VII. A SZERELEM ÉS SZÍNFALAI

Kezdjük ott, ahol minden ember kezdődik, apja és anyja szerelmével. Az újszülött ember csupasz, későbbi félelmetes szőrzete csak a fején jelentkezik nyomokban. Haja testével együtt rohamosan nő. Mikor már eléri azt a kort, hogy ivadékot hozhat létre, bamba figyelmetlenségét azzal serkenti a természet, hogy az üzekedésnél majd előtérbe lépő részeket pihefelhőbe vonja. Rém mulatságos megfigyelni ezeket az apró egyedeket, akik ijedelemmel és undorral (jellemző!) nézik hasuk aljának árnyékolódását...

A gyerekből ifjú lett. A vallás, illetve egyház, pap vagy sámán, amely vagy aki a születésénél sietett megjelenni, most újra jelentkezik keneteivel és varázsigéivel. Mindez azonban csak szenteltvíz, az ifjú nyugtalan lesz, párt keres, rendes foglalkozását elhanyagolja, elmeállapota át-átlendül az őrültségbe. Néhány természetesen okos, tehát se nem kulturált, se nem civilizált népnél, a fehérek arisztokratáinál és parasztjainál a szó szoros értelmében szabad folyást engednek a természetnek. A primitívek s a fehér parasztok összeházasítják az izgalmi állapotba került süldő legénykét és leányt; az arisztokraták gondosan kiválasztott szeretőt vagy ágyast bocsátanak az ifjú hím rendelkezésére, a leányivadék berzenkedésének pedig vagyoni és hatalmi okból csittet kiáltanak, mert arisztokrata szüzességgel királyi koronát vagy dollármilliókat lehet jutányosan vásárolni.

A szolgák, polgárok, értelmiségiek s egyéb páriák hideg vizet és fenyítéket, esetleg böjtöt vagy egyszerű tilalmat alkalmaznak, aminek számtalan káros következménye származhatik. Az így természetes joguktól megfosztott (mert mi a fenének tette beléjük a természet ezt az ösztönt? bizonyára nem azért, hogy az ember megfojtsa!) ifjak vagy egyszerűen áthágják a tilalmat, aminek érdekében hazugokká és aljasokká lesznek, vagy testük helyett lelküket etetik erotikával, beszennyezve képzeletüket s lealjasítva a szerelemben nyilvánuló kristályprincípiumot... vagy egyszerűen megadják magukat sorsuknak, és szenvednek, senyvednek. Íme: még be se lépett a társadalomba az ifjú, már bűnöst és beteget, esetleg mind a kettőt csinál belőlük a társadalom.

Ez a kérdés máig megoldatlan!

Mi a megoldás? Törjék rajta fejüket az emberek, amire azonban kevés a remény, mint az alábbiakból ki fog derülni.

Közben az ifjút tanítják és nevelik a szó szellemi értelmében, vagyis minden társadalom előre megállapított szokásaiba szép szóval vagy erőszakkal beletörik az ifjút, hogy mint felnőttet a saját önző céljaikra használják.

Közben a komikus és tragikus jeleneteknek, történéseknek se vége, se hossza. Ifjak a papájukba vagy mamájukba lesznek szerelmesek, sokszor eredménnyel (vö. incestus és Borgia pápa),* az ötödik gimnazista éjszaka kilopózik az ötvenéves szakácsnőhöz, s így a szerelmet mindig hagyma- vagy káposztaszagúnak fogja érezni… Szögtársaim fel fognak menteni a felsorolás folytatásától, amelynek végén sokszor ott áll a börtön vagy az őrültek háza.

* Jegyzet. A pápa nem tévesztendő össze a papával! H. D.

Van ifjú, aki egész életére belerokkan ebbe a küzdelembe.

De felnő!

A felnőtt számára ott van a házasság, a viszony, a prostitúció és a ráparancsolt szüzesség önkéntes folytatása. A viszonyt tiltja a jó erkölcs, a vallás, a társadalom, tehát minden embernek volt vagy van, vagy lesz viszonya. A szerelmet akkor nevezzük viszonynak, amikor csak a benne részt vevő nő és férfi s beavatottjai tudják, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenki tudja, és beszél róla, csak nem az érdekeltek (a párocska, apa, anya, férj, feleség) előtt. Az előre nyilvánosan bejelentett párosodást házasságnak nevezi az ember, itt-ott szentségnek tartja, de nyilvánvaló, hogy gyenge matéria, mert könnyen törik. A házasság nem olyan egyszerű valami. Szerte a Földön elejétől végig bonyolult szertartás. Fontos, hogy mindenki tudja, és számon tartsa. Miért? Azért, mert a társadalom a házasságban az erotika mézes tetejű rétestésztája alá odarejtette a vagyont, a militarizmust s az adóalanyt, a tökéletes honpolgárt, aki a magántulajdont óva gyarapítja, szuronyt szegez, és külön fizet, hogy a társadalom azt tegye vele, amit akar. Szerelmes a fiatalember? Az ördög bújjék kegyedbe, előbb legyen annyija, hogy a szülőgéppé és pelenkakirálynővé aljasított nőt el tudja tartani, s föl tudja nevelni az izmos huszárönkéntes-jelölteket s szende szülőgép-princeszeket az állam rendelkezésére.

Szegény Jézus! Te, legvonzóbb lény, aki a Földön kozmikus hősiességgel megjelentél, jól sejtetted, hogy a házasságot szentséggé kell tenni. De mi lett ebből a szentségből az emberek kezében: a vagyon, a szurony, az adó egyszerűen égi pecsétet kapott, hadd legyen annál hatásosabb a maszlag!

A prostituáltnak meg van engedve hatóságilag a szerelem. Mivel azonban egyedül nem űzheti ezt a tevékenységét, partnerének szükségszerűen azokból kell kikerülnie, akiknek nem szabad a szabadszerelem. Ha még úgy lenne, mint háborús időben a kenyérrel, hogy jegyre adnák! A nőtlen felnőttek nőjegyet kapnának heti vagy kétheti adagolásban! Őket is fogadná olyan tábla, mint a kenyérre váró anyákat, hogy a keresett cikk elfogyott? De menjünk csak el egy lunaparkba. Kik ülnek a „szalon”-ban a lueszesen rekedt zongora körül a kis asztaloknál, nézve a pubiknak, tündéreknek, angyaloknak, médiknek, matrózoknak, házilányoknak és hercegnőknek öltözött vagy vetkezett lottyadt teheneket? Minden rendű és rangú részegek, utasemberek, kíváncsiak és betegek, gimnazisták, nagyapák, a szerelem mindenféle zátonyra vetettjei. A szerelem itt iparrá lesz. Ivaripar, jellemző emberi találmány. Rendőri felügyelet alatt.

Vannak azonban prostituáltak rendőri felügyeleten kívül, a társadalom felsőbb és legalsóbb rétegeiben. Ezek mindenütt jelen vannak mint nagyúri nők, „tisztes” polgárasszonyok, szobaleányok, marokszedők, gyári lányok, országúti csavargó cigányszajhák. Útjuk követése egyértelmű volna egy zsák szétugrasztott bolha útjainak követésével. Vagy céljuk van, vagy okuk, esetleg mind a kettő együtt. A cél: pénzszerzés. Az ok: nimfománia.

Igen szép jelenség, de az egyénre nézve önkínzás, a közösségre nézve pedig haszontalana szüzességbe menekülés, amely lehet szervezetlen (vénlány, nőgyűlölő) vagy szervezett (házastársak szüzességi fogadalma, szerzetesrendek). Olyasvalami ez, mintha az ember bekötné a fél szemét, hogy megvakuljon.

Gyermek azonban mégis születik. Házasságon belül és kívül. Az utóbbi módon születettet jellemző szóval „természetes”-nek nevezik, mintegy azt a hitet keltve, hogy a házasságon belül született természetellenes módon jött létre. Van benne valami.

Az emberi párosodás tehát, amelynek nyilvánvaló célja az utódnemzés, igen sok erkölcsi, társadalmi, állami, egyházi, földi vagy égi akadályba ütközik, ezért találta ki az ember, hogy a szerelmet mintegy kettémetszette: kéjre és nemzésre. A szerelem pedig oszthatatlan. A nemzés igazolja és növeli a kéjt, a kéj felelőtlenné teszi a nemzést. Úgy kellene, hogy csak a nagy szerelmekből szülessenek gyermekek, ehelyett a gyerekek véletlenül születnek, s a nagy szerelmek ritkán jutnak el a gyerekcsinálásig. Nem tudom, a civilizált ember tragédiájának oka nem itt keresendő-e. Három alakulatban párzik az ember (házasság, viszony, prostitúció), s e három közül csak egy számol a gyermekáldással, a másik kettő a kéjt dolgozza ki. Ám házastársak is sokszor viselkednek úgy, mintha csak viszony vagy prostitúció hozta volna őket össze. A civilizáció és kultúra bizonyos fokát elért ember fél a gyermekáldástól, mert anyagi és szellemi életében egyszerűen nincs helye a gyermeknek. Elhessegetésére kitalálta a legkomikusabb és legtragikusabb eljárásokat: az óvszert és a méhkaparást... Ennek a két piszok eljárásnak el is következett a büntetése a nők frigidségében és a férfiak impotenciájában. A frigid nő pedig iszonyú veszedelem; mivel sejti tökéletlenségét, a szerelem külsőségeit hajszolja, amikor is erkölcsileg, pénzügyileg és testileg kiszipolyozza a férfit. Ez a démon vagy vamp. Az impotens férfi még borzasztóbb veszedelem, mert múlhatatlanul arra fog törekedni, hogy vezérré emelkedjék az összes férfiak fölé. Lapozzuk csak végig ebből a szempontból az emberi történelmet, sok mindennek a nyitjára fogunk ráeszmélni.

Az eredeti hermafroditizmusnak kései csökevénye és a párosodási ösztön megzavarásának következménye a homoszexualitás, amikor egynemű egyedek viselkednek úgy egymással (az udvarlástól kezdve a párzásig, sőt titkos házasságig), mintha különneműek volnának. Tragédia és komédia ez elkeverve. Általában figyeljük meg, hogy az emberi sors milyen kállai kettőst jár a tragikum és komikum között. Valóban, az emberi élet olyan tragikus, hogy már csak nevetni lehet rajta, vagy olyan komikus, hogy fájdalomkönnyet facsar az ember szeméből. Hogy mégsem olyan egyszerű a homoszexualitás, azt az mutatja, hogy az egyik fél gyakran meggyilkolja a másikat, mégpedig „állati” (értsd: specifikusan emberi) kegyetlenséggel…

Futólag meg kell emlékeznem még a szerelmi mórikákról is. Szórakoztató látvány, amikor a fiatal ember-bak lobogó sörényt ereszt, dülleszti a mellét, kihúzza a derekát, verset ír, vagy zeneszerszámot nyaggat, rendkívülieket ugrik, folyékonyan nagyzol, költekezik, virágot tép stb., hogy felhívja férfiasságára az ifjú nőstény ember szerelmi figyelmét. A keresetlen és közvetlenül célratörő lelkek ilyenkor egyszerűen megmutatják azt, amire a körmönfontabbak az említett közvetett módon akarják a lány figyelmét ráirányítani. A bevezető szakaszt a csiklandós testrészek után való nyúlkálás követi. Az ilynemű kétkézi kapkodásokon halálra nevetheti magát a hűvös szemlélő. Ezt az egész eljárást udvarlásnak nevezi az ember. A játék rettentően kezdetleges. Az illem, az emberi társas életnek ez a furcsa lecsapódása elrejti a szerelmi tevékenység komikus eszközeit, az udvarlás viszont felfedni törekszik őket. Mikor már jól belemelegedtek a fiatalok, szájukat, amely elsődlegesen a táplálék befogadására, másodlagosan a beszédnek nevezett nesz előállítására szolgál, egymáshoz tapasztják, amikor is nyáluk egymásba folyik, s nyelvük kölcsönösen kutaszoló mozgásokat végez. Ezt a műveletet, amelybe méltán bele szoktak szédülni, csóknak hívják. Az európai kultúrától távol álló embercsoportok nem gyakorolják. A testrejtegetés teszi lehetővé, hogy a nőstény bizonyos részeit állandóan vagy villanásszerűen felfedheti, amikor is kacér nevet nyer. A szerelemre hívogatást, biztatást, anyagi és testi előnyökkel kecsegtetést megrovóan csábításnak nevezik, ami árulkodóan hirdeti az ember vele született fondor képmutatását, mert hiszen van-e annál természetesebb valami, mint amikor az éhes ember nekiesik az elébe tett ételnek. Az ember életének nagy részét pocsékolja rá a szerelmi egyesülést bevezető mókákra, amelyek komoly zavarokat idéznek elő lélegzésében, idegrendszerében, emésztésében és alvásában. Vannak, akik bele is dühödnek, verekednek, ölnek, kolostorba vonulnak, vagy öncsonkításhoz folyamodnak. S nem elég, hogy az emberek mindezt végigélik, még meg is örökítik naplókban, levelekben, átélt vagy kitalált regényekben és színművekben. Kíváncsiságuk szomjúsága, amely arra irányul, hogy ki kivel, mikor, hányszor és hogyan, csillapíthatatlan. Aki erről kötött vagy kötetlen beszédben kimerítően értesíti őket, azt a költő nevezettel ruházzák föl. Amilyen mértékben a természet pazarolja az emberi ondószálat, ugyanoly mértékben pazarolja maga az ember a szót a szerelemre. A gyerek még, az agg már nem ismeri a szerelmet, s ezért agyműködése megbízhatóbb. Jellemző az emberi világra, hogy e két kategóriát nem akarja teljes emberjogúnak elismerni. Hogyan? Csak a bódult ember az igazi ember? Sajnos, minden jel erre mutat.