V. MUCOR BIPES ERECTUS

A Földet az ember (tudományos nevén: Mucor Bipes Erectus, azaz két lábon egyenesen járó penész) gömb alakúnak képzeli, gőgjében így is ábrázolja, de mivel ilyen golyótárgyakat, amelyek a szárazföldek görbületét szemléltetően mutatják, nem tud kényelmesen kezelni, korán áttért sík ábrázolására, mely persze meghamisítja a méreteket és viszonyokat, de az embernek használható, mert a bamba penész a Föld egész felületét síknak érzi, s az eget akkor is feje fölött látja, amikor valójában fejjel lóg bele. Most már tudja a szerencsétlen, hogy egy homokszem – a Naprendszer – igen kis része az ő lakóhelye, s ez a homokszem is eltűnik egy homokdomb miriádnyi szemecskéje között, de azért úgy él az alávaló, mintha nemcsak a Föld, de a Mindenség ura volna.

Ismerjük el, mindig sejtett egy Mindenségelvet, amelyet hol számtalan, hol egy alakban képzelt el, a maga tapasztalati világához szabva, állatnak, embernek, állat-embernek, Igének és Eszmének, Elvnek és Végzetnek, de evési és szaporodási kényszere mindig alantas helyet fog kijelölni számára a Világegyetemben. Excrementumból nem lesz gyémánt, akármeddig csiszolja is magát. Kozmikus büntetése a gondolat. Jaj az emberiség gondolkodóinak, akik csak a révült rajongás, a tiszteletlen röhej s a kétségbeesés közt választhatnak! Még azt is megöli előbb ez a penésznépség, akit utóbb istenévé ültet a saját fejére. S hogy általában hogy elbohócosítja isteneit, arról ne is beszéljünk.

Egyetlen menedéke volna: az önzetlen jóság, erre pedig olyan lény, aki eszik, képtelen.

Az ember ma már jól ismeri kis világának százmilliárdnyi apró részletét, szerencsés úton kikukkantott a nagy Mindenségbe is, és belepislantott a láthatatlan parányok piciny Mindenségébe is. Elméje közeledik a kristályprincípiumhoz, de nyakig ül saját mocskában. Nem is tudom, milyen tréfája a Nagy Mindenségelvnek, hogy ezt a maszat moszatot megajándékozta a. Mindenség megsejtésének képességével.

Képzeljünk egy ellipszispályát. Egyik gyújtópontjában a Kristályelv ragyog forogva. Az emberiség ezen a pályán kering a Kristályelv körül, közeledve hozzá s távolodva tőle az Evési Princípium sötét és mocskos régióiba, ahova útjának túlnyomó része esik. A Kristályelv maga a legrövidebb úton rohan a Jóság-Szépség egység Nagy Mindenségelve felé. A kérdés csak az, beléhull-e majd egykor az Emberiség a Kristályelvbe, hogy vele egyesülve folytassa útját a Nagy Mindenségelv felé, vagy elszakad, hogy megsemmisüljön a zabálás sötét régióiban, vagy örökké mostani pályáját futja mindaddig, míg a Kristályelv a Nagy Mindenségbe hull vele együtt. Az első lehetőség az emberiség megjavulásával egyértelmű. Kevés a valószínűsége, míg az embernek hasa és hasaalja van. A második eshetőség beteljesülésére tökéletesen rászolgált, de kár lenne a benne rejlő parányi Kristályelv pusztulásáért. Legvalószínűbb és egyben legszörnyűbb a harmadik: nyakig ganajban ülni, s fejjel az eget verni. De talán éppen ez az emberi sors.

Az ember a legmagasabb rendű állatnak tartja magát, de az „állat” névtől idegenkedik. Gőgjében a majom s az ember alakú isten közé helyezi magát. A másodiknak „fia” az elsőnek unokatestvére. Attól indul, s e felé tart. Valójában fordított a helyzet. Istentől indul, s a majom felé tart. De ez a hiedelem csak nagyzási hóbortjának gyümölcse, s az nem bizonyíték a majomrokonság mellett, hogy hajdan ő is négykézláb járt, ami nem is igaz, mert a majom, még a legsúlyosabb, az orangután is, az erdők teteje felé, a lombozat közt él, s így mind a négy végtagjával kapaszkodik; ezt tehette az ember is, ha a majom rokona. De nem az. A majom elég gonosz indulatú, de még mindig szerzetesi szent az emberhez képest. A majom nem visel háborút.

Az ember megfigyeléseim szerint a legmagasabb rendű moszat, amely eredetileg vízben tenyészett. Ott szakadt el a talajtól, ami egyúttal képessé tette zabálási szerkezetének tökéletesítésére. Valamilyen kataklizmában szárazon maradt, s hasonulnia kellett az új környezethez. Falánksága, mozgási készsége s pusztítási hajlama páratlan. Ez tette képessé, hogy a Föld egész szervetlen és szerves részét leigázza, hatalma alá hajtsa. Igen ravasz és leleményes. Fején növő hosszú szőrzetét összefonva elrejti, vagy többé-kevésbé megkurtítja. Itt-ott el is tünteti, de csak azért, hogy annál jobban hasonlítson a majomhoz, amelynek kis haja, kis szakálla a nyírt ember viseletére emlékeztet. Az ember azért irtja a mértéktelen szőrt a fejéről, mert ha meghagyná, testét áruló módon félig vagy egészen elborítaná, s ha ilyen állapotban kerülne vízbe, hosszan elúszó vagy testére boruló fejszőrzete nyilván elárulná, hogy igazi helye a pocsolya, a többi ázalagok között. A több ezer éves módszeres irtás eredménye, hogy a szőrzet teljesen tűnőben van az ember fejéről.

Azért helyezte magát az ember az állatvilág élére, hogy ezzel igazolja, ő megehet mindenkit, de őt nem eheti meg (jog szerint) senki, mert neki lelke van. Nevetséges! Lelke csak a fenséges kristálynak van. A vadat vadásszák, a halat halásszák, a madarat madarásszák, de az embert nem emberészik! Jellemző különbségtétel!

A szegény röghöz ragadt és néma növényekkel úgy bánik el az ember, ahogy kedve tartja. Nincs messze az idő, amikorra, írmagját is elveszejtve, kipusztítja a Föld színéről. Akkor azonban utol fogja érni a végzet, a lét egészen meg fog változni a rücskös korongon, a nagyralátó moszat újra cserélhet testet.

A vízzel is fog egyszer valami történni, a körforgás befejeződik, a csurgás megáll. A víz átalakul, végérvényesen újjárendezve kezdetleges atomjait. Mit fog akkor csinálni az elbizakodott moszat, amely ma is nosztalgiával gondol a meleg pocsolyára, amelyben életre fakadt: teste nagyobbrészt víz, bárminő alakban felvett tápláléka szintén, mosdik, fürdik, imádja a latyak minden fajtáját, s az új egyednek az anyaegyed sötét-meleg pocsolyát készít saját hasában, mindaddig ott is tartja, míg a kölyök ott benn át nem alakul vízi lényből szárazföldi lénnyé, amikor is kirúgja a pocsolyás hólyag oldalát, s kimászik a napvilágra? Mi lesz akkor a moszatból? Kristály nem, az bizonyos. Mulatságos ellentét: hogyha vízbe dugják, megdöglik.

A Föld száraz felszíne nem az embernek teremtődött. Ásvány, növény és állat jól érzi magát ott, ahol tenyészik.

Mielőtt továbbmennék, egy új fogalompárt kell itt bevezetnem: hideg-meleg. Az ember sem tudja megmagyarázni, mi az, de nem szereti se az egyiket, se a másikat, csak módjával. A Nap sugara, a tűz lehelete, az állat teste, a déli szél meleg érzetét kelti az ember bőrén: míg enyhe, kéjesen nyújtózik tőle; ha túlságos, menekül előle. Az állat teste sose túlságosan meleg; ha az, az állat beteg. A nagyfokú melegbe bele is pusztulhat az ember. A meleg ellentéte a hideg. A hó, a jég, a Föld talpa és feje teteje, a fém, a legtöbb víz a szabad természetben hideg. Melegben az ember fulladozik, guta kerülgeti, hidegben sejtjei (atomképlet) berzenkednek, hogy nem játszanak tovább, az ember tagjai egyenként elhalnak, végül az egész moszat egyedi léte megszűnik. Mármost ez nem is olyan érdekes, érez vagy nem érez a moszat, fontos az? Érdekes ott kezd lenni a dolog, amikor megállapítjuk, hogy nincs a Földnek olyan pontja felszínén vagy helyzete forgása és keringése közben, ahol vagy hideg, vagy meleg ne volna. Mivel mind a kettő ellensége az embernek, aki fél, szenved és pusztul tőlük bizonyos mértéken felül, nyilvánvaló, hogy a Föld nem az embernek teremtődött.

A Föld, a víz, a zuzmó, a jegesmedve nem fázik. A Földnek, a víznek, a pálmának és az óriáskígyónak nincs melege. Az Egyenlítőnek éppúgy megvan a maga külön állat- és növényvilága, mint a Sarkoknak. Az a forróságban, ez a havas jég birodalmában érzi jól magát. Csak az ember szenved mindenütt a Föld felszínén. Legjobban érzi magát az anyja sötét-langy hasában és saját sötét-langy ágyában. Az ember tehát bitorolja a szárazföldet. Langy pocsolyába való. Ilyen azonban nincs már a Földön, az ember tehát teremt magának langy pocsolyát a saját lelkében, amiről még bővebben lesz szó.

Betolakodottságát az is mutatja, hogy az ember fél. Félelmét, amely öröklődő és állandó, egy sajátságos jelenséggel vezeti le, amit vallásnak nevez.

Az ember az ásvány-, növény- és állatvilágot együttesen természetnek nevezi. Ettől is retteg, rettegését azonban bámulat alá rejti. Félni van is oka, mert a természet igen hajlamos az ember kipusztítására. Amiként az ember levakarja kenyeréről a penészt, a Föld is igyekszik – én azt hiszem, tudatosan és terv szerint, erre mutatnak az ún. természeti törvények – levakarni képéről a penésznek ezt a mozgó faját, ezzel ellentétben a helyhez kötöttet egyenesen tenyészti. Az állatokkal is kedve szerint játszik, de mivel az állat otthon van, jól érzi magát, ahol s amilyen körülmények között van, szabadon is szaporodik (ha az ember bele nem avatkozik) mindaddig, amíg meg nem változnak körülötte a természeti körülmények, a változás beálltakor vagy átalakul, vagy elpusztul, esetleg bizonyos arányban hajtja végre ezeket a folyamatokat, sőt új alakzatok támadnak, vagy addig ismeretlenek törnek az élre. Ha bármely korszakát nézzük a Földnek, a kor növényei és állatai – láthatóan bizonyíték: dús tenyészésük – jól érezték magukat. Az ember, amióta csak megjelent a kéreg tetején, folyton panaszkodik. És küzd. Harcol a Földdel, illetve a Föld zsoldosával, a természettel. Az egyes embert, az egyes emberi családot játszva el tudná pusztítani a természet, amely ellen az ember két módon védekezik: 1. csoportosulással, 2. természetellenes eljárással. Az elsőt társadalomnak, a másodikat civilizációnak nevezik. E két tényező teszi lehetővé számára a Kristályprincípium felfedezését saját belsejében. Ennek az elvnek ápolását és fejlesztését kultúrának hívja. Ez az egy vonal az egyébként sokvonalú mocskos életében, amely kozmikus figyelemre méltó.

Még van egy tulajdonsága, amely egyedülálló a Földön: a kíváncsiság. Az emberiség valódi jelszava: miért? Ez teszi képessé saját világa s a Mindenség kutatására. Rendszerező kíváncsisága eredményét tudománynak hívja. A zsiráf nem akarja tudni, hogyan él a poloska, a borókafenyő nem álmodik pálmáról, de az ember mind a négy említett penészfélét töviről hegyire ismerni akarja.

Egyetlen kozmikus jelenség, azaz pozitívum, kézzelfogható tömör realitás az emberi életben: a gondolat.

– Micsoda?! – néztem rá csodálkozva Dávidra.

– Ezt te nem érted. Minden jelenség csak, egy a valóság: a gondolat, az ember fölött a végtelen nagyban s alatta a végtelen kicsiben: a Matematikai Gondolat, közbül, az emberi nagyságrend világában a Költői Gondolat – legyintett türelmetlenül. – Te csak írd, amit mondok.

És beszélt tovább.

A gondolat hordozói: a tudományukat forradalmasító tudósok s a költészetet forradalmasító költők.

Az igazi ember, szóval a valódi mocsok, irtózik a gondolattól, amely elfordítja figyelmét potrohától és ágyékától, s igyekszik hordozóit lehetetlenné tenni. Száműzi, éhezteti, megmérgezi, megégeti, halálba hajszolja őket, s ha a végső eszközhöz nem nyúlhat, legalább tűrhetetlenné igyekszik tenni életüket, s megfosztja őket a tudós, illetve költő elnevezéstől. Mikor aztán annak rendje és módja szerint felfordultak, a hóhérok és üldözők fiai isteneket csinálnak a hullák emlékéből; ezzel az elmés eljárással egyaránt diadalmaskodhat a hóhéri s a gondolati princípium. A pribék jóllakott, s akit elevenen lábáról leütöttek, ércben megint talpra, sőt talpazatra állt.

Kedves Szögtársaim! Egy másik jelentésemben képletekbe foglalva közlöm külön-külön az egyes emberi tudományok mibenlétét; ezekből a képletcsoportokból meg fogjátok tudni mindazt, amit az ember önmagáról, a földi világról s a Mindenségről tud, vagy tudni vél. Ott nem gyakorolok bírálatot. Egyszerűen adom a teljes Emberi Ismeretet. Ott találjátok meg azoknak a földi neveknek és fogalmaknak kulcsát, amelyeket itt mint ismerteket használok. Az amoda mellékelt index (mert tudománytalan minden tudományos mű, amelynek a végén nincs index!) felölel minden földi elnevezést és fogalmat. Az indexben rövid meghatározás világosít fel arról, hogy például mi a próféta, és mi a ganaj, mi az ondószál, s mi a dinamó, mi a tőke, s mi az abszolút lopás, micsoda Napóleon, s micsoda a bárcás és így tovább. A hozzájuk fűzött jelek azokra a helyekre utalnak, ahol részletesen foglalkozom a jelzett fogalommal, illetőleg elnevezéssel.

Itt bírálok és mérlegelek. Aki ezt a jelentést itt-ott nem érti, szótárszerűen használja hozzá amazt.

Látni fogjátok, milyen szőrszálhasogató az ember, s mily sok olyasmit tud, amit nem érdemes tudni. Nagyra van a különbségtétellel egysejtű s harmincbillió sejtből álló egyed (ember) között, mintha olyan nagy lenne a távolság egy és harmincbillió között (lásd az indexben: infláció), s mintha olyan fontos volna, hogy az amőba nem szoptat, a tehén viszont igen. Részletesen leírja az apró lótetű ivarszerveit, pedig maga egy egész elefánt is mekkora semmiség olyan Naprendszerben, amely cakumpakk csak egy porszem! A kis mocskos penésznek különben is mániája az ivarszerv. A Földön található összes e nemű szerszámokról annyit firkált össze, hogy a róluk szóló könyvek egymás végébe rakva hídul szolgálhatnának a Föld és a Hold között.

De hagyján!

Lássuk most már az Emberiséget mint egységet s az Embert mint egyedet a maga világában. Hál' isten hogy a kristálynak nincs gyomra, nincs benne, ami felforduljon.