VIII. GYEREK A PROKRUSZTÉSZ- ÁGYBAN
A madárnak is van kicsinye, a kutyának is van kölyke, tehénnek borja, lónak csikaja, csak az embernek van gyermeke. A gyermekség a születéstől addig a pillanatig terjed, amikor a felnőtt már nem bír az ivadékával. Az ember kicsinye természettől okos, érdeklődő, tanulékony, törhetetlen szorgalmú és fáradhatatlan, vagyis mindenben ellentéte a buta, közönyös, nehézfejű és lusta felnőttnek, aki éppen ezért nem is igen szereti maga mellett tartani, csak éppen addig, amíg eljátszogathat vele, különben már zsenge koruktól egybetereli a fiatalokat büdös és poros, zajos, zsúfolt, zárt helyiségekbe, amelyeket óvodának, iskolának nevez. Közben fontoskodó pofát vág, hogy ő most neveli a gyermeket, mintha bizony nem nőne fel magától is.
Neveli? Valóban! Mert mi lenne az emberi társadalomból, ha mindenki okos, érdeklődő, tanulékony, vasszorgalmú és fáradságot megvető szellemi és kétkezi munkás volna? Nem lehetne csoportonként egymásra uszítani őket, nem lenne áskálódás, irigység, gonosz ártás, háború, sportnézőközönség, népgyűlési hallgatóság, nyáj, amelyet a kolompos vezet, s a botos pásztor terel. (Az emberpásztorok is ütésre, kampózásra, ágálásra stb. szolgáló botot hordanak mind, csakhogy hol püspöki botnak, hol marsallbotnak, hol jogarnak hívják.)
A gyermeket, jaj, nem szabad magára hagyni, mert akkor talán felsőbbrendű emberré válik, s vége az üzletnek mindazok számára, akik az emberi butaságból és gonoszságból élnek. A gyermeket módszeresen bele kell törni a mindenkori társadalomba, úgyis elkövetkezik majd az a pillanat (ifjúság), amikor minden nevelés ellenére is kinyílik a szeme, s újat akar (lásd az indexben: forradalom, Sturm und Drang, Frühlings Erwachen s a vén szamár Solness mester). Mi lenne, ó, mocskok Földje, ha nem is törnék meg a gyermeket? Már talán Barbarossa idejében megszűnt volna a háború!
Ennek a megtörésnek több fehér és barna meg fekete népnél van egy jelképes bevezetése: lecsípnek a gyermek testéről egy bőrdarabkát. Az is jellemző, hogy honnan. Már a csecsemő figyelmét felhívják a kérdéses testrészre, amelyet valaha isteni jelként imádtak is. Ezt a röhögtető butaságot roppant elegánsan, szinte félrevezető mód jóhangzásúan phalloszkultusznak nevezik azok az ún. tudósok, akik mindig a nadrágban és szoknya alatt kereskednek, hogy a manó verne a körmükre !
A társadalomba törésnek két eszköze van: a pálca és a könyv. Az utóbbi veszedelmesebb. A nevelés azzal kezdődik: nem szabad! (Hányszor mondja el egy német nevelőnő életében, hogy „nicht erlaubt”?) Nem szabad az orrot piszkálni – ahelyett, hogy megvizsgáltatnák a gyereket, nincs-e gilisztája, vagy nem beteg-e a nyálkahártyája. Nem szabad kérdezősködni, amivel a legszebb emberi tulajdonságot, a kíváncsiságot, minden tudomány anyját ölik meg benne. Nem szabad mozogni, futni, fára mászni, ugrálni stb., amivel izmai fejlődését akadályozzák meg. Nem szabad ételben válogatni, azaz a táplálék ezerféleségéből épp azt kiválasztani, amire a gyerek szervezetének szüksége van. Nem szabad ordítani, hadd maradjon mellkasa lapos. Nem szabad a falat enni – ahelyett, hogy orvosi módon juttatnák szervezetébe a hiányzó és kívánt meszet. De hatalmas elméleti jelentőségük is van a tilalmaknak. A társadalom tele van – a természetszerűen jogos tilalmak mellett ― haszontalan tilalmakkal, amelyek az uralkodó osztályok kiváltságait védik. A gyereket tehát hozzá kell szoktatni, hogy a tilalom okát ne vizsgálja, hanem vakon engedelmeskedjék esetleg hülye szülője, tébolyult tanítója, később netán gonosz vezetője legszeszélyesebb parancsainak is. Az engedelmes gyerek korai rabszolga, s példás ígérete a későbbi akaratlan bábnak. A fiatalság akaratának megölése a földi nevelés egyik mindenkori célja. A szabad fejlődés akadályozása biztosítja a fejlődésnek a felnőttek akarata szerinti lefolyását.
A feltétlen engedelmesség arra kell, hogy a gyerekből vak, sőt elvakult katona, illetve szülőgép fejlődjék. Legjobban azt szeretné a társadalom, ha a nőstényből futószalagon potyogna a katona egyenesen a kaszárnyába.
A játék egyrészt menekülés a pelenkaszagú engedelmesség világából a képzelet korlátlan mezejére, másrészt a jövendő élet begyakorlása. A felnőtt, ezt jól tudván, nem hagyja a gyereket a maga módján játszani, nem engedi feltalálónak, felfedezőnek lenni, hanem már készen kezébe adja későbbi rabszolgasága jelképeit, tárgyait és eszközeit: a fiúnak csákót, kardot, puskát, ólomkatonát, leánynak bábut és főzőcske-edényecskét. Az európai kislánynak babaruhavarró holmit raknak kis ölébe, a mongol fiúcskát kosra ültetik, hadd szokja meg a lovaglást.
Aki nem hajlandó a felnőttek rabszolgájává rendelni magát, azt kikiáltják rossz gyereknek, Max und Moritznak, Struwelpeternek bélyegzik, kenyérbe fogják belesütni, haja bozóttá, körme méteresre nő. A legtöbb gyerek beugrik ezeknek a fordított tündérmeséknek, de nézzük csak meg a nagy utazóknak, kezdeményezőknek, felfedezőknek, az emberi haladás nagy munkásainak életrajzát, többnyire haszontalan kölykök voltak, gyerekfővel azt csinálták, amit akartak, s így érték el, hogy felnőttül is csak a bennük élő ideálnak engedelmeskedtek – a társadalom ellenére, ám hasznára. Képzeljük el, mi lett volna a kis Názáretiből, ha otthon marad az anyja szoknyáján ülve! Legjobb esetben falusi műasztalos.
Az is fontos, hogy a gyereket nyájjá préseljék össze más gyerekekkel, hisz ha szabadon nevelik, nem lehet belecsöpögtetni a vetélkedés, verekedés, árulkodás, hazudozás, gonoszkodás, tolvajlás, rászedés, hatalmaskodás, képmutatás, durvaság ösztöneit. Gyűljenek csak rakásra, a ravasz lopja meg a bámészt, az erős verje meg a gyöngét, a gonosz üljön a jóhiszemű fejére, a durva sértse vérig a finom lelkűt, az agyafúrt csapja be a hiszékenyt, a nagyszájúnak legyen közönsége, aki előtt hazudozhassék, tömjék meg egymás kis tüdejét porral mindaddig, míg meg nem jelenik a tanító, aki néhány pofonnal csendet teremt, ez a csend azonban az elkeseredés, a düh, a fondorkodás, a bánat és megaláztatás csendje, kényszerbéke két hadjárat között, amikor a tanító és a könyv az úr a srác fölött.
Jeles két eszköz!
A tanító fokozott megaláztatással, különleges butítással és módszeres éheztetéssel nevelt olyan pária, aki az uralkodó osztályba tartozónak érzi magát, mert szabad az uralkodó osztály kötelességeit gyakorolnia jogai nélkül, s ezért vállalja azt a bűzös munkát, hogy a fiatalságot a társadalmi nagy nyereg alá töri. Szerencsétlenségénél csak butasága nagyobb. Az igazi tanító apostol lenne, az apostolok azonban mindig gyanús csavargók voltak, s szerzett jogaikból csak a mezítlábat engedélyezi nekik a társadalom. Apostol lenne, szárnyas szavú és szárnyat adó, épp ezért bolondnak nyilvánítják őket, s lerúgják vagy lehúzzák a katedráról. Hogyisne! Az „ideális” tanító legyen korlátolt, kicsinyes, nagyképű, tudatlan a mindentudás álarcában, fondorkodó, felfelé alázatos, lefelé pökhendi, az igazgató úr leánya legyen a szemében minden angyalok legtökéletesebbike s az igazgatóné maga a megálmodott nagyasszony, a gyereket ne üsse, de csípheti, egy istene legyen: a Tanterv és Módszer, s idegen isteneket, úgymint különféle lángelméket, ne imádjon rajta kívül. Ha derekas buzgalmat tanúsít a gyerek betörésében, még a VI. fizetési osztályt is elérheti, ahol a tanférfiú köztudomás szerint üdvözülni szokott. Hordókról és egyéb emelkedett helyekről a beteges közlési, ígérgetési és fogadkozási vágyban szenvedő egyének, akiket politikusoknak hívnak, fennen hirdetik, hogy a neveléssel áll vagy bukik az ország, s ugyanezek a politikusok, amikor furcsa névmagyarázattal miniszter (= szolga), azaz mindenek ura lesz belőlük, továbbra is azon a színvonalon tengődtetik a nevelőket, amelyen a pöcegödör-tisztítók habzsolják a luxuséletet. A mafla tanítók pedig nem veszik észre, hogy elmét vagy zablát pallérozni egyre megy. Lónak is, gyereknek is kell vezető. Az csak nem különbség, hogy az egyiket kocsisnak, a másikat tanító úrnak hívják?
S ki hinné? Ennek a gyámoltalan egyénnek félelmetes fegyver van a kezében: az ad usum Delphini készített könyv. Nem akármilyen könyv, amelyből tanulni lehet, hanem a Tankönyv, amelyből tanulni kell. Mi a tankenyv? Csak egy hasonlatzuhataggal tudok válaszolni. Csorda, amelyben minden kan herélt, minden emse miskárolt; teleszkóp, amelyen át csak a legtávolibb ködfoltokat látni; mikroszkóp, amely a bolhát elefántnak mutatja; sportbemutató, ahol az atlétáknak csak éppen karjuk és lábuk nincs; agytröszt fejek nélkül; lazacszigonyozás a lavórban; séta a szabad természetben bekötött szemmel; röviden: könyv, amely nem tanít, rosszul tanít, félretanít, válogatva tanít, lucus a non lucendo – ez a tankönyv.
Emberiség! Emelj piramist a Tankönyvnek, mert ő teszi lehetővé a kevés ravasz uralmát a sok bután. A Tankönyv úgy okosít, hogy belebutulj, hogy csak azt tudd, amit a társadalom megenged. Ezért van az, hogy a nagy orvosi felfedezéseket suszterok teszik, a mérnöki tudományt regényírók mozdítják elő, az irodalmat szakácsnék lendítik fel, új trágyázási módszert az anyakönyvvezető fundál ki, s aki önmagát sem tudja vezetni, abból okvetlen embervezető lesz.
A tudós előrerohan, mint a jó ló, a bakon ott ül a kocsis, aki se kocsihoz, se lóhoz nem ért, a kocsin ül az emberi társadalom, s amikor már jó lendületbe jönne a rozoga alkotmány, a kocsis rákapcsolja a féket, a Tankönyvet, s a rohanásból baktatás lesz. Ima a Tankönyvhöz: „Mi Atyánk, Tankönyv, ki vagy a katedrákon, jöjjön el a Te béna országod, legyen meg a Te csorbult akaratod, miképpen a tanítói dobogón, azonképpen itt az iskolapadokban is; mindennapi memoriterünket add meg nékünk ma, s bocsásd meg a mi vétkeinket, hogy mást is olvasunk, mik éppen mi is sohasem bocsátunk meg az Ellened olvasóknak, s ne vígy minket a kísértetbe, hogy Rajtad kívül egyebet is tanuljunk, de szabadíts meg a Gonosztól, a haladás tudósától most és mindörökkön örökké. Mert Tied a nemtudás dicsősége, s innen a hatalom, amelyből pedig az ország. Ámen.” (Elmondása negyvennapi búcsút biztosít az érettségizőknek.)