XVIII. OS ET ANUS

Az emberen két nevezetesebb nyílás van: az os és az anus. Az élete fenntartására szükséges ásványi, növényi és állati anyagokat az os előtt eledelnek, az os és anus között tápláléknak, az anus után ürüléknek hívják. Az ember mind a hárommal rendkívül sokat foglalkozik.

Felettébb különös és máig megfejthetetlenül maradt jelenség, hogy az ember a természet adományainak csak egy részét dugja be testébe úgy, ahogy van, azaz nyersen, például az osztrigát; a többit különös eljárás alá veti: a tűzzel hozza kapcsolatba. E műveletet a szabadban is végezheti, de általában külön helyiséget rendez be számára, az ún. konyhát, ahol leírhatatlan mocsokban pancsol órákig. A kiválasztott hulladékokat öblögeti, metéli, vagdalja, zúzza, őröli, potyolja, hasítja, tűzi-fűzi, keveri, kavarja, lötyögteti, aztán egy részüket sok folyadékban (víz, bor, tej) forralja, azaz főzi, más részüket kevés folyadékban (olvasztott zsír, vaj) párolja, harmadrészüket süti forró levegőben, izzó lemezen (kő vagy vas), nyílt láng fölött, parázson, nyárson, vagy roston. Közben ízeket és szagokat ad hozzá az ún. fűszerszámok segítségével, amelyek szerfelett maró természetűek, és mód nélkül büdösek. Mentül zagyvább az így előállított kulimász, annál nagyobb élvezettel csámcsog rajta. Áruló jelenség, hogy az ember konyházott kotyvalékait forrón vagy legalábbis melegen nyeli, ami arra mutat, hogy eredetileg csakugyan langy tengeri latyakból szürcsölte táplálékát. Ezért feltűnő, hogy például a levest forrón szereti, a sört viszont jegelten. Szóval a szükségességből bonyolult élvezetet fabrikált magának, amelyet mámorító folyadékok hozzáadásával fokoz. Az emberek egy része ütemes időközökben fal, a másik része folyton, különösen a nősténye. Az evést általában szertartások hókuszpókuszával veszi körül. Általában elvonulva zabál, de vannak nyilvános helyei (étterem, kávéház), ahol mintegy kirakatban ülve mutatja be elnyelési képessége hőstetteit.

A kotyvasztást a nős tényekre bízza (házi koszt), de nagy költséggel tart fenn közintézményeket (vendéglő), amelyekben szakács nevezetű kanok végzik a ronda műveletet tetőtől talpig fehér papi ruhában. Külön kell megemlékeznünk az ún. lakomákról, a mértéktelen falás szervezett szertartásairól, amire mindig van ürügy: születés, halál, keresztelő, sikeres vizsga, évforduló, tárgyalás stb. Ilyenkor felöltik legszebb ruhájukat, amelyet különös gonddal csöpögtetnek le különféle mártásokkal. Előzetesen elkábítják magukat részegítő italokkal, ami csak helyeselhető, mert így undor nélkül nyelhetik le a sok gyanús színű és szagú ételt, amelyet közben is bőven megöntöznek szédítő löttyedékekkel. Mindettől mód nélküli kedvre derülnek, sorban fölállnak, és hosszasan vartyognak, amitől hallgatóságuk könnyez vagy röhög. Mikor már eleget povedált a szónok, hirtelen fenyegető mozdulattal fölkapja poharát, és fenékig üríti. A többiek nagy zajongással követik példáját. Mindezt addig űzik, míg izzadni nem kezdenek. Akkor fölkerekednek, s hogy egyedül el ne essenek, páronként összekapaszkodva zeneszóra forognak és topognak. Egyes kanok kiválasztott nőstényekkel sötét sarkokba vonulnak, ahol egymás ruhával födött testrészeit igyekeznek kitapogatni, és attól félve, hogy a testükbe zsúfolt tömérdek étel ital netán visszabuggyan, kölcsönösen, tökéletes zárat alkotva, szájukat egymásra nyomják, s így maradnak sokáig.

Az ember evés nélkül elpusztul, a természet azonban fütyül rá, él-e, hal-e, ezért az ember módszeresen termeszti, termeli és tenyészti, amit magába tömköd, de szigorúan megállapított arány szerint sokkal kevesebbet, mint ahány éhes száj van a Földön. Így az emberiség egy része múlhatatlanul éhhalálra van ítélve, aminek egyedenként vagy csoportosan siet is eleget tenni. Kozmikus madártávlatból émelyítő és felháborító a látvány, amelyet a pocakossá zabált kevesek és csontvázzá aszottan éhen halók sokasága nyújt. Maga az ember állapította meg, hogy amióta csak a Földön él, mindig többen voltak, mint ahánynak enni adni tudtak vagy akartak. Igen, akartak, mert például mit szólnak szögtársaim az olyan jelenségekhez, hogy a Balkánon majd megvesznek a hiányzó kávéért, míg Brazíliában mozdonyt fűtenek vele, vagy a tengerbe hányják, Amerikában disznót etetnek a fölösleges gabonával, míg Indiában halomra döglenek éhen az emberek, mint a legyek? Miért csinálják akkor a gyerekeket rakásra? Mit mondjunk az olyan társadalomról és államról, amely ezt eltűri? Gyanútlanul és kérdezetlenül megszületik a poronty, amely ember léténél fogva arra van ítélve, hogy faljon, joga van rá, s egyszer csak azt kell tapasztalnia, hogy azok, akik életet adtak neki, maguk is éheznek, mások – intézők – pedig, akik előmozdították, tűrték, vagy egyszerűen nem akadályozták meg, hogy arra a világra jöjjön, amelyben nincs számára eledel, közönyösen szemlélik éhen pusztulását. Egyszerűnek látszik a tétel: vagy mindenki egyék, vagy ne egyék senki megszületett, hogy mennél hamarabb forduljon fel koplalásban az egész emberiség, de négyszázötvenezer esztendeje nem talált rá megoldást ez a piszok penész, amely hiába öli egymást milliószámra háborúkban, még mindig sokkal több milliót enged éhen veszni mosolyos békéinek ragyogó éveiben…

Némely szervezet könnyelműen nem tűri magában a belegyömöszölt szemetet, más ismét féltékenyen őrzi. Az ember mindkettőt betegségnek nevezi, s tőle telhetően küzd ellene plakáttal, keserűvízzel, bizmuttal és pirulákkal. Festői látvány volt például Párizsban a kanyargó Szajnán csiborként futkosó közhajócskákat nézni, miközben az alkony pírja bíborba vonta az oldalukon látható ember nagyságú betűket: Hunyadi János. E hashajtó szer olyan hatásos, hogy utóbb átruházták nevét egy híres hadvezérre, aki országából eredményes dicsőséggel hajtotta ki az ellenséget. A krónikus obstipáció előmozdítja a költői tevékenységet (vö. Verhaeren). Az öregkor legszebb jutalma emberi közfelfogás szerint az os és anus szabályozott forgalma, amelyet egy nagy költőjük a következő bájos versikében ünnepelt:

Tápláló, de könnyű étel,

Idején jó székletétel

Üreg urak legfőbb gondja,

Mind tudja, de nem mind mondja.

(Arany János)