A FELFEDEZÉS

Volt idő, amikor egy fedél alatt éltem, nem tudni, miért, egy kötekedő nőszeméllyel.         

Különösen engem nyaggatott az a kötekedő perszóna, engem, akivel együtt élt; rajtam tombolta ki minden dühét: se szeri, se száma nem volt ravasz és találékony vagy éppen ostoba és együgyű kellemetlenkedéseinek.

Csak egyet hadd említsek ostoba és együgyű tréfái közül.

Történt egyszer, hogy délután úgy két óra felé értem haza; a dolgozószobámba igyekeztem, hogy munkához lássak. A szalonon kellett átmennem, a kötekedő nőszemély birodalmán. Magam sem tudom, milyen vélt vagy valóságos bűnt követhettem el ellene ezen a rövid útszakaszon, mindenesetre azonnal megkaptam a magamét: önagysága keserű szemrehányások sortüzét zúdította rám.

Félúton megtorpantam, hogy meghallgassam, mégpedig azzal a tenyérbe mászóan odaadó figyelemmel, amely kötekedő perszónákkal szemben használatos. E magatartás még jobban kihozta a sodrából, igaz, az ellenkezője éppúgy feldühítette volna, hiszen már Hippokratész is azt tanítja, hogy a kötekedő rohamnak megvan a maga eleve megszabott, végzetszerű menete, amit semmilyen erő sem képes befolyásolni.

Egyszer csak ezt hallottam:

–   Ki-ki-ki!

Úgy véltem, hogy egy szótag háromszori ismétlése befejezést jelent.

Így aztán sarkon fordultam, megtettem utam hátralevő részét, és bevonultam a szobámba.

Leültem az asztalhoz, egy kis halom teleírt és egy nagyhalom üres papír elé, de alighogy összeszedtem a gondolataimat, hogy végre emelkedett és lényeges dolgokon törjem a fejem, valami kaparászást hallottam az ajtó felől, aztán fémes kattanásra lettem figyelmes. Rögtön sejtettem, mit jelent e zaj. Kulcsra zárták az ajtót.

Odarohantam, de hiába próbáltam kinyitni, csak annyit hallottam az ajtón át, hogy egyre messzebb kopognak, aztán a csöndbe vesznek a kötekedő perszóna gúnyos léptei.

Mint már említettem, ostoba és együgyű tréfa volt. Délután kettőtől vacsoráig mindig is bezárkóztam a dolgozószobámba. Így aztán nem kellett volna izgatnia, hogy csak be van téve, vagy kulcsra van zárva az ajtó, amúgy is biztos voltam benne, hogy vacsorára megnyílik. Ha nem hallom azt a kattanást, észre sem veszem, hogy fogságban vagyok.

De tudtam róla, így hiába próbáltak magasabb régiókba szállni a gondolataim.

Megbénított a felismerés, hogy fogoly vagyok.

Rab voltom olyan szabadságtól fosztott meg, amellyel nem kívántam volna élni, ám rabságom tudata már önmagában, lényegénél fogva elfojtotta minden alkotókedvemet.

Olvasgatni kezdtem A filozófia vigasztalása című traktátust, az olyan ártatlan foglyok és szenvedők vigaszát, akiket a kötekedő sors gyötört meg; akkor írta ezt Severinus Boethius, amikor rabságban tartotta egy király, bár szerencsére élni nem él vele együtt. Mondják, hogy ez a könyv évszázadokon át sokaknak nyújtott vigaszt, sok emberben tartotta a lelket. De meglehet, hogy idő múltán, akár a nők vagy a mágnes, a könyvek is veszítenek vonzerejükből. Boethius sem segített.

Csak mert nem mehettem ki, ki akartam menni. Egyszerre olyan mehetnékem támadt, hogy az a négy-öt órás rabság is végtelennek tetszett.

De ahogy Buovo d'Antona húszéves rabsága is véget ért egyszer, s aztán nyugodtan él tovább, mintha mi sem történt volna, úgy az én néhány órás fogságom is csakhamar letelt; és amikor már hosszabbodtak az árnyak, amikor Tityrus estebédre hívja a bujdosó Meliboeust, az ajtó felől megint a fémes kattanásra lettem figyelmes. Megfordították a kulcsot a zárban.

Nemsokára hívtak. Ártatlannak és nyugodtnak mutatta magát a kötekedő perszóna, akivel egy fedél alatt éltem; én is úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre, így aztán az az emlékezetes nap is a szokott módon fejeződött be.

Azért mindenesetre, amikor kijöttem a szobából, gyorsan és lopva kivettem a kulcsot a zárból, és a zsebembe süllyesztettem.

Másnap, szokás szerint úgy két óra felé szerencsésen eljutottam az íróasztalomig. Alighogy leültem, bejött a kötekedő perszóna, és kért egy könyvet. Stendhal Vörös és feketéjére esett a választása. Két perc múlva újra megjelent, mondván, hogy rettentően unja. Ezek után körültekintőbben keresgélt, majd a Malavoglia családdalvonult ki. Ám hamarosan megint felbukkant: rájött, hogy már olvasta. Újabb tüzetes válogatás után végre megállapodott a Pickwick klubnál, az biztosan neki való. Amint harmadszor is kiment, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy végre emelkedett és lényeges dolgokon törjem a fejem – előttem a teleírt meg az üres papírok –, de az ajtónyílásban megint megjelent a kötekedő perszóna, akivel egy fedél alatt éltem, bedugta a fejét, és így szólt:

–      Látom, idegesít, hogy folyton bejövök, jobban tennéd, ha őszintén bevallanád.

Csodálkozva emeltem föl a fejemet, de az övé már eltűnt, csakhamar azonban, mintha dróton rángatnák; újra felbukkant a feje, és hozzátette:

–   Vagy ha már nem tudsz őszinte lenni, legalább udvariasabb lehetnél, és nem mutatnád.

Megint eltűnt, most már véglegesen, legalábbis sokáig csönd volt, csak az én szívem dobogása mérte az időt. Dolgozni próbáltam, de közben kifelé füleltem, ijedten, gyanakodva.

Mentő ötletem támadt: hiszen tegnap óta nálam a kulcs! Halkan becsúsztattam a zárba, és bezárkóztam. Rögtön éreztem, hogy valami kellemes meleg önti el a szobát. Szabad voltam.

Be voltam zárva, mint tegnap. De tegnap azért, mert fogoly voltam, ma pedig azért, mert szabad vagyok. Szabadság és rabság: mi a különbség? Attól függ, hol a kulcs: kint vagy bent.

Nagy felfedezés volt.

Sebesen róttam a sorokat, szinte üdvözülten, hiszen felfedeztem a szabadság lényegét. Egyre csak ezen törtem a fejem, időnként a munkát is abbahagytam, hogy minden oldaláról jól meghányjam-vessem felfedezésemet. Addig-addig – így van ez a nagy felfedezésekkel –, amíg egészen bele nem zavarodtam, kétség és bizonytalanság kerített hatalmába.

Így okoskodtam:

–  Ha kívül van a kulcs, két dolog különbözteti meg a rabságot a szabadságtól, éspedig: valaki más idézte elő ezt az állapotot; mi magunk nem változtathatunk rajta.

Ha ez igaz – tettem föl a kérdést –, akkor a két tényező közül melyik a rabság lényege?

Csak akkor tudnék válaszolni rá, ha én magam zárhatnám magamra kívülről az ajtót.

Úgy felizgatott ez a nehéz, szinté képtelen próbatétel, hogy a lélegzetem is elállt tőle.

Kihajoltam az ablakon; egy szűk kis térre láttam, melyet zöld virágágyás díszített. Szív alakú pázsitszőnyeg rajzolta körül a virágokat, középen pedig egy sudár múzsa nyújtózott az ég felé – de nem azok közül való, akik Apolló életét megédesítették, de híveikét megkeserítették –, az én múzsám egy hatalmas banánfa volt; tömzsi törzsét ovális, csúcsban végződő, sűrűn erezett levelek fonták körül, amelyek oly hosszúra nőttek, hogy csúcsos végük a földre hajlott és visszahullt, mint a szökőkút vize; a parkokban kétféle van belőlük: a Musa Paradisiaca és a Musa Ensete. Sosem tudtam megkülönböztetni őket egymástól, de mindig is azt vallottam, hogy az én teremen az Ensete áll, ezzel véltem banánfámat a titokzatosság, a ritkaság értékével felruházni, hiszen paradicsomi dologból oly sok és annyiféle van a világon.

Egyre csak azon járt az eszem – míg nézegettem onnan fentről a múzsát, a pázsitot, a virágokat és a teret –, hogyan tudnám elvégezni ezt a fontos kísérletet: meg kell tudnom, hogy lehet kívülről bezárkózni a szobába.

Olyan hirtelen jöttem rá, hogy valósággal belekábultam. Az ajtóhoz rohantam, kivettem a kulcsot a zárból, és az ablakon át kihajítottam a múzsámnak, a virágok közé.

A kulccsal együtt a szabadságomat is kihajítottam az ablakon: megint fogoly lettem.

Szállt a kulcs lefelé – a virágok közé –, és ahogy mind messzebb került tőlem, valami egyre kézzelfoghatóbbá tette a rabságomat: az idő.

Szállt, szállt a kulcs, s röptében egy pillanatra elakadt a múzsa levelében.

De épp csak súrolta egy csöppet, nyomában a levél bólogatni kezdett, egyre kisebbeket és kisebbeket.

Mikor a levél utolsó észrevehetetlen rezdülése is elcsitult, a világon semmi sem jelezte többé, hogy sikerült, elvégeztetett: fogoly vagyok.

Igen, fogoly vagyok, mint tegnap. Kívülről vagyok bezárva – de magam zártam be magamat.

Hát mégis megtettem, sikerült. Most a hatásait kell tanulmányoznom. Folytatódjék a vizsgálat: kihallgatom mind a két énemet.

Börtönőr énemet hiába kérdezgettem, a dolog láthatólag nem szerzett neki különösebb gyönyörűséget, amiből arra következtettem, hogy zsarnoknak lenni mégsem olyan kellemes, mint sokan képzelik.

Ami a fogoly énemet illeti, mi tagadás, egyre csak szitkozódott:

–   Az istenfáját!

De egy dologban megegyeztek: hülye vagyok.

Talán nem is ők vélekedtek Így, kísérletező és gondolkodó börtönőr énem vagy fogoly énem, sokkal valószínűbb, hogy valamiféle gyakorlatias énem került felül, és józan paraszti eszével rögtön felfogta, milyen kellemetlenségeknek vagyok kitéve ebben a sajátos helyzetben.

Az volt aztán a legkellemetlenebb, hogy a várható kellemetlenségek tudatában már képtelen voltam filozofikusan szemlélni a kérdést, pedig az egésznek ez lett volna a célja és értelme.

Sétálgattam föl-alá a szobában, és időnként kinéztem az ablakon.

Egyszer csak fordult a kocka.

Egy kisfiú szaladt át a téren, megállt az ablakom alatt, és leheveredett a földre.

Intettem neki, és odakiáltottam:

–   Leejtettem a kulcsomat; nézd már meg, biztos ott van valahol a fűben.

„Most, hogy feltűnt az életemben ez a kisfiú – gondoltan, miközben a gyerek a kulcsot kereste –, új korszak kezdődött fogságom történetében: a szabadulásba vetett hit korszaka.”

Meglett a kulcs, lejárt a remények korszaka, indulhat a felszabadító akció.

–   Dobd fel! – utasítottam.

A gyerek lehajolt, jobb kezét hátracsapta, a balt pedig fölemelte, tekintetét és mutatóujját rám szegezte és célzott.

Új hajnal köszöntött a világra: a szabadság hajnala.

A szabadító jobb keze magasba lendült, aztán csak röpült, röpült a kulcs fölfelé. Olyan éles füttyel hasította a levegőt, amihez hasonlót csak a Bastille foglyai hallhattak július 14-e reggelén.

A kulcs berepült az ablakon, és a tavaszi napfény csillámló fényét sugározta szét a szobában. Hódolattal léptem hátra, hogy utat nyissak neki. Ilyen viharos lendülettel köszöntött be az életembe a szabadság, a lábam elé hullott, és felkínálta magát.

Nem kaptam föl azonnal – ennyit igazán megengedhettem magamnak. Leültem, hogy szép sorjában végiggondoljam és logikus rendszerbe foglaljam mindazt, amit a szabadság lényegéről megtudtam.

Egyszer csak egy kéz lenyomta kívülről a kilincset, majd gorombán megrángatta, de csak nem engedett a zár, aztán dühös hang hallatszott, a kéz hangja, a rángatás hangja, az a kötekedő hang, amellyel egy fedél alatt éltem.

Mi mindent megtudtam a szabadságról, mennyi tapasztalatot szereztem, és mindez mit sem ér! Hiszen olyan egyszerű és kézenfekvő az igazság:

Az a szabadság legelső feltétele, hogy a világért se éljünk egy fedél alatt egy kötekedő perszónával.

Faragó Éva fordítása