A SZOKÁS HATALMA

(Pamela)

A nők istene a szokás (ebből fakad rettentő nagy állhatatosságuk a szerelemben). És a szokás ragályos betegség. Huszonnégy hónapig szerettem Pamelát, aki a szokások tiszteletében, azt hiszem, túltett minden idők minden asszonyán.

Huszonnégy hónap, az annyi mint két év. Egész életünk bizonyos rítusok körül forgott, melyek úgy támadtak fel mindennap és mindig ugyanabban az órában, mint a lázmikrobák. Pamelának az volt az egyik legállandóbb és legmegrögzöttebb szokása, hogy minden reggel tízkor felhívott telefonon.

A két év alatt, amíg a szerelmünk tartott, Pamela háromszor megbetegedett, több rokona meghalt, kigyulladt a lakása, és csak egy tűzoltó hősiességének köszönhette, hogy ki tudott menekülni az ablakon át; megszökött a macskája, az a lény, akit a legjobban szeretett a világon; egyszer elütötte egy autó, és összezúzta magát a kövezeten; egyszer meg napokra a fejébe vette, hogy kolostorba vonul; de soha semmiféle körülmény, baleset, veszély, meghasonlás, az életnek semmiféle csábítása nem tudta megakadályozni abban, hogy minden reggel tízkor föl ne hívjon telefonon. Így a huszonnégy hónap alatt hétszázharmincegy reggelen beszéltünk telefonon (mivel az egyik év szökőév volt).

Tudtam, hogy ha egy reggel nem hívhatna fel, belehalna. Ezért aztán én is, bármennyire is nehezemre esett, bármilyen állapotban voltam, akkor is, ha átdolgoztam vagy átvirrasztottam az éjszakát, pontosan tíz órakor felébredtem – részben a telefon csöngésére, részben megszokásból –, és szaladtam a telefonhoz. A hívás és a válaszadás már rég nem két egymást követő, egymást kiegészítő megnyilatkozás volt: egyszerre történt, a bolygók együttállásának precizitásával és törvényszerűségével.

A válaszaim is törvényszerűek voltak:

–      Én vagyok, te vagy az, drágám?

–      ...

–      Neked is.

–      ...

–   Persze hogy jól.

–   ...

–   Dehogy is, minden a legnagyobb rendben.

–   ...

–      De, nagyon jó, hogy hívtál.

–      ...

–      Igen, kettőkor.

–      ...

–   Attól nem kell félni.

–   ...

–      Légy nyugodt, drágám, a viszontlátásra.

És megkönnyebbülten bújtam vissza az ágyba.

Nem lenne szép tőlem, ha minden körülményt elmondanék Pamelával kapcsolatban (aki köztiszteletnek örvend) – e körülmények miatt én az alatt a két év alatt, amíg a szerelmünk tartott, sohasem mehettem el hozzá az esti órákban, amikor felélénkül a kedély, s a férfiak és a nők a legszebb arcukat mutatják egymásnak.

Ezért arra sem térek ki, hogy a hétszázharmincegyedik nap estéjén mégis miképpen adódott alkalmunk rá, hogy megszegjük a tilalmat.

A hétszázharmincegyedik nap estéjén, amikor az alkonyi égen megjelent az első csillag, beléptem otthonába, ahol már várt rám. Azt mondtam:

–   Jó estét, Pamela!

Társalkodásunk hosszúra nyúlt. Az első csillagot követték a másodikak, a harmadikak, az ég egész kagylója megfordult az ámuló Zenit körül, a barna alkonyból fekete éjszaka lett, aztán az éji sötétség kapott rá időt, hogy szürkére váljon, elhalványodjon és kifehéredjen; az utolsó csillag, mint egy gyöngyszem, még sokáig ékeskedett egymagában az égen – és én még mindig ott voltam Pamela házának falain belül.

Aztán felbukkant a nap a láthatáron. Aztán reggel lett. Aztán délelőtt lett.

Akkor azt mondtam:

–    Jó reggelt, Pamela!

Pamela rám mosolygott, és hátrasimította a haját, mely kissé kócosan borult reggelben fürdőhomlokára.

De hirtelen megmerevedett, és mozdulatlanul nézett rám, csak a szemében jelent meg valami furcsa fény. Nem ijedtem meg, mert a jókedv fénye volt.

–   Mire gondolsz, Pamela?

Megint elmosolyodott, de egy kissé nyugtalan hangon kérdezte:

–    Hány óra van?

Az órámra néztem.

–    Öt perc múlva tíz.

–   Hát persze – mondta Pamela. – Ilyenkor szoktam telefonálni neked.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Valami kellőképpen gyengéd válaszon törtem a fejem. Aztán csak ennyire futotta: – Hát nem szebb így?

–    De igen – felelte Pamela. – Mégis úgy hiányzik.

És csupasz homlokán átsuhant egy könnyű, ibolyaszínű felhő.

Néhány másodperc telt el némán.

Aztán Pamela fölkelt, és közömbös arccal járkálni kezdett a szobában, csak úgy, összevissza.

Én csendesen figyeltem.

Ő pedig, ahogy így járkált, egyre közelebb került, mintegy véletlenül, úgy bizony, a telefonhoz.

És amikor már ott volt, elnevette magát: halkan, félénken. Aztán rám nézett. Végül ezt mondta:

–   Akkor is szeretnélek felhívni.

Én biztattam:

–    Jól van, drágám, hívj fel.

Pamela már oda is nyúlt a telefonhoz. Nevetve hívott engem is:

–   Gyere. Tedd ide te is a füled. Most felhívom a számot. Hátha otthon vagy.

–   Hátha otthon vagyok.

(Ilyet nem szabad csinálni! Ez annyi, mint kihívni magunk ellen a Poklot.)

Az arcához nyomtam arcomat, úgy hallgattuk a telefonkagylót, önfeledt izgalommal, mint két gyerek, amikor valami új játékot talál ki (hanem a Pokol már ott leselkedett körülöttünk).

Pamela biztos kézzel feltárcsázta a számot, öt számjegyet, az én számomat.

Olyan szorosan álltunk egymás mellett, hogy a szemöldökünk is összeért, és ártatlanul mosolyogtunk.

A távoli sípolás jelezte, hogy a központ kapcsol.

Aztán ezt mondta a boldogtalan:

–      Kimegy a csengetés. Vajon felveszed?

Két másodperc várakozás.

Egyszer csak jéghideg lett a homlokom, elállt a szívverésem; odalestem Pamela arcára, láttam, ő is elsápad, és tágra mered a pupillája; kinyílt a szám, de hang nem jött ki rajta: mert a hangom a távolból, a vonal másik végéről szólt; tisztán hallottam a saját hangomat, amint ezt mondom:

–      Én vagyok, te vagy az, drágám?

Én dermedten álltam, de Pamela, aki egész testében remegett, úgy görbült hátra, mintha valami külső erő kényszerítené, és a félelemtől rekedt hangon, tovább beszélt hozzám:

–   Jó... reggelt...

Az én hangom a távolból:

–      Neked is.

Szörnyű érzésem támadt: a nőt, aki reszketve simul hozzám, nagy távolság választja el tőlem.

A másodpercek évszázadok voltak.

Hirtelen fény gyúlt az agyamban. Egy szempillantás alatt megértettem. Megértettem, hogy a szokás vak és rettentő hatalma folytán beszélő énem a másodperc töredéke alatt levált rólam, és odament, mint huszonnégy hónapja minden áldott reggel tíz órakor, a vonal másik végéhez, a lakásomba, a telefonomhoz, hogy Pamelának válaszoljon.

Pamela, mintha maga az Ördög szorongatná a nyakát és kényszerítené rá, tovább beszélt; olyan hangon, ahogy a szél, sípol a vitorlakötelek között.

–   Jól tettem... hogy... felhívtalak?

Az én közömbös hangom pedig, mint egy álmos automata:

–   Persze hogy jól.

Kétségbeesetten rá akartam kiáltani: Tedd le! – de itt, ahol álltam, néma voltam, beszédképességem a vonal túlsó végénvolt. A rémült Pamela tekintetével énrám, fülével pedig a telefonkagylóra tapadt; némán tátogó szájam rettenetes látvány lehetett. Szabad kezemmel megragadtam a karját, hogy letépjem a készülékről, de izmai megacélosodtak a rémülettől; lihegve birkóztunk még néhány másodpercig, mint két megszállott, odatapadva a telefonkagylóhoz (miközben ő belenyöszörögte : – Rossz kedved... van? – és az én szelíd hangom a távolból: – Dehogy is, minden a legnagyobb rendben), magamban elmondtam egy fohászt, hogy bárcsak megszakadna a vonal, de hiába. Az őrület úgy szorította a koponyánkat, mint egy erős napszúrás; végül is nagy erőfeszítéssel sikerült megmozdítanom a karját, mely recsegve hajlott be, és Pamela a földre zuhant; a görcsösen szorongatott telefonkagylót magával rántotta, a zsinór elszakadt – és a készülék hirtelen elnémult. Én Pamelára estem, s közben visszatért ereimbe az élet melege, torkomba pedig a hang.

Rögtön igénybe is vettem, és felkiáltottam:

–    Pamela, vége! – Pamela ájultan feküdt a padlón. Az egész borzalmas jelenet két percig tartott. Levegő után kapkodva néztem körül: a szoba fényben úszott, és a legnagyobb nyugalom vett körül.

Előbb kifújtam magam, majd karomba vettem Pamelát, odavittem az ágyához, és ráfektettem. Hamarosan magához tért; kinyitotta a szemét, és rám mosolygott, arcán szelíd belenyugvás áradt el. Felsóhajtott. Megpróbáltam lelket önteni belé:

–    Vége, Pamela, én vagyok, itt vagyok, veled – de ő csak rázta a fejét, mintha a múltnak valóságos folyama hömpölyögne közöttünk két perce, azóta, hogy odamentünk a telefonhoz.

És én is, mintha nagyon hosszú idő telt volna el, és közben ki tudja, mennyi feledés, bűn és megpróbáltatás, úgy vigasztaltam, gyengéd és ostoba szavakkal:

– Ne gondolj rá, Pamela, vége; élünk tovább, mint eddig. – Pamela mosolygott, mint egy jó beteg a szeretteire. Aztán fölemelte a kezét, a homlokomra tette, és végtelen szomorúsággal sóhajtott fel:

–      Ezután már soha többé nem tudlak felhívni reggel tízkor.

Én egyre vigasztaltam:

–      Nem baj, Pamela, akkor is együtt leszünk – de ő megrázta a fejét, hogy nem, nem, és a hajamat simogatva egyre csak ezt hajtogatta:

–   Nem lehet. Soha többé, soha többé – így ért véget a szerelmünk, a hétszázharminckettedik nap reggelén.

Székács Vera fordítása