A NEGYEDIK UTAZÁS

A negyedik utazásom rövid volt. Alig egy napig tartott, azt is a szállodában töltöttem, ahol megszálltam, egy tapodtat sem mozdultam ki onnan; mégis az alatt a néhány óra alatt annyi mindent tapasztaltam, annyi furcsa és rejtélyes kalandban lett részem, hogy ma is úgy gondolom: az volt talán életem egyik legemlékezetesebb, legcsodálatosabb utazása.

Azt hiszem, nem árt, ha elmondom, hogy nem sokkal utazásom előtt súlyos hypochondrium-gyulladásom volt, amely mindenféle komplikációval járt együtt – az epehólyag titokzatos összeköttetésbe lépett bizonyos idegközpontokkal –, egyszóval valami olyan nyavalya vett le a lábamról, amiről az orvosok is csak nagyokat hallgattak, és a rokonaim sem emlegették a gyógyulásom után; úgyhogy ma sem tudom pontosan, mi is volt az tulajdonképpen. De nem is fontos. Elég az hozzá, hogy egy szép napon feltettek a vonatra, és útnak indítottak.

Amikor megérkeztem, mit sem sejtve egyenesen a szállodába vitettem magam, közben nem történt semmi említésre méltó. A szállodában átöltöztem, aztán tüstént lementem a hallba, és rendeltem egy tejeskávét, ahogy az ember a világ minden szállodájában tenne.

Tele volt a helyiség asztallal, de sehol egy teremtett lélek, aztán valahol hátul mégis fölfedeztem egy embert – legalábbis először annak látszott –, ott bóbiskolt az egyik fotelban. Miközben ímmel-ámmal eszegettem, s azon töprengtem, hogy mi a csudát csináljak abban az ismeretlen városban, rosszkedvűen néztem körül, mivel űzhetném el az unalmamat. Megint megpillantottam azt a bóbiskoló embert, és most figyelmesebben is szemügyre vettem; csak akkor vettem észre – az előbb föl sem tűnt –, hogy mekkora orra van, mintha épp most nőtt volna ki, és egyre nagyobb és nagyobb lett, minél tovább néztem; csak úgy dagadoztak az orrcimpái, lüktető orrlyukai kitágultak – egyre inkább úgy tűnt; hogy az egész fej, az a hegyes áll, az a ráncos, szőrös pofa, az a lapos homlok, amelyet egész a szemöldök vonaláig sűrűn benőtt a szőr, lecsüngő fülei – egyszóval az egész arc olyan, mint egy kutya pofája, sőt nemcsak olyan, hanem az is – tényleg egy kutya aludt aprókat rándulva a fotelban. A vér is meghűlt bennem – nem a kutyától féltem, hiszen olyan szelídnek és nyugodtnak látszott –, hanem attól döbbentem meg, hogy embernek néztem egy kutyát. Jó sokáig szorítottam arcomra a kezem, hogy magamhoz térjek. Csakhamar lecsillapodtam. Megint rá mertem nézni a kutyára; épp kinyitotta az egyik szemét, a száját is kitátotta, és ásított egy hatalmasat. Akkoriban, azt hiszem, úgy szerettem a kutyákat és minden állatot, mint Schopenhauer. Ezért aztán furdalt a lelkiismeret, hogy egy szegény kutyát embernek néztem, bocsánatkérő mosolyt küldtem feléje, és megszólítottam:

–   Psz...psz...

Rám emelte fátyolos pillantását, de aztán megint elnehezedtek a pillái, és elnyomta az álom; néha megrándult a szája, ilyenkor kivillantotta vérvörös ínyét és a fogait.

–   Psz...psz...no! – próbálkoztam megint, kicsit hangosabban.

Hirtelen fölrezzent, kinyitotta mind a két szemét, és csodálkozva végignézett rajtam.

De nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy megmozduljon és odajöjjön hozzám, ezért úgy döntöttem, hogy én közeledem felé; kilöttyintettem egy kis tejet a tányérra, és odavittem neki. Sunyin figyelt, rám tapadt a szeme, minden mozdulatomat követte; a szőre fölborzolódott, füle-farka reszketett. Letettem a tányért a fotel lábához, ésmézesmázos hangon, hízelkedve megkínáltam:

–   No, igyál csak, igyál!

A kutya éktelen ugatásba fogott, aztán olyan hatalmasat rúgott belém, hogy a szoba közepén találtam magam, és elterültem a padlón. A jól irányzott rúgás egészen kibillentett lelki és fizikai egyensúlyomból, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Szerencsére megvan az a tulajdonságom, hogy a legnehezebb helyzetekben is hamar visszanyerem a hidegvéremet.

Emlékszem, a legelső gondolat, amely akkor átcikázott az agyamon, tisztán elméleti, sőt logikai természetű volt; az ütött szöget a fejembe, hogy tudott így belém rúgni egy kutya. De a második gondolatom, magától értetődően, társadalmi természetű volt: valahogy össze kell szednem magam. Föltápászkodtam és körülnéztem. Üres volt a terem, csak a kistányér árválkodott szégyenkezve a fotel lábánál.

Sikerült gyorsan visszanyernem lélekjelenlétemet; fölkaptam a bizonyítékot, és visszatettem az asztalra, aztán nyugalmat erőltetve magamra, leültem, hogy szép sorjában végiggondoljam, mi is történt tulajdonképpen.

Háromféle lehetőség kínálkozott:

akkor csalt meg a szemem, amikor embernek néztem a kutyát;

másodszor tévedtem, amikor kutyának néztem az embert;

vagy mind a kétszer eltaláltam, vagyis tanúja voltam annak, hogyan változik egy ember kutyává.

De ha valóban átváltozásról volt szó, mindenesetre botrányosan rosszul sikerült, hiszen annyi emberi még mindig maradt abban a kutyában, hogy egy embertársát fenéken billentse.

Alighogy végiggondoltam ezeket a lehetőségeket – elképzelhető volt valamennyi –, és épp meg akartam vizsgálni tüzetesebben a kérdést, amikor emberek szállingóztak be a terembe, ha ugyan emberekről beszélhetek.

Részletesen elmondom, mit tapasztaltam. Előrebocsátom, ma sem vagyok biztos benne, vajon valóság volt-e az, amit láttam, hiszen még azt sem tudom, hogy mi az igazság, mi a magyarázata mindannak, ami történt.

Egyszóval emberek léptek be a hallba. Tisztán emlékszem mindenre. Öten vagy hatan lehettek, többen semmi esetre sem, és nem együtt érkeztek, hanem libasorban jöttek; egyikük leült reggelizni, a másik fogott egy újságot, és olvasott, akadt, aki csak egyszerűen körülnézett. Hogy kik voltak?

egy fiatalember;

egy hölgy;

egy amerikai nő;

két vagy három kisfiú

és egy éltes, szalonkabátos úriember.

Hallgassák meg, hogy mi történt. Először a fiatalembert figyeltem; ott ült a díványon, és újságokat lapozgatott, egyszer csak a homlokából, amely csontos volt, mintha kőből lenne, két kicsi, de vaskos szarvacska bújt elő, aztán a pofája puha lett és nedves, tarka és bársonyos orcái mozogtak, ahogy kérődzött, már nem az a fiatalember volt, aki a szemem láttára lépett he az ajtód, hanem egy jókora bikaborjú.

Mint akit fejbe kólintottak, körülnéztem, hogy mit szólnak hozzá a többiek, és akkor észrevettem, hogy épp ott mellettem az egyik asztalnál egy szürke mellényes kék szarka – nem más, mint a hölgy – verdesi a szárnyait, közben egy csésze kávéval kínlódott szegényke, de csak nem tudta elfogyasztani, mert aprócska begyéből folyton-folyvást tagolt hangok nyomakodtak elő, gurgulázva zúdította ki a torkából feltörő szavakat, hogy meg ne fulladjon. Közben azért összebarátkozott az amerikai nővel – ez állatok közt gyakran megesik –, aki nem is nagyon változott, s ez megnyugtatott valamelyest: színpompás tollazat fedte a testét, amelyből fehéren emelkedett ki ovális alakú, horgas csőrű sima feje, amelyen egy sárga bóbita ágaskodott; persze szüntelenül járt a csőre, mint minden papagájnak, emberi hangra emlékeztető rikoltásokkal tűzdelve meg a szarka klarinétszólóját. A szarka és a papagáj intett a fiatal bikának, aki a díványon ült. De már nem figyeltem rájuk, mert a szemem sarkából észrevettem: sötét árnyékok surrannak a fal mentén; amint jobban szemügyre vettem őket, borzadva láttam, hogy hatalmas patkányok kúsznak el mellettem, őket néztem az előbb gyerekeknek. Undorodva kaptam el róluk a tekintetem. Hányinger környékezett. Menekülni akartam, de az ajtóban hátsó lábain ingadozva egy rózsás pofájú, hatalmas disznó állt, rajta – igen – egy szalonkabát; fejét ide-oda himbálta, és csámcsogott hozzá, S mintha ez nem volna elég, az előbbi kutya is megjelent az ajtóban, s pofáját a disznóéhoz dugta. Rettenetes volt az egész, mert most már ez a karattyoló, csipogó, röfögő, csaholó társaság – a papagáj és a szarka az asztalnál, a szőrös kutya és a disznó az ajtóban (no meg a fal mellett surranó patkányok) – mind engem néztek meg a tejet.

Meg sem mertem mozdulni; az egész fiatalságomat, sőt egész további életemet ott töltöttem volna a tej mellett, de akkor hirtelen egy fehér árny suhant át a szobán, meghajolt előttem, és eltakarította a reggeli maradványait. Nem érdekelt a tejeskávé, de ettől a mozgástól – vagy valami mástól, nem tudom – kissé magamhoz tértem, s hirtelen esztelen, már-már dühöngő vágy tört rám – végre egyedül akartam maradni; fölugrottam, s hátamban és fenekemben a szarka, a papagáj, a patkányok, a borjú, a disznó és a kutya tekintetével – a két utóbbi mancsát ésnadrágját súroltam is – fölrohantam a lépcsőn a harmadik emeletre, hogy megkeressem a szobámat.

Sokáig keringtem a folyosókon – közben lecsillapodtam –, egyszer csak valami fekete-fehér tünemény villant a szemembe, ha máshol találkozom vele, talán szobalánynak nézem, de itt most már nem tudtak becsapni, láttam én, hogy egy csirke az; ide-oda szökdécselt, tipegett-topogott, és úgy rázogatta a fejét, mintha a csőrével láthatatlan magvakat akarna elkapni a levegőből; olyan vékony, csipogó volt a hangja, mintha a természet törött üvegcserepekből alkotta volna meg a torkát.

Bizonyára egy tyúkólból szökött meg, gondoltam, és derék honpolgár módjára elhatároztam, hogy elkapom és odaadom valakinek, aki visszaviszi a rendeltetési helyére. Meggörnyedve, szétterpesztett lábbal, óvatosan közelítettem meg – azt mondják, így kell ezt csinálni –, és támadásra készen széttártam a karomat, mintegy áthághatatlan kört formálva.

–   Pi-pi-pi-pi-pi! – hívogattam csábítóan.

A tyúkocska megfordult, nem látszott ijedtnek, talán valami háznál honos fajta volt; mégis ugrálva távolodni kezdett az apró köveken, de különben nem sietett; megint közeledtem hozzá, és köréje feszítettem azt a bizonyos láthatatlan hálót, s csábítóan avagy fenyegetően szólongattam:

–   Pi-pi-pi-pi.

Az állatka ugrott néhányat, egy-két sikoly-csipoly is elhagyta a csőrét, aztán hirtelen balra fordult, végigfutott a folyosón, és berontott az egyik nyitott szobába.

–   Bent vagy a ketrecben! – gondoltam.

Szerencsére a csirke nem tudott bezárkózni, így hát utánaeredtem, bent rámosolyogtam – azzal a mosollyal, amivel az emberek az állatokra mosolyognak, s ami különben ugyanolyan, mintha emberekre mosolyognának, pedig hát mit lát ebből az állat, legfeljebb valami idióta grimaszt.

A csirke még hátrált egy kicsit, a csőrét már alig-alig merte kinyitni; olykor felém fordult és fél szemével rám pislantott – olyan volt a szeme, mint egy parányi fekete lyuk. Amikor közelebb léptem hozzá, fölugrott egy fotelba; hirtelen rávetettem magam, a karomat összezártam, és a két szárnya alatt megragadtam – pontosan úgy, ahogy szakmai körökben tanítják. A csirke lankadtan verdesett a szárnyával, halkan gurgulázott még egy-kettőt, de nem próbált menekülni. Meg-megrezzent a markomban, lágyan és szerényen. Már majdnem fölkaptam, hogy kivigyem, de akkor olyan hihetetlen dolog történt, hogy elengedtem, és nagyot ugrottam.

Minden érzékeny emberben szüntelenül ott őrködik a másik ember, a lelkiismereti ember, aki, ha a gondjaira bízott lélek válságba kerül, azon nyomban figyelmezteti, megdorgálja, és a helyes útra tereli.

Miközben szorongattam a szárnyai alatt azt a szelíd állatkát, hirtelen elborzadtam önmagamtól, ezért ugrottam olyan nagyot, ugyanis észrevettem, hogy lassan úrrá lesz rajtam – vagyis az érzéki énemen – valami bizsergő vágy, ami csak akkor fogja el a magamfajta normális embert, ha szorosabb kapcsolatba kerül a másik nemhez tartozó, tollatlan és kétlábú embertársával – jobban mondva a nőkkel.

Legbensőbb énem azonban – az a szigorú őrszem –, mintha csak tükörbe pillantottam volna, rögtön jelezte, hogy milyen ocsmány dolog így közeledni az állatokhoz. Szóval ezért ugrottam olyan nagyot, mint már említettem.

A csirke előbb mozdulatlanul meredt rám, de aztán olyan visító csipogásba fogott az a szelíd, nyugodt jószág – hisz ebből is látszott, hogy csak állat –, mintha éppen az ellenkezője történt volna, mintha el akarnám veszejteni. Szaporán verdesett a szárnyával, leugrott a fotelból, és eszeveszett csipogással kiszökött a szobából. Én meg utána. Hogy történt, hogy nem, ma sem tudom, mindenesetre fél perc múlva az egész házban állt a bál, szőrös pofák bukkantak elő innen is, onnan is, valóságos állatsereglet, és hátborzongató, vadállati üvöltéssel, trombitálva, röfögve, csaholva a nyomomba eredtek. Irtózva menekültem; nem féltem én az állatoktól, csak szőrös vagy csőrös pofájuktól undorodtam, hozzám ne érjenek; lopva hátranéztem, hű, jó lesz sietni, azok a feldühödött barmok már a sarkamban vannak. Sebesen cikázva menekültem; végre úgy látszott, elveszítették a nyomomat, és megállhattam egy percre, hogy kifújjam magam – kimerítő a vadászat, ha én vagyok a vad, s énrám vadásznak a vadak; aztán lábujjhegyen elindultam, hogy a folyosók labirintusában megkeressem a szobámat; szerencsére végre ráakadtam. Berontottam, és kulcsra zártam az ajtót. Még mindig vadul kalapált a szívem. Kitártam az ablakot. Lent csak úgy sötétlett a tér a kígyók hemzsegő sokaságától – volt, aki egyedül ballagott, mások párosával vagy csoportosan, a legtöbbjük barna volt, de némelyik ragyogó színekben pompázott. Néhány percig szemléltem a látványt, aztán visszahúzódtam. Becsuktam az ablakot, és egy lavór vízbe dugtam a fejemet.

Félig-meddig megtörölköztem, sétálgattam a szobában, aztán leültem az ágy szélére gondolkozni.

Nehéz helyzetekben a józan ész és az akaraterő elengedhetetlen.

Már észhez tértem – hála az egyedüllétnek és a hideg víznek.

Ami az akaraterőt illeti, irgalmatlanul leszidtam magam:

–   Miféle utazó vagy te? Ha minden apró-cseprő dolog, amit először látsz, így kihoz a sodrodból, akkor jobb, ha ki sem mozdulsz otthonról, habár Xavier de Maistre, sőt még nála nagyobb koponyák is régen bebizonyították, hogy a négy fal közt is megeshet bármi. Miféle utazó vagy te? Ezt kell eldöntened végre. Vagy szállj fel a legelső vonatra, és meg se állj hazáig, zárkózz be a szobádba; és ki se mozdulj, amíg be nem fejezted Aquinói Szent Tamás összes műveinek olaszra fordítását – vagy menj le a térre, nézz körül, mászkálj a városban, de ha valami újdonság kerül a szemed elé, azt nyugodtan, nyitott lélekkel fogadd, mint azok az utazók, akik előtted jártak itt, ne légy nyomorult féreg, vacak osztrigaivadék!

Ez a vérlázító sértés végre fölrázott.

–      Igazad van – válaszoltam. – Rendbe hozom magam, aztán lemegyek.

–      Na jó.

Még csöpögött a víz a hajamból. Megtöröltem a fejem, kikeféltem a ruhám, és leültem a vécére fésülködni. Elnevettem magam, amikor a tükörbe pillantva észrevettem, hogy még mindig fehér vagyok, mint a fal.

Gondosan fésülködtem, közben elégedetten láttam, hogy elgyötört, holtsápadt arcomba lassan visszatér az élet.

Amint így vizsgálódtam a tükörben, megint kifutott a vér az, arcomból. Kezemben remegett a fésű. A pupillám is kitágult a rémülettől. Sehogy sem tudtam elszakadni a tükörtől, a saját képmásomtól, borzongva tapadt rá a szemem. Élesen láttam minden apró részletet – sőt minél tovább néztem, annál mélyebben vésődött belém, annál élénkebben virított minden egyes vonás. Egyszerre hosszan elnyújtott hang tört fel a torkomból:

–    Jaj... ja... iáá...

Nem tudom, meddig meredtem így a tükörbe. Egyszer csak kiesett a kezemből a fésű, és az őrület hangján fölüvöltöttem.

Aztán, gondolom, elájultam, és sokáig eszméletlenül feküdtem; csak arra emlékszem, hogy amikor magamhoz tértem, sötét éjszaka borult a szobára, de én még mindig ott hevertem, verítékbe fagyva a földön. Emlékszem, hogy amikor föleszméltem, lassan-lassan összeszedtem magam, föltápászkodtam; kitapogattam az ajtót, éshalkan, remegve letámolyogtam a lépcsőn; aztán leszegett fejjel csak menekültem, menekültem egész az állomásig, ott egy sötét zugban megbújva vártam a vonatot, akármilyen vonatot, ami örökre és messzire, messzire elvisz abból az átkozott városból.

Faragó Éva fordítása