XXV. OKATOOTÁIA

 

Mámorosan ordítozó és hadonászó sokaság vette körül Okatootáia fővárosának repülőterét, ahol gépünk leszállt. Amint Dávid szálas alakja megjelent az utasfülke ajtajában, éljensortüzek dördültek, mint az ágyúk, s gépfegyverekként kelepelt a taps. A zaj elültével előlépett a miniszterelnök, s elmondta üdvözlő beszédét.

– Királyi elnökünk! – hangzott ércesen a megszólítás.

Dávid válasza csak ennyi volt: – Mindenekelőtt, uraim, menjünk vacsorázni.

A miniszterelnök hosszú és okos beszédéből, amelyben színes szavakkal kérte Dávidot, segítsen ezt a szerencsétlen népet megmenteni önmagától, egy szót sem közöltek a lapok, míg Dávid egyetlen s elég prózai, sőt illetlen mondata terjedelmes és szárnyaló szózattá dagadt az újságírók tolla alatt.

– De miért királyi az elnök? – kérdeztem a székpalotánk felé vivő úton az autóban a miniszterelnöktől.

– Nálunk két párt van: a monarchista és a republikánus. Koalícióban kormányzunk. Az „elnök” rossz hangzású szó a királypártiak fülében. A „király”-ról pedig a köztársaságiak nem akarnak tudni. Kompromisszum.

– S miért latin a politika minden második szava?

- Egész vallásé, mint a katolicizmus, teljesen latin. A politika pedig nálunk fél vallás - nevetett a miniszterelnök.

Hármasban vacsoráztunk a kis arab leánnyal, akitől Dávid semmi áron sem akart megválni. Nem csodálom. Bájos volt a kölyök. Termete izmosan fiús, de finom és változatos vonalú tagjainak párnázata lágyan nőies. De nem acélrugókból készül-e a legpuhább heverő? Kerek kis fejében benne volt a latin tengervidék egész asszonyisága: Messalina és Mária Magdolna, Kleopátra s a Gracchusok anyja. Nagy szeméből feneketlen pokol fekete tűzvésze áradt olyan mohón és perzselőn, hogy Casanova is lesütötte volna e tekintet előtt a szemét. Ilyen szemeket csak lépten-nyomon szögbe tört afrikai fehér utcák kék homályú szegleteiben lát követelően villogni az ember. Nem is női szemek; angyallá lett állatéi inkább. Ha ilyen szembe egyszer belétekintesz, megérted, hogy háremőr csak eunuch lehet, az ajtóra pánt és lakat kell, az ablakra sűrű rács. Ha pillantása rád fordul, mintha Afrika nekivadult napja perzselne; ha elfordul tőled, mintha az átmenetet nem ismerő afrikai éjszaka jeges lehelete csapna rád. Hiánya sivatag, jelenléte oázis. De Tanagra - ezt a nevet kapta Dávidtól - szeme mélyén a fekete pokol alatt, ha volt bátorságod hosszasan belenézni, mintha valami kormos üveglap alatt, szelíd kék tavat láttál üdén csillogni, amelyre mintha még szőke holdfény is sütött volna olvadón. Haja, ha csak egy maroknyit fogott belőle az ember, erőszakos, szálas kancasörény volt, de ha az egész rád borult, mintha puha pihefészek ömlött volna arcodra, melledre. Illata is ilyen volt, vad, mint az ámbra, és édes, mint a rózsaolaj. Csuklója, tenyere kicsiny volt, és törékenynek látszott, de fél kézen is meg tudott állni, mint egy buján tréfás kis Szalómé... Hosszú ujjai nem is ujjak voltak, hanem önfeledt csápok, s kíváncsi, bájos kis kígyók. Lába feje nagy volt és talppal földhöz tapadó, mint a biztos állású szobroké.

Dávid vacsora után jó darabig elgondolkozva nézte Tanagrát, s az Afrikander megint szívatlanul füstölgött hamuvá két ujja között.

Aztán beszélgettünk.

Tanagra élénk figyelemmel kísérte minden mondatunkat, mozdulatunkat. Kis feje ide-oda forgott, szavainkat szinte láttuk tágra nyitott szenén tolongva berohanni.

Dávid aztán ölébe vette a kicsit, s visszavonult hálótermébe. S ami még sosem történt meg: utolsó pohár pezsgőjét elfelejtette kiinni.

Másnap megkezdtük az uralkodást.

Mindenekelőtt a kormány tisztelgett a király-elnöknél. A miniszterelnök vezetésével mosolyogva járultak az urak új gazdájuk elé, aki rendkívül nyájasan fogadta őket, s rövid üdvözlő beszédét ezzel az ősi okatoot kiáltással fejezte be: „Toot titta Okatootáia!” - ami körülbelül azt jelenti, hogy „Hazám üdvére és gyarapítására minden erőmet és minden képességemet latba fogom vetni, hogy sokáig viruljon a dicső Okatootáia”, mert az okatoot nyelv, amely a khingani középmandzsu keleti ága déli nyelvjárásának, némi mongol–csuvas beütéssel, közeli rokona, igen tömör. Majd magánkihallgatáson külön-külön fogadta az egyes szakminisztereket. Feltűnt, hogy a pénzügyminiszter, Sterling James tizenkét és fél másodperccel hosszabb időt töltött magán-dolgozószobájában, mint társai, s hogy a hadügyminiszter, Zupás Zénó, a királyi köztársaság első számú közkatonája, még ennél is körülbelül hét és háromnegyed másodperccel többet, nem beszélve a belügyminiszterről, Csendeőr Csabáról, aki teljes tíz percig tárgyalt „Első és Utolsó Dáviddal” (ebben az uralkodói elnevezésben állapodott meg a minisztertanács) négyszemközt.

Mikor az urak távoztak, Dávid így szólt hozzám:

- Mondd, gondolkozik egy király?

- Az elnökök szoktak, de királynak veszedelmes - feleltem.

Dávid elnevette magát együgyű válaszomon, s váratlanul ezt kérdezte:

- Van revolvered?

Meghökkenve néztem rá.

- Ha nincs, majd kapsz. És ne bámulj. Az éjjel sokat gondolkoztam, az eredményét látni fogod. - S megbiccentette a fejét.

Mi? Mehetek? Miféle új tempók ezek ettől az eddig oly fidélis cimborától? Dávid kezdett nekem nem tetszeni.

Gúnyos mosollyal meghajoltam, s szándékosan komikus udvari hátrálással igyekeztem az ajtó felé.

- A gúnyt és a mókát pedig hagyd el - villámlott egyet a szeme. De aztán újra fejedelmien nyájas lett: - Tartózkodj lakosztályodban, ha szükségem lesz rád, hívatlak. Mondd meg a titkárnak, szóljon a szárnysegédnek, értesítse az udvarmestert, az pedig az udvarmesternőt, hogy Tanagra őfőbájosságát kéretem haladéktalanul.

Újabb biccentés.

Kimentem, dehogy, „távoztam”. S közben a guta kerülgetett: mi történt ezzel a holdkórossal? Ezen mélázva ültem lakosztályomban cigarettázgatva s az ország híres mogyorópálinkájából hörpintgetve, amikor egyszerre csak kitárult az ajtó, s egy fiatal, cingár okatoot tiszt sietett be. Összeverte bokáit, megmondta a nevét, s átnyújtott két parányi revolvert, öngyújtó nagyságút, a kezelésüket is megmagyarázta. Majd az intésére belépő négy katonával átkutatta lakosztályom minden helyiségét. Negyedóra múlva a lovagterembe hívtak, ahol a palota ezerfőnyi új testőrsége fölesküdött Első és Utolsó Dávidra. Ezt követően minden küszöb elé őrség került. A palota zsongott. Apró és nagyobb ládákat cipelő menetek húztak el a folyosókon. Majd azt láttam, hogy egy ötvenfőnyi fegyveres csapat szorosan körülfogva tisztes és méltóságos megjelenésű öregurat kísér be Dávid magánlakosztályába. Ekkor már hatalmas sokaság tolongott a palota előtti téren. Szónokok kapaszkodtak fel hevenyészett emelvényekre, amelyekről rövid beszédeket intéztek a tömeghez. Fel-felzúgott az éljen s az ősi „Titta Okatootáia!” kiáltás. Mint utóbb megtudtam, szerte a fővárosban és az egész országban számtalan ilyen gyűlés volt, amelyeken a nép „törhetetlen hűségéről biztosította Dávidot, akiért kész életét és vérét áldozni civilben és egyenruhában, éjjel és nappal”, amit ezzel az egy szóval fejezett ki: „poop!” - mert, mint már említettem, az okatoot nyelv igen tömör. A katonaság is mindenütt felesküdött az új uralkodóra: a szolgálatukat töltők nyilvánosan a kaszárnyaudvarokon, a tartalékosok lakóhelyük piacán, míg a póttartalékosok otthonaikban esti ima előtt az ágyelőkön térdelve (szükség esetén hálóingben is!) voltak kötelesek elrebegni az esküformulát. S ahogy én az okatoot népet ismerem, meg vagyok győződve róla, hogy a későn értesített s már nyugovóra tért póttartalékos sietve leszállt hitveséről, akivel éppen áhítatosan a haderő megfelelő utánpótlásáról igyekezett gondoskodni, s gatyában bár, de szilaj lelkesedéssel harsogta el az esküt térden állva az előírt ágyelőn. Este nagy kivilágítás volt, s az okatoot nép tőle telhetően igyekezett berúgni Dávid tiszteletére az ingyen boros kádak körül, amelyek fölött izzó lila, sárga és vörös betűkkel tündöklött a transzparenseken az ősi okatoot jelmondat: „Éljünk, hogy felejtsük a létet!”

A kormány feltűnően távol tartotta magát az ünnepségektől.

Már éppen – bánatosan és álmélkodva – fel akartam hozatni vacsorámat a hálószobámba az elnöki konyháról, amikor a szolgálattevő szárnysegéd rám nyitott.

– Az elnök úr ő királyi nagykegyelmessége hívatja. Úgy készüljön, hogy vele vacsorázik. Szmoking, egyenesre vágott végű fekete csokornyakkendő!

Dühömben elnevettem magam: én benne vagyok a mókában. Átöltöztem, és siettem a nyári kisebédlőbe.

Az asztalfőn Dávid ült testőrségének tábornoki egyenruhájában, amelynek mellét elborították a kitüntetések és rendjelek. (Honnan a csudából szerezte őket ilyen rövid idő alatt?) Jobbra tőle Tanagra foglalt helyet. Majd hanyatt estem: ilyen változás! A kislány mély kivágású s karjait meztelenül hagyó halpikkelyzetszerű ezüstlamé uszályos estélyi ruhát viselt. Föltornyozott hajú fején kacéran kissé balra hajolva parányi briliáns korona szikrázott. Csuklóin nehéz arany és platina karkötők csilingeltek. Tapadó sodrott aranyöve ágyéka két vonalát követve nyúlt alá, s ahol a befelé hajló két ág a combtövek visszahúzódó találkozásánál össze ért, izzó csillogású karbunkuluskő ragyogott ingerlően mélyvörös fényben.

Ha már benne vagyunk a komédiában, csináljuk végig – gondoltam, és mélyen meghajoltam.

Egy lakáj lépett mellém, s a fülembe súgta:

– Fél térdre! Föl! Meghajlás az úrnő felé!

Szerettem volna visszájáról hasba rúgni ezt a hívatlan Smólen Tónit, de türtőztettem magam. Dávid irányában fél térdre ereszkedtem, majd felemelkedtem, és meghajoltam Tanagra felé. Dávid, ültében, mélyen fejet hajtott. Tanagra fölállt, egy negyed udvari bókot vágott, s édes kis ajkait összecsücsörítve, huncut és baráti kis csókot cuppantott némán felém, majd a Dávid balján álló karosszékre mutatott. Leültem.

Dávid körülnézett: a főasztalnokmester kirohant. A következő pillanatban lakájok hada suhant be nagy ezüsttálakkal, fedős és fedetlen öblös ezüstedényekkel, gőzölgő teáskannával. Telerakták velük a kerek főasztalt. Jobbra-balra mindhármunk mellé apró asztalkákat gurítottak tányérokkal, poharakkal, evőeszközökkel. Magas lábú hűtővödrök kerültek kezünk ügyébe, ölükben mereven félredőlt nyitott flaskókkal. A pezsgő hasas vizeskorsókban állt előttünk. A szó szoros értelmében körülbástyáztak bennünket enni és inni való ínyes falatokkal, ízes kortyokkal, aztán mindnyájan kienyésztek az ajtón.

Tanagra teát töltött Dávidnak, aki sorban rámutatott négy-öt tálra, amelyekről a kislány villámgyorsan, a vadember s az udvari dáma egyesített ügyességével telerakta Dávid tányérját, aki így szólt hozzám:

– Te szolgáld ki magadat!

De Tanagra már megelőzött: mosolyogva egy tele tányért nyújtott felém. Teát is töltött. Egy darabig némán ettünk...

Dávid, aki már nem falt és vedelt, mint régen, hanem csupán – de királyi módra! – evett és ivott, egyszerre csak megszólalt:

– Először a formaságokat intézzük el. Mától kezdve személyem körüli főminiszter vagy. Címed: eminenciás úr – s finoman elmosolyodott –, a szürke eminenciás!

– Feladatod lesz – folytatta Dávid – a Tanagrámról való kiterjedt gondoskodás is. Majd megkapod a részletes utasításokat idején.

– Szükségét érzem néhány felvilágosításnak – szólt Dávid néhány percnyi elgondolkozás után. – Barátomnak tekintelek továbbra is. Bízom benned, bízom a lényedben rejtező kristályprincípiumban, de személyes érintkezésünk bohém jellegét meg kellett szüntetnem. Itt, Okatootáiában, én már nem egy földutazó holdlény vagyok, hanem szögtársaim helytartója, s mint ilyen, Főkristály, bár ember alakban, nem bratyizhatom a Mucor Bipes Erectus alantas fajának egyetlen – ám kitűnő! – képviselőjével sem. Ezt annyival könnyebben be fogod látni, mert ti, emberek, úgyis hozzá vagytok szokva a királyok s egyéb földi nagyságok előtt térdre hulláshoz. Amikor általánosan kötelező etikettet vezetek be Okatootáiában, csupán a földi gondolkodásmódhoz és szokásokhoz alkalmazkodom. Remélem, megértesz. Ha nem, a te bajod. Egyet-mást még tudnod kell. Okatootáia sanyarú átlagország. De van egy nagy kincse, az okatootid, amelynek hatalmas telepei pihennek rosszul megművelt földjei alatt. Az okatootid az atombombagyártásnál játszik igen fontos szerepet. Mármost a monarchisták az okatootidbányákat szeretnék az egyik szomszéd, Mokatootáia kezére játszani, a republikánusok viszont a másik szomszédot, Lokatootáiát kívánnák ebben az áldásban részesíteni. A testvérharc embertelen, vagyis inkább nagyon is emberi méreteket öltött. A bányák munkásait megfertőzte a két, ellentétes szellemű és földrajzi irányú politika. A termelés akadozott, aminek nagy hátrányát vallották a bányák üzemét irányító és a két párt fölött álló pénzemberek, akik végül is a „Dávid Rt.”-hez folyamodtak, hogy közbejöttömmel a bányák jövedelmét és hatalmi tényezőjét továbbra is a maguk hasznára aknázzák ki. De most jövök én!

Dávid kihúzta magát, s mellén megcsilingeltek az arany és ezüst rendjelfityegők.

– Megfigyelhetted – mondta tovább Dávid –, hogy három miniszterrel hosszasabban tárgyaltam. Utasításokat adtam nekik. Megrendeltem a testőrséget, éljenzést, felesketést, a nép örömét, mert az a valódi népöröm, amely az uralkodó parancsára születik. Az Okatoot Bankból jó őrizet alatt elhozattam az ős okatootidot. Itt van.

Nadrágja órazsebébe nyúlt, s kivett onnan egy gyufaskatulya nagyságú aranydobozt, amely túlvilági fényben ragyogott, amint megforgatta ujjai között.

– Csak aranyozott ólom – folytatta –, az okatootid természete miatt. E nélkül fölfújhatják a bányáikat. De ezt te nem érted, s nem is szükséges, hogy megértsed. S tudod, hogy eszméltem rá, mit kell tennem? Mikor tegnap este visszavonultunk – s kedvesen Tanagra felé biccentett –, hirtelen ötlettel ezt kérdeztem: „Mit csináljak most?” őfőbájossága kis fintort vágott, s csak ennyit szólt: „Karika, datolya, bot!” Nem mondom, hogy rögtön megértettem, de annál jobban megértettem. Íme, a kinyilatkoztatás értelme – még gondolkodom rajta, ne vegyem-e fel jelmondatul megalapítandó dinasztiám címerébe – a következő: „Ha azt akarod, hogy törzstestvéreid tiszteljenek, rakd magad tele aranykarikákkal, s uralkodni csak úgy fogsz tudni rajtuk, hogy hatalmadba keríted a főtáplálék-készletet, s magad veszed kezedbe a botot, hogy te üthess, de téged ne üthessenek meg!” Az emberek csak azt fogadják el istennek, aki maga is annak tartja magát. Bevezettem tehát a legszigorúbb szertartású etikettet, rátettem a kezem az okatoot nemzeti kincsre, s fegyveres erővel vettem magam körül. Enyém a karika – s Dávid megcsilingeltette érdemrendjeit –, a datolya – a gyümölcsöstálról finoman mosolyogva csakugyan egy szem datolyát emelt fel – és a bot! – Ezzel kardjára ütött.

– Megengedsz egy szerény kérdést? – kérdeztem némi gúnyos éllel, de egy gyerekláb úgy térden rúgott kemény sarkával, hogy nyomban elhatároztam, alázatosabb alattvaló leszek, őszinteségemet fékezem, már amennyire tudom.

– Korábban csakugyan visszategeztél, de a jövőben légy szíves ettől eltekinteni – szólt atyai szigorral Dávid. – Különben tessék!

– Mi a célja nagykegyelmességed előbbeni deliberációjából fakadt ilynemű eljárásának? – S úgy mosolyogtam rá áhítatos tisztelettel, mint egy valódi miniszter.

(Na, mafla – gondoltam magamban –, elég udvarképes nyelven beszélek?)

De Dávidnak szemmel láthatóan tetszett új stílusom.

– Értelmes fickó vagy. A lényegre tapintottál. A cél? Azt hiszem, hamarabb ki fogod találni, mint ahogy én megmondom. De hallgatni fogsz róla! Hallgatni! – S mutatóujját intően a magasba emelte.

Megnyomott egy rejtett csengőt: besuhant a lakájhad, villámgyorsan eltakarította a vacsora maradványait s felszolgálta a kávét, pálinkát.

Dávid fölhörpintette a kávét, és felém biccentett.

– Örültem, miniszter úr!

Nyomban fölkeltem, s tökéletes okatoot magatartással háromszor meghajoltam Tanagra felé, majd Dávid iránt fordulva, hihetetlenül elegánsan a térdemmel a szőnyeget érintettem, aztán kihúztam magamat, s szilárd miniszteriális léptekkel elhagytam a termet a lakájok sorfala közt, akik úgy hajoltak meg előttem, s emelkedtek föl mögöttem, mint érett kalászok a szélroham útjában.

Az ördög vigye el a dolgomat, már nem is nevettem. De fene ragadós az istenülés!

A kormány első riadalmában meglapult, de aztán látva, hogy – egyelőre! – tehetetlen, mert kincset és fegyvert kicsavartak a kezéből, kezdett visszaszállingózni. Sorban jelentkeztek az urak kihallgatásra Dávidnál, Tanagránál s nálam, aki afféle alkirály, nádor vagy elnökhelyettes voltam.

Tomboltam a magasabb politikai halandzsában. „A magam részéről deliberáció tárgyává tettem a módozatok miféleségeit, miszerint közös platformra bástyázhassuk egy nevezőre hozott világszemléletünk közvetett és közvetlen eredményeit” – és így tovább. A miniszterek hosszú orral távoztak dolgozószobámból, bár az egyik fennen dicsőítette erényes hitvese világszépségét, a másik angyali leánya ártatlanságát, a harmadik pincéje borait, a negyedik aranykincseit... az egyik még azt a reményt is megcsillantotta előttem, hogy a király-elnöki szék véletlenül éppen az én ülepemre lévén szabva, netán ha... no hiszen mi értjük egymást! Dávid szobájából távozóban mindegyikük feje körül a magasztos államgond glóriája ragyogott. Tanagra budoárjából a zömök dr. Tevékeny Tihamér miniszterelnök pipacsvörösen jött ki, s egy hajtásra megivott egy fél liter kristályvizet, csak így sikerült elhárítania a nyomában leselkedő gutaütést. Az atlétatermetű belügyminiszter, Csendeőr Csaba halottsápadt volt. Protokoll Imrének, a szikár külügyérnek sárga arcában, két pofacsontján két tűzrózsa égett. A törpe, tárca nélküli tárcaminiszter, Fúró István majd kibújt petyhüdt kis bőréből. A kövér James bácsi kopasz koponyáján dús csöppű izzadság-paróka fénylett. A katonás megjelenésű, csupa ideg vallás- és ateistaügyi miniszter, Volter William mohón szívta cigarettáját, s mosolyos elgondolkozással nézett maga elé föl a levegőbe. A dekadens világfi Zénó fiú, a hadügyminiszter idegesen húzkodta ki zubbonya ráncait. Az „egyéb ügyek minisztere”, a tohonya, lompos, szürke Mindenes Leó az ajkát nyalogatta, s üresen járó malomként csámcsogott, mint az ínyes vendég, aki nagy ebédről távozva, az utóízeket próbálgatja szájában, hogy legalább gondolatban még egyszer megegye a remek lakomát. Az egész kormánynak Tanagra-szaga volt!

Gondolkozásra azonban nem volt idő. Dávid több napos nagy udvari vadászatot rendelt, amelyre kormánya élén szerény félpompával utazott el az állami erdőségbe.

Én mint helytartó a fővárosban maradtam, hogy segítsem viselni Tanagrának az uralkodás nehéz koronáját; Tanagra úgy oldotta meg a kérdést, hogy egyszerűen levetette – s mindjárt az ingét is. Ahányszor tehette. Ennek az aritmetikának a gondja az enyém volt. Fokozott fehérjés és vitaminos táplálkozással sikerült biztosítanom, hogy alattvalói hűségem annyiszor borult eléje vagy fölébe, ahányszor óhajtani méltóztatta. Életem és vérem a dinasztiáé! Magasztos pillanatok voltak, amikor Tanagra mezek nélkül az ágyban királyibukfenceket vetett, ám elnöki magatartással. Alattvalói szent áhítattal kentem le ilyenkor fenséges kis fenekére néhány lapos tenyérütést. A fenséges asszony kacagott... Felejthetetlen állami percek! Buzgalmam koronként nem ismert határt, aminek következtében gyakran, fejem a dinasztiaalapító ősanya – kisanyám! – apró mellére hajtva, az állampolgári kötelesség maradéktalan teljesítésének nyugodt örömével szunnyadtam el. Álmomban az okatoot himnuszt horkoltam bassz-bariton ájtatossággal. De csakhamar fölserkentem, hogy tovább serénykedjem a dinasztia testi és lelki jólétének érdekében. Mivel Tanagra nem szerette az egyhangúságot, szakkönyvekből merített szaktudással siettem további szolgálatára lenni, amiért hadd mondjak itt nyilvános köszönetet De Sade Donát-Alfonz őrgróf, Sacher-Masoch Lipót író és prof. Krafft Ebing Richárd uraknak, akiknek könyveit őfőbájossága legnagyobb megelégedésére sikerrel tanulmányoztam. Vakmerő elragadtatásomban egy felettébb meggyőző szakmutatvány befejezése után honpolgári hévvel kérdeztem Tanagrától:

– Szeretsz?

Tanagra elgondolkozva homlokára bökött, majd bólintott.

Nem szorgoskodtam tehát hiába: a legfelsőbb kegy sugara rám ragyogott.

– Én minden férfit szeretek – szólt a fenséges asszony.

Csodás kijelentés, amelyben a világtörténelem színpadán leszögezte, hogy férfi vagyok. Férfi, s nem hitvány, gyönge báb! Kell-e ennél szebb elismerés?

– Dávidot utálom.

– Miért? – kérdeztem meghökkenve.

– Mert olyan, mint a kaktusz, s csak azt látja, ami van – felelte a maga külön virágos nyelvén. – Olyan, mint a tengeri sima szikla éjjel, s olyan, mint a homok, nem látszik rajta, mit iszik. Gazellácskáját sakálnak veszi. Allah meg fogja büntetni őt.

– Gondolod?

– Érzem!

Ezzel hozzám kúszott, s megszagolta az arcomat.

– Nem szeretsz!

– De igen, csak pihenek.

– Dávid megváltozott itt. Félek tőle, ha ül vagy áll. „Fekvő arab barátságos arab.” De keveset fekszik.

– Mi?

– És alig iszik.

– Hogyhogy? Mit csinál?

– Sokat áll az ablakban, ha a hold süt, háttal.

Mint a villám, hasított belém a felismerés: Dávid a holdbeli személyiségét őrző kristálymagot a mellékveséjében rejtette el.

– És? És? – sürgettem Tanagrát.

– Előveszi azt a kis skatulyát, amit itt hordoz – s ott tapintotta meg kis tréfás barna hasát, ahol a felöltözött férfi nadrágjának órazsebe szokott lenni –, tudod. Azt nézi-forgatja, mint majom a tükröt vagy sáskát, sokáig. Aztán megfordul, és felvonít a holdra, mint a sakál.

Megborzadtam. Mit jelent ez? De nem volt időm gondolkozni, mert Tanagra folytatta:

– Ha nem süt a hold, nyugtalan. De aztán az álló nagy vasládából papirosokat vesz elő. Tele vannak vonalakkal és apró figurákkal. Meg furcsa kis szerszámokat. Tiszta papirosra újabb vonalakat húz, köréjük sok-sok figurát rajzol. Babrál és játszik a szerszámokkal. Sokszor veszi elő a kis skatulyát. Azzal is csinál valamit. Velem nem beszél. Tudom, sakállal nem szokott beszélni az ember. De én gazella vagyok. S a gazellával beszél az ember. Mert ha nem beszél, a gazella elszomorodik, és fényes szőre megfakul. El is gyöngült. Kis tégelyben méri a csókot, mint az ámbrát. Pedig nekem sok kell, mint a szárított zöld hennalevél, hordóval. Hogy hónaljig nyúljak bele szürke zörgésébe. Két tenyere közé fogja az arcomat, úgy nézi a szemem, a fogam, mintha kanca csikó lennék, akinek a korára kíváncsi. Sóhajt. Magához húz, aztán eltol. Veszkődik utánam, pedig ott vagyok, s azt akarom, velem veszkődjék. Aztán beszél, sokat, mint egy imám, és tanít és simogat, és megint sóhajt és elalél, mint a táncoló dervis, pedig nem is kerengett. Dávidot utálom.

Elhallgatott, nagyot ásított, ölembe fúrta magát, mint egy fáradt kis macskakölyök, és elaludt.

Én megfeszítve, de rendszertelenül gondolkoztam, hagytam felmerülni a tolongó emlékeket, amelyeket néha-néha az összefüggésekre rámutató ötlet világított meg, mint a robogó vonaton alvó arcát egy-egy elsuhanó, éles fényű vasúti lámpa. Határozott ítéletet nem mertem megfogalmazni. Aztán a halványuló emlékképek összekeveredtek a simán áramló halovány álomképekkel.

Arra ébredtem, hogy Tanagra ecsetté fogva össze egy hajtincsét, arcom érzékenyebb pontjait csiklandozta vele. Szerelmem hajnali bizonyítékát hódolattal átnyújtottam neki. Mire megcsókolta az orrom hegyét, megszagolta az arcomat, elégedetten bólintott, s megadta az engedelmet a távozásra. Tárcámat hónom alá vágva siettem fürdőtermembe. Tanagra illata úgy úszott fölöttem, mint uralkodói áldás a hű alattvaló fölött.

Dávid a kormánnyal másnap visszaérkezett. Szent volt a béke köztük, amiről az udvari pince kimutatása is tanúskodott: két kis hordó mogyorópálinka fogyott el a sűrű minisztertanácsok előtt és után. Tomboló iramban folyt Okatootáia állami élete. Egymást érték a meg-beszélések, kihallgatások, rendeletek, hadparancsok. A házak falait úgy teleragasztották képes és képtelen hirdetményekkel, mintha ki akarnák tapétázni velük az egész fővárost. Az akták híztak és szaporodtak, mint a poloskák az éjjeli menhelyen. Bálok kavarogtak, harsogott az Operaház, a színházakban tragédiák üvöltöttek, vígjátékok hancúroztak, tébolyodott operettek zajongtak. Díszlakomák, koktélpartik, intim vacsorák, közebédek, zenés teák asztalai rogyadoztak finom falatok, fenséges italok alatt. Dávid dolgozott, mint egy tehetséges színész, akinek egybeolvasztva kell eljátszania Július Caesar, Nagy Károly, Napóleon és I. Péter cár szerepét. De ez csak a felszín volt, amely alatt látatlanul rejtelmes áramlatok kúsztak. Hogy azonban megvannak, egy-egy véletlenül felvágódó hullámuk árulta el.

– Beszélnem kell magával – mondta egy nagy udvari vacsora után James bácsi gyönyörű felesége az arcomba szinte hangtalanul. – Holnap ötre várom. Mellék utca 115. I. emelet 5. Megjegyezte?

– Száztizenöt, egy, öt – ismételtem halkan. Sterlingné hangosan felnevetett, s úgy mondta, hogy a körülállók is hallják:

– Eminenciás uramnak mindig milyen pajzán történetei vannak. De most itt hagyom önöket egy hétre. Sziklafüredre utazom Olgával még ma éjjel. Egy hétig csak aludni fogunk. Jó éjt!

Másnap ötkor igen egyszerű, kissé viseltes ruhában, régi fekete keménykalapban (rendesen szürke kalapot viselek!) becsöngettem a megadott címen. Legnagyobb meglepetésemre Olga, Volter Olga, a vallás- és ateistaügyi miniszter leánya nyitott ajtót. Szőke, dús hajbozontja most simára volt fésülve és szelíd kontyba rakva. Szürke pizsamapantalló és vörös kötött ujjas volt rajta.

– Ne higgyen el neki mindent – súgta gyorsan a fülembe, s lehelete melegével mintha ajka is a cimpámhoz ért volna. Ezzel egy ajtóra mutatott, s maga visszavonult a konyhába, ahonnan a csöngetésre kijött.

Beléptem. Két szoba, hall.

De Sterlingné már jött elém. Nyaktól bokáig érő fekete selyem kínai köntös volt rajta, a vállon és oldalt gombolódó. Komoran zárt tokja a női testnek. De a gombolás oldalán deréktól földig hasított. Mozdulatlanságában szigorú és visszautasító komolyság. Ha mozdult, egészében villant ki belőle a női láb valami durván finom bujasággal. S Sterlingné mozgékony delnő volt. Középtermetű és okmány szerint középkorú, de hála az orvosi és vegyi tudománynak, örök fiatal. Szemmel láthatóan a köntös volt az egyetlen ruhadarab arányos alakján.

– És Sziklafüred? – kérdeztem, kezet csókolva.

– Ott voltunk. Az uram autóját visszaküldtem. Hajnalban huszonnégy órás kirándulásra indultunk hátizsákokkal. Az úton elfogtunk egy taxit. Holnap újra Füreden leszünk. A lakás kettőnké. Persze más néven. Olga a legjobb és leghűbb barátném.

Mindezt üzleti hangon mondta el, de aztán elmosolyodott, s újra elővette híres búgó hangját:

– Érezze magát otthon. – És mosolygott.

Rendkívül kellemes délután és este következett. Olga teát szolgált föl. Beszélgettünk, semmiségekről, divatról, kalandokról, nőkről-férfiakról, szerelemről. Aztán hármasban, rengeteg tréfa, nevetés között elkészítettük a vacsorát. Meg is ettük. Én inast játszottam, Olga szobalányt. Sokat ittunk, villamos gramofonra táncoltunk. Bolondoztunk. Aztán hevenyészett nyugovóra tértünk. Sterlingné a legbelső szobában, én a középsőben, Olga a hallban.

Sok zavarosat álmodtam, egyszer mintha Olgát tartottam volna karjaimban, kétségbeesetten ölelt, s a vállamra borulva sírt, könnyei meleg csöppekben olvadtak szét a bőrömön; aztán megint mintha Sterlingné finom ajka kereste volna a számat. Kellemes félálom volt, mielőtt feneketlenül mély álomba zuhantam volna.

Hirtelen világosság öntötte el a szobát. A két nő turistaruhában állt előttem.

– Felébredt? – kérdezte kedvesen Sterling-né. – Kérem, keljen fel. Sietnünk kell – szólt és kiment.

– Nem felejt el? – szólt Olga, s két könnycsepp gördült le a szeméből. Ő is kiment.

Gyorsan rendbe szedtem magam, s átmentem a hallba. Hátizsákjaikat már fölcsatolták.

– Indulhatunk! – rendelkezett Sterlingné. Olga előresietett a lépcsőn. Sterlingné, bezárva a lakást, felém fordult.

– Nemcsak kaland voltam magának? – kérdezte elnéző mosollyal, s választ sem várva, szaporán igyekezett Olga után. Eltűntek.

Én beültem a legközelebbi kávéházba, amely már kinyílt, vagy be sem csukott, s két dupla fekete és két pohár szóda után elkezdtem összerakni az elmúlt délután és este emlékeit. Olga aranysárga és Sterlingné hamvas szőkesége határozottan kissé összekeveredett bennem. Nem álom volt? Olga reggel is sírt, és Sterlingné elnéző volt éjszaka is. Tudtak egymásról? Meg volt beszélve? Vagy hirtelen ötlet volt ettől is, attól is? Eh, részeg voltam, álmodtam az egészet! De ilyen kettős álom! „Nem felejt el?” Ebből még nem következik, hogy éjjel nálam járt. „Nemcsak kaland voltam magának?” Ilyen, hármasban vacsora és ivás és tánc már maga kaland! Ivás! Mennyire voltam részeg? Leitattak, vagy magam ittam le magam? És részeg voltam csakugyan? Nem! Nem voltam részeg. Remekül bírom az italt... A bódultság hirtelen fogott el – és nem alkoholos bódultság volt! Sokkal kellemesebb és tarkább. Valamit kevertek az italomba? De akkor csak az utolsó pohárba tehette bele Sterlingné. Ha tették, csak ő tehette! És miért sírt Olga? „Az ártatlan”! Álmomban beszélgettem, Sterlingnével beszélgettem – valamit kérdezett Dávidról. Én még nevettem is.

No, most tegyünk úgy, mint a nagy matematikus Poincaré, aki azt írja magáról, hogy ha valami nehéz problémát kell megoldania, feszült gondolkozás után egyszerre csak abbahagyja az egészet, sétálni indul, s egy utcasarkon hirtelen villámlással beléje vág a megoldás.

A második utcasarkon megtorpantam. Határozottan hallottam fülemben némán sziszegni Sterlingné éjszakai suttogó kérdését: „És mondd, szívem, hol tartja Dávid az ólomdobozkát?”

Sem előtte, sem utána semmi! Ezt biztosan tudom. Ezért az egy kérdésért volt az egész!

És most már azt is tudom, mind a ketten jártak nálam, előbb a lány, aztán az asszony! Csak azt nem tudom, mit feleltem!

Elárultam Dávidot?

Nagyon kellemetlen érzéssel vettem föl aznap szolgálatomat, s rosszkedvem csak fokozódott, mert múltak a napok, s egyik nő sem jelentkezett.

Olgáról a rákövetkező héten hallottam, elég kellemetlen formában: a királyi elnök magánlakásának titkos folyosóján Tanagra megverte. Hogyan került oda, nem tudni. Dávid előtt eltitkolták az esetet. S maga a Volter lány igyekezett a gyors feledés homályába vonni.

Fúró István egyszer a dolgozószobámban keresett föl.

– Az idők érnek. Feltétlenül számítunk eminenciás uramra. – Kezét nyújtotta. – Meg vagyok róla győződve, hogy becsületes ember kezét szorítom.

– Az vagyok – mondtam szilárdan, s ezt gondoltam hozzá: „Csak az a kérdés, ki mit tart becsületnek.”

Egy este Dávid így szólt hozzám:

– Csendeőr Csaba miniszter úr lakosztályodba aranytálakat fog szállíttatni. Tizenkét darabot. Súlyuk összesen hatvan kiló. Rudakba önteted. A továbbiakat idejében megtudod.

A belügyminiszter maga ügyelt fel, hol helyezik el a szállítmányt nálam. Mikor a munkások, inasok távoztak, rám nézett.

– Réz – jelentette ki nyugodtan.

– Mi?

– A valódiak másutt vannak.

Eléje léptem, s mélyen a szemébe néztem, isteni sugallat adta ajkamra a következő szavakat:

― Száztizenöt, egy, öt?

Csaba bólintott.

Aznap éjjel Tanagra futott hozzám úgy, ahogy az isten megteremtette. Szeretett így járni – ha lehetett! –, mert barna bőre és formás vonalai pár lépésről már beleolvadtak az egész elnöki palotán végigfutó folyosói faburkolat dús fafaragásaiba. Ha a falhoz simult, elmehettél mellette, azt hívén, hogy maga is faragás.

– Félek. Megint süt a hold. Egyre keservesebben vonít.

Odaadó és önfeláldozó bátorításom csakhamar meghozta gyümölcsét: a fenséges asszony, kézzel-lábbal belém kapaszkodva, mint majomfiók az anyja hasába, még mindig reszketve bár, de elaludt.

Tanagra különben már egy cseppet sem feszélyezte magát: úgy élt a Palotában, mint maki az őserdőben, azt csinált, amit akart. Nálam a nappal és az éjszaka legkülönbözőbb óráiban jelent meg. Kétségtelen, hogy menekült hozzám, de ragaszkodásának megvoltak a maguk mélyebb testi és lelki indítóokai is. Ahogy a szelídített gazella szereti azt a gyakran és gyöngéden simogató kezet, amely olyan valakihez tartozik, aki tud a gazellákhoz beszélni. S mivel a miniszterelnöktől az utolsó lakájig mindenki megfordult – de egy többnyire csak egyszer! – kerevetén, az egész kormány s az egész Palota hallgatott. Csak Dávid nem tudott semmit!

Egy teán Protokoll Imre vont egy ablakmélyedésbe.

– Pista futóbolond. A mokatoot vonalat erőlteti, pedig üdvünk záloga Lokatootáia. – S jelentőségteljes pillantást vetett kelet, azaz a büféasztal felé. – Remélem, értesz. – S szikár alakja méltóságosan enyészett tovább.

Az egyik szerdán nagy mokatootista vacsora volt Mindenes Leónál. Jelen voltak: Csendeőr, Fúró, Zupás, a monarchista párt miniszter tagjai és az egész mokatoot követség testületileg. Leó kitűnő borait az örök okatoot-mokatoot barátságra ürítgettük szaporán.

Nosza, erre péntek este Sterling vendégszerető házában gyűltek össze a republikánusok, a lokatootbarátság szószólói: Protokoll, Volter s a lokatoot követség urai. James bácsi finom pálinkáit az örök okatoot-lokatoot barátságra hörpintgettük szorgalmasan.

A párton kívüli miniszterelnök természetesen mind a két vacsorán megjelent, s mindkét helyen ő volt a díszszónok.

A republikánus vacsorán a háziasszony, a gyönyörű Sterlingné észre sem vett. Míg Olga egyszer tánc közben a fülembe súgta:

– Ments meg az apámtól! – S szemében két, leszakadni nem tudó s lassan visszahúzódó könnycsepp csillogott. De nem mondta meg, hogyan s miért mentsem meg, és később búcsú nélkül távozott.

De másnap délután kedvelt kávéházamban a szivarosfiú egy levelet adott át. „Nyomban siess az ismert helyre. Csókol O.” A titkos lakáson azonban Sterlingné várt. Csupa tűz volt és csupa odaadás. Nem ittunk egy kortyot sem. Nem kérdezett semmit. Mikor hazaértem, s kinyitottam íróasztalom kulccsal lezárt fiókját, elhűlve láttam, hogy üres. Minden iratot, feljegyzést, a legkisebb papírdarabot is elvitték belőle.

– Járt itt valaki? – kérdeztem később hanyagul, mintegy ötletszerűen főkomornyikomtól.

– Nem, eminenciás uram, senki!

Másnap este újra minden a helyén volt. Hiány nélkül.

Telefonomnál éjszakánként egy lakáj szokott szundikálni, mert Dávid megkövetelte, hogy bármikor beszélhessen velem. Az nem fordult elő, hogy én telefonáltam volna valakinek éjjel. Így hát rendesen csak megállapítottam a szobán keresztül menet, hogy a lakáj ott bóbiskol. Egy holdas éjszaka azonban nyugtalanított, hogy Tanagra nem jelentkezik. Nincs talán valami baj? Vagy inkább nagyon is rendben van minden? Megkérdeztetem a főudvarmesternőjét. Csöngetek. Nem jön senki. Se komornyik, se lakáj, se inas. Felpattanok. Magam sietek ki a telefonoshoz. A lakáj felpillant... Halkan elsikoltja magát. Olga volt udvari személyzeti egyenruhában.

– Ülj le! – Lenyomom a székre, vasmarokkal szorítva csuklóját, amely egyébként egészen kellemes fogású volt.

Nyugodtan telefonálok, lelkierőm köztudomás szerint óriási a válságos pillanatokban.

– Nem, eminenciás uram, semmi – hangzik a szolgálattevő udvarhölgy nyájas és higgadt szava a telefonba őfőbájossága bent van őnagykegyelmességénél, halk beszélgetés nesze szűrődik ki.

– Miről beszélgetnek? – kérdem szigorúan, mert tudom, hogy hallgatózik, s meg is van rá a módja.

Ebben a pillanatban jelent meg a főkomornyik, egy lakáj és egy belső inas a küszöbön. Olga felugrott.

A telefonkagylót letettem egy kurta „köszönöm”-mel.

– A belső őrjárattal találkoztunk éppen, eminenciás uram – szólt a főkomornyik –, az igazolás formaságai mentik pár perces akaratlan késésünket.

– Már nincs szükségem semmire – szóltam magasztosan; csuda hamar megtanulja az ember a kiszolgáltatottakon uralkodást.

A három ember meghajolt és távozott.

– Most pedig te következel – szóltam ugyanolyan úrtól lakájhoz hangon Olga felé, aki a jelenet alatt szoborként állt a telefon mellett. Fehér fodros parókájában valóban fiús volt az arca. Lába hibátlan sportláb a fehér gyapjúharisnyában és feszes fekete selyem térdnadrágban. Apró, kemény melleit elfedte a habos csipkezsabó. – A telefonszolgálat alól felmentelek, menj, vesd meg az ágyamat, készíts melléje két személyre italt, poharakat, s várj meg.

Cigarettára gyújtottam, s fel-alá járkáltam.

Ennél úribb módon nem lehetett feloldani a kínos helyzetet. Megadtam az alkalmat Olgának, hogy úgy, ahogy jött, elmehessen. Énutánam kémkednek? Mélyen alattam vannak. Független magyar író vagyok. Tollammal mindig meg tudom keresni a mindennapi síron túli dicsőséget. Nincs szükségem rájuk. Akkor hagyom itt őket, amikor akarom, s még miniszteri nyugdíjamról is lemondok a vízfejjel született okatoot hóhérárvák intézetének javára.

Legnagyobb meglepetésemre azonban a Volter leány nem menekült el, sőt ott ült a megvetett ágy mellett, de volt olyan jó ízlésű, hogy átöltözött: sötétszürke alj és friss fehér blúz volt rajta, amelyet kivágásánál az okatoot fúrórend nagy aranytűjével tűzött össze. Úgy látszik, tudja, mit hol tartok.

Hozzáléptem, kezet csókoltam neki, két öblös poharat teletöltöttem az okatoot folyékony barna gyönggyel, a nemzeti mogyorópálinkával.

– Proszit! – mondtam hihetetlen eleganciával, s fenékig ürítettem poharam.

– Elkerget? – kérdezte bágyadtan.

– Addig marad, ameddig akar – feleltem egy magyar dzsentri világfiasságával.

– Halálos fáradt vagyok. Forduljon el... Szabad! – mondta pár perc múlva.

Visszafordultam. A finom nőcsomagoló anyag részben egy széken, részben előtte hevert. Szoknya, blúz és kombiné a földön; harisnya, harisnyakötő s a gondosan rájuk helyezett pár cipő a széken. Olga az ágyban: meztelen Aphrodité, amint éppen félig kiemelkedik a tengerzöld selyemhuzatú pehely-óceánból.

Tudtam, mi a kötelességem. Visszavonultam ruhatárszobámba, a katalógusból kikerestem azt a díszes nászpizsamát, amellyel születésnapomra leptek meg az Okatoot Nőképző Egyesület „Tevékeny Tihamérné” leányiskolájának figyelmes növendékei, magamra öltöttem, s visszasiettem bájos lakájomhoz, aki készségesen csinált maga mellett helyet nekem.

– Most pedig figyelj ide! – szólt, és lenyúlt az ágy lábához, a belső oldalán babrált egy kicsit. Neszezés, zörgés hallatszott, férfikrákogás, szapora női lélegzés. – Mikrofon. Az egész palota be van hálózva. Most Dávid szobáját „fogjuk”.

Csakhamar felhangzott Dávid szava: „Mondd, mondd!” – könyörögte.

„Nem mondok semmit” – felelte türelmetlenül Tanagra.

„Kimondhatatlanul szeretlek. Ha csókollak, lelkem testté válik, és testem lélekké finomul. A lét és a nemlét találkozik abban a pillanatban, s boldog vagyok, hogy emberré lehettem.”

„Förgeteg vagy, vak és ostoba. Gonosz kutyacápa vagy és ravasz krokodil.”

„Minden régi csókom kába hazugság volt, el tudnék ülni melletted kezedet fogva és a szemedbe nézve évezredekig.”

„Képes vagy rá.”

„Folytatni akarom magam benned és általad, átadni a végtelenbe vesző időknek véreddel kevert véremet, szemedbe oltott szememet, csontodra csavarodó izmomat, hogy lelkem úgy tartsa ölében lelkedet, mint kristálykehely a nemes italt. Meg akarok halni érted, hogy éljek veled. Élni akarok érted, hogy beléd haljak.”

„Te csak halj meg külön.”

„Nem értesz, Tanagrám.”

„Nem értelek, mert nem is akarlak.”

„Csókolj meg!”

„Azt igen.”

Csönd.

„Pfuj, iszapízű vagy, mint az ued megmaradt vize a tevenyomban!”

Zokogásos csuklás.

„Ha férfi sír, Allah haragjában megcsavarja szakállát, és számum szakad belőle.”

„A lelkem csordul ki a szememen, mert a szád csókos számon át nem fogadja be.”

„Unlak. Csak arabul lehet verset mondani.

 

A hajnal táncol melled barna bimbaján,

Öledbe búvik vissza az éj,

Csillagait pillád alá rejtette,

Ma este újra visszajövök.

Csődöröm is felhorkan, ha szagod messziről megérzi,

Fülem mellé tűztem a rózsát, hét mérföldre az egyetlent,

Belecsókolom majd öledbe, te, hét mérföldre egyetlen,

Ha a hűlő homok is kigyúl forró ölelkezésünk alatt.”

 

S valami csodálatos, vontatott mély torokhangon énekelt tovább Tanagra szöveg nélkül. Akaratlanul is egymásra tapadtunk Olgával, s a nászpizsama alkalmatlannak bizonyult. Sokáig búgott puha recsegéssel a sivatag búsan, de diadalmasan erőszakos szerelmi dala, s mire felocsúdtunk, ismét Dávid hangja hallatszott:

„Ki vagy te, megfejthetetlen, akiért föláldoznám földi életemet, holdbéli lényemet, akiért megtagadnám önként vállalt küldetésemet?”

Olga megszorította a kezemet.

- Most figyelj!

„Itt akartam a lábamat megvetni a holdbeliekért. De a munkámhoz szükségem van, nem rád, nem a kíváncsi, pajkos testedre, hanem a lelkedre, amelyben a Föld minden áldása egyetlen csöppé sűrűsödött. Engem utolért a Föld átka, ég felé törő földi szerelemmel vert meg, amely megosztva nőhet csak az egekig, osztatlanul sziklává lesz, amely rád hengeredik és szétzúz. Szeress, Tanagra, a Mindenség felé törő szerelemmel, és én majd kristállyá teszlek örök, néma egyesülésben velem.”

„Fullasszon meg a sok butaságod! Ki érti, amit mondasz?”

 „Szeretsz?”

„Szeretlek.”

„Hogy?”

„Így!”

Neszezés...

Csönd.

„Reménytelen! Reménytelen! Nem jutok vele semmire.”

Újabb csönd.

„Látod, Tanagra? Látod? A Hold! A Hold! Ó, drága hazám, miért is hagytalak el? Én nyomorult!”

„Félek, Dávid! Aludni akarok menni!”

 „Ne menj el, Tanagra!”

„Megyek!'

Nesz, zörgés, bútorok taszigálása, ajtónyílás, -csukódás.

S a következő pillanatban fölhangzott Dávid leírhatatlan hangú vonítása, aminek hallatára jéggé dermedt az ember keze-lába, s a szíve a fülében dobolt riadtan.

– Fordítsd el! - szóltam, s hirtelen vacogni kezdtem, de a fejemben tisztán perdültek a gondolatok.

– Most kövessük Tanagrát - mondta Olga határozott nyugodtsággal, de halálsápadtan, s igazított egyet a készüléken. A túlvilági üvöltés elhalt. - Már végighaladhatott a folyosón, első előszobán... semmi - tovább babrált -, második előterem... semmi - újabb csavarintás -, gyerünk hálószobája küszöbéhez... megvan!

Tanagra hangja hallatszott:

„Gyere, kis testőrtisztecske, mert félek.. Ölelj meg nagyon, mert nagyon félek.”

– No, ebből elég volt! - szólt Olga már kissé mosolyogva, de még mindig megrendülten, s kikapcsolta a készüléket.

Töltöttem. A mogyorópálinka ismét kitűnő zsongítónak bizonyult.

– Várom – szóltam utolérhetetlen gentlemani hangsúllyal.

– Megértettem – mondta Olga, és vallani kezdett. – Dávidban mindnyájan csalódtunk, az erté és Okatootáia. Tanagra is, te is. Tudod, miért hozattuk ide. De ő, ahelyett, hogy kész eszköze lett volna kiegyenlítő politikánknak, önállósította magát valami ködös Holdimperializmus jegyében. Úgy tekinti Okatootáiát, mint a holdbéliek első támaszpontját a Földön... A X. században Lokatootáiából az elégtelen mogyorótermés miatt néhány ezer szolgacsalád átvonult ide, az akkor lakatlan okatoot területre, ahol virágzó mogyorókultúrát teremtett. Kezdetleges közösségben éltek az évenként tavasszal választott vérmogyoró-vajda uralma alatt mintegy ötven esztendeig, de akkor a nyugati Mokatootáiában palotaforradalom tört ki: a várgróf öccse fellázadt uralkodó bátyja ellen, leverték, s pár kipróbált vitézével Okatootáiába menekült, ahol rögtön átlátta a helyzetet, feleségül vette a vajda leányát, ipát megfojtatta – egy héjas mogyorót dugtak a torkába –, s kikiáltatta magát mokatoot híveivel s a hozzája húzó okatoot elemekkel vérmogyoró-várgrófnak I. Barka, a Nagy Kemény néven. Ez a történelmi helyzet volt a magja annak, hogy ma is két részre oszlik az okatoot közvélemény: republikánusokra, akik a régi vajdák hagyományának hívei, és monarchistákra, akik I. Barka erőskezű egyeduralkodásának emlékét ápolják. Lokatootáia később Anarchista Köztársasággá fejlődött, Mokatootáiából pedig Szent Császárság lett. Okatootáiában a nyugatról bevándorolt arisztokrácia rabságban tartotta a keleti szolga bevándorlók ivadékait, akiket fokozott mogyorótermesztésre hajszolt, míg maga csak vedelte a mogyorót – pálinka alakban, és suhogtatta a mogyoróvesszőt a lépten-nyomon deresre húzott szolgák hátán. A két szomszéd országot mi láttuk el sétapálcával, pipaszárral, cigarettaszipkával, bútor- és esztergályosfával. Okatoot mogyorófából készült a messze földön híres farács, abroncs, virágkaró, puskavessző, gúzs és porolópálca. Nemzeti ételünk a mogyorótorta és mogyorós csokoládé. De újabban hamisítják amerikai mogyoróval, amit az okatoot törvény szigorúan tilt. Az amerikai mogyoró pirítását úgy büntetjük, mint a pénzhamisítást: életfogytiglani barkasimogatással. De rövidre fogom imádott hazám történetét.

– Foglald mogyoróhéjba! – szóltam csodás szellemességgel.

Olga könnyedén folytatta:

– Hatalmas változást hozott országunk életébe az ős okatootid megtalálása s ezt követően az okatootid bányák feltárása, ami hatalmas léptekkel vitte előre az atomerő tudományát. Itthon megindult a testvérharc a mokatoot orientációjú monarchisták, e rühes kutyák s a lokatoot orientációjú nemes keblű republikánusok között. Az Okatootid Központ hozott aztán titeket. Mikor azonban láttuk, hogy Dávid önimperialista célokat követ, elhatároztuk, hogy uralmát megdöntjük. Főhadiszállásunk dolgozószobád, mert sosem dolgozol, és hálószobád, mert többnyire más ágyában hálsz. Innen mikrofonon mindent hallunk kedvünk szerint a palota minden részéből. Hetenként kétszer-háromszor vagyok itt lakáj. Öltözeteimet a te ruhatáradban tartom. Az íróasztalodat én ürítettem ki. Rajta leszel...?

– Rajtad! – javítottam ki szóval és tettel a kis nyelvtani hibát.

Olga elhallgatott, de utóbb, amikor a mogyorópálinka új erőt öntött beléje, így folytatta:

– Van egy monarchista összeesküvés, egy republikánus, egy republikano-monarchista és egy monarcho-republikánus, azonkívül megszervezzük a Vérmogyoró-szövetséget, a Vajda-falanxot és a Várgróf-brigádot.

– Kik vesznek bennük részt?

– Ugyanazok. Tihamér például elnöke a Vérmogyoró-szövetségnek, igazgatója a Falanxnak és tábornoka a Brigádnak, a MÖ rendes tagja, a RCS pártoló tagja, a RMÖ beltagja, a MRCS kültagja. William papa a RCS vezére, a Szövetség kulturális osztályának vezetője, a Falanx hadnagya, s mint titkos kém őrnagy a Brigádban. És így tovább, mindenki mindenütt valami. Itt színből, ott meggyőződésből. Ez csak egyszerű?

– Rém egyszerű! És Sterlingné?

– A Janka? Ugyan! Jól akar élni, és szereti a romantikát, pedig mi, okatootok, híres reális gondolkozású nemzet vagyunk.

– És te?

– Én honleányi kötelességemet teljesítem.

– Elég gyakran.

– Ahányszor csak a hon üdve úgy kívánja. A mai nők nem főzhetnek szurkot, hogy az ostromlók nyaka közé öntsék. Markotányos helyett rendes kantin van és gulyáságyú. Én nem mondom azt az üres szólamot: életemet és véremet Okatootáiáért. Hanem odaadom érte azt, amit mindenki kíván tőlem: az ölemet.

– Dulce et decorum est pro patria futuere! – szavaltam emelkedetten.

– Sorsom csupa áldozat – jegyezte meg Olga honleányi határozottsággal, s szavai bizonyítékául kezdett végigcsókolni. A fülem cimpájánál kezdte. Megjegyzem, ha minden okatoot ilyen hévvel, finom hozzáértéssel és meggyőződéssel fogja teljesíteni hazafiúi kötelességét, Okatootáiát a poklok kapui sem fogják megdönteni!

Ezt meg is mondtam Olgának, aki felemelve ölemből aranybozontos fejét, könnyes és hálás pillantással tekintett rám.

– Emlékszel? – szóltam egy hirtelen gondolattól megragadva –, a republikánus vacsorán tánc közben azt súgtad fülembe: „Ments meg apámtól!” – de aztán eltűntél. Olyan könnyes volt a szemed akkor, mint most.

– Apám mániákus. Rögeszméje, hogy Janka érett asszonyiságával csak az én ártatlanságomat szegezheti szembe hathatós fegyverként a politikai küzdelmekben. Ártatlansága pedig csak egy van az embernek. Apám akaratából többször kellett újra azzá lennem. Már untam a folytonos operációkat. Az én hazafiságom pozitív. Nem szeretem a negatív álutakat.

– Hisz minden út Rómába vezet – mondtam szellemesen. – Mégpedig igen kellemes Rómába – tettem hozzá gáláns elismeréssel.

– Velünk vagy? – lihegte fülembe Olga.

– Veled vagyok – szóltam óvatosan a született diplomata finom ravaszságával, s amellett az igazat mondtam, mert csakugyan vele voltam, mégpedig ujjé, mennyire!

– Leteszed az esküt?

– Le én. De miféle esküt?

– A vérmogyoróesküt. Hova akarsz belépni?

– Beléd!

Olga nevetve könnyedén arcul legyintett.

– A RÖ-be, MÖ-be MR0-be, RMÖ-be, VÉSZ-be, VAF-ba, VÁB-ba?

– Mindegyikbe!

– Nem! Nem lesz jó. Te csak a RÖ-be lépsz be.

– Miért?

– Mert komoly jelölt vagy a foteltrónra.

– Mire ?

– A királyi elnökségre.

– Igen, igen, értem.

– A RÖ a leghatalmasabb az összes szervezetek között.

– Úgy?

– Mit csodálkozol? A RÖ-ben van Janka is, én is! Mind a két államfenntartó nő... Mondd, feleségül vennél engem?

– Óhajtó módban igen. De fontos ez?

– Az okatoot – mokatoot – lokatoot diplomáciai egyensúly úgy kívánja, hogy az elnök-király felesége republikánus legyen, hivatalos barátnőről majd a monarchisták gondoskodnak.

– És Janka?

– Az a te magánügyed. Az okatoot erkölcs e tekintetben igen szigorú. Nem tűr kényszert.

– Nem lesz ez egy kicsit sok?

– Ép testben ép állami lélek. Az uralkodó népének atyja.

– De incestusra nem kötelezhető.

– Szőrszálhasogató – felelte Olga könnyed fensőbbséggel.

– Te mondád! – szóltam pajzánul, s aranysörényébe mélyesztettem kezem.

Olga megrázkódott, fejét hátraszegte, szeme kitágult, dereka felívelődött, s minden előkészületet megtett honleányi kötelességének újabb s végképpen meggyőző teljesítésére. Minden csókja elsőrendű politikai tett volt, s ölelése nagyvonalú és maradéktalan állami teljesítmény.

Mikor fölébredtem, egyedül voltam. A palotában minden csendes.

Este Protokoll, Sterling és Volter miniszter urak jelenlétében letettem dr. Tevékeny Tihamér kezébe az okatoot esküt. A szertartás Volter William közeli vadászkastélyának nagy-mogyorótermében folyt le. Előzetesen egy mellékszobában Sterlingné, aki mint mogyorófőpapnő minden öltözékül egy mogyorófalevelekből tűzött kurta, dús szoknyácskát viselt, megfürdetett langyos mogyoróvízben, majd Olga mint diakonissza, Jankáéhoz hasonló viseletben, mogyoróolajjal bekente tagjaimat, s maga tűzte derekamra a mogyorólevél köténykét, kezembe egy barkás ágat nyomott, s gyöngéden betuszkolt a lovagterembe.

Remekbe faragott mogyorófa asztal mögött ültek az urak. Fejükön fél mogyoróhéjat utánzó barna sisak, hármuk kezében hosszú mogyorófa pálca, vállukon tarka tollköpönyeg. Középen Tevékeny elnökölt, előtte bunkósbot az asztalon.

– Titta Okatootáia! – kiáltott az elnök.

Erre a főpapnő és a diakonissza az eskükivevő bizottság elé vezettek. S mögöttem helyezkedtek el, mint két angyali fegyőr.

Protokoll Imre kinyújtotta felém pálcáját, amelynek hajló végével lepeckelte rólam a kötényt.

– Új okatoot született. Itt áll előttünk meztelenül. Mi légyen sorsa? – mondta rekedten, de hangosan.

– Éljen-é vagy haljon-é? – harsogta az elnök.

– Éljen! – kiáltotta egyszerre a három miniszter...

– A gyermekből ifjú lett! – jelentette ki Sterling James.

Erre a diakonissza csilingelő kacagással körültáncolt, röpkén megölelt, meg-megcsókolt... Végül egy ajtóhoz szaladt, s kinyitotta előttem, de mielőtt átléptem volna a küszöböt, kitépte kezemből a barkaágat, és messze hajította. Egy kis szoba tárult elém. Közepén mogyorólevél borította kerevet, fejénél jobbra mogyorófatörzsből faragott kandeláber, balra apró asztalka, rajta fakolomp, két fakupa s egy parányi csapra vert kis pálinkás hordócska. Felhangzott az okatoot nászinduló. A főpapnő leírhatatlan méltósággal lépkedett be a szobába. Az ajtó ránk zárult. A főpapnő kupát emelt, s hasonlóra intett. Ittunk.

– Ó, ifjú, a nagy küszöbön tépd le rólam a háncsszoknyát, és marcangold szét – szavalta a főpapnő.

Híres közvetlenségemmel szóltam mosolyogva:

– Még szét is marcangoljam?

De Janka szeme nagyot villámlott.

– Tedd, amit mondtam...

Az avatási szertartás e mozzanatának lelkiismeretes teljesítése után a főpapnő vállamra borított egy sarkig érő tollköpönyeget, kezembe nyomott egy mogyorófapálcát, s megrázta a csodálatos gordonkahangú fakolompot. Aztán eltűnt.

Az ajtó nyílt. Harsogott az okatoot himnusz. A diakonissza térden állva egy mogyorófából mesterműnek faragott jókora phalloszt nyújtott felém, amelyet a köpönyeg alatt hónom alá csaptam, nem tudom, eljárásom szabályszerű volt-e, de hova a fenébe tettem volna? A diakonissza is eltűnt.

– Az ifjúból férfi lett! – kiáltotta Volter. Az elnök maga elé mutatott.

Odaálltam.

– Esküdj! – szólt az elnök.

– Esküszöm... – kezdtem, s mondtam tovább Protokoll után, aki az eskümintát olvasta – a vérmogyorókupakra, az összes barkákra és minden vesszőkre, hogy okatoot hazámhoz hű leszek hőben és hóban, nappal és éjszaka, itt és emitt csakúgy, mint ott és amott, elöljáróimért kész vagyok mogyoró valómat is föláldozni, szívós leszek, mint a mogyoró pálca, kemény, mint a mogyoróhéj és dús, mint a mag zsíros gyümölcse, parancsaik megtartásában és megtartatásában, állva, ülve és fekve, ébren és álmomban, gondolatban és tettben, mind ezen, mind a másvilágon. A vérmogyoró istene engem úgy segéljen!

Hangom férfiasan csengett, s úgy ropogott, mint a mogyoró.

– Jöjj közénk! – intett az elnök.

Az urak sorra fölkeltek, külön-külön mindegyik megszagolta a fejemet.

– Valóban mogyoróillatú! – Majd kezet nyújtott e szavakkal: – Okatoottá fogadom!

Mikor elhangzott az újra megszólaló okatoot himnusz, amelyet fél lábon állva hallgattunk végig, az elnök, már köznapi hangon, felsóhajtott:

– No, ezen a marhaságon is túlestünk! De istenem, a hagyományokhoz ragaszkodni kell!

– Gratulálok, fiam - szorongatta kezemet James bácsi -, nálad gyorsan ment, tudod, vannak, akik elhúzzák a dolgot. - S megvető pillantást lövellt hájas szeméből Protokoll felé.

Aztán átöltöztünk estélyi ruhába, s igen jó vacsorát ettünk végig a legkellemesebb társasági hangulatban.

A következő napok alatt szakadatlanul összeesküdtem. És hogy mennyi pálinkát ittam! Igazán nem tudom eldönteni, kik isznak többet, az összeesküvők-e vagy a guvernementális elemek! A tény az, hogy rengeteg alkohol kell a meglevő politikai állapot fenntartásához és megdöntéséhez egyaránt.

Olga lakájkodására nem volt többé szükség, hisz én is belehelyezkedtem fontos anyacsavarként az általános összeesküvés gépezetébe. Üdítő találkozásainkat úgy oldottuk meg, hogy a palotából kocsin távoztam és lakájjal, akit ott hagytunk a Mellék utcában, s visszautamon helyét Olga foglalta el udvari személyzeti egyenruhában. Csodálatos volt a drága, amint összefont karral, parókásan ült a kocsis mellett, s a hintó ingásával kellemes egyetértésben ringott tompora, a feszülő fekete selyemnadrág minden ráncát kitöltve. „Szeretőm ül a bakon - szavaltam magamban a némán megszülető verset -, holott én vagyok a bak, s egyáltalán nem vak.” Ha a japán mikádó lehet versenyköltő, Okatootáia jövendő ura sem lehet méltatlan enemű tevékenységre! Lakájommal így igen lakályos életet éltem. Okatootáia történetíróinak figyelmébe is ajánlom, hogy kellően kidomborítsák, bár maguktól is elég domborúak, Olga államba bájait, könnyes szemét, sudár termetét s aranybozontját „fent és alant” - mint a költők mondják.

Egy komisz szerdai napon külön bizalmas futár hívott a Mellék utca 115. I. 5-be, ahol Janka fogadott. Kéréséhez híven gyalog mentem egyedül, ő is egyedül volt a lakásban. Szilárd tagjait kínai köntös fedte, vállon és oldalt hosszában gomboló, derektől bokáig baloldalt hasított, amelyre hamvasszőke haja úgy borult, mint fűzfalomb a búsuló juhászra. Mogyorópálinkával s azzal kezdte, hogy vissza kell verni a monarchisták túlzó követeléseit. Sokat beszélt, s még többet tett annak bebizonyítására, hogy az Állami Barátnő szerepét betölteni nálánál senki sem hivatottabb. A tények előtt meg kellett hajolnom. Szavamat előbb csókjaival elállította, aztán vette, hogy törekvésében támogatni fogom. A támogatást nagy lendülettel rögtön meg is kezdtem.

- Te leszel az én ÁB-m - vontam le a végső következtetést -, mert aki Á-t mond, annak B-t is kell mondania.

Így mi csak megegyeztünk, de annál nagyobb volt a baj a monarchistákkal. Csendeőr, Fúró, Mindenes és Zupás véget nem érő értekezleteken ragaszkodtak ahhoz, hogy az ÁB kijelölése pártjuk külön joga. A Tripartitum Coryletanum stipulációi e speciesben irrefutábilisek. Különösen meggyőzően hangzik a III. könyv IV. fejezete V. paragrafusának VI. bekezdése: „Quicunque vult Amicam Publicam...” Végül is megadtam magam: ám jelöljék ki számomra - immár teljes joggal - az Állami Barátnőt. Ekkor Csendeőr Fúróra nézett, Fúró Mindenesre s Mindenes Zupásra: ki a jelölt? Jelölt nincs!

– Ha lehet püspök „in partibus infidelium” – szólt nagyképűen Zupás Zénó –, lehet Amica Publica is in spe.

Ebben maradtunk.

De a kérdést le kellett még tárgyalnia a Vérmogyoró-szövetségnek, a Vajda-falanxnak, a Várgróf-brigádnak, a MO-nek, ROnek, RMÖ-nek és MRÖ-nek. Az ügyre vonatkozó akták olyan nagy halomba gyűltek szobámban, hogy egy pajzán este remek ágyat vetettem belőlük, amelyen Olgával és Jankával meghitt állami együttesben alaposan meghánytuk-vetettük a kérdést és egymást.

Dávidról tökéletesen megfeledkeztem. Igaz, hogy sosem hívatott, és ő maga sosem mozdult ki az utóbbi időben lakosztályából.

Tanagra néha-néha megjelent, a legcsöndesebb éjszakákon, s úgy szállt reám, mint egy könnyes álom. Úgy kúszott ölelésembe, mint megsebesült kígyó a fészkébe, vagy úgy ugrott belé kétségbeesetten és komikusan, mint riadt béka a tóba. Megfogyatkozott a kis húsa s a csengő szava. Nem fénylett se a bőre, se elméje. Nagyon megsajnáltam. Valami baj fenyegeti. Meg kell mentenem!... Hátha ő lenne az Állami Barátnő? Szavaim értelmét alig fogta föl, csak azt hámozta ki belőlük, hogy így megmenekül – örökre! – Dávidtól.

– Valamit csinál velem, nem tudom, mit – ejtette fejét a mellemre –, s a szaharai szél kifújja fejemből a gondolatokat, mint Líbia rózsaszínű homokját. Segíts rajtam!

Aki sok női testet simogatott, az megtanulja a női lélek simogatását is, s én tőlem telhetően vigasztaltam, erősítettem Tanagrát. Olyan gyöngéden szerettem ilyenkor a kis bolondot, hogy elfelejtettem szeretni.

Tanagra jelöltségét nagy örömmel fogadták a monarchisták, s Sterlingné úgy tett, mint Cordélia: hallgatott és szeretett. Az összeesküvő szervezetek valamennyien megalakította a maga Tanagra-szakosztályát, elnökkel, titkárral, előadóval és bizottsági tagokkal. Az egymást érő tanácskozásokon már-már közmegegyezésre jutottunk, amikor a végső megbeszélésen Fúró István tárca nélküli tárcaminiszter váratlanul felállt.

– Vétót mondok!

Az ülés határozathozatal nélkül feloszlott.

Még aznap este megjelent nálam Fúró. Törpe tagjain lötyögő petyhüdt bőrét nagy önbizalom és határozottság fújta fel.

– Mindez kátyúba viszi az állam hajóját, amelynek kerekeit más kocsikenőccsel kell megkenni. Okatootáia királyság lesz, s te leszel a király! Ha vállalod, a többit bízd reám.

Rábíztam.

Annál is inkább, mert lelkiismeret-furdalásaim támadtak, hogy Dávidot cserbenhagytam. Mi lehet ezzel a szerencsétlennel? S mi van Tanagrával? Éjszakánként fel-felriadtam: itt valami elhatározó lépésre lenne szükség. De mi legyen ez a lépés? Éreztem a veszedelmet, de nem tudtam, hogy mi is ez a veszedelem. Közben vészjóslóan közeledett a nagy nap, az OP (Okatoot Puccs) végrehajtásának kitűzött napja: augusztus 15-e, a mogyoróérés tetőző időpontja.

E napon délelőtt tíz óra tizenkét perckor Dávidot lakosztályában megrohanjuk, mellékvesén ütjük, nadrágja órazsebéből kivágjuk az ős okatootidot, Tanagrát kellően kitanított testőrök ragadják el, s viszik biztos helyre, mi pedig kikiáltjuk, még nem volt biztos, hogy mit fogunk kikiáltani, de kikiáltjuk a kikiáltandót. Dávidot aztán illő váltságdíj fejében, amit mi fogunk fizetni, kiszolgáltatjuk az ertének, csináljon vele, amit akar...

Augusztus 14-én este tizenegy óra tájban magánosan hevertem dolgozószobám kerevetjén. Az összeesküvők mindegyike otthon készülődött a nagy napra. Egye meg a fene – gondoltam –, eddig is sodródtam az események árjában, eztán is csak lesz valahogy. Már-már elszundítottam, amikor a hű főudvarmester esett be az ajtón.

– Rögtön eredj Dávidhoz!

– Azt akarja ön mondani, hogy őnagykegyelmessége kéreti éneminenciámat? – szóltam közismert okatoot fensőbbségemmel.

– Ne vacakolj, siess!

– Vágott végű fekete nyakkendő? Szmoking? – próbálkoztam még az udvari etikettel.

Ekkor vettem észre, hogy a főudvarmesteren útiruha van.

– Mi ez? – billentettem meg bugyogó nadrágját.

– Dávid azt mondta, rögtön oldjak kereket, pénzt is adott, s én két perc múlva utazom vidéki birtokomra – szólt mogorván a főudvarmester, s kirohant a szobámból.

Nem tudtam, mit csináljak. Átöltözzem? Menjek így, ahogy vagyok, pizsamában? Végül is úgy oldottam meg a kérdést, hogy magamra borítottam a vérmogyorórend első osztályának földig érő rozsdabarna köpönyegét, s átsiettem felséges uramhoz.

Éppen hozzáfogtam, hogy a belépés bonyolult szabályainak eleget téve járuljak az uralkodó elé, amikor Dávid, aki egy karosszékben ült roggyantan, rám szólt:

– Másról van itt szó, hagyd a hülyeségeket, fiam! – S pezsgőt töltött két pohárba. Az egyiket átnyújtotta, a másikat mohón felhörpintette. – Ülj le !

Megfagyott bennem a már-már okatoottá vált vér: mi van ezzel az emberrel, illetve kristállyal?

Újra ivott, s engem is ivásra nógatott.

– Megbuktam – kezdte a szót halkan. – Nagyon is emberré lettem. Emberi lángelmévé, minden szertelenségével és féktelenségével. A bolondériát is beleértve. Azt hittem, hogy itt, Okatootáiában megszervezhetem a holdbeliek első támaszpontját a Földön. De nem kristályeszközökkel dolgoztam, hanem emberiekkel. S utolért az ember végzete: az olthatatlan, egyetlen, lelki szerelem. Halálosan szerelmes vagyok Tanagrába, s ugyanakkor nem tudom felejteni a Holdat. Elsőben azt gondoltam, hogy mint ember kapcsolom magamhoz az embert, Tanagrát, férfi a nőt. Ha Tanagra lélekben úgy belém olvad, ahogy testben belém tudott olvadni, a csillagokig növök akaratban és tettben. De ahogy én egyre inkább Tanagra lelkét hajszoltam, ő egyre inkább csak a testét kínálta, s mennél szorosabban öleltem testét, annál messzebbre röpült tőlem a lelke. Mindent megpróbáltam, az erőszakot, a duzzogó sóhajtozást, a gyöngeséget és a gyöngédséget, a sírást és a könyörgést. Egészen akartam Tanagrát, s ő csak a látható és fogható felét adta nekem. Megismertem az emberi szenvedést, a tisztítót és a rombolót. S mily különös! Ennek az emberi szenvedésnek lángján magasra lobogott fel bennem a holdbeli kristályprincípium. Úgy akartam tökéletes ember lenni, hogy az önmagában is tökéletes kristályként a legtökéletesebb legyek. Érted? A kristálytökéletesség egy és oszthatatlan, s a legmagasabb legkisebb egyedében is. Nos, én emberi módon törekedtem a kristálytökéletesség felfokozására, ami ha a Föld ellen nem is volt bűn, az volt a Hold ellen. Kristály csak kristály módra lehet kristály, s ember csak ember módra lehet ember. Sokszor már nem tudtam, mi is vagyok voltaképpen. Ember formájú kristály vagy kristálylényegű ember? A lelkem kettéhasadt. Egyik fele a valóság-Tanagrán keresztül a Földhöz kötött, a másik az akart Tanagrával egyesülten a Holdba utalt. Testi férfivágyat ébresztett bennem a Hold s Holdba vágyakozást Tanagra csókja. Éreztem, vagy a Holdé vagyok, vagy Tanagra az enyém. De én azt akartam, hogy Hold és Föld, kristály és ember, kozmikus elv és Tanagra eggyé olvadjon bennem. Először az emberi úton indultam el. Nem sikerült. Aztán a Hold útjára léptem, Tanagrát át akartam lényegíteni belém. Emlékszel? Egyszer tréfásan azt mondtam, felszippantalak a Holdba az élet és a halál hajszálhídjáról. Tanagrát odavittem, ne kérdezd, milyen földi és kristályeszközökkel az élet és a halál hajszálhídjára. És nem-sikerült, mert Tanagra nem akart belém olvadni. Utált. Ez kijózanított: újra kezdtem inni... Igyál!

Ittunk.

Dávid kihúzta magát, s szemlátomást dagadt mellkasa, délcegesedett a termete. Valami csodás hidegség áradt belőle, amely megdermesztett.

– Nézz oda! – mutatott az ágyára.

Ott feküdt a bíbor selyemlepedőn Tanagra. Meztelenül. Hanyatt. Izmosan fiús tagjainak nőiesen lágy barna párnázatában. Erőszakos fekete kancasörénye mint puha pihefészek fogta körül féloldalt fordított fejét. Nagy szeméből a pokol fekete vaksága ásított... Kicsiny csuklója, karcsú bokája mintha el lett volna törve. Hosszú ujjai, mint a kígyók, elmászni látszottak oldalától. Két nagy lába feje úgy állt mereven, mint páros sírkő.

Dávid bólogatott.

– Igen... Halott! ... A Semmit választotta Énhelyettem. Igyál!

Ittunk.

– Itt az ideje, hogy visszatérjek – mondta fagyosan. – Amúgy is tudom, mi készült. Nekem is megvan a kémszervezetem. Neked megbocsátok: felelőtlen képzelgő vagy, aki mint regényanyaggal kísérletezel mások életével, s ami enyhítő körülmény számodra, a saját életeddel is. Menj és öltözz fel. Egy óra múlva hívás nélkül jöjj vissza. Akkor indulunk.

Amikor egy óra múlva rányitottam Dávidra, olyan jelenet tárult elém, amelyet nem merek s undorodom leírni. A széles kerevet körül apró asztalok elfogyasztott vacsora szétdúlt maradványaival, félig telt s üres poharak szerteszét, kristálypalackok zöld, barna, bíbor, gyantasárga, halványszőke italokkal s a kereveten Dávid egy nővel...

Beléptemre Dávid fölpattant. Úgy állt meg egy pillanatig, lábát megvetve, kócosan és elszántan, mint egy őrült Ádám a szakadék szélén, amelybe leugrani készül. Ijesztő volt. Aztán valami torz mosoly jelent meg arcán, tökéletes világfiassággal meghajolt, bókolva kifelé kaszáló mozdulatot tett jobb karjával.

– Bocsánat, hölgyem, egy pillanatra! – Azzal intett, hogy kövessem, s átment az öltöző szobába. Pár perc alatt elkészült, megragadta egy jókora bőrönd fogóját. – Mehetünk! – S az ellenkező ajtón távoztunk...

A nyugati szárny vadászkijárata előtt kis szürke csukott autó várt reánk. Beültünk. Dávid a bőröndöt a térdére fektette. El akartam venni tőle, hogy lábunknál elhelyezzem.

– Hagyd! – mondta Dávid, s hangjában bánat és vágy zengett.

Fél óráig vágtathattunk a simaságáról híres okatoot országúton, amikor Dávid, kitekintve, megkocogtatta a vezető mögött az ablakot. A kocsi megállt. A vezető szó nélkül kinyújtott két benzinkannát.

– Fogd! – szólt rám Dávid.

A kocsi megfordult, s elszáguldott vissza a főváros felé.

Az éjszaka világos volt. Az út két oldalán erdő. Balra nyíres, mint barnával zavaros szennyesfehér hab. Jobbra fekete fenyves, mint lándzsahegyektől sündisznós római falanx. Dávid, kezében a bőrönddel, átlépte jobbra az árkot, s egy kis ösvényen elindult a fenyvesben. Léptei a csúszós fenyőavaron olyan halk hangokat adtak, mint amikor márványpadlót súrolnak puha kefével. Én nyomában haladtam a két benzinkannával. Csakhamar egy tisztásra értünk, amelynek szélén ölbe vágott törzsek négyszögei feketélltek. Dávid letette terhét, s intett, hogy segítsek. Gyorsan és nagy erővel alacsony máglyát rakott a tisztás közepén. A négyszög alját telehordtuk száraz fenyőtűvel és apró gallyakkal. S az egészet jól megöntöztük benzinnel. Dávid ekkor kinyitotta a bőröndöt, s csecsemőt babusgató mozdulatokkal kivette belőle Tanagrának bíborselyem lepedőbe burkolt gyöngéd kis holttestét. Melléhez szorította, s percekig nézett a szikrázva csillagos égre, a végtelenbe...

– Most vagy először az enyém, ellenkezés nélkül! – búgta a hideg ajkakra.

Aztán óvatosan a máglya avarágyára fektette oldalt, abban a helyzetben, ahogy aludni szokott ez a kis félig angyal, félig majom. Benzint reá! A bíborlepel nyomban feketévé vált a kábító szagú lucsokban. Avarból hintettünk rá takarót vastagon, s a maradék benzint mind ráöntöztük.

Dávid cigarettára gyújtott, s az égő gyufaszálat úgy dobta féloldalt könnyű csuklómozdulattal a máglyára, ahogy az életét dobja el egy kiábrándult, nyugodt isten.

Sziszegve kezdte beleharapdálni magát a tűz a barna-zöld-bíbor kis halomba, amely szikrázva izzott, míg egyszerre csak magasra csapott belőle a láng. Fekete pernye-hópelyhek, bíborselyem-cafatok szálltak a levegőbe, s a tüzes fenyőtűk raja úgy rohant föl egyenesen az égnek, mint egy száguldó rőt tejút. Az égő hús émelyítő szagát az olvadó gyanta megnyugtató és izgató illata édesítette. A láng pedig úgy állt a máglya fölött, mint egy minden ízében remegő vörös oszlop. Nem tudom, képzelődtem-e, a tűz nézésébe révült szemem káprázata volt-e, de volt pillanat, esküszöm rá, amikor a máglyaláng Dávid bosszúálló alakját mintázta.

Az égre negyedgömbösen felkúszó derengésben a tűz sápadni kezdett, s haldokló fakóságában félelmetesebb volt, mint tomboló, erőszakos ragyogásában.

Dávid két karját összefonva, sokáig mozdulatlanul nézte a máglyát, majd beszélni kezdett:

– Mi anyánk, Tanagra, ki eloszlasz e tűzben, szenteltessék meg a te neved, már sohasem jön el a te országod, de legyen meg a te akaratod, miképpen a Mindenségben, azonképpen itt a Földön is. Mindennapi lelkiismeret-furdalásunkat, bánatunkat és kétségbeesésünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg ellened elkövetett vétkeinket, miképpen én is megbocsátom ellenem tett vétkeidet, már nem viszel többé kísértésbe, és soha, de soha nem tudsz már megszabadítani a gonosztól. Milyen szép embernek lenni: enni és szeretni. A Földet falni eleven és holt termékeiben, s gerinced velőjét szórni a csalékony jövőbe! S milyen szörnyű sorsot ácsolt magának össze ketreces börtönül az ember! Gyönyörű és tragikus emberi sors, búcsúzom tőled. Ámen!

Szólt, s lehajtott fejjel elindult. Én utána.

A máglya már elhamvadt, de még messziről is mindig melegített, mint életében Tanagra teste és lelke.

Estig gyalogoltunk étlen-szomjan. Az okatoot határt déltájban léphettük át egy mogyoróerdőn túl.

Mokatootáia fővárosában ismeretlenül repülőgépre ültünk, s pár óra múlva megérkeztünk Párizsba. Az erté megnyugodott, sőt örült is a jó üzletnek, Dávid a magával hozott ős okatootiddal kárpótolta őket. Okatootáiáról nem beszéltünk többet.

Később megtudtam az újságokból, hogy a kitűzött puccs azért lezajlott, de másként, mint ahogy tervezték. Zupás, a dekadens világfi fiatal hadügyminiszter ragadta magához a hatalmat, királlyá kiáltatta ki magát XIV. Zénó néven, holott előző tizenháromról senki sem tudott, de a genealógusok majd meg- vagy kitalálják őket. James bácsitól elválasztotta és feleségül vette Jankát, akiből így királyné lett. (Illenék neki gratulálni?) Olgától úgy szabadult meg, hogy eltörölte az Állami Barátnő intézményét, viszont a Volter lányt kinevezte hadügyminiszternek, s most Olga szorgalmasan járja a kaszárnyákat, s máris megjavította a bakák vitamin- és ágyellátását. Olyan kényelmes ágyak az egész világon nincsenek, mint Okatootáiában. Tevékeny Tihamér visszament mogyorószeszgyári vezérigazgatónak. A miniszterelnökséget James bácsi vette át – kárpótlásul Jankáért. A bársonyszék mindenesetre pihentetőbb. Protokoll Imrét és Volter Williamet hazaárulásért mogyoró karóba húzták. A mogyorópálinka-gyártás állami monopólium lett.

Mikor hazaértünk,- Dávidot már várta a joachimsthali meghívó. Dávid arca felragyogott.

– Velem fogsz jönni, és falazol nekem eltűnésemhez. De előbb befejezem Jelentésem tollbamondását.