MÉRGET VEHETSZ RÁ!

(Tizia)

Napok óta azon töröm a fejem, hogy hívják azt a szónoki fogást, amelyről még a gimnáziumban tanultam. De minden erőfeszítés hiába, csak nem jut eszembe. Pedig de jó címe is lehetne ennek a történetnek! Hozzáértő emberektől restelltem megkérdezni, retorikai szakkönyvek pedig nincsenek a birtokomban. Ha legalább egyetlen klasszikus példát föl tudnék idézni – hiszen Ovidius, Tasso és minden jeles költő élt ezzel a fogással, bizonyos vagyok benne. Bezzeg a barátnőm, Tizia milyen könnyedén, szinte varázsütésre kapta elő a tarsolyából, ha összeveszett velem! Tizia beszéde egyébként normális körülmények közt halk és szerény volt, mint minden lánykáé, aki szeret, s akit szeretnek. De már az első perpatvarnál olyan kivételes szónoki képességet tanúsított, hogy tátva maradt a szám. Hogy milyen szóval, tettel vagy cselekedettel bántottam meg, ma már meg nem tudnám mondani; három hónapja sülve-főve együtt voltunk, de sosem láttam mérgesnek. Ám aznap megsértődött, és egész lénye úgy átalakult, mintha nem is ő lett volna. Nyaka megmerevedett, bájos arcán sötét árnyak suhantak át, homloka megnőtt, haja félelmetesen megnőtt, szájából csak úgy röpködtek a tüzes körmondatok, s aztán úgy sújtottak le mellettem, mint a villám.

Némán meredtem rá, a vér is meghűlt bennem; ezalatt sűrű mennydörgés közepette sietve föltette a kalapját, és máris az ajtónál termett, míg én dermedten álltam. Az ajtónál hirtelen megtorpant, s a csend bő köpenyébe burkolózva hosszan, szótlanul végigmért – majd fölnyársalt izzó tekintetével –, végül ajkáról e szók fakadtak:

–   Vigyázz! – fölemelte az ujját, mint egy marsallbotot. – Vigyázz! Előbb futnak vissza a folyók a hegyre, mint hogy én megbocsátok neked. – Aztán elviharzott.

Egyedül maradtam a szobában. Ámulatom súlya alatt meg sem tudtam mozdulni. Nagy nehezen kimásztam alóla, és kinyújtózkodtam. Dühös, pompázatos tombolása csak megdöbbentett, de azon kijelentésén, hogy „előbb futnak vissza a folyók a hegyre” – végleg nem tudtam napirendre térni; a memóriája ki tudja, melyik titkos rekeszéből, az iskolaévek milyen befagyott kútjának mélyéről szökkent elő.

Tizia másnap is eljött, és szelíd és szeretetreméltó volt, mint mindig. Együtt voltunk egy ideig, aztán elment. Csak akkor kezdtem nyugtalankodni.

„Úgy látszik – töprengtem –, Tizia megbocsátotta a sértést. Most mi lesz? Tényleg visszafut a hegyre valamelyik folyó? De kitől tudhatnám meg? Igaz, bizonyára az újságok is írnak ilyen különös természeti jelenségről.”

Ezután Tizia mintha elfelejtette volna a veszekedést, derűs volt és nyugodt; de én reggel-este, mindennap izgatottan futottam át a lapokat, de soha, a világ semmilyen tájáról a legcsekélyebb híre se jött, hogy ilyen furcsán megváltoztak volna a természeti viszonyok.

„Ki tudja – gondoltam. – Talán valahol az isten háta mögött van az a folyó, amely visszafut a völgyből a hegyre; sosem fogjuk megtudni.”

Nem találtam a helyemet, úgy aggódtam azokért a távoli folyókért – de akkor történt valami, ami végre megnyugtatott. Tizia kedvesen becézgetett, de én – végképp elmerülve vízrajzi aggodalmaimban – nem tudtam igazán figyelni rá. Nem viszonoztam szenvedélyes szavait. Sőt azt hiszem egyáltalán nem is válaszoltam. Ő persze észrevette, hogy máson jár az eszem.

És akkor kitört.

Hevesen ellökött magától, hangja átszellemült ugyanúgy, akár először, áhítatos, szónoki pózba váltott, és a lába alá mintha szónoki emelvény gurult volna, egész alakja valósággal fölmagasodott, mint ahogy hangja és stílusa is a zengzetesség csúcsaira szállt.

–   Nehogy azt hidd, hogy már elfelejtettem azt a másik sértést ...

(Derült égből villámcsapás; lelkembe visszatért az aggodalom a világ folyóinak sorsáért!)

–   ...nem, nem felejtettem el, és ezt sem fogom soha, soha elfelejteni; vérig sértettél, térden állva kell bocsánatot kérned, ha nem akarod, hogy örökre eltűnjek az életedből; nem, nem, előbb béget a tigris, előbb tűnik el a hold az égről, mint hogy én megbocsátok neked, ha térdre nem borulsz előttem, és nem kérsz bocsánatot.

Lopva kinéztem az ablakon, csak azt láttam, hogy a távoli sötétségben föl-fölszikrázik egy-két csillag az égen, aztán eszembe jutott, hogy újhold idején ki merne mérget venni rá, hogy lesz még egyszer telihold! Hegyeztem a fülem, nem hallatszik-e tigrisbégetés a távoli, zord kontinensek felől. De azt már mégsem vehettem a lelkemre, hogy ilyesmi megessen, inkább térdre vetettem magam, és bocsánatot kértem.

Ám a harmadik alkalommal Tizia fantáziája már nem a különböző hegy- és vízrajzi, zoológiai vagy kozmikus jelenségek széles tárházából, hanem – kicsit fellengzősen ugyan – közvetlenebb dolgokból merített. Talán ez a harmadik sértés lett a legsúlyosabb – bár sajnos ezt sem tudom felidézni –, úgyhogy Tizia ékesszólása kevésbé volt nagyszerű, de annál bánatosabb. Komoran, de szelíden beszélt. Józanul, mértéktartóan, csak hangját fátyolozta valami földöntúli bánat.

–   Most elmegyek, örökre elmegyek – mondta az ajtóban fakótompa hangon. – Nemcsak a te életedből távozom – ezt az árnyékvilágot is örökre itt hagyom. Nem, ó, hagyj, kérlek, meg akarok halni. Egy óra múlva kilehelem a lelkem, esküszöm az istenekre. Egyetlen óra, és ha még dobban a szívem – fehér, reszkető kezével a zongorára mutatott –, ha még lesz bennem élet, magától megszólal ez a hangszer, esküszöm. Isten veled örökre, én nem haragszom rád.

Bevallom, hogy némán, lesújtva álltam előtte. Valósággal szétmorzsoltak a szavai. Döbbenten, bénán leroskadtam egy székre. Aztán fölugrottam, hogy utána eredjek. De háziruhában mégsem mehettem ki az utcára. Villámgyorsan magamra kaptam valamit. A kulcsot is keresgélnem kellett. Ezzel aztán értékes perceket veszítettem.

Röpültem lefelé a lépcsőn, de hiába, már nem volt sehol. Vizslamódra kutattam át a közeli utcákat, bekukkantottam néhány kávézóba, sőt távolabbra is elmerészkedtem, aztán visszamentem a ház elé – hiába, sehol sem találtam. Elszaladtam a szállóba, ahol lakott; nem tért vissza. Hol keressem? Kínzó lelkifurdalást éreztem. Aztán a józan ész mégis azt súgta, hogy talán visszatért a lakásomra.

A lépcsőházban lelassítottam a lépteimet; azzal biztattam magam, hogy fönt ül, és vár rám.

De nem volt ott.

Leroskadtam egy fotelba, fájdalmasan, szaporán vert a szívem.

Alig egy órája Tizia megesküdött rá, hogy meg fog halni. Kezem csillapítóan szorítottam a szívemre. Azzal nyugtatgattam magam, hogy még egyetlen nő se lett öngyilkos szerelmi bánatában. Talán azok sem, akiket elhagytak. A legkétségbeesettebb asszonyok sem ölik meg magukat. Ariadné sem választotta a halált, amikor Thészeusz elhagyta Naxosz szigetén, sőt Olimpia sem azon a névtelen szigeten, ahol Bireno elhagyta. Igaz, Dido megölte magát, de politikai okokból, azért, mert magára haragította a népét, hiszen nem tudta visszatartani Aeneast attól, hogy új birodalmat alapítson, amely Karthágó vesztére törhet. De ő sem szerelemből lett öngyilkos. Egyik nő sem.

Tiziának pedig igazán semmi baja a politikával – töprengtem. De amikor leszállt a sötétség, sem logikus érvelés, sem történelmi példák nem tudtak többé megnyugtatni.

Késő éjszakáig képzelődtem, gyötörtem magam – közben százszor is újraéltem az utolsó együtt töltött perceket, százszor is elismételtem magamban, mit mondott, amikor a halálba ment – aztán ólmos fáradtság nehezítette el a tagjaimat. Ledőltem a díványra, a szürkületben egy ideig még bámultam a fehér plafont, aztán minden összefutott a szemem előtt.

Egyszer csak, mint valami üde szellő, lágy, kellemes hangok suhantak át a szobán. A szívem majd kiugrott a rémülettől. Tiszta, éles hangon szólt a muzsika. A hajam szála is égnek állt, felugrottam, rámeredtem a zongorára – igen, onnan a sarokból hallatszott a zene. A döbbenettől, no meg a sötétségtől vakon álltam ott – zengett a muzsika –, bizonyára játszik valaki, gondoltam. Bátorságra kaptam, a kapcsolóhoz ugrottam, és fölkattintottam a villanyt; körülnéztem. Nem, nem ült senki a zongoránál. Csak úgy maguktól táncolták a billentyűk, mint a szellemek. Elhallgattak egy percre, de aztán újra fölhangzott a zene.

Most már nyugodtabban vert a szívem, a hajam is visszasimult a fejemre, rendeződtek az arcvonásaim. Megnyugodva, végre fölszabadultan fölsóhajtottam. „Ha egy óra múlva lesz még bennem élet, magától megszólal az a zongora.” Szóval Tizia még él, lélegzik. Tizia mégsem halt meg.

A zongora elhallgatott.

Fogtam egy könyvet, éskényelmesen elterpeszkedtem a fotelban.

Aztán a sarokból megint fölhangzott néhány akkord. Mosolyogva bólogattam:

–   Jól van – mondtam. – Jól van. Nyugodt vagyok.

Elhallgatott, én meg ismét a könyvembe merültem. De aztán megint újra kezdte, bravúrosan, játszi könnyedséggel szólaltatott meg egy kromatikus skálát.

–   Megértettem! – üvöltöttem. – Hagyd már abba!

Fütyült rám. Tíz percig hallgatott, de aztán újra kezdte. Már elegem volt, fogtam magam, és elrohantam otthonról, az ajtót is becsaptam a hátam mögött. De azért örültem. Egész este kószáltam a városban, sőt az éjszakát is házon kívül töltöttem, vidám társasággal; csak másnap, késő délután tértem haza, az idő tájt; amikor Tizia jönni szokott. Már a lépcsőházban összetalálkoztunk. Beléptünk az ajtón – a zongora már hallgatott –, megöleltük egymást, és véglegesen kibékültünk.

Faragó Éva fordítása