XXIV. VENUS VINDICATRIX

Ámbár valószínű; hogy nem is kell cselekednünk, mert az ember magától fog kipusztulni. A korábbiakban rámutattam arra a hadjáratra, amelyet a parányi szerves világi lények folytatnak az ember ellen, sokszor vaktában és részlegesen, de fő törekvésükben igen céltudatosan. Emlékszünk még azokra a nevetséges szerszámokra, amelyekkel az ember szaporodását biztosítja... Nos, a baktériumok legkulturáltabb fajtái, amelyek rendezett köztársaságokban élnek költőik és tudósaik vezetése alatt, az ember ivarszerveit választották ki lakóhelyeikül... Az egész Kozmoszban egyedülálló jelenség ez. Nemi betegség csak ott van, ahol a nemiség a legkifejlődöttebb: az embernél. A tökfejű moszat oltárokat állított Venusnak, a kéthátú állat-ember istennőjének. Jobban tenné, ha Venus Vindicatrixnak állítana oltárokat, amelyeken fertőzött vérét áldozhatná hatalmas kondérokban.

Ha nem utálnám annyira az emb...

Kopogtak.

Dávid, félbeszakítva a tollbamondást, szokásától eltérően ingerült hangon kérdezte:

– Ki az?!

Az első belső titkár jelentkezett frakkban (a második belső hivatásos egyenruhája szmoking, a harmadiké zsakett volt).

– A HODÁRT (Holdbéli Dávid Rt.) elnöke sürgős ügyben óhajtja tiszteletét tenni főexcellenciás uramnál.

– Menjen a fenébe! – vágta oda Dávid.

– Már volt ott, de visszajött – felelte sima, diplomáciai szemtelenséggel a titkár.

– Hát akkor jöjjön az a marha! – morogta Dávid.

A titkár az ajtóhoz lépett, kinyitotta s kiszólt:

– Őfőexcellenciája szívesen kéreti a kegyelmes urat.

Furcsa kis figura lépett be: egy óriási, vastag pápaszem, amely mögött, mint sápadt cafat, lógott egy kopasz emberke. Ölre fogott két kezében hatalmas tubarózsacsokrot szorongatott, amely majdnem nagyobb volt, mint ő maga.

– Üdvözlöm főexcellenciádat, s kérem, ne méltóztassék nem szívesen fogadni tapintható hálánk és szűzi szeretetünk e csekély zálogát – szólt, s az óriás csokrot kissé megemelve Dávid mellének támasztotta.

Dávid önkéntelenül ölelő mozdulatot tett, másként nem tudta volna megfogni a csokrot, amelyből azonban ebben a pillanatban két angyali párnás kis kar vágódott elő, s Dávid nyaka köré fonódott. A tubarózsa burok a földre hullt, s egy gyönyörű, tökéletesen fejlett, csupa izom tizenhárom-tizennégy éves meztelen arab kislány lógott, mint aranygyapjú, Dávid brokát hálókabáttal borított széles mellén. A kabát szétnyílt, s a kislány eltűnt benne, mint kényeztetett macska az állatbarát magánzó ölében.

Dávid megcsókolta, s nagyon atyaian így szólt az elnökhöz:

– Mit akarsz, vén csirkefogó?

– Négyszemközt – mondta szerényen az elnök.

A titkár és én kisiettünk, nyomban utánunk az elnök is kijött; fél óra múlva Dávid behívatta a kisöreget, s újabb negyedóra múlva minket is becsöngetett. Az arab kislány – már elfogyasztva – nagy csésze csokoládét ivott, s ököllel nyomta parányi szájába az omlós kalácstéglákat. Az elnök fontoskodva szívott egy nagy szivart egy karosszék mélyén, mintha csak takarításkor tettek volna oda ideiglenesen az asztalról egy értékes porcelán figurát, s Dávid elgondolkozva állt a szoba közepén, kezében egy tömör Afrikander cigaretta, kétharmad részében már hamu.

„Tetelesztaj – gondoltam magamban –, már ami mind a kettőt illeti, az új lányt s az új üzletet is.”

– Hát legyen – mondta végre hirtelen Dávid, a cigarettacsutkát feldobta a levegőbe, s lehullásában messzire fricskázta. – Mikor indulunk?

– Öt perc múlva – felelte az elnök.

– Te velem jössz! – fordult hozzám Dávid.

– Hova? – kérdeztem.

– Okatootáiába – mondta az elnök sokat ígérő, mézes mosollyal.