XI. MORS IMPERATOR

A Föld csak látszólag tűri tétlenül a szerves élet elszemtelenedését egész felületén. Belseje még határozottan visszautasító álláspontot foglal el vele szemben. A Föld nem elégedett meg azzal, hogy az egyszer életre kapott lényt a végén megöli, hanem közben is küzd ellene, igaz azonban, hogy csak alattomosan, de lehetetlen fel nem ismerni e ténykedésében a céltudatosságot. Az ember már aránylag korán észbe kapott, s azóta minden lehetőt és lehetetlent megtesz, hogy önmagát s a szolgálatába hajtott növényeket és állatokat megvédje a „betegségek” ellen. Mert így hívják a természetnek ezt a munkáját. Vagy a Föld termelte ki az életet, s mivel rosszul sikerült, utóbb megbánta, és szabadulni igyekszik tőle, vagy pedig idegen akarat kényszerítette rá, ami ellen a maga módján tiltakozik. Mivel azonban a betegség általában más, az emberhez, állathoz, növényhez képest igen apró, láthatatlan lények vidám élete amazok rovására, egy bizonyítékunkkal több van arra, hogy a nagyobb szerves lények, jelesül az ember uralma csak bitorlás, aminek előbb-utóbb vége fog szakadni. Az ember le fog bukni a trónjáról, amelyre a baktérium ül; én máris ismerek egy bacilusfajtát, amely már felfedezte a beszédet és a könyvnyomtatást.

– Micsoda – szakítottam félbe Dávidot.

Dávid szemmel láthatólag elkedvetlenedett; türelmetlenül legyintett.

- Húzd ki ezt az utolsó mondatot. Magas ez nektek. A kristályprincípium tiltja is ismernetek

– Bacilus Gutenberg?! – csóváltam a fejem.

– A Napotok, ugye, egy homokszem egy óriási homokdombon? A Világmindenség szempontjából ti olyan parányok vagytok, hogy nem is vagytok, s mégis vannak nyomtatott könyveitek! Gyűjtsed mind-mind őket Himalája hegységgé, kötözd össze, s dobd ki a paksamétát a világűrbe! Ki veszi vajon észre?

No, írd csak tovább!

És Dávid folytatta:

Mi a betegség? A szervezet rendellenes felépítése, idő előtti kopása és külső vagy belső megtámadása következtében beálló zavar, amelynek célja részleges vagy teljes életképtelenség előidézése. Az utóbbi (belső megtámadás) érthető. Új és más élet az ember rovására. Parányoké. A külső megtámadás szemmel látható kis és nagy állatoknak (tetű stb. és tigris stb.) vagy magának az embernek ténye. Az, hogy állatok úgy akarnak lakmározni az emberből, ahogy ő lakmározik belőlük, a Föld törvénye, amely ellen kifogást sem a csillagok, sem a földi tölgyek vagy páfrányok nem támasztanak, csak az ember. De kérdem: mi jogon? Kiss vagy Schwartz úr megtömheti a bendőjét libahússal, a krokodil azonban nem ehet Kiss- vagy Schwartz-húst? Az ember támadása azonban az ember ellen borzalmasan undorító. Voltak és vannak korok, helyek, mozgalmak, sőt társadalmak és államok, amelyekben és amikor az emberek uralkodó csoportjának joga volt és van embertársát pecsenyévé szeletelve megenni, ízenként elevenen szétmetélni, megcsonkítani és megölni. A rabszolgaság intézménye például tárgyat csinált az egyik emberből, hogy a másik hatalmába adja. Ez a jelenség páratlan a Világmindenségben. A szegény Jézus nyomán támadt mozgalom, az ún. kereszténység, amely ceremóniák halmazával vette körül soványka egynéhány tételét, kétezer esztendős szakadatlan küzdelemmel, nagy hűhóval csak annyit ért el, hogy nagy általánosságban az egyedet törvényszerűen nem foszthatom meg fülétől-orrától, s nem ölhetem meg, ha szeszélyem megparancsolja. Ez a kereszténység egyetlen pozitív diadala, amely fölött és alatt azonban máig dívik a verekedés s szabályozott alakja, a párbaj, továbbá a sokak szervezett támadása (vö. háború), valamint a titkos és nyílt emberölés méreggel, hajításra vagy döfésre szolgáló különféle érctárgyakkal. Az undok emberi nyelv tele van ilyen kifejezésekkel: vért ontani, vérét venni, vérfürdő, vérvád, patakokban folyik a vér; s egész múzeumokat lehet megtölteni kardokkal, ágyúkkal, puskákkal, pallosokkal, nyaktilókkal s a kínzószerszámok százaival. Az ember elvetemültségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy életet adni ma sem tud másképp, mint csupán komikus ivarszerveinek változatlanul ugyanazzal az ostoba játékával, míg az élet kioltására ezeregy módja és eszköze van. S honnan vette hozzá a jogot?

A szervezet idő előtti kopása s rendellenes felépítése tulajdonképpen vád az élet princípiuma ellen. Hogyan? A természet csak csipás, lompos, rossz cseléd, akinek mindegy, hogy miként végzi el munkáját? Szóval az ember élete nem fenékig tejfel, de viszont fenékig megmérgezi saját maga. Csodálatos! Az ember iszonyúan retteg a természetes haláltól, amelyet szennyes képzeletében császári jogokkal ruház föl, de nem fél a természetellenestől, amelyet maga idéz fel, s amely elé bátran kiáll. Ha egy nyavalyás vége felé közeledik, a többi lázasan mozgósít orvost, patikát, papot, hogy mennél tovább nyújtsa a haldokló értéktelen életét; ezzel szemben bizonyos alkalmakkor csoportosan kiáll a másik csoport elé, s addig működik szerszámaival, míg lehetőleg mindnyájan meggebednek, „halált kapnak”, és „halált osztanak” – mondják ők. Ebből szinte az következik, hogy az ember okozta halál elviselhető, csak a természet adta elviselhetetlen, vagyis a törvényszerű törvénytelen, míg a törvénytelen a törvényszerű. A kutya érti ezt a logikát. Mintha bizony a csoportosan legyilkoltakat nem várná az a túlvilág, mint az ágyban kiszenvedőket!

Az ember penész-vakmerőségétől indíttatva hisz abban, hogy földi mocskossága után léte valamiképp folytatódik. Mutassunk rá itt egy újabb logikai hibára. Születése előtt az ember egyszerűen nincs, nevetséges földi létének vége, a halál után azonban tovább van. Miért? Olyan nagyfene valami a megszületés, hogy ezzel a ténnyel mintegy átszállójegyet váltott a másvilágra? Ez a hit kiirthatatlan az emberből, aki amennyire kutatja, mi van a síron túl, ugyanannyira makacsul elfordul a problémától, hogy hát az a híres egyéniség, lélek hol a csudában volt a születés előtt! Pedig vagy megvolt az emberegyéniség a születés előtt is, s ekkor jogosult feltételezni, hogy meglesz a halál után is, vagy nem volt meg a születés előtt, akkor viszont miért maradjon meg a halál után?

A természetellenesen csoportokban elhunytak tetemeit rábízzák a keselyűkre, ebekre, hiénákra, vagy hevenyészve elkaparják. A természetesen elhunyt egyed körül rettentő cécót csapnak, amelyet temetésnek neveznek, amikor is gondjuk van arra, hogy ez alkalommal jól bezabáljanak, s teliszopják magukat mámorító italokkal (vö. tor). A meghalt vagy a mennyországba, illetve pokolba kerül, vagy belerévül a megsemmisülésig a világprincípiumba, vagy egyszerűen megeszik a kukacok, s minta Föld alkotóelemi paránya él tovább amorf állapotban vagy emberen kívüli szerves lényalakjában. A nirvána-, helyesebben nibbana-hipotézisben lenne valami előkelő vonás, ha nem riadna vissza a szemlélő a benne megnyilvánuló egyetemes kétségbeeséstől. A kukacteória legközelebb áll a valósághoz, ha egyáltalán fontos volna a Mindenségben, mi az emberi egyed sorsa. Úgy vélem, az emberiségéletében egyetlen valóság van: az Emberi Gondolat, főképpen matematikai megfogalmazásban, amelyet az egyed termel, de kollektívan él tovább, s mivel ez a gondolat rokonságban van a Mindenség alaptörvényének látszó Matematikai Gondolattal, nem lehetetlen, hogy az emberiség létének egyetlen célja a Gondolat megközelítése. A lélekvándorlást csupán úgy említsük, hogy durva ábrázolása a minden földi jelenségbe magát belefúró emberi kíváncsiságnak. Kicsi a mag, sok a szöveg, mintha egy négyéves, szép alakú kislányt felöltöztetnénk Sába királynőjének, az összes palástokkal, leplekkel és csillogó-zörgő diadémokkal, kar- és lábperecekkel. A pokolhipotézisre csak az a megjegyzésem, hogy elképzelése durva szövetű. Hogyan? Csak az égetés, döfölés fáj? Én például szívesebben süttetném, főzetném, metéltetném magamat az örökkévalóságon át, előre tudva, hogy a hús és idegfájdalmának van egy határa, amely fölött a kín előbb kéjjé változik, hogy rögtön rá érzéketlenségbe tompuljon, mintsem hogy, teszem, az örökkévalóságon át hallgassam egy nagyképű, fecsegő, korlátolt egyetemi tanár szóáradatát. Számomra nagyobb kínszenvedés volna örökkön és csak ugyanazt a rossz regényírót olvasni, mint forró olajban ülni. A mennyországot a kellemetességek helyének képzeli el az ember. A kellemetesség vagy morális, vagy testi. A keresztény úgy gondolja – s ez igen megható! –, hogy a mennyekben erénnyé nemesülve ül a lelki boldogság tudatos révületében. El kell ismernem, hogy itt felcsillan a nemes kristályprincípium egy szikrája, de még mindig túlontúl sok benne az anyagi vonatkozás, főképp, hogy körülhatárolt helyen képzeli el a mennyországot, amely bajosan gyömöszölhető be a tér-idő egység görbült kontinuumába. Amennyire gyermekesen túloznak a hívők, mikor úgy vélik, hogy boldogságukat a folytonos imamormolás vagy éneklés fogja amott biztosítani, ugyanannyira durván tévednek az ateisták, akik unalmasnak találják az ilyen mennyországot. A pokolképzet eredete összetett: benne van annak csökevényes emléke, hogy az ember valaha közvetlenül tapasztalta a Föld belsejének izzását a vékony kéreg alatt, továbbá a tudat alatti mardosó önvád a sok elkövetett gazságért, végül pedig egy pedagógiai és rendészeti óhaj, amely ijesztő korlátokat akar vetni e gazságok elé. Ilyen értelemben: egy geológiai tapasztalat összefűzése morális (tehát tisztán földi) elemekkel. Ezért semmi köze a mennyországképzethez, amely tisztán transzcendentális, Föld feletti; szivárványanyagú színes híd, amelyen az emberi gondolat a Mindenségprincípium felé kúszik. Hogy a különféle vallásfelekezetek milyen mondva csinált bűnökért akarják az embereket a pokolba dugni, vagy ugyanilyen erényekért a mennyországba feltolni ülepüknél fogva, arra éppúgy nem vesztegetek szót, mint a testi kellemetességek muzulmán mennyországára. A papok sokszor összetévesztik a kényelmüket az igazsággal, s hagyományszerű lomokba kapaszkodnak, amikor a gondolat szédítő szellemi útra akarja őket ragadni. Az örök pokol és örök mennyország ellentétes összefűzése viszont, ezt el kell ismerni, elsőrangú rendőri ötlet, állatszelídítői eljárás a bestia féken tartására. Hogy sikertelen, az más kérdés. Az emberi kíváncsiság természetesen most azt szeretné tudni, van-e pokol és mennyország. Mihelyt hisz vagy nem hisz benne az ember, egyaránt állást foglalt már, mert nemcsak az van, amiben hiszek, hanem az is, amiben nem hiszek. Igenlés vagy tagadás csupán aritmetikai előjel kérdése, amely a valóságon mit sem változtat. A kristályprincípium számára ez az egész kérdés nincs, jobban mondva még a nincsen sincs. Az emberi nyelv itt elégtelen a földi gondolattá tartósítani valamit, ami lényegénél fogva nem földi, aterrestre.