A TITOK

Canuto azon gondolkodik, hogy ötven év, az már egy élet, bőségesen. Egy élet, amelyet ő aljas cselekedettel kezdett.

Huszonöt éves korig nem számít, az gondtalan kor, amit utóbb megtagad az ember, s utána kezdődik csak igazán. Canuto egy aljas cselekedettel tagadta meg, ami távolra sodorta őt falujától; és ötvenévnyi komoly élet kezdődött akkor: munka, gazdagodás, tönkremenés, fölkapaszkodás; s mindez háromszor-négyszer, nem tudja, hányszor. Most hetvenöt éves, és visszatér hazájába. Fél évszázadig sikerült nem gondolnia a múltra; most mindent végiggondol, attól a naptól fogva, hogy útnak indult, huszonöt évesen, amikor elvenni készült Ilariát, aki huszonkét éves volt, és gyönyörű. Ám a házasságuk előtti napon Canutót a félelem ragadta el, hirtelen rádöbbent, hogy már nem is szerelmes többé, zavarosan fölbukkanni érezte magában mindazt az ambíciót, amit a szerelem egy időre elfojtott; a küszöbönálló nászt szakadéknak látta, mely menthetetlenül elnyeli: hátat fordított a szakadéknak. Az esküvő előtti délelőttön sebtében és titokban előkészítette szökésszerű utazását. De nem akarta, hogy szökés legyen. Bőröndjeit az egyik szomszédos faluba küldte; mielőtt maga is utánuk ment volna, elindult Ilaria háza felé, hogy őszintén közölje vele elhatározását. Még az is megfordult a fejében: „Lehet, hogy Ilaria megöl. De nem valószínű. Meglátjuk.”

A lány házához érve – egy kissé már kívül a falun, a hegyoldalra kapaszkodó házak egyikében lakott –, a környék néptelen volt, verőfényben úszott. Látta a keresett ablakot, érezte, hogy majd kiugrik a szíve. Hogy lecsillapodjék, visszahúzódott egy falmélyedésbe, leült egy kőre. A szemközti fal magasából zajt hallott. Ilaria ablaka kinyílott. (Egy fatörzs védelmében látatlanul mindent láthatott.) Ilaria föltűnt az ablakban. Meztelen karja ragyogott, tapsikolt egyet, akár egy gyermek; majd odafordulva valakihez, aki nyilván a szemben levő ablaknál állhatott, így kiáltott föl: „Holnap férjhez megyek, holnap délelőtt, olyan boldog vagyok!” Aztán dalolni kezdett. Akkor Canutónak elszállt a bátorsága. Alighogy Ilaria eltávozott az ablaktól, Canuto elmenekült, átment a szomszéd faluba, onnan búcsúlevelet küldött a lánynak, s hanyatt-homlok, vonatról vonatra szállva, nem hagyva nyomot maga után, egy kikötőbe érkezett, hajóra szállt, átkelt Amerikába, s ott maradt ötven évig.

Egy ideig semmit sem tudott a lányról. Két évvel később egy falubelije, aki szintén szerencsét próbálni jött a tengerentúlra, elmondta, hogy Ilaria egy ideig élet és halál között lebegett, majd enyhe téboly szállta meg, abban a hitben élt, hogy mindig esküvője előnapja virradt rá. Ez a tébolyultság mentette meg. Később az, a kevés rokon, akiket Canuto a falujában hagyott, lassan-lassan kihalt. Aztán újabb évek, évtizedek teltek el.

És most, hetvenöt évesen, Canuto visszatér a falujába. Arra gondol, hogy Ilaria hetvenkét éves. Vagy talán halott.

Új volt a falu vasútállomása, új a fogadó, amelyben Canuto megszállt (senki sem ismert rá a nevére), újak az utcák, amelyeken másnap délelőtt találomra kószált, nem találta a házat, ahol született, s ahol huszonöt eves koráig élt. Délután kiment a falu szélére, a hegyoldal irányába, kijutott a mezőre, ahol a kis épületcsoport egyik háza Ilaria hajléka volt. Itt semmi se változott. Canutónak hevesen vert a szíve. A ház közelébe ért, s íme, előbukkant az a bizonyos ablak. Úgy érezte, hogy majd kiugrik a szíve, elszorult a torka. Megpillantotta a csonka kerékvető követ, amelyen utoljára ült, s látatlanul utoljára látta a lányt. Leült ugyanoda; az ódon falmélyedésbe húzódva, az ablakra szögezte tekintetét.

Nem tudná megmondani, mennyi időt töltött el így. Talán csak perceket ült ott a májusi napsütésben, szemét az ablakra meresztve, amikor zajt hallott, s kinyílott az ablak.

Egy lány jelent meg benne, és Canuto csak nagy nehezen fojthatta el föltörni készülő kiáltását: „Ilaria!” Gyönyörű volt, fekete hajfonata érintésre perzselni látszott, meztelen karja ragyogott: az akkori Ilaria. S összecsapta a kezét, akár egy kisgyerek. Aztán odafordult valakihez, aki a szemközti ablakban állhatott, s azt kiáltotta: „Holnap férjhez megyek, holnap délelőtt, olyan boldog vagyok!” És dalolni kezdett.

Canuto a szemére szorította a kézét, szinte benyomta üregébe; majd félelemmel föltekintett. Ő az. Aztán a lány eltávolodott az ablaktól, bement a szobába, s csupán vidám éneke hallatszott.

„Nem képzelődés – gondolta Canuto. – Bizonyára Ilaria valamelyik lánya. Csak az a csoda, hogy holnap megy férjhez, s ugyanúgy adja hírül, mint ő, akkor.”

Fölrázta magát kábultságából, megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Előjött rejtekéből, bátran bedörömbölt az ajtón.

A lányka jött ajtót nyitni. Közelről is rendkívüli volt a hasonlatosság. Canuto rögtön elhadarta, amit kitervelt magában:

–   Most érkeztem... a család régi barátja vagyok..

A lány félbeszakította, s csodálkozás nélkül, nagy boldogan azt mondta:

– Ó, jöjjön, jöjjön csak be, maga az esküvőre jött, köszönöm, köszönöm, olyan boldog vagyok.

Ugyanaz a hang, ugyanazok a szemek, egy vonása sem üt el amazétól, az öreganyjáétól. Rákérdez:

–      Magát, kisasszony, hogy hívják?

A lány csodálkozva válaszol:

–   Nem tudja? Ilaria.

Még a neve is. Canuto érzi, hogy elsápad. Szeretné tudni, hogy öreganyja él-e még. Megkérdezi:

–   Hány éves maga, kisasszony?

–      Huszonkettő. Hogyan tudta meg, hogy holnap megyek férjhez?

Válasz helyett furcsa kérdést tesz föl neki:

–      Mi a neve a vőlegényének?

Ilaria egész lénye ragyogni kezd.

–      Gyönyörű szép neve van, egy nagy király, egy régi dán király neve: Canutónak hívják.

Canuto erősen megkapaszkodott egy szék karfájában, tompa zúgás támadt a fejében. A lányka nem vett észre semmit, felhőkönnyedséggel mozgott a szobában, odafutott az egyik ablakhoz, amelyen pászmásan dőlt be a fény, s onnan kiáltotta valakinek:

–      Holnap férjhez megyek, holnap délelőtt!

Aztán dalolva visszavonult a másik szobába. Ajtó nyílott, s egy idős asszony lépett be. Canuto akadozva szólalt meg:

–   A család régi barátja vagyok, messziről jöttem... jó sok éve már, hogy... A család...

–   Ó, uram – sóhajtott az asszony –, nem talál már senkit a régi családtagok közül, őt kivéve. – S fejével a másik szoba felé biccentett, ahonnan az öröm dalának legleplezetlenebb hangjai áradtak. – Én egy távoli unokahúg vagyok, fiatálon jöttem ide, hogy a nagynénémmel lakjam, gondot viseljek rá...

–      A nagynénje?

–      Igen, Ilaria néni, látta, nemde? Sok-sok évvel ezelőtt nagy fájdalom érte: jegyese elhagyta az esküvő előtti napon, s ő meghibbant tőle.

–      De hát ő?... Ez a fiatalka?...

–   Ó, ez Ilaria néni, hetvenkét éves, sohasem tért magához a nevezetes nap óta, pedig ötven éve már, még mindig azt hiszi, hogy ugyanaz a nap van, az esküvő előtti nap, ezért látszik annyi idősnek, mint akkor volt; nem tudom megmagyarázni magának..

Canuto nem válaszolt, csak reszketett. Távozott; nem fordult meg, hogy föltekintsen Ilaria ablakára, Ilariáéra, aki meg tudott állni; az egyetlenére, aki elfojtván magában az időt, rátalált az ifjúság reménytelen titkára.

Csala Károly fordítása