A NYUGTALANÍTÓ KRISTÁLY

 

1944. december 3-án az alaszkai Arctic City rádiótelefon-állomására betoppant Innuit, az eszkimó prémvadász, azzal a kéréssel, hogy sürgős és érdekes jelentenivalója lenne a Társaságnak, amelynek szolgálatában áll. A tisztviselő figyelmeztette, hogy drága lesz a mulatság, s vajon megéri-e a költséget, hisz az eszkimók hihetetlenül gyermekes jelentésekkel szokták zaklatni feletteseiket. Innuit azonban nem tágított, azt mondta, arannyal fizet, írni tud, beszél angolul, s könyveket is szokott olvasni, s különben is ne okoskodjék az úr, mert ő a Barrow-fok közelében egy meztelen embert talált, aki 143,6 fokos hidegben nemhogy megfagyott volna, hanem még csak nem is fázott.

A tisztviselő nagyot nézett, s gúnyos mosollyal kérdezte:

– Aztán hol van az az ember?

Innuit nyugodtan felelte:

– Itt van kint az ajtó előtt.

A tisztviselő a falon függő térképre pillantott: a Barrow-fok az északi szélesség 71. fokán fekszik; az is átfutott a fején, hogy 143,6 Fahrenheit éppen –62 Celsiusnak felel meg, és bundát öltve kisietett a helyiségből.

Mikor visszatért, szó nélkül, de valami különös, riadt, ámuló arccal teljesítette Innuit kérését.

Így történt, hogy már másnap egy kis bizottság érkezett Juneau-ból, a Terület kormányának székhelyéről, az ügyet megvizsgálni.

Az eszkimót hallgatták ki elsőnek.

– Éppen nagyobbacska cethalcsontokat tisztogattam – kezdte előadását Innuit –, amikor megpillantottam a hóban egy fekvő jéggerendát, amely még az előző pillanatban nem volt ott. „Ejha!” – mondtam, és tovább figyeltem. Hát amint nézem, látom ám, hogy nem jég az, hanem kristály.

– Milyen kristály? – kérdezte a bizottság egyik tagja.

– Olyan, amilyen a kristály lenni szokott, szögletes, s mint az üveg – felelte Innuit.

– Folytassa, fiam – szólt méltóságosan, de atyaian az elnök.

– Térülök-fordulok, mert – s kezdte mutogatni, ujjával bökve a padló különböző pontjai felé – itt állt a jégkunyhóm, amott kint voltak halomban csontok, s emitt kezdtem a házat építeni belőlük, hát mire odanézek, a kristálygerenda már állt.

– Hogyhogy állt? – kérdezte a kíváncsi bizottsági tag.

– Úgy, hogy állt, mert az előbb még feküdt, s már nem gerenda volt, hanem oszlop. Én ide-oda szaladgáltam, ahogy a munkám megkívánta. Mit látok aztán, uraim? Sose kerüljek az akillek-ba, ha nem mondok igazat!

– Mi az akil-lek? – érdeklődött a Kíváncsi.

– Az eszkimó mennyország – felelte jóságosan az elnök, az eszkimó tudományok doktora. – Mit látott, fiam?

– Azt láttam, uraim, hogy az oszlop megindult felém. Erre én nagyot sikoltottam, bemásztam gyorsan a két feleségemhez a jégkunyhóba, ruháimat gyorsan leráncigáltam, kilöktem a hóba…

– Miért lökte ki?

– Hogy a tetvek megfagyjanak. A nyílást egy nagy hókockával elzártam, s egész éjjel ott kuporogtam a két feleségemmel a tűz körül, s a nyugtalanító kristályról beszélgettünk.

– Mást nem tettek?

– De igen, uraim. Féltünk.

– Tovább, fiam – szólt az elnök.

– Reggel, azaz a nyugvási idő leteltével alig mertem nyílást törni a jégkunyhón. Ne lássam meg soha az akil-lek északi birodal…

– Hagyja, fiam, az esküdözést. Mit látott kint? Szárazon.

– Hiszen éppen ez az, nem szárazon, de a havon ült egy ember meztelenül...

– Ember vagy eszkimó? – kérdezte a Kíváncsi.

– Tiltakozom a polgári jogegyenlőség nevében a kérdés feltevése ellen! – szólt emelt hangon az elnök. – Az Egyesült Államok minden polgára ember.

– A néger is? – v ihogta a Kíváncsi.

Az elnök, aki a déli államokból származott, nem felelt. A Kíváncsi, aki különben ügyvéd volt Juneau-ban, elérkezettnek látta a maga idejét.

– Mélyen tisztelt bizottság! – hadarta fennhéjázva. – Egy eszkimó álmodott vagy káprázott, kristályt látott, aztán nem látta, s végül egy meztelen embert látott. Köztudomású, hogy az eszkimók teljesen zárt s ezért, ha tűz ég benn, fülledt levegőjű jégkunyhóikban meztelenül szoktak tartózkodni, férfiak és nők. Óvást emelek nagyra becsült elnökünk tiltakozása ellen, mert feltéve, de nem megengedve, hogy jogosulatlan különbséget akartam tenni eszkimó és ember között, a különbséget igenis megtettem egy fontos ténykérdés tisztázására, mert ha az említett havon ülő egyén nem fehér bőrű és magas polgár, hanem körülbelül egy méter és hat centiméteres – ez az átlagos eszkimómagasság – barna bőrű állampolgár, azaz eszkimó volt, mi különös van abban, hogy egy eszkimó pillanatra kiszalad a kunyhójából, s leül a hóra?

– Mit szól ehhez? – kérdezte az elnök Innuittól.

– Nem értem.

– Lakik ott más is?

– Mi se lakunk ott. Csak a csontokért mentünk. Házat azért akartunk ott építeni, mert... de ez a Társaságra tartozik csak.

– Bocsánat – szólt az elnök a bizottság tagjai felé, fölkelt, s az eszkimóval visszavonult egy sarokba külön tárgyalni, majd újra elfoglalta helyét az asztalfőn. – Uraim, én mint a Társaság igazgatósági tagja Innuit úr felvilágosításai nyomán kijelenthetem, a házépítés körülményeinek feszegetése a Társaság üzleti érdekeit veszélyeztetné.

– Hallatlan! – hangzott egy érdes kiáltás, s hallatszott egy hatalmas, vörös szőrrel borított kéz lecsapódása az asztalra.

– De Mister White! – kiáltotta most már az elnök is.

– Profithiénák! – ordította White úr.

– A pimaszkodást mellőzni kegyeskedjék a bizottsági tag úr! – szólt püspöki kenetteljességgel, ám eréllyel az elnök.

– Mellőzzék önök! – vágta vissza amaz.

– Mi mellőzzük.

– Akkor én is!

– Rendben van!… Fiam, folytathatja.

– Nem lakik ott napi járóföldre, mégpedig jó kutyákkal, jó szánon, senki.

– Egyszóval – mondta az elnök – az az ember nem kerülhetett oda a környékről.

    – Eszkimó! – figyelmeztetett az ügyvéd.

    – Nem! Az ember ott volt, a kristály nem.

    – Mit következtet ön ebből?

    – Azt nem merem megmondani.

   

Az elnök körülnézett.

– Van az uraknak még valami kérdésük?

– Nekem volna – szólalt meg egy szolid szőke fiatalember, akinek torzult bal keze elárulta, hogy gyermekparalízisen esett valaha keresztül.

– Tessék!

– Beszélt az az ember?

Innuit felélénkült.

– Eleinte nem. De én sokat faggattam, járt a szám, mint a kereplő, előbb eszkimóul, aztán angolul, végül felváltva. Egy-egy szót utánam mondott, de kérdéseimet mintha nem hallotta volna. Mutattam a fülemet, kinyújtottam a nyelvemet, ő nagyon figyelt. Másnap már az első kérdésemet meghallotta, s kezdett beszélni, félig eszkimóul, félig angolul.

– Különös! – szólt a szolid szőke.

– Innuit úr, leülhet. Vezessék be az embert! – rendelkezett az elnök.

A következő pillanatban a bizottság előtt állt egy meztelen eszkimó. Valamivel magasabb, mint Innuit, de sokkal erősebb, izmosabb, mint az általában erős és izmos eszkimók, ám tagjai kissé darabosabbak, szinte szögletesek, fafaragású szobrokra emlékeztetők. Feje túlságosan nagy, és túlságosan hosszú, arca is a szokottnál szélesebb, orra kisebb és horpadtabb. Haja túlságosan durva, és meghökkentően fekete. Bőre bizonytalan barna. Keze, lába még eszkimóméretűnek is parányi. Férfiassága azonban nevetségesen hosszú. Az egész alak úgy hat, mint valami félig sikerült, elnagyolt eszkimóutánzat.

– Neve? – kérdezte az elnök.

Az eszkimóféle nem felelt.

– Kora?

– …

– Születésének helye?

– …

– Hajlandó egyáltalában szólni?

– Igen! – mondta az eszkimó, s hangja kristályosan zengett.

A kirendelt gyorsíró jegyző egy jelet pettyentett az előtte fekvő papírlapra.

– Beszéljen hát!

A kristályhang újra felcsendült:

– Föld szép. Én kíváncsi küldött. Vadász Holdból, de más az. Jól van, jól van, béke. Keveset tud, de fog. Hip-hip-hurrá az Egyesült Államokra!

– Hazám nevében köszönöm az éljenzést – szólt az elnök. – Ám szíveskedjék megmondani, kicsoda ön, mert beláthatja… – De hiába beszélt tárgyat és hallgatót kimerítően arról, hogy a jól rendezett emberi társadalomban nincs helyük a rejtelmeknek, hiába vázolta a makacs hallgatás esetleg káros következményeit, hiába magasztalta a tudomány diadalait, amelynek ő maga is szerény munkása, az eszkimóféle nem felelt.

Aztán az ügyvéd ragadta meg a szót, de az ő beszéde is falra hányt borsó volt, mindenféle falra rengeteg borsó, a jelenség csak figyelt, de mélyen hallgatott.

A vörös White a kereskedelmi társaságok aljas versenyéről szónokolt, s kemény szavakkal támadta a tőkét. Az idegen egy kukkot sem ejtett.

A szőke fiatalember hirtelen ezt kérdezte: – Fázik ön?

Az eszkimó visszakérdezett:

– Mi az?

A bizottság tagjai mély, töprengő hallgatásba merültek. Végül az ügyvéd azt indítványozta, huszonnégy órára napolják el az ülést, s mindenekelőtt öltöztessék fel az eszkimót, mert megjelenése botrányos.

– A Társaság költségén? – kérdezte méltatlankodva az elnök.

– Természetesen államköltségen – vágta rá a vörös.

– Én adok neki egy nadrágot – szólt a szőke.

– Tőlem kabátot kap – tette hozzá az ügyvéd, aki a szőke ifjú ajánlata mögött valami titkos célt sejtett. Az elnök és White úr siettek maguk is alsót, csizmát satöbbit megajánlani.

Az eszkimót elhelyezték egy szobában, amelynek ajtaja és ablaka elé revolveres őrt állítottak.

A bizottság tagjai szétszéledtek, de nem azért, hogy szórakozzanak. Mindegyikük lázas magántevékenységbe kezdett. Az elnök gondosan előkészítette, hogy az eszkimót repülőgépen megszökteti New Yorkba, s megajándékozza vele a vezérigazgatót. Az ügyvéd azt nyomozta, nem szökött-e meg valamelyik fegyházból egy eszkimó. A vörös mindenáron arra keresett adatokat, hogy az elnök Társasága megint valami aljas reklámüzletet eszelt ki, amelynek az áleszkimó csak eszköze. A szőke szobájába hívta Innuitot, akit óvatosan kikérdezett – sejtését akarta vele igazolni – férfiasságának hosszúsági mérete és átmérője felől. Innuit előbb bambán bámult, aztán mértéktelen röhögésbe kezdett, s minden magyarázkodás helyett fél dollárért egyszerűen megmutatta. A szőke az adatok birtokában engedélyt kért az elnöktől, hogy az idegenen testméréseket tehessen. Az idegen értetlenül nézte és tűrte a különös méricskélést, amelynek megtörténte után odanyújtotta a karját is a szőkének, aki erre elhárító mozdulatot tett.

Jó mélyen bent jártak már az éjszakában, amikor az elnök betoppant az idegen szobájába. Két altiszt kísérte egy bőrzsákkal.

A szobában azonban különféle meglepetések fogadták az elnököt. Az idegen a sarokban állt, lábán a szőke nadrágja, amely oly hosszú volt, hogy talpával körülbelül térdmagasságon benne taposott, s a nadrág alja úgy előrenyúlt a padlón, mint valami óriási kacsaláb; az ügyvéd kabátja meg úgy lógott rajta, mint férfizakó tízéves kölykön. A számára bekészített élelemhez egy ujjal sem nyúlt.

„Éhségsztrájk? – kérdezte magától elgondolkozva az elnök. – De mi ez? A világítás teszi vagy a pálinka, amit ittam? Az eszkimó már nem annyira eszkimó, vonásai mintha civilizáltabbak lennének... s úristen! Ez az ember dél óta megnőtt!”

A bőrzsák, amelyet azért hoztak, hogy megszöktessék benne az idegent, húsz centiméterrel rövidebb volt, mint az a mérték, amelyet a délelőtti tárgyalás után az ajtófélfához állított eszkimóról lopva felvett.

Az elnök felkavart lélekkel, kétségbeesetten mondott le – egyelőre! – szöktetési tervéről.

 „Hurrá! – vetette ugyanakkor magát ágyára az ügyvéd –, nem is egy, de két eszkimó szökött meg az amerikai börtönökből!”

A vörös nem talált semmi nyomot, de derűsen leitta magát, s ettől megnyugodott.

Reggel korán összeült a bizottság, de asztalostul majd hanyatt esett, amikor eléje vezették az eszkimót, aki már nem volt eszkimó, hanem általában inkább a bizottsághoz hasonlított, arcra is, amely angolszász vonásokat öltött, s ruhára is, amelynek egy darabja se pötyögött rajta. Lába a szőkéé, dereka az ügyvédé, orra az elnöké, feje a vörösé volt több-kevesebb hűséggel. Magassága elérte a százhatvan centiméteres átlagot.

A bizottság először szájtátva, megkövülve ült, aztán őrjöngeni kezdett. A mozdulatlanságot lázas mozgás, a csöndet hangzavar váltotta fel.

Az idegen úr pedig – most már így kell neveznem – nyugodt mosollyal állt, s egy kezében tartott angol nyelvtan fedelére gyorsan különös jeleket írt. Majd megszólalt:

– Uraim! Van szerencsém üdvözölni önöket. Harminc alma meg öt alma az harmincöt alma. Nagybátyám öreg, de nagynéném öregebb. Én a Holdból jövök. A Földön akarok utazni, kérek oda-vissza egy hálókocsijegyet Washingtonba. A rózsa illatos, a görény azonban büdös. Vezessenek a köztársasági elnök úrhoz!

A szőke, mint az eszelős, odaugrott az idegenhez, szemérmetlenül elkezdte tapogatni, majd kétségbeesetten kiáltott fel:

– Rövidebb lett! – S két karját tehetetlenül leejtette.

AZ ügyvéd összetépte jegyzeteit a szökött eszkimókról. A vörös úgy kijózanodott, mintha a nagyapja se ivott volna soha egy csöpp pálinkát sem. Az elnök csak hebegett.

A vörös szedte össze legelőször magát. Nyugodt, komoly hangon így szólt:

– Tisztelt bizottság! Hirtelen haragú ember vagyok, s szeretem a gugyit. Gyanakvó a természetem. Valljuk be hibáinkat. Mi mind a négyen titkon külön utakat jártunk.

– Bocsánat, hogy közbeszólok – dadogta a szőke –, de én azt akartam bebizonyítani, hogy – félek kimondani – a kristály alakult át eszkimóvá az előtte álló minta pontos lemásolásával, s mivel Innuit méretei…

– Hagyja, fiam, ezt a marhaságot, s inkább azt mondják meg, mit csináljunk – szólt fáradtan és tanácstalanul az elnök.

– Haladéktalanul szállítsuk ezt a jelenséget Washingtonba az Elnök úr elé – indítványozta szilárd hangon White úr.

– Repülünk Washingtonba – fordult az elnök az idegen felé.

– Oké! – mondta amaz váratlanul, és megveregette az elnök vállát.

Másnap egész Amerika lázban volt, az emberek megfeledkeztek a győzelmes vége felé haladó világháborúról, gazdasági nehézségekről, személyi sikerekről és tragédiákról, dollárról és Istenről, csak egy név volt mindenki ajkán: a Holdbéli Dávid. Ezt a nevet egy oregoni újság adta az idegennek, akiről nagy riportot közölt, hogy a Holdban hegedülgető Dávid odacsapta hangszerét egy kráter pereméhez, s lejött a Földre felvenni a diplomáciai érintkezést bolygónkkal. A sajtó tombolt és őrjöngött, szokása szerint a képzelgések óceánjában keverve el az igazság egy-egy olajcseppjét. Minden ülésezhető testület ülésezett, népgyűlések zúgtak, mint öntudatos tengerek, feleletet sem várva kérdeztek, s feleltek föl nem tett kérdésekre, fogyott a papír, a tinta, a nyomdafesték, fröcskölt a szónoki érv és nyál, indítványoztak, határoztak, röpködtek és vasutaztak, a felköszöntők Mississippivé dagadtak, a fecsegés köde szinte új levegőburokként borította körül a Földet: az első holdlakó megérkezett a Földre, köztünk él, s olyan, mint mi. Nyilatkozni kellett James Jeansnek és Einsteinnek, mivel azonban igen okos dolgokat mondtak igen világosan, szavukat elsöpörte a szó-tájfun, amely napjában többször is körülviharzotta a Földet, mint a sztratoszférákig érő bolondságok tölcséres, forgó oszlopa. Regények születtek, amelyek mind a Holdról szóltak, színpadra vitték hű égi társunk állítólagos mindennapi életét, vicclapok és kabarék hetekig éltek Dávidunkból, akinek hű mása nagy, látványos revük középpontjában jelent meg kétszáz meztelen nő karéjában, akiknek pirosított bimbójú melleire tejutak voltak keresztbe lehelve gyémántutánzatból, s formás combjaik hibátlanul kerek tomporára csillogó arany-Saturnusokat festettek ezüstgyűrűkkel és briliáns fejjel száguldó üstökösöket, amelyek mind az izzó Napot ábrázoló enyhe ágyék felé ívelték pályájukat.

Holdbéli Dávidot – hiába, rajta ragadt a regényes hajlamú oregoni szerkesztő ötletéből született név! – a Föld megostromolta. Két lovascsendőr-századot, száz egyenruhás rendőrt és ötven polgári öltözetű detektívet kellett kirendelni személyének védelmére. Irodái teendőinek ellátására részvénytársaság alakult, amely három belső és hat külső titkárt osztott be szolgálatára, intézte a roppant levelezést, kezelte az ajándékokat, pénzbeli adományokat s a jó ég tudja, miért folyósított tiszteletdíjakat, meglepő „juttatás"-okat és rejtelmes pályadíjakat. A társaság belépti díjakat szedett, pontosan meg volt szabva, mibe kerül a nevezetes férfiút száz, ötven, huszonöt, tíz és öt méterre megközelíteni. Öt méteren belül Dávid magánélete zajlott le. Tudományos társaságok alakultak tanulmányozására, pártok ajánlották fel neki a vezérséget, kerge szüzek ugráltak le reménytelen szerelmükben tizenharmadik emeletekről, filmcsillagok lopatták be magukat éjszakára ágyába, dollármilliókat örökölt módszeres patkószeg-, vécéöblítő- és bagókirályoktól, három évre előre minden estéje le volt foglalva vacsorameghívásokkal (ebédideje az erté meggondolásából a hivatalos személyek és hatóságok zsákmánya volt), a napilapok állandó Dávid-rovatot nyitottak, amelynek hasábjain beszámoltak minden léptéről és minden szusszanásáról.

Dávid most már százhetven-nyolcvan centiméter magas, barnásszőke, vállas, karcsú, izmos, szép lábú és finom kezű, finom arcélű, igen szép férfiú volt, aki hibátlanul beszélt angolul, spanyolul, oroszul, kínaiul s néhány néger nyelven. Olvasott latinul, görögül, héberül és szanszkritul. Egy nyelvet nagy átlagban egy hét alatt tanult meg. Jóízűen finomakat evett, folyton ivott, de sose volt jóllakva, és nem részegedett le, szeretőit úgy váltogatta, mint az ingeit, naponta kétszer. Autót és repülőgépet vezetett, de golfozni és kártyázni az istennek sem tanult meg. Ellenben utazott. Bejárta az összes Amerikákat, végigcsatangolta Afrikát, bebócorogta egész Eurázsiát, végigszáguldott a nyugati és keleti Indiákon, repülőgépe, mint valami óriás méhecske, leszállt minden csendes-óceáni szigetre, Dávidunk végigcsászkálta az Északi-sarkot, keresztül-kasul cserkészte a Délit, végül az Egyesült Államok és Anglia roppant bosszúságára az európai szárazföldön telepedett meg – Párizsban.

Általában szíves volt, nagyvonalú és közlékeny, csak arról nem szeretett beszélni, miért és hogyan jött a Földre, s milyen az élet a Holdban.

– Földi értelemben vett élet nincs a Holdon. Önök arról beszélnek, hogy a Hold felületét hamu fedi, ami meddő, ez igaz, de az mégsem hamu. Önök azt mondják, a hamufelszínen, ha nap süt rá, 100° a meleg, ha nem süt, vagyis ha éjszaka van a kiszemelt ponton, 100° a hideg a zérus alatt. Mi azonban nem érzünk sem hideget, sem meleget. Az igaz, hogy a Hold mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Föld felé, tehát egy hónap alatt egyszer fordul meg tengelye körül, így aztán minden pontján fél hónapig tart a napvilág, s fél hónapig van éjszaka, amelyet csodálatos „földfény” világít meg, van újföld, földtölte és felföld. Az a megfigyelésük, illetve következtetésük is igaz, hogy a Hold belseje nincs kitéve olyan nagy és gyors hőmérséklet-változásoknak, mint rossz hővezetővel borított felszíne. Mi a hold belsejében lakunk, s különféle okoknál fogva a kijárati nyílások a Holdnak azon az oldalán vannak, amelyet a Földről sohasem láthatni. Mi a kristályrendszerbe tartozó, igen hosszú életű lények vagyunk. Az ilyenfajta lét már az életjelenség jegyeit viseli magán az önök szemében. Életünket nem írhatom le, mert nincs rá földi fogalom. Holdnyelvre pedig nem taníthatom meg önöket, mert mi nem beszélünk, gondolatainkat – ezek sem gondolatok azonban, hanem a valóság egyeztetései elképzeléseinkkel és akaratunkkal – más módon közöljük egymással. A holdlakó jellemző tulajdonságát az önök szavaival így fejezhetném ki: kozmikus atomakarat. Természetes „nyelvünk” (mily kezdetleges szó!) olyasvalami, mint az önök matematikája, de végtelenül tökéletesebb, finomabb, szebb és költőibb. Ez a holdmatematika a nyelvünk, költészetünk, filozófiánk, természettudományunk, csillagászatunk, fizikánk, szórakozásunk, mindennapi hasznossági eszközünk, szóval mindazokat a funkciókat teljesíti, amelyeket önöknél a szó és írás teljesít. Önök azt mondják, hogy a kínai lerajzol egy szót, amelyet a japán is el tud olvasni, de mindegyik más hangcsoportokat olvas le ugyanarról a jelről. A holdmatematika viszont, fordítva, más jeleket használ, mint a földi felsőbb matematika, de majdnem ugyanazt mondja a világmindenségről. Azonkívül ez a nyelvünk is, és egyetlen tudományunk, amely mind a többit magában foglalja. Mi az önöknél történelemnek nevezett tudományt is matematikai képletbe foglaljuk. Ha hazaérek, kísérletet fogok tenni a két matematika formanyelvének összehangolására, illetve összeolvasztására. Az önök végtelenjelét (∞) például nagyon szellemesnek találom, bár nehezen illeszthető be a mi szögletes világunkba. Az önöké a görbületek világa. Mi nem tudnánk mit csinálni az önök négydimenziós tér-idő görbült kontinuumával. A mi kontinuumunk számtalan dimenziós és szögletes tér-idő egység. Ezt minden elemista, azaz pár tízmillió éves kristály tudja nálunk. Különben iskoláink nincsenek. Mi a tudással együtt keletkezünk. Hogyan? Nehéz lenne megmondani. Gondoljanak az önök atomrombolására. A holdlakó elsődleges képessége az atom-átalakítás. Nálunk nincs mozgás, azaz háború, szerelem, üzlet, politika, de megvan a nyugodt haladású (a mi percünk önöknek száz év, a haladásunk az önök szemében mozdulatlanság!) kristálylét mondhatatlan gyönyörűsége, amelynek halvány mását önöknél csak a szerelem paroxizmusában találtam meg – nem is értem, hogy önök mért nem szeretkeznek minden pillanatban?! –, és az a képességünk hogy időként létformát változtathatunk, amelyből bármikor visszatérhetünk boldog kristályvalóságunkba, és – vissza is térünk. Ez minden.

Minden? Kevésnek nagyon is sok, soknak meg túlságosan kevés. A nagy, örömös lázt, amely Dávidunkat fogadta, gyanakvó nyugtalanság váltotta föl. Jobban mondva: eleinte a világ kíváncsian, de semlegesen tolongott Holdbéli Dávid körül. Mindenki csak vonzódott hozzája, ki lelki, ki anyagi okból és érdekből. Mindenki szerette, senki sem idegenkedett tőle. A második nagy világháború vége felé, azaz 1945 tavaszán, amint ez lenni szokott, újra csoportosult az emberiség Dávid körül. Az egyik rész megunta, és közönyösen elfordult tőle, a második istenként kezdte imádni, a harmadik gyűlölte, üldözte, és életére tört. Az első csoport egykedvűen szemlélte a másik kettő acsarkodását és küzdelmét.

A világ nemzetei – ekkor már újra béke volta Földön – a Föld díszpolgárává választották meg Dávidot, az imádók javaslatára. A káprázatos ünnepség Párizsban folyt le 1946 kora nyarán. Dávidot annyira teleaggatták rendjelekkel, hogy olyan volt, mint egy ércpikkelyes állat, amely minden mozdulatnál ezüst-arany hangon csilingel. Ugyanekkor revolveres merényletet is követtek el ellene gyűlölői, más kára ugyan nem esett, mint az, hogy kilőtték gyűjteményéből a tuniszi Nisán-el-Iftikhar rend díszes jelvényét s a zanzibari Sugárzó-rend első osztályú nagycsillagját, de komoly diplomáciai bonyodalmak fenyegettek a feltételezett merénylők nemzeti hovatartozandósága miatt. A merénylőket persze nem sikerült elfogni, mert a keletiek nyugatiak között, a nyugatiak a keletiek soraiban, észak délen és dél északon kereste. Maguk a merénylők álltak a tettesek kikutatásán fáradozó rendőri alakulat élére.

Holdbéli Dávid a párizsi napok során elfogyasztott jó egynéhány díszlakomát, három volt királynét, két új női minisztert, a futószalagon felszolgált párizsi nőcskéket nem is számítva, azután elutazott saját páncélos repülőgépén Joachimsthalba, a rádiumkutatók és atomszakértők világértekezletére, ahol díszelnök és kísérleti tárgy lett volna egy személyben, de megérkezését követő nap egyszerűen eltűnt.

A Föld megint felhördült. Különösen a sajtó hörgött vészesen. A diplomáciai jegyzékek úgy röpködtek Európa fölött, mint nem is olyan rég a bombák és az ágyúgolyók. Röviden: mindenki mindenkit vádolt, mindenki mindent beszélt, bár semmit sem tudott. Holdbéli Dávid nyomtalanul eltűnt, s e ténykedése mellett makacsul meg is maradt.

Azután jöttek a béketárgyalások, s a világ megfeledkezett Dávidunkról.