...PÁRIZSBA

(1926)

Az Opera téren, egy csapóajtón keresztül bukkantam föl a felszínre; akkor már sötét éjszaka borult a városra, s én újra megcsodálhattam a csillagokat, mint Dante; de most nem a messzi egekben bolyongtak, hanem leszálltak a földre, s égi társaikat is elhomályosítva ezernyi lámpásként ragyogták be a háztetőket, a párkányokat, a paloták ablakait, az üzletek kirakatát – ha magasan vannak a csillagok, sose lát ilyen színeket az ember –, vörösük vörösebb volt, mint a Mars, zöldjük zöldebb, mint a Sirius.

Emberi, csodálatosan emberi volt az a földi mennyország, hívogatóan ölelt magához; amint szomjasan itta a szemem a Bástyák kanyargó látványát, egyszerre megsejtettem, hogy mi a modern építészet lényege. Elsősorban az éjszaka építészete ez; ilyenkor a fényreklámok miriádjai ragyogják be a várost, incselkednek, játszadoznak a sötétséggel a házak között, aztán megtorpannak a háztetőkön, és megadóan olvadnak bele az éjszaka vöröslő egébe.

Néhány régi olasz könyvvel a kezemben – Olaszok messzi tájakon – lelkesen elindultam, hogy megmásszam a Montmartre dombját.

A nagyobb áhítat kedvéért gyalog vágtam neki.

Még csak félúton kaptattam fölfelé, amikor különös, hatalmas teherautók bukkantak föl az úton, lármásan ereszkedtek le a dombtetőről. Valaki rám kiáltott: „Siess, mert mindent elvisznek!” Nem értettem, mit akar, csak ballagtam tovább. Fönt a csúcson romhalmazt találtam, semmi mást. Vörös cseréphalom, fekete törmelék borította a földet, olyan volt az egész, mintha a Holdból lepottyant volna egy hatalmas görögdinnye. Egykét ház még félig-meddig megmaradt, a tátongó tetőkön beszöktek a csillagok a megtépázott gerendák közé, s a romok közt olyan árulkodóan lengett, lengedezett a fény, mint a függöny a szoba ablakán, ahonnan egy szüzet raboltak el.

A derengő csillagfényben, a roncsokból mindenféle ócskaság került elő: törött vállfák, madárkalitkák, néger combok, húszévesen meghalt költők testrészei, füstölgő gyantadarabok. Időnként tompa hörgés, nyögés szűrődött ki a törmelék alól, aztán csönd borult a tájra. Ibolyaszínű füstfelhő kíséretében föl-fölszikrázott még egy-két apró, gyengécske kráter.

Egy amerikai pasas a majmával, négykézlábra ereszkedve buzgón kutatott a törmelék közt, hegymászóbottal a kezében fürgén szökdécselt, majd csúszott-mászott ide-oda, semmi sem kerülte el a figyelmét. Közben a majom, hosszú nyelvével mohón nyaldosta a szeszt a törött borosflaskák aljából. Az egyik üveggel elvágta a nyelvét: elájult – vagy tán meg is halt –, feje a gázvezetékhez koppant, szétvetette a lábát, és esengve emelte a szemét az ég felé. Vékonyan szivárgott a szájából a vér.

A földön és a levegőben libegő-lebegő színek, illanó fények, aprócska szikrák hatalmas folyóvá duzzasztották a majom dermedt szájából csordogáló vörös patakot; szelíden hömpölygött lefelé a folyó a Montmartre-on, aztán a Blanche utcán keresztül betört a városba.

Az amerikai rá sem hederített a barátnőjére, a majomra. Dühödten keresgélt tovább. Egyszer csak egy hófehér rongydarabot fedezett föl az egyik tégla alatt – talán egy párizsi lány nadrágját –, mohón fölkapta és az arcához emelte. Abban a pillanatban, nagy fékcsikorgással teherautók érkeztek – már ismertem őket –, magukba zúdították a törmelékkupacot. Teletömték hatalmas gyomrukat, aztán éles kanyarral megfordultak, és nagy robajjal, bűzös füstöt eregetve elporzottak; velük ment az amerikai, vitte a fehér rongyot is magával.

Amikor az utolsó teherautó is elviharzott, magamra maradtam, már csak a Sacré-Coeur fallikus tömbje őrizte a csöndes és kihalt tájat, de aztán lassan az is beleveszett a rozsdásegekbe: Hirtelen rémület fogott el, tiszta erőmből rohanni kezdtem a teherautók után, elértem a legutolsót, fölkapaszkodtam rá, és lehunytam a szemem.

Sokáig rázkódott az autó, aztán megállt; éreztem, hogy megragadnak és kihajítanak, messzire gurultam a kemény, sima talajon. A járdaszegélyhez csapódtam. Körülnéztem. A tágas, üres Concorde térre jutottam; sehol egy fűszál, sehol egy levél, csak néhány világos gömböcske szelídítette meg egy kissé a zordon téli erdőéjszakát.

Sétálgattam a vasoszlopok között.

Bolyongtam az ismeretlen utcákon.

Magamra maradtam a kihalt Földön, az Idők végezetén.

Az emberiség pusztulásának hírére a vöröslő éjszaka is tompább színekbe öltözött, s az alacsony égsűrűjéből kiáradó sápadt, derengő fényben szürkén bújtak elő a házak, az utcák, a tetők. És akkor vidám, falusi zsivaj törte meg a csöndet. Megpezsdült a város, megpezsdült a világ. Egymás hegyén-hátán tolongtak az utcán a zöldségeskocsik, eleven színeik elzavarták a komor szürkeséget. Én is fölocsúdtam. Lassan elindultam; egy magas üvegfal előtt találtam magam, olyan volt, mint egy nyugattól keletig érő, hatalmas akvárium.

Az üvegre nyomtam az orrom; bent eleven embereket láttam, hosszú, egyenes sorokban, szinte mozdulatlanul álltak, mint a szőlőtőkék; hangtalanul tették a dolgukat a pultok mögött, az írógépek, szövőszékek mellett; ameddig a szem ellát, tiszta és szögletes volt ez a jól szervezett világ, amelyben a férfiak és a nők végtelen buzgalommal dolgoztak, s a kislányok is, szemlesütve, szorgosan tették, amit kell – hát ilyet is régen láttam.

Ha egyszer eszembe jutna, hogy fáradságos munkával megírjak egy hosszú-hosszú poémát, biztosan nem valami nyugalmas vidéki kuckóban húznám meg magam – ahogy a régiek –, hanem eljönnék Párizsba.

Ha majd megakadok egy-egy versszak után, lesétálok ezeken a tükörfényes utcákon, és megszemlélem, mit kezdenek egymással a dühös autócsordák az útkereszteződésben. S ha egy suhintásra mégis megmozdul a csorda, széles, szelíd folyóként hömpölyög majd lefelé, és tisztára mossa a ködös messzeségbe nyúló utakat. A bal parton veszek ki szobát. Néha kihajolok majd a Szajna fölé, hogy meglessem, hol bújik elő a napsugár. Ha rajtakapom, riadtan, remegve menekül majd, mint az egérke, halottnak tetteti magát, aztán ködbe burkolódzik, s eltűnik a légben a szürke cseppek között. Akkor becsukom az ablakot, és hozzáfogok a harmadik énekhez. Milyen öröm lesz majd a kész poémával megtérni Rómába.

Délután csak úgy céltalanul kódorogtam a városban. Az utcán mindenki, rangra s módra tekintet nélkül, Mussolini-ről beszélt. Már alkonyodott, amikor megállítottam egy taxit.

–      Vigyen, ahova akar! – kiáltottam a vezetőnek. A kocsiban egy hullára akadtam. Terhemre volt a dolog, méltatlankodni lett volna kedvem, de sehogy sem jutott eszembe, hogy mondják franciául a tetemet; mit volt mit tenni, kiugrottam a másik oldalon, a sofőr észre sem vette, továbbhajtott. Az ellenkező irányból másik taxi érkezett, azt is megállítottam.

–      Vigyen, ahová akar! – mondtam neki is.

Szerencsém volt, se hulla, se más nem volt a kocsiban: Útközben jókat kacagtam, amikor eszembe jutott, hogy mit szól hozzá majd a másik taxis, ha megtalálja a hullát; meg lesz győződve róla, hogy én vagyok az, hiszen nem látta, hogy megszöktem.

A második taxi elvitt a Montparnasse-ig. Nem ártana, ha Olaszországban is csak a kijelölt városrészekben tanyázhatnának a festők. Hihetetlen, mennyi festőt láttam a Montparnasse-on.

Uniformisban kell járniuk, ami mindenekelőtt hosszú köpenyből és pipából áll. Fölbolydultan épp azt tárgyalták, hogy aznap reggel Pablo Picasso az ifjú Bernheimnél járt, ahol megnézte Mariette Lydis kiállítását. (Úgy látszik, ez igen nagy fontosságú esemény.) Sajnos nem találkozhattam Párizs összes festőjével. Lehetnek vagy két-három milliárdnyian.

Rajtuk kívül még rengeteg osztriga van Párizsban.

Faragó Éva fordítása