NITTA

Volt egy autóm; egyik este egy nyaralóhelyről kivittem néhány embert a legközelebbi város vasútállomására. A vonat késett, s ők azt mondogatták: „Menj csak, sötét van, csaknem száz kilométer vár rád hazáig stb., de én inkább a várakozást választottam, hogy aztán majd a késő éjszakának vágjak neki, amikor a teremtett mindenség visszavedlik egyszerűvé és örökkévalóvá.

Amint ismerőseim elutaztak, kimentem az állomásépületből, és sietve elfoglaltam helyemet a volánnál. Hamarosan kiértem a házak közül, végig a szép egyenes fasoron, bekapcsolt fényszóróval.

De nem éreztem boldognak magam. Hervadt éjszaka volt. Zavaros fekete lepel borította az eget, teli hasadásokkal, ezekben néhány piciny csillag reszketett, a feketeségből szennyes szürkeség szivárgott a levegőbe. Menet közben nem éreztem, hogy alszik a föld: mint az igazi éjszakákon. A rétek is nehézkesen lélegeztek.

Ahol az út egy erdőségbe torkollott, egyszeriben úgy rémlett, mintha kurta, visszafojtott nyöszörgést hallanék, mintha a gyökerek alól jönne. Az alsó faágak karjai megpróbáltak belém kapni, amint elhaladtam mellettük, a fényszórók sugara kíméletlenül verdeste a fák törzseit, minden bosszantott: csupán a motor mormolása nyugtatgatott, akár egy patak. Az erdő után újrakezdődik a rétség, nincsenek többé fák; csak a soha véget nem érő jelzőkövek makacs ritmusa kísért tovább, jobbról is, balról is az út mentén. Itt hirtelen, egy pillanatra ismét fölfakadt az a hang, ugyanaz, mint egy tüstént elfojtott sóhaj. Lassítottam. Honnan buggyant ki vajon? A föld szívéből? Vagy azokból a kis csillagokból, amelyek szégyenkeznek maguk miatt? Talán sokkal közelebbről? Most hallgatott, s én majd elepedtem a vágytól, hogy még egyszer halljam. Erőt vettem magamon, hogy hideg szívvel próbáljam tisztán megérteni, csökkentettem a sebességet, és kikapcsoltam a fényszórót, hogy jobban tudjak figyelni rá. Csakugyan elenyészett. Én mégis tovább észleltem, nem tudom, hol, légben suhantában vagy a kerekek közt surrantában vagy fönt az égen vagy a föld alatt vagy körös-körülöttem, mint a levegőt, amelyet belélegez az ember, észleltem egy láthatatlan jelenlétet, mely robogásomat kíséri. Semmi, őrültség. Fölrezzentem, visszakapcsoltam a fényszórót.

„A láthatatlan jelenlétek” – motyogtam, miközben gyorsítottam; emlékszem, gyerekkoromban egy ideig nagyon tetszett ez a kifejezés. Kár, hogy a gimnáziumban nem oktatnak egy kis demonológiát, tanulhattam volna valami ördögűző imát. De ki tudhatja, hogy ez a jelenlét kártékony-e vagy jótékony? Valamifajta apró füttyentés volt; az a finom nyílvessző volna, amelyet Lilith lődöz a Földre a második mellékbolygóról? Ő, talán ő személyesen, Lilith jő keresésemre, az éj istennője? Helyénvaló volna, Plotinosz is azt mondotta Ameliosznak: „Az istenek dolga hozzánk jönni, nem nekünk kell mennünk keresni az isteneket.” Azt is olvastam (ki tudja, hol), hogy nincs mit félnünk a „jelenléttől”, ha csalánt fogunk a kezünkben; ha nem volna ilyen sötét, talán akadna itt ezeken a réteken. És mondani szokták, hogy hét éven át markunkban szorongatva egy vérszopó denevért, az csalánná változik. Azt is olvastam, hogy ha kísértetet kívánunk látni, a szemünkre kell helyezni egy elsőszülött fekete macska méhlepényét; nem mondom! Elég, a leggyorsabb módszer mindig, ha énekléshez folyamodunk. Mit énekeljek? Melyik volna a legmegfelelőbb dallam vagy zenei nyelv, mellyel fölkelthetnénk a rejtett jelenlevők érdeklődését? Bármelyik; az első, ami eszünkbe jut: fő az elszántság, a nyomaték, amivel kidaloljuk. Tehát: Jerum! Jerum! Hallo hallohé!

A megérthetetlen hatalma. Alighogy csúfondáros hívogatómat teli torokból az éjszakába rikoltottam, azon nyomban, szinte válaszul, egészen tisztán hangzott föl a nyöszörgés, ritmusosan, egyszer, kétszer, háromszor; épp annyi ideig, amíg úrrá lettem kezeimen, amelyek rémisztő rándulással fordítottak egyet a kormánykeréken, egyenesbe irányítottam a kocsit, lassítottam, majd óvatosan fékeztem, megálltam.

A harmadik nyöszörgés fúvó hangként halt el, aztán mérhetetlen csönd lett körülöttem. De én mozdulatlan maradtam, figyeltem, egészen bizonyos voltam benne, hogy a hang kisvártatva ismétlődni fog. Várakoztam, feszülten hallgatóztam, éreztem, ahogy szívverésem lassan csillapul.

Nem tartott sokáig.

Ezúttal gyöngén, a semmiből fakadt föl, s fokozatosan növekedett. Egyenletesen, folyamatosan hangzik. Fölerősödik egy pillanatra, elhal, majd újra rákezdi. Lélegzés alakját öltötte: gyönge és fájdalmas lehelet, nem marad többé abba. Egyszeriben megdermedtem, mert rádöbbentem, hogy egészen közel van hozzám, a hátam mögött. Összeszedtem magam, hirtelen hátrafordultam. Volt annyi bátorságom, hogy fölkattintsam a belső világítást. S gyér világosságánál egy összekuporodott, zilált kis alakot pillantottam meg a hátsó ülésen. Föltérdeltem az ülésemre, és szemügyre vettem. Lassanként kivettem egészen: egy vézna kislányka rövid, rongyos ruhácskában, fakó haja félig eltakarta sima barna arcát. Nyitott szájjal aludt, ájult álomban. Ismét fojtottan nyöszörögni kezdett. Álmában kétszer megrándította a fejét, elhessegetni akarván hajfürtjét, amely csiklandozta ajkait és szemhéjait. Fölé emeltem a kezemet, hogy elsimítsam a haját arcából. Abbahagyta a nyögést, és kinyitotta szemét.

–   Mit csinálsz itt?

Félelem nélkül, mozdulatlanul nézett rám, csupán szemét mozgatta, majd erősen megrázta a fejét.

–      Tudsz beszélni?

–      Igen – válaszolta mosolyogva, és ásított egyet.

–      Mit csinálsz itt?

A gyermek forgolódott egy kicsit, és suttogva válaszolt: – Azt hiszem, aludtam.

–      Mikor szálltál be?

Megvonta a vállát, mintha valami bosszantaná, aztán félig durcásan, félig panaszosan azt dünnyögte:

–   Végül is, mi rosszat tettem?

Megértettem, hogy ostoba kérdéseket teszek föl neki, s hogy már ő kerekedett fölül. Körülnéztem, mintegy választ keresve és miheztartás végett. Láttam, hogy kívül az éj egy kissé fölengedett, halvány csillagfény szemerkélt a földre. A kislány újra ásított.

–   Álmos vagy?

Visszahanyatlott az ülésre, továbbra is rám szegezve pillantását.

–   Nem vagyok már álmos.

Úgy nézett rám, mint ahogy az ember egy birtokába került tárgyat néz, amivel nem tud mit kezdeni.

Elhibáztam az egészet, s nem volt módomban újrakezdeni. Váratlanul fölkiáltottam:

–      Ó, és hogy hívnak?

Nem válaszolt mindjárt. Lassan végigsimította a fejét két kezével, ettől a mozdulattól a haja megint eltakarta az arcát. Így maradt, arcát kezei közé szorítva, mormolt valamit, amiből csak pár szótagot sikerült elkapnom.

–      Hogy mondtad? – erősködtem. – Olyasvalamit hallottam, hogy „nit-ta”. Így van? Nitta?

Úgy rémlett, mintha rábólintana.

Újabb kérdéssel kísérleteztem:

–      Hova akartál menni?

Nitta tüstént fölegyenesedett, az ülés szélére csúszott, leeresztette a lábát, ruháját a térdére próbálta igazgatni. Mezítláb volt.

Újabb szünet. Aztán fölemelte a kezét, előrebökte a mutatóujját, és azt mondta:

–   Oda akarok menni. – S szeme csillogni kezdett.

Nem értettem. Türelmetlen fejcsóválással megismételte: – Odaülni. Előre.

A mellettem levő ülésre mutatott.

Föllélegeztem. Legalább megmozdulunk, valami változik, túljutunk ezen a képtelen, suta párbeszéden.

Amint elhelyezkedett mellettem, kiadta a parancsot: – Gyerünk.

–      Előre?

–      Igen.                                                

Az előttünk húzódó útra bökve, megkérdeztem:

–   Errefelé van a házatok?

Kacagásba tört ki, hajlongó nevetésbe, s hadonászva lökdösött engem. Majd:

–   Hajts gyorsabban.

Megalázva éreztem magam, dühös voltam. Az égbolt nagy részében kitisztult, az éjszaka még magasan honolt, teli csillagokkal. Sebesen haladtunk. Néha fél szemmel rápillantottam: mozdulatlanul bámulta a szélvédőn át a fényszóró pásztázta utat. A harag dühvé izzott föl lelkemben. Nitta olyan volt, mint akit megbabonáztak.

A féktelen száguldás lassan-lassan visszaadta lelki egyensúlyomat. Lassítottam, mire a lány nem szólt semmit, ki sem zökkent elragadtatott mozdulatlanságából. Aztán az út egyhangúsága untatni kezdett. Néztem a védőkorlátokat, számoltam a kilométereket. Éreztem, hogy Nitta tökéletesen egyedül van, hogy egyelőre nem is lehet köztünk más, mint a csönd.

Az ég teljesen kitisztult: a csillagzatok pontos pályán forogtak a Föld körül, már halványulni kezdtek. Kisvártatva a láthatár is derengett már. Ekkor odaértünk, ahol vége van az utolsó egyenes szakasznak is, az út körbekerül egy dombot, mielőtt kifutna a következő síkságra. Kikapcsoltam a fényszórót. S a távolban fölbukkant az én dombom. Minden másról megfeledkezve, hevesen fölkiáltottam:

–      Oda nézz, Nitta, annak a dombnak a lábánál van a házam. Pár perc csupán.

Nyugodtan válaszolt:

–   Jól van.

–   De most már mondd meg: hova akarsz menni? Még messzebb laksz? Elviszlek, ahova akarod.

Körbejáratta a tekintetét, s csak azután válaszolt:

–   Addig is, menjünk el odáig.

Látván, hogy majdnem emberi lénnyé változott, nem akartam elejteni a beszélgetés fonalát.

–   Hány éves vagy?

Nitta megvonta a vállát.

–      Mit számít az ?

–      Akarod, hogy kitaláljam? Tizenkettő.

Tüstént megbántam: talán néhánnyal több, csak azért ilyen kislányos, mert rosszul táplált és törékeny.

De nem sértődött meg. Nem tudom, egyáltalában hallotta-e. Dudorászott, s figyelmesen kíséretet dobolt magának az ablakon. Nem akartam már kiengedni a markomból, folytattam az unalmas kérdezősködést:

–   Vár valaki?

–   Ki? – kérdezte árnyalatnyi csodálkozással.

Megint ajkamba haraptam. Szerencsére már közel jártunk a célhoz. Gázt adtam. Két perc múlva megálltam a domb aljában, magányos kis házikóm előtt.

–      Itt vagyunk, Nitta.

Kikapcsoltam a motort; s egy gondolat ötlött az agyamba:

–   Éhes vagy?

Egy pillanatig mozdulatlanul, mereven nézett rám. Aztán arca föllángolt a döbbenettől. Összekulcsolta a kezét, a mellére szorította, és fölkiáltott:

–   Az igaz, igen, nagyon!

Csillogott a szeme a vágytól és a reménytől. Engem sírás környékezett. Kiugrottam a kocsiból, s a nyitott ajtón át beszéltem hozzá:

–   Én is éhes vagyok; fönt annyi ennivaló van; szállj ki gyorsan, gyerünk befelé.

Nem mozdult, mintha elsötétült volna az arca, hadarva azt mondta,:

–   Nem, szégyellem magam, hozd ide.

Nem erősködtem.

–   Persze, persze – bizonygattam –, megyek, és, máris fordulok. Aztán elmegyünk oda – mutattam egy sűrű facsoportra a síkság közepén –, ott asztal is van, mindent odaviszünk, öt perc múlva ott is vagyunk.

Elindultam, de meghallottam Nitta kiáltását:

–      Nem, nem!

Megfordultam.

Vigasztalan volt az arca. Összekulcsolt kézzel, zokogva könyörgött:

–   Nem, ne várjunk annyit; itt, együnk itt, hozd gyorsan.

–      Persze, kedvesem, ahogy akarod.

–   Persze, kedvesem, ahogy akarod.

S rohantam, futva szedtem a lépcsőket, meghatottságtól és gyöngédségtől eltelve. Volt otthon némi készletem, kapkodva beledobáltam egy nagy kenyérkosárba: gyümölcsöt, kenyeret, kétszersültet, tojást, sajtot, bort, nem tudom, mi egyebet még. Úgy éreztem, bűntényt követnék el, ha a szükségesnél egy perccel is tovább várakoztatnám az agyonéhezett teremtményt. Nagy hévvel igyekeztem, arra gondolva: „Ha már evett valamit, másképp fog viselkedni, megtudom, honnan jött, hazakísérhetem, segíthetek rajta.” Amint teleraktam a kosarat, az ajtót be sem csukva magam mögött, rohantam  le a lépcsőn, kiáltozva:

–   Éljen! Gyorsan megjöttem, Nitta? Ide nézz... Nitta, Nitta, hol vagy?

Nitta nem volt már az autóban. Belöktem a kosarat; s futni kezdtem, hívogatva, a ház körül, föl az első napsugaraktól ébredező dombra, le a rétekre, erre is, arra is, a növények közé, távolban és közelben, míg a nap magasra nem hágott, majd tovább a déli verőfényben, körbe-körbe, folyvást keresgélve s nevét hasztalan kiáltozva.

Csala Károly fordítása