DUIBLÁRI ERKÖLCSÖK

Duiblári utazásaimról sokat meséltem már. Régebben filozófiájukról és művészetükről beszéltem, most különös szokásaikról emlékezem meg.

Egyik szokásuk különösen szokatlan. Az első nap, hogy megérkeztem Hramazéba (a vidék legtekintélyesebb városa), kis híja volt, hogy tudatlanságom nem zúdított a nyakamba kellemetlennél kellemetlenebb következményeket.

Csomagjaimat a szállodában hagytam, s hogy teljen az idő, míg szobámat elkészítik, sétálni mentem Hramazé főutcájába. Zsebemben volt egy tábla csokoládé, melyet az utazásra vásároltam. Előkotorásztam, és sétálás meg nézdegélés közben rágcsálgattam, szopogattam.

Kevesen voltak az utcán. Mégis kénytelen voltam megfigyelni, hogy akik szembe jöttek, egy pillanatra a legőszintébb megrökönyödéssel néztek rám, aztán elfordultak, mintha látni sem akarnának. Mások tüntetőleg átmentek a túloldalra. Végigvizsgáltam, végigtapogattam magam, de nem értettem semmit. Nemsokára annyira kellemetlenné vált a dolog, hogy visszamenekültem a szállóba. A kalandot pedig elbeszéltem a portásnak.

Ferde pillantást vetett az utolsó darab csokoládéra, amelyet még a kezemben tartottam, aztán elfordított arccal, mintha nem akarna rám nézni, megmagyarázta a dolgot.

Mindennek a csokoládé volt az oka.

A táplálkozás, az ország erkölcsei szerint, szigorú magánügy.

Elismerik, hogy enni szükséges, tudják, hogy mindenki eszik, de a lehető legszörnyűbb illetlenség e műveletet mások jelenlétében végezni (végeredményben igazán nincs benne gyönyörűség, ha látjuk, hogyan esznek mások). Mindenki saját szobájában eszik; titokban, zárt ajtók mögött, nehogy meglephesse valaki. Egyetlen szobában szorongó szegény családoknál feltűnés nélkül egyedül hagyják, akin az eves sora van, a többiek ezalatt séta ürügyével elhagyják a szobát. Esetleg éjjel, sötétben esznek, gondosan ügyelve, nehogy zajt csináljanak. Aki már evett, úgy tesz, mintha aludna, s nem zavarja a homályban táplálkozót.

És nemcsak hogy nem esznek egymás előtt, de a jól neveltek nem is beszélnek evésről. A táplálkozásról szóló beszélgetést obszcénnak tartják. Akik véletlenül vagy ízléstelenségből, vagy hiányos nevelésüknél fogva megnevezik valamelyik étkezést vagy akármelyik élelmiszert, az evésről, éhségről, rágásról, asztalkendőről, bármi hasonlóról beszélnek, soha nem kerülhetnek be a jó társaságba. Szülők és tanítók közös igyekezettel büntetik a gyerekeket, ha e szavak valamelyikét kiejtik. Egy alkalommal iszonyodva láttam, amint negyven botütéssel fenyítettek meg egy rosszcsontot, mert – elmesélte – egy reggel a kulcslyukon át végignézte, amint apja tejeskávét ivott.

A duiblári fennsík déli részein, ahol a nép nagyon szabadszájú, a legközönségesebb káromkodás a következő: „Ebéd!”

Azok számára, akik nem táplálkozhatnak otthon, nyilvános étkezdék vannak Hramazéban. A vendégek külön szobában s az étkezés alatt szigorúan lezárt ajtók mögött esznek.

A rendőrség megtűri ezeket az étkezdéket, mert szükségesek, de az ellenőrzés könyörtelen. Rossz hírük különben nagy. A vendégek lopva jönnek ide, s lopva távoznak.

Közöttük is vannak degeneráltak. Ezeknek legnagyobb élvezetük, ha az utcán, mikor valaki épp elhalad mellettük, hirtelen kirántanak egy darab kenyeret a zsebükből, s mohón falni kezdik. Úgy mondják, a mások előtt való táplálkozás beteges gyönyört szerez nekik. A rendőrség azonban éberen őrködik, s a törvények szerint több havi börtönnel büntetik a hasonló kihágásokat.

E degeneráltak rendes vendégei néhány titkos. étkezdének. (Utóbbi időben az ország erkölcsei ugyanis eléggé megromlottak.) A szobákban közös asztal mellett ülnek és esznek a vendégek, s még beszélgetni sem restellnek, mintha semmi rosszat nem művelnének. A józan, egészséges emberek undorító, ocsmány orgiának tartják ezt. A szégyenlősek, nehogy fölismerjék őket, álarcot viselnek. Mások csak nézelődni jönnek ide, ez hozza meg az étvágyukat. Csillogó szemmel jönnek ki a helyiségből, s a szájuk tele nyállal. Sokaknál épp ellenkező hatást vált ki ez a látvány, az az ismerősöm, aki egy ilyen étkezdébe elkísért, kijövet hányni kezdett, s napokig nem bírt ételre nézni.

Épp duiblári tartózkodásom idején fejeztek be egy nagy botránypert. Egy gedopárt (magas rangú hivatalnok, nálunk körülbelül az államtitkár felel meg a gedopárénak) ítéltek el: meghívta barátait, s együtt megittak egy flaska bort, s megettek egy cipót.

Kisebb büntetéssel szabadult egy másik, akit a rendőr rosszul elfüggönyözött kocsijában meglátott táplálkozni.

Az utóbbi időben nagyon megromlottak az erkölcsök Duiblárban. Lelkiismeretlen kiadók fölhasználják ezt, s nagy összegeket zsebelnek be ételekről, étkezési jelenetekről, bankettekről szóló könyvek titkos árusításával. Homérosz, Rabelais, Dickens munkáiból kiválogatták a legaljasabb étkezési jeleneteket, s antológiát állítottak össze belőlük. Kiadták Artusi szakácskönyvét. A tojáskészítés százötven módja című izgató olasz könyv fordítása fantasztikus áron kelt el.

Az európai színdarabokat szigorúan megcenzúrázzák. Az étkezési jeleneteket és párbeszédeket vagy ki kell hagyni, vagy másokkal kell helyettesíteni. Láttam egy Macbeth-előadást, amelyben a bankett helyett „hét és feles” játékot játszottak (valószínűleg duiblári eredetű, az országban általánosan elterjedt játék). Macbeth kezében kártyacsomó van. Oszt. Egyszerre megjelenik előtte Banco árnya. Erre így szól: „Négy hatos!” A hálókocsik ellenőrje című darabban is hasonló módon változtatták meg a nagy vacsorajelenetet.

Egy másik francia darabban, a címre már nem emlékszem, ebéd helyett együtt háltak a színészek.

Nálunk ebédelni, itt együtt hálni hívják meg az ismerősöket.

Olykor az ilyen meghívások rendkívül ünnepélyesek. A gazdag házakban tíz-tizenöt ágyas szobák vannak. A követségeken és a kormányzósági palotában nagy hivatalos alvásokat rendeznek. Minden meghívott kitűnő ágyat és szép pizsamát kap. Alszik egy-két órát, aztán megszólal a nagy ébresztőóra, melyet vagy a háziúr, vagy a háziasszony igazított be. Ekkor valamennyien, meghívottak és háziak, fölébrednek, fölöltöznek, és hálálkodások közepette hazamennek. Szerényebb házakban természetesen kisebb a meghívottak száma, s az ágyak kevésbé elegánsak, de mindig kényelmesek. Ilyen ünnepségeken, ha valaki nem álmos, udvariasságból úgy tesz, mintha aludna.

Falvakban, különösen nagy ünnepek alkalmával, az összejövetelek nem egy-két órát tartanak, mint a rafináltabb városiaknál, hanem hét-nyolc-tíz órát is. Bizonyos idő elteltével valamennyien csak mímelik az alvást, míg meg nem szólal a vekker. Legelőször a házigazda tesz úgy, mintha épp akkor ébredne föl. Aztán a többiek is nekilátnak nyújtózni, ásítozni, szemüket dörzsölni, hogy minél félreérthetetlenebbül kifejezzék, milyen pompásan telt el az ünnep.

Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása