XX. PÓTBŐR ÉS PÓTSZŐR

A Földön az egyetlen élőlény, amely nem elégszik meg azzal a külső takaróval, amellyel a természet beborította, az ember. Állati és növényi anyagokból kisebb-nagyobb, sokféle formájú darabokat készít, amelyeket magára aggat. Egy részük dísz, más részük óv. Ruhának nevezi őket. Nyomorult testének fölcicomázása onnan ered, hogy megfigyelte, bizonyos növényeknél és állatoknál a természet feltűnő képletekkel, szirommal, sörénnyel, tarajjal, bóbitával, tarka tollakkal ékesíti fel a kanokat; nosza, ő is olyan szép akar lenni! Megfigyelte azt is, hogy nemzőszervei, amelyek a négykézláb járásnál a többi állat módjára aránylag rejtve voltak, s így nem szöktek szembe, időtlen vágyat vagy undort keltve, a két lábon járás közben homloktérbe kerülve, túlságosan nyíltan árulták el esetleges aránytalanságukat, ocsmányságukat, betegségüket vagy izgatóan szép és kívánatos voltukat, elsősorban korukat, ami a szerelmi játékban egyeseknek kellemetlen hátrányt vagy túl kellemes előnyt nyújtott, gyorsan elfödte tehát őket. Az is első kézből való tapasztalat volt, hogy eső, szél, hideg ellen vajmi kevés védelmet nyújt természetes bőre és szőre, amelyek még könnyen mocskolódnak is portól és sártól. Ezek a körülmények bírták rá az embert, hogy idegen díszt, pótbőrt és pótszőrt rakjon magára.

Vigyázat! Dísz és pótlék azt jelenti, hogy az ember ott, ahol él, azaz a Föld száraz felszínén nem autochton termék. Belekerült vagy jobban mondva betolakodott olyan életfeltételek világába, ahol már megjelenésénél és testi mivoltánál fogva sincs helye. Pucér és fázik vagy pörkölődik. Gyermekkészítő szerszámait szembeveri a szél, eső, napsugárözön... Védtelen és szemérmetlen pucérságát el kell födnie; dísztelenségét díszessé kell varázsolnia; gyönge kis külső takaróját meg kell óvnia portól, latyaktól és sártól. Föltalálta tehát a ruhát.

Két végletet figyelhetünk meg. Egyik a fején, mellén, csuklóján, bokáján tollat, csigát, rezet viselő és ágyékát köténnyel, hánccsal, tengeri moszattal leplező, de egyébként meztelen meleg égövi vadember, a másik a tetőtől talpig állati szőrökbe-bőrökbe burkolt sarkvidéki eszkimó. E két véglet között tarkán helyezkednek el a fehér, sárga és vörös bőrű emberek, akiknek ruhájából mindig szabadon marad az arc, általában a kéz, sokszor az egész fej és láb igen szeszélyesen. Ma, azt mondhatjuk, az ember fején kalapot, lábán lábbelit, derekán és lábszárán egy- vagy több ágú csöves burkot hord. Hideg éghajlat alatt többet és vastagabbat, testhezállót, meleg vidékeken kevesebbet és vékonyabbat, leplesen lebegőt.

Idáig rendben lenne a dolog, illetve dehogyis van rendben, csak érthető, hogy a védtelen és dísztelen penész védett és szép akar lenni. Ott válik bosszantóvá az egész, amikor azt tapasztaljuk, hogy mind a két irányban eltúlozza a ruházkodást, agyonvédi és agyoncicomázza magát, sutba dobja a célszerűséget, s korszakonként és vidékenként mást és mást tart szépnek. Tébolyultságának ezt a megnyilatkozását divatnak nevezi. Prémeket és nehéz bársonyt visel tűző napban, túlfűtött szobában; lenge és könnyű cafatokat hord csikorgó hidegben. Küzdelmes életét így még kényelmetlenné is teszi. Hihetetlenül leleményes kínzó ruhadarabok kitalálásában. A hímek szűk és szeszélyesen változó anyagú és alakú gallérokkal, nyakkendőkkel fullasztják magukat, olyan súlyos nadrágokat akasztanak magukra vállhevederekkel, hogy belegörnyednek, pocakjukat szíjakkal szorítják, imádják a kényszerzubbonyszerű kabátmegoldásokat, hosszú nadrágjuk nyáron meleg, télen hideg, esőben latyakos, kalapjukat hol fölteszik, hol leveszik, megszámlálhatatlan illendőségi és kényelmi hókuszpókusz közben, külön tökfedőjük van éjjelre, reggelre, papi használatra, esküvőre, vadászatra, temetésre, háborúra és hegymászásra, lovaglásra és gyaloglásra, koronázásra, úszásra és napozásra, gyapotból, selyemből, nyúlszőrből, bádogból, aranyból, gumiból és szalmából, minden természetes és természetellenes szemétből. Este valósággal boldogok, amikor ledobálhatják magukról a sok kacatot, és felölthetik – ugyancsak kényelmetlen hálóingüket, amely vagy rövid, s akkor a hasa fázik az ipsének, vagy hosszú, akkor meg beleszorul, mint csecsemő a pelenkába, avagy kétrészes pizsamájukat, amelynek kabátja hurkává sodródik a háta alatt, nadrágja pedig lába köré csavarodik és tapad, mint zászló szövete a nyele köré, most még csak beborítja magát emeletes dunyhával vagy nehéz paplannal, s szuszogva kushad alatta, mint a béka, amelyet téglával nyomtattak le. A nőstények? Vagy nincs rajtuk más, mint egy vékony szeméremkármentő, pókháló-harisnya lábujjtól combtövig, lenge melltartó s az egész fölött valami ingerlően vékony, tapadó, finom zsák, amelyen keresztül szinte szabad szemmel látható minden zsírdaganatuk – vagy pedig annyi madzagot, lemezt, bogot, csatot, alinget, felinget, bugyit, szoknyát, csipkét, szalagot, húzót, szorítót, cipőre védőt, védőre hócsizmát, száz menyét egybevarrt irháját, két-három termetes rókabőrt földig nyúló bozontos bunkófarokkal, sált, kendőt, fűzőt, hasszorítót, arcfátyolt, kesztyűt, hártyakabátot raknak magukra, hogy szeretkezési célzattal történő kicsomagolásuk testvérek között is jó félóráig tart.

Most képzeljük el ezt a sok férfi- és női vacakot az égvilág minden méretű szélességében és hosszúságában, alakok és anyagok ezernyi változatában. Elképzelésünk csak egy időpontra érvényes, mert ami ma kerek volt, holnap négyszögletes lesz, ma a bő volt elbájoló, holnap a szűk lesz, hosszú helyett rövidet, tarka helyett egyszínűt ír elő a divat, ma szalma, holnap selyem, ma gumi, holnap bőr, ma szőr, holnap toll. A tegnapi ruházat talicskát töltött meg, a mai elfér egy kézitáskában. Egyszer a dudoros tompor, rögtön rá a csapott divatos. Most az ép látású is pápaszemet hord, majd a vaksi is félrehajítja. Kimeríthetetlen ezen a téren az emberi téboly és üzleti ravaszság. Az ember önmagától is kótyagos, de bolondériái fűtésére és ébren tartására hatalmas szervezet alakult gyárosokból, tervezőkből, szabónékból, kalaposokból, mütyürkeszatócsokból, akik szakadatlanul új ruhadarabokat, díszeket termelnek, ráírják az ocsmány, nevetséges, célszerűtlen maszatokra: „divat” – s hajrá, mindenki kedves kötelességének tartja például selyemfazekat, takarmánypogácsát, madárkalitkát, hónapos retket, fürt szőlőt, sárkefét, porolóbóbitát hordani a fején. Néró sarujába, műpatába, posztószandolinocskába, bivalybőr kalodába dugni a lábát, életunt szürke kukacnak vagy őrült papagájnak látszani. Mikor aztán a divatszervezet jó drágán eladta a szemetet, gyorsan másikat talál ki, s az ember boldogan dobja el a patát papucsért, a cilindert satyakért, az állatseregletet sálért, a talárt zakóért, a feketét pirosért, színeket színtelenségért. S a legcsodálatosabb, hogy nem nevetik ki egymást, pedig hogy hahotáznának, ha, teszem azt, a kecskék gyönggyel fűznék vagy leborotválnák a szakállukat, a rókák kimúlt tyúkok tollas bőrét borítanák a fejükre, az elefánt krokodilbőrből varrt dézsát húzna lábára, ormányára masnit kötne, vagy tokban viselné, a zsiráf csipkezsabót kötne a nyakára, a tehén rúzsozná a nagy lepcses száját, az ökör egy-egy görögdinnyét tűzne a szarvára, az oroszlán daueroltatná a sörényét, vagy olyan mértani ábrákat vágna bele, mint az emberi kanok pofaszőrzetükbe. Csinos lenne a poloska is a gázálarccal, a bolha úszónadrágban és ugrórúddal, a liba napszemüveggel, a flamingó ezüstróka keppben, a kacsa kombinéban, a bika redingote-ban, a nyúl esőköpönyegben, a gólya napernyővel, a disznó kalucsniban s a csikó kék betyárgatyában.

Ha eddig még nem eszméltek volna rá szögtársaim, most ugyebár, nyilván látják, hogy az ember a szó szoros értelmében véve klinikai elmebeteg. Hogy aranyabronccsal s nem éjjeli-edénnyel koronázza meg uralkodóit, az csak szeszélyes véletlen műve.