A TÜKÖR

Bécsi tartózkodásom utolsó napján, sőt utolsó órájában, miközben a pályaudvarra készülődve a tükör előtt álltam és a nyakkendőmet kötöttem, egy hatalmas robbanás remegtette meg a házat, és a tükör abban a pillanatban szilánkokra tört.

Bomba robbant, semmi kétség: kénytelen voltam tükör nélkül megkötni a. nyakkendőmet; fogtam a bőröndjeimet, kimentem a pályaudvarra, és elutaztam. Két nap múlva értem haza, éjszaka; gyorsan levetkőztem és lefeküdtem. Másnap reggel, amikor nekiláttam a borotválkozásnak, és egyik kezemben a habzó borotvapamaccsal, másikban a törölközővel odaálltam a tükör elé, azt látom, hogy nincs benne semmi. Illetve minden ott volt, a szoba tárgyai, csak én nem. Ott volt a habzó borotvapamacs a kezem magasságában, és ide-oda imbolygott; a másik oldalon a törölköző szintén az üres térben vonaglott, mint egy tébolyodott; de én nem: az arcom, a tükörképem nem volt ott.

Elnevettem magam, mert nyomban rájöttem, hogy mi történt.

Mindazok, akik tükörbe szoktak nézni, és különösen a nők, gondolom, észrevették, hogy amikor az ember ellép a tükör elől, kellemetlen érzése támad egy pillanatra, mint amikor valami elszakad. Ez az az alig érezhető kis erőfeszítés, mellyel az ember leszakítja róla, és visszaveszi a tükörképét.

Most viszont Bécsben, két nappal ezelőtt, olyan hirtelen tört össze és ment szét ezer darabra a tükör, hogy nem volt időm letépni róla a tükörképemet: ennyi az egész.

Ott persze nem gondoltam erre, az utazással voltam. elfoglalva. Akkor vettem észre, amikor először találtam magam szembe egy tükörrel, vagyis, mint mondtam, két nap múlva, a lakásomon.

És tíz nap telt el úgy, hogy nem volt tükörképem. Elég kellemetlen volt, különösen a nyakkendő meg a borotválkozás miatt; de az emlékezetből való nyakkendőkötést hamar megtanultam, a borotválkozásnál pedig jobb híján a hallásomra hagyatkoztam. A tükröt leemeltem a helyéről, és betettem egy ládába. Csak arra ügyeltem, az utcán, a kávéházban vagy mások lakásán, nehogy meglásson valaki egy tükör előtt, mert nagyon elcsodálkozott volna; akkor aztán magyarázkodhatom, és a végén még a metafizikánál meg egyéb badarságoknál kötünk ki.

Már annyira hozzászoktam a dologhoz, hogy nem is gondoltam rá. Annál jobban meghökkentem, amikor a kilencedik nap reggelén táviratot kaptam Bécsből, ezzel a szöveggel:

Holnap reggel indulok viszontlátásra hétfőn. Massimo

Töröm a fejem, sorra veszek minden egyes ismerőst, akivel a tíz nap alatt találkoztam. Ott volt egy régi magyar barátom, Tibornak hívják; aztán mások: Fritz, Richard, Giovannino; bármennyire is töröm a fejem, Massimo nevű tudtommal csak egy volt Bécsben: én. Így hát nyilvánvaló, hogy ha Bécsben rajtam kívül nem volt más Massimo, akkor csak én lehetek az a Massimo, aki onnan táviratot küld nekem. Vagyis tőlem jött a távirat.

–   Hát persze! – kiáltottam fel.

Az olvasó is érti már. A táviratot a tükörképem adta fel, hogy értesítsen a visszatéréséről.

Mondanom sem kell, hogy nem rohantam oda a tükörhöz: nehogy még elbízza magát – ezt az örömöt csak nem szerzem meg neki, a tükörképemnek; nem mutatom ki, hogy mennyire hiányzott, hogy már alig vártam, hogy nem tudok nélküle élni. Hétfőn jött meg, de én két napig még csak nem is mutatkoztam. Szerdán reggel, az Alvajáró egyik áriáját fütyörészve odamentem a ládához, és kivettem a tükröt; miközben visszatettem a toalettasztalra, elfordítottam a fejem; aztán teljes nyugalommal és közönnyel, ujjaimat a galléromhoz emelve belenéztem a tükörbe. Ott. volt a tükörképem, életnagyságban. Némi félelemmel néztem rá, hogy nem látszik-e zaklatottnak, sértődöttnek a közönyöm miatt, vagy nem viselte-e meg az utazás és a sok megpróbáltatás. De nem: remekül nézett ki, és ő is teljesen nyugodt és közömbös volt:

Székács Vera fordítása