KOMÓTOS KEZELÉS

Barátaim közül kevesen tudják, hogy egy ideig orvosi praxist is folytattam. Rövid ideig tartott, évekkel ezelőtt. Prágában laktam. Üres óráimban a középkori mágia történetéről szóló könyveket olvasgattam; egy árustól vettem őket, aki nap mint nap ott állt kocsijával IV. Károly szobrának árnyékában;

Sok üres órám volt, mivel kevés betegem akadt, sőt abban az időben csupán egy szál, egy nő. Ám a tétlenség lustaságot szül, s nemsokára egy szem betegem látogatása is kezdett terhemre lenni, annál is inkább, mert a hölgy azt kívánta, hogy mindennap megvizsgáljam. Messze lakott a Palackého-trida végén, az én szobám pedig majdnem a Hradzsin tövében volt. Másfelől a lustaság élesíti az elmét, így történhetett, hogy rátaláltam arra a fölöttébb sajátos módszerre, amivel orvosi kötelességemet a lehető legkisebb fáradsággal és a legkevesebb kényelmetlenség árán teljesíthettem.

Fölösleges volna belemélyedni a hölgy jellemének leírásába, elég, ha annyit tudunk, hogy Libussa Bohaceknek hívták, és mint jómódú hölgyek esetében gyakori, nem egyetlen súlyos betegségben szenvedett, hanem sokfajta könnyű bajnak örvendett. Ezért azt kívánta, hogy vizsgáljam meg csaknem minden reggel. Olykor a szíve kalimpált szabálytalanul, máskor úgy érezte, hogy az agya sajog a koponyájában; egyik nap szúrt a tüdeje, másik nap úgy vélte, mintha lassú méreg kígyózna ereinek bonyolult rendszerében; megint máskor kevésbé költői kínok zavarták szervezetének egyes intimebb pontjait.

Egy-egy vizit gyors vizsgálatból és utasításokból állt. Ezt hosszas csevegés követte, az úgynevezett örök témákról, szép időről, esőről, az ifjúság mulandóságáról, divatos könyvekről. Épp egy ilyen ártatlan csevegés során a véletlen vagy az éber szerencse elvetette bennem egy felfedezés magját.

Könyvekről beszélgettünk, s én épp azt magyaráztam neki, hogy – mint már említettem – a középkori mágia történetéről olvasok, pontosabban bizonyos értekezéseket az „envoûtement”-nek nevezett műveletekről.

Persze nem kellett volna IV. Károly szobrának árnyékában régi írásokat összevásárolnom ahhoz, hogy megtudjam, mi az az „envoûtement” – nevezzük rontásnak –, vagyis az a művelet, amelynek során elkészítik valaki hasonmását például viaszból, s ezt a képmást aztán bizonyos varázsigék segítségével feltöltik az illető életerejének egy részével. Így aztán ez a viaszfigura, bármilyen messzire is vigyék attól a személytől, akinek a mása, titkos kapcsolatban marad az illetővel, olyannyira, hogy ha a viaszt átszúrják egy tűvel, a távollévő személyen pontosan ugyanolyan, valódi seb keletkezik, és így akár meg is. ölhetik. Közismertek azok a középkori perek, melyeket az állítólag rontás útján elkövetett gyilkosságok ügyében folytattak – kár is rájuk szót vesztegetni. Regény- és drámaírók költői fantáziáját ihlették meg ezek a praktikák; valamennyien olvashattunk róluk, ha máshol nem, Dumas Margot királynőjében vagy Gabriele d'Annunzio költeményében, az Őszi alkony álmában.

Bohacek asszony jól szórakozott elbeszéléseimen, és csak a felét hitte el, ami ilyen esetben a lehető legbölcsebb magatartás.

Ezek a beszélgetések és ez a félhit vezetett rá minket, szinte játékosan egy különös felfedezésre.

Vagyis megkíséreltünk egy tökéletesített „rontást”, de jóindulatú célzattal (a régiek célja mindig a bosszúállás vagy gyilkosság volt).

Egy ügyes kezű munkással, akit egy viaszfigura-kiállításon ismertem meg, csináltattunk egy majdnem életnagyságú bábut, szinte a megszólalásig hasonlított páciensemhez.

Ezt a viaszbábut azután négy sárgaréz pánt segítségével hosszában ki lehetett nyitni, belül pedig olyan volt, mint azok a bábuk, amelyeket a bonctani előadásokon használnak: belül volt a csontváz az izomkötegek pólyájában, a szív és a máj, a tüdő, a belek és minden egyéb, még az agy is, fent a koponyában, a rekeszizom alatt meg a két vese – tehát az égvilágon minden, ami egy embert emberré, illetve asszonnyá tehet.

Mikor a bábu készen volt – a régi könyvek nyomán és egy vajákos asszony segítségével, akit nem volt nehéz felhajtanom a Jozefov még megmaradt sötét, barlangszerű sikátoraiból – megpróbálkoztam a rontás legtitokzatosabb és legfontosabb részével, vagyis hogy személyre szóló életerőt adjak a bábunak, mely képessé teszi arra, hogy eredetijén (azaz Libussa Bohacek asszonyon) létrejöjjenek majd mindazok a fizikai változások, amelyeket el akartam érni. Nem mondom el, hogyan sikerült megtennem. Már csak azért sem, mert úgy tudom, az ilyesmit tilos terjeszteni, meg már nem is emlékszem rá.

A dolog mindenesetre tökéletesen sikerült. A hölgy határtalan bizalma jeléül, átadta nekem a bábut. Ládába zártam és kocsin hazaszállítottam. Otthon gondosan kicsomagoltam, és hogy neférhessen hozzá akárki, aggályos gonddal elhelyeztem a szobám egyik sarkában álló magas cserépkályha tetején.

Bevallom, aznap éjjel kínzó, lidércnyomásos álmaim voltak. Nagyon későn sikerült csak elaludnom, de akkor jó mélyen, és késő délelőtt pihenten ébredtem. Az előző napi különös munka távoli játéknak tűnt. A szobát már beragyogta a fény. Ránéztem a viaszhasonmásra, amely ott magasodott, szinte a mennyezetig.

Felöltöztem, majd nekiláttam a munkának, ki kellett találnom valamit, hogyelérhessem és mindig alaposan megvizsgálhassam a figurát. Zsámolyt állítottam egy asztalkára, és a kályha elé húztam.

Felmásztam az építményre; egy ideig néztem a bábut, majd finoman felnyitottam. Alaposan megvizsgáltam a belsejét. Egyszer csak gyakorlott orvosi szemem felfigyelt egy kis rendellenességre a szív formáján. Könnyű kis duzzanat a külső felületen – semmiség.

Lehet. hogy nem vettem észre tegnap? Vagy tán az éjszaka folyamán keletkezett? Vagy csak egyszerűen az utazás megrázkódtatásainak következménye?

E pillanatban nem találtam rá magyarázatot. De nagyon vigyázva, két-három ujjnyomással, mint amikor a szobrász valami finom részletet formáz, kiigazítottam a szív hajlatát. Lezártam a bábut. Elmentem otthonról, magammal vittem a szobám kulcsát, és izgatottan loholtam, csaknem az egész városon keresztül, betegem házához.

–   Libussa asszony – szóltam, még köszönteni is elfelejtettem –, asszonyom, nem volt ma reggel erősebb a szívdobogása?

–   De igen, doktor úr. De hogy lehet...

–   És már elmúlt?

–   Ó, egy pillanat alatt, doktor úr.

Kapkodva, zaklatottan meséltem el, mi történt. Mint a gyerekek nevettünk a csodálkozástól és az örömtől. Aztán eljöttem. Csak később, miközben hazafelé tartottam, nyilallt belém a kétség: talán az asszony csak az én határozott kérdésemet hallva hitte azt, hogy rosszul volt.

Másnap reggel óvatosabb voltan.

Kinyitottam a bábut, alaposan megvizsgáltam, s végül felfedeztem egy enyhe csavarodást a belekben. Egy pálcikával helyreigazítottam, majd gondosan összeillesztettem a hajlatokat.

Futottam a Pa1ackého-tridáha.

–      Hogy érezte magát ma reggel, asszonyom?

–      Egész tűrhetően. De úgy kilenc felé rám jött... nem is merem mondani, doktor úr.

–      Értem. És... és még mindig?

–   Ó nem. Félóráig tartott, aztán elmúlt.

Tökéletes győzelem.

Az ember képtelen szüntelenül csodálkozni, hamar hozzászokik a legkülönösebb dolgokhoz is. Néhány nap múlva az egész a lehető legtermészetesebb lett, lustaságom pedig egyre nagyobb lett tőle. Minden reggel, ahelyett hogy végignyargaltam volna a városon, hogy megvizsgáljam a hölgyet, a viaszbábut vizitáltam meg. Ha felfedeztem valamilyen picinyke torzulást a tüdőben, a vesében, a májban vagy a szívben, bármelyik külső vagy belső szervben, néhány mozdulattal könnyedén helyreigazítottam az engedelmes anyagot, ezzel az egyszerű kis mozdulattal tökéletesen meggyógyítottam távoli betegemet.

A második bizonyosságot adó tapasztalat után kétszer mentem el hozzá ebben az időben, négy-öt nap különbséggel. Egyszer se csalódtam. Libussa is tökéletesen hozzászokott a dologhoz, és már egyáltalán nem kétkedett, kíváncsiskodott vagy csodálkozott. Végül már egyáltalán nem jártam hozzá, viszont aggályos lelkiismeretességgel láttam el minden reggel az otthoni vizitet. Az első napokban mindenkinek megtiltottam, hogy belépjen a szobámba. Később elhatároztam, hogy a szobalányt beengedem, miután megeskettem rá, hogy soha, a világ minden kincséért sem nyúl hozzá ahhoz a figurához.

Három hónap telt el vagy tán több is, amikor egy szép napon eszembe jutott, hogy ideje volna legalább egyszer személyesen meglátogatnom Bohacek asszonyt – ha nem is orvosként, hát legalább barátként. (Mint orvos, be kellett nyújtanom vizitjeim számláit is, ezt ugyanis nem intézhettem el a viaszbábuval.) Aznap azonban egy olasz ismerősöm érkezett, akit el kellett kísérnem egy kis városnézésre, s ez keresztezte tervemet.

Késő éjjel tértem haza, és másnap ismét túl későn keltem. Másnap nem is tudom már, mi jött közbe. Negyedik nap (miután a szokásos buzgalommal elvégeztem az aznapi vizsgálatot), azzal a szilárd elhatározással mentem el otthonról, hogy rohanok a Palackého-tridába. De amint a házam melletti terecskére értem, láttam, hogy egyetlen bérkocsi sem áll ott. Az eső is szemerkélni kezdett – október elején jártunk már. Az eső ellenére lassan nekiindultam, oktalan-nyugtalan rosszkedvvel, a Moldva túlsó partja felé. Szürke volt a víz, a levegő is szürke; az eső egyre jobban vert, fáztam. A tél hirtelen tört rá a városra, s én még kabátot sem vettem. Visszafordultam és hazavonszoltam magam. Felmentem a lépcsőn, a szobámba.

Amint beléptem, hirtelen valami csodás jó érzés töltött el. Váratlan, vigasztaló melegség hízelgett körül. A szoba meleg volt. Láttam, hogy piroslik a tűz a cserépkályha alján. Figyelmes szobalányom észrevette, hogy megjött a hideg – szívemből áldottam érte. Fogtam egy könyvet, belesüppedtem egy karosszékbe, hogy nyomban élvezzem a tél első gyönyörűségeit a meleg, jól fűtött szobában.

Két-három sort olvashattam, amikor valami hirtelen gyanú vagy valami belső sugallat hatására egyszer csak talpra ugrottam. Megfordultam és fölnéztem, föl, a bábura, amelyre nem is gondoltam, amikor beléptem a szobámba. Megdermedtem a rémülettől: a bábu nem volt ott.

Ki akartam rohanni, hogy hívjam a szobalányt, amikor egy másik, még rettenetesebb gondolat állított meg; visszamentem, felmásztam, hogy megnézzem a kályha tetejét. Hozzányúltam, égetett. Azt hiszem, felüvöltöttem a rémülettől.

A bábunak nyoma sem volt. Rögtön megértettem, hogy teljesen, végérvényesen elpusztult: elolvadt. Talán éreztem is a megolvadt viasz még mindig terjengő szagát, de túlságosan kétségbeesett voltam ahhoz, hogy felfoghattam volna, mit érzékelek. Még egyszer felkiáltottam, ebben bizonyos vagyok, egy újabb szörnyűség miatt: a kályha meleg tetején négy kis sárgaréz tárgy volt, négy rézpánt, ami egykor a bábu nyitását-zárását biztosította, négy sárgaréz darabka, hátborzongató maradványa ennek a fantasztikus találmánynak.

Egy ideig bénán álltam ott fönn, néztem a bábu helyén maradt szörnyű ürességet. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy összeszedjem a négy relikviát. Hirtelen belém nyilallt egy még rettenetesebb gondolat, s remegni kezdtem, mint egy nyavalyatörős. Libussa Bohacek... ? Amikor végre rá tudtam parancsolni tagjaimra, gyorsan lemásztam az építményről, elmentem, menekültem otthonról, és nem törődve a zuhogó esővel, rohantam, mint egy őrült, keresztül a városon, míg el nem értem a Palackého-tridáig, betegem házához. Itt lelassítottam lépteimet, megpróbáltam összeszedni magam. Beléptem a kapun. Egy házmesterné, akit nem ismertem, megállított.

–   Hová megy?

–   Bohacek asszonyt keresem.

–   Itt nem lakik ilyen.

–   Ó... pedig itt lakott.

–      Nem tudom. Én kérem két hónapja vagyok itt, de még nem láttam.

–      A másodikon lakott, balra.

–   Ott most egy román úr lakik.

–   És nem tudja véletlenül, hogy..

–      Én nem tudok semmit.

–      Esetleg a román úr...

– Ő biztosan nem, az úr csak egy hónapja van itt. Amikor én idejöttem, az a lakás üresen állt.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tudtam, hogy menjek el: Az asszony megkönnyítette a dolgomat: becsapta a kaput az orrom előtt. Visszamentem az útra, a zuhogó esőbe.

A Libussa Bohacek eltűnését magyarázó különböző feltevések közül – a legegyszerűbbektől a legfantasztikusabbakig terjedt a sor – soha nem tudtam választani. Annyit tudok, hogy még azon a napon otthagytam Prágát, és felhagytam az orvosi mesterséggel. Azt is tudom, hogy ez a rettentő lidércnyomás kitartóan üldözött még hosszú ideig, hiába mentem más városba, változtattam hivatást, életmódot. Senkinek nem beszéltem félelmeimről, gyötrő kétségeimről. Csak évek múltán sikerült megnyugodnom, de időnként, bár csak ritkán, még mindig eszembe jut ez a szörnyű kaland. Ez az első alkalom, hogy elmesélem – talán azt remélve, hogy e vallomás útján végre megszabadulok tőle.

Ha valaki nem hinné el, hogy mindaz, amit itt elmondtam, igaz, tudja meg, hogy még mindig őrzöm a négy sárgaréz pántot, és bárkinek hajlandó vagyok megmutatni, aki eljön hozzám.

Romhányi Ágnes fordítása