is odanéztem, de nekem nem mondtak semmit. Két pamacs, egymás mellett. Mozdulatlanul hallgattak. Pirosukat elmélyítette az árnyék sötétje. Ellenségesnek tűntek. Vagy most, ahogy visszagondolok, egyszerűen szenvtelenek voltak. Közömbösek.

De Ginevra nem is a muskátlikat nézte. Tekintetét továbbra is az üvegen tartotta, majd egyik kezét a homlokához emelte, és megigazított egy hajtincset, amely a szemébe hullott; kétszer-háromszor is hadakozott vele, míg a végén a tincs megadta magát.

Akkor Ginevra elmosolyodott. És így szólt:

–      Egy nő mindenütt talál tükröt magának.

–      Szerencsére – feleltem (ki tudja, miért).

Megpróbáltam én is megnézni magam az ablak tükrében, amely a kert, a völgy, a világ árnyaira tapadt.

–   Nézze – mondtam –, milyen érdekes! Az üvegen túl látok egy képet: a párkányt, a muskátlit és a többit, mindent, ami amott van. De látok egy másikat is: a magam képét, a magáét, a fehér terítőét, az üvegét és a lámpáét, ami megvilágít bennünket – mindent, ami itt bent van. Nem olyan élesen, de pontosan. Hisz maga is tükörnek használhatta az üveget. Két világ, de mind a kettő egyszerre van jelen. Mindkettő ugyanazt a teret foglalja el. De – és ez benne az érdekes – nem keverednek össze, nem zavarják egymást, nem tolakszik egyik a másik elé, és nem is egészítik ki egymást. Nem örülnek a másiknak, de nem is zavarják egymást – mert egyik sem ismeri a másikat. Ugyanazt a teret foglalják el, és egyiknek sincs fogalma a másik világ létezéséről. Nézze csak. Ez a fehér csésze pontosan egybeesik a bokornak a levélzetével. Mégis: látja a levelet, látja a csészét, mindkettőt a maga tökéletes mivoltában, minden kapcsolat, összefüggés nélkül. Önmagában mindkét világ átlátszatlan, de átlátszó a másik számára.

–   És? – kérdi Ginevra.

Egy pillanatra zavarba jöttem.

–      Meglehet, hogy... – kezdtem újra, de abba is hagytam:

–   Nem fontos.

–   Megint a szokásos fantaziálás...

–   Úgy van.

De a jelenség szórakoztatta Ginevrát. Egyik kezét mozgatni kezdte a levegőben, asztalkánk fölött. Ujjaival úgy körözött, mint egy sólyom, amely lecsapni készül, hogy elrabolja a terítőn maradt morzsákat. Ám őt nem a morzsák érdekelték, csak nézett ki az ablakon.

–   Mit csinál? – kérdeztem.

–      Mulatságos. Megpróbáltam eldugni a kezemet (azt ott, ni) a muskátlik közé, de igazán nem megy.

–   Ne mozgassa olyan hevesen. Még megtépázza a muskátlikat!

Ginevra nevetett.

Észrevettem, hogy a kis kannában van még kávé. Kitöltöttem magamnak, és megittam, bár kihűlt már. Majd összevontam a szemöldökömet, mint amikor gyerekekre pirít rá az ember, és így szóltam:

–      Ne nevessen. Komolyan mondtam.

Ginevra már nem nevetett. Abbahagyta a játékot, kezét a terítőre tette, és rám nézett.

–      Igazán komolyan mondja?

–    Majdnem. Tegyünk egy kísérletet?

–      Miféle kísérletet?

–      Nézzen csak oda. Figyeljen: a kezem képe most pontosan a muskátlik fölött van. Ugye, úgy tűnik, ha leereszteném, hozzájuk érnék? Így, ni. Nézze csak. Megérinteni őket. A muskátlik mégsem mozdulnak.

–   Ez természetes.

–   Persze hogy természetes. De én most valami természetfelettit akarok. Azt akarom, hogy megmozduljanak.

–      Hogyan?

–   Így. Kell lennie ebben az egyetlen térben, amelyben két világ lakik, kell lennie egy pontnak, térben és időben, egyetlenegy pontnak, egy csücsöknek vagy egy pillanatnak, ahol a két világ összeér. Én megtalálom.

Ránéztem. Most ő is rám nézett. Kíváncsian, ijedten. Egészen fellelkesedtem.

Úgy álltam fel, mint aki tudja, mit kell tenni. Ginevra alulról fölfelé nézett rám, tágra nyitott szemmel. Ráparancsoltam:

–      Arra nézzen.

Engedelmeskedett. Én is arra néztem.

Erős, összpontosított figyelemmel fogtam a kísérletbe. Nem a kezemet figyeltem, hanem a kezem képét az ablak tükrében: kezem halványabb mása leereszkedett a valóságos muskátlibokorig, és megérintette. Ám a muskátlik nem mozdultak. Még lejjebb engedtem – kezem képe ekkor egybeesett a muskátliéval. Együtt léteztek, a két forma, a mozgó és a mozdulatlan. Nem gabalyodtak össze, nem bántották, nem ismerték egymást.

–      Maradjon csendben. Jól figyeljen.

Még egyszer nekirugaszkodtam, megfeszített akarattal. Hirtelen megráztam és forgatni kezdtem a kezem. A képmás is sebesen körbefordult.

És ekkor megmozdultak a muskátlik.

Kicsit megrázkódtak, mintha könnyű szél érintette volna őket. Ginevra felkiáltott:

– Ó!

Ám a kétkedő asszonyi lélek nyomban felülkerekedett. Ginevra vállat vont, és így szólt:

–      Véletlen. Éppen akkor meglebbent a szél.

Szigorúan néztem rá a. magasból.

–      Figyeljen csak tovább. Most mondja meg maga, mikor mozgassam őket.

Kezem képmása ott nyugodott a muskátli tetején. Ginevra hallgatott, hallottam a lélegzetét. Buzdítottam:

–      Mondja, maga mondja majd, hogy mikor.

Habozott egy pillanatig. Egyszer csak hirtelen megszólalt:

–      Most!

Csavartam egyet a kezemen. A muskátlik, mint az előbb, meghajoltak, remegni kezdtek. Leültem. Figyeltem Ginevra szemét, sápadt arcát.

De a döbbenet áhítata nem tartott sokáig. Nemsokára fölülkerekedett játékos kedve. Arcába visszaszökött a vér, nevetett. Kicsit rekedt volt ez a nevetés, aztán így szólt:

–   Hadd próbáljam meg én is.

–   Nem, magának nem megy.

Elhitte, azonnal, megadón, alázatosan.

Egy ideig hallgattunk, én elméláztam; ilyenkor nyaralás közben szeretek töprengeni a dolgok mélyebb összefüggésein.

Gondolataim gyümölcse a következő volt:

–   A muskátli megmozdult. Ha tehát érezni tudna, érezte volna. Na lám, egy jó kis kísérlet. Menjen oda.

–   Hová?

–   Oda ki, a muskátli mellé. A kezét tegye le valahova, mindegy, csak ne mozgassa. Én itt maradok, és megpróbálom megérinteni a maga valóságos kezét az enyém képmásával. Érti?

–   Igen, igen.

–   Maga pedig érezni fogja, éreznie kell.

Ginevra felállt, s elindult. Visszatartottam:

–   Egy pillanat. Nehogy idenézzen, mert akkor még azt hiszi, hogy képzelődik. Ahogy kiér innen, fordítson hátat az ablaknak. Nézzen arra, a völgybe, ne rám. Csak a kezét tartsa magasan és jól láthatóan.

–   Rendben.

Kiment. Figyeltem a testét, amint rózsaszínű ruhájában távolodik, fedetlen, finom, fehér nyakát, amint hirtelen eltűnik fekete fürtjei között. Megfordultam és kinéztem az ablakon. Láttam, amint megjelenik a kertben. Hátat fordított, ahogy parancsoltam. Rózsaszínű ruháját sötétebbre festette az este, de a nyaka mintha még fehérebb lett volna. Magas alakja belehasított a sötétségbe; mintha testét az égből metszették volna ki, mintha a csillagok odább húzódtak volna, hogy helyet adjanak neki.

Kicsit erőlködnöm kellett, hogy ismét felidézzem a képek visszatükröződő világát. Felálltam ismét, és láttam magamat, amint képem ott áll, a valódi Ginevra mellett. Ginevra felemelte kezét, rátette valamire, ahogyan utasítottam. Tartotta és várt. Én pedig nem mozdítottam a kezemet, hogy megérintsem az övét.

Nem tudom, miféle démon költözött belém.

Óvatosan egész testemmel megmozdultam, s közben figyeltem tükörképemet. Most éppen az ő teste mellé ért, ott állt az ő testével egy síkban, csak kissé magasabbra nyúlt. Lehajtottam a fejemet, a tükörképem is lehajtotta. Megmozdítottam ajkamat. Tükörképem száját az ő élő nyakára tapasztottam, oda, a pelyhes kis fürtök tövéhez. Megcsókoltam, és ajkam ott maradt odatapadva, szorosan.

... és egyszerre láttam, hogy Ginevra egész testében megremeg, lehajtja és elrántja fejét, meg sem fordult, menekült.

Menekült, mintha érezte volna, hogy nyakon csókoltam.

Leültem, mintha mi sem történt volna, és vártam, hogy visszajöjjön. Jött azonnal. Halotthalvány volt. Nem ült le. Megkérdezhettem volna: miért ment el a helyéről? Ő is mondhatott volna valamit, kérdezés nélkül. De egy szót sem szólt. Nem beszélt többé a kísérletről. Én sem kérdeztem semmit tőle. Nem ült le. Csak állt ott, asztalkánk mellett, és merőn nézett egy üveg kristályvízre.

Azután önkéntelenül lassan felemelte kezét, nyakára tette, végighúzta körös-köröl, majd odaszorította hátra, kis fürtjei tövéhez, gyötrődve, fájdalmasan. Az egész egy percig tartott. Aztán feloldódott, mosolygott, végre a szemembe nézett. Kezet nyújtott.

Jó éjszakát.

Elment. Nem fordult hátra. Eltűnt.

Azon az éjszakán le sem hunytam a szemem.

Másnap reggel érte jött az apja, amint elmeséltem. Elmentek. Nem láttam soha többé.

Romhányi Ágnes fordítása