XXII. MENEKÜLŐK

Ki a csudának kell hát az emberi lét, ha magának az embernek sem?

A mámor már a menekülés egyik formája, de olyan, mint a finnek gőzkamrája az északi hidegben – hatása rövid életű. Huzamosabb menekülés az utazás. Máshova menni! Országba, amelynek nem vagyok hadkötelese, mindig nyomasztó történelmének örököse, szokásainak rabja, előítéleteinek szajkója... Városba, ahol nincs rokon, barát, undok szipirtyó, aki valaha első szerelmed volt; ahol nem fizetsz adót sem az államnak, sem az utcasarki nőknek; ahol újszerű az étel, a vécé, az ágy és a szeretkezési póz, ahol nem ismer a fűszeres, a trafikos, a pincér és a koldus; ahol másfajta pénz forog, amelyet azonban otthon kerestél; ahol váratlan sarokból jön az eső, és szokatlan helyen kél fel a nap; ahol nincs ólmos múltad és aggasztó jövőd, csak felelőtlen jelened! Házba, ahol sosem vesztél össze a házmesterrel; küszöb mögé, amelyre nem tojt oda minden reggel a szomszéd méltóságos dög pincsije; szobába, amelyben sosem csaltad meg a feleségedet, és ő sem téged; amelynek ajtaját nem nyitják rád a gázszámlával, mialatt a Dichtung und Wahrheitet írod; kanapéra, amely új szerelmek elé már most nyerít, mint jó paripa új lovasa láttán!

A menekülésnek ez a módja csak gazdagoknak van fenntartva, mint a hálókocsi, a repülőgép s a primadonna ölelése.

Az öngyilkosság viszont mindenkinek rendelkezésére áll. Ez talán az egyetlen emberi hőstett, annyival is inkább, mert abszurd. Olyasmit vesz el az ember magától, amit nem maga adott magának, igaz viszont, hogy megcsinálása előtt nem kérdezték meg tőle, a világra akar-e jönni. Vannak finom érzésű öngyilkosok, akik porok és folyadékok bevételével átalusszák magukat a halálba. A durvák felkötik magukat, hogy a gyűlölt hátramaradók sose felejtsék el a képet, amint a legszeretőbb férj, a legjobb apa, az imádott nagybácsi félrehajtott fejjel ott lóg a csilláron, mint angoloknál a fagyöngy, vagy az ablakkilincsen, mint egyfogasról leszorult télikabát, vagy az ajtókilincsen, hogy a feneke majdnem veri a padlót, mintegy azt jelképezve, hogy az élet csak egyvonalnyi az anyaföld s a kozmikus ülep között. A gonoszok vízbe ugranak, hogy felpüffedjenek, vagy több darabra szaggattatják magukat, hogy szétömlő vérük az égre kiáltson, holott legtöbbször csak a rendőr kiált a legközelebbi boltba csomagolópapírért, amivel letakarja a hullát. (Figyeljük meg a pimasz penész szóhasználatát: az élő embernek van egyénisége, a halottnak is, a hullával már megtagad minden közösséget, a hullának már neve sincs.) Öngyilkossági közvetlen okok: nyomor (ez vád a társadalom ellen, amely azonban fütyül rá), betegség (vád a természet ellen, amely még csak nem is fütyül), szerelem (vád maga ellen az öngyilkos ellen, aki gyermekcsinálás helyett önmagát csinálja ki az életből), halálfélelem (óriási! a halál elől halálba menekülni, igazi moszat ötlet!), életunalom (erről lehetne csevegni, de nem érdemes, mert hova menekül? ha hivő lélek, a pokolba, ha materialista, a megsemmisülésbe, anyagból az anyagtalanságba, elárulván így a tanítást, amelynek bajnoka, mert megnyugtathat-e egy materialistát az a tudat, hogy dicső és független agyvelején egy karalábé hízik kövérebbre, vagy egy szamárkóró hajt nedveiből dúsabb virágot?). Sem a bálna, sem a tetű nem lesz öngyilkos, sem az ólom, sem a páfrány. Mi tehát az öngyilkosság? Egyszerűen eggyel több bizonyíték arra, hogy az ember jogtalanul él a Földön. Ennek az igazságnak a felismerése mindenesetre elsőrangú szellemi tett az öngyilkos részéről, de e felismerés következményének egyetlenegy egyedre korlátozott levonása általános szempontból céltalan, mert nem az emberi életet öli meg, ami dicsérendő lenne, hanem csak az élet alig észrevehető parányát. Az egész emberi nemnek kellene öngyilkossá lennie egyszerre, egy adott pillanatban, akkor talán a Kozmosz is megkönyörülne rajta. Mindenesetre azoknak van igazuk, akik azt hirdetik, hogy az öngyilkosság elkövetését pillanatnyi elmezavar előzi meg. Az öngyilkosság egyébként büntetendő cselekmény – a jogászi ész nagyobb dicsőségére.

Az emberi lét és történet minden egyes mozzanatát végigvizsgálván, az a vélemény alakul ki, hogy amiként beteg, vagyis kitűzött funkciójának nem megfelelően működő az egész emberiség fogazata, amiként vérét, tüdejét és szívét igen elterjedt szörnyű betegségek pusztítják, ugyanúgy kezdettől fogva beteg az agyveleje is, amelyet, sajnos, nem lehet kihúzni, plombálni vagy protézissel pótolni, pedig benne születnek meg a tettek és gondolatok. Röviden: az egész emberiség tébolyodott. Ha mármost valaki nem úgy bolond, ahogy a társadalom kodifikálta, őrültnek nevezik. Ezek az őrültek nyílt és őszinte fickók, fennen hirdetik például Napóleon voltukat, holott az emberi társadalomban az a bevett szokás, hogy a kótyagos vezérkari századosocska vagy az osztrák bakakáplár ne mondják ki, hogy ők új Napóleonok, de nyíltan és titokban elkövessék mindazokat a gazságokat és ostobaságokat, amelyek sötét fényénél csakugyan Napóleonoknak fognak látszani a szájtátó tömeg szemében. Az őszinte bolondot bezárják, a képmutató őrültre országok sorsának irányítását bízzák. A legnevetségesebb és legkétségbeejtőbb figurák az emberi lét elől az őrültségbe menekülők. Az egyik azt képzeli magáról, hogy az ülepe üvegből van, nosza, bedugják a bolondokházába. Aki azonban azt képzeli magáról, hogy okos, aminek bizonyítására ostoba könyveket ír, beválasztják az akadémiába, és színes szalagokon lógó pitykékkel aggatják tele. A képmutató őrültek zagyva cselekedeteinek, vérengzéseinek, dúlásainak, paráználkodásainak és zsarnokoskodásainak folyamatos ismertetését világtörténelemnek nevezik.

Az utazás, az öngyilkosság és az őrültség a menekülés egyéni módjai. Az első kettő tudatos elhatározás gyümölcse, a harmadik a tudat alatti hatalmas vágyé, amely már az akarattal egyenlő értékű. Mind a három azonban önző begubózás, gyáva megszökés az emberi sors hétköznapjai, kicsinyességei, tragédiái elől. A rossz barát, a pocsék rokon, a börtönőr házastárs, a tökkelütött vagy lángész pályatárs kínzó béklyókból vélt szabadságba. Így vagy úgy, de mindenképpen utálatos.

Figyelemre méltóbbak a kollektív módok. Ezek mindegyike elkülönített egyének tevékenységének eredményeiből adódik össze úgy, hogy az emberiség egy-egy csoportjának közös munkájául tekinthető, s végül a csoportalkotások az egész emberiség kollektív művének bizonyulnak.

Vannak emberek, külszínre a többihez többnyire hasonlók, akik adott pillanatban hirtelen olyan arcot vágnak, mint a pávián, ha karóba ült, írószerszámokat ragadnak, színes maszatot, hangszert, agyagot, márványt, bronzot kaparintanak, léniát, tust fognak, s mint ők mondják: műveket alkotnak. Ezek a költők, festők, szobrászok, zenészek és építészek. Közös szóval: művészek. A költők szavakat raknak egymás mellé, a festők színeket, a zenészek hangokat, a szobrászok felületeket s az építészek köveket. Hogy ezekben a tevékenységekben mi a közös, azt csak a hülye moszat tudná megmondani. A költők ahelyett, hogy egy formás nőstényt hanyatt döntenének, nyavalyogva elemzik az erekcióval kapcsolatos érzéseiket és képzelgéseiket úgy, hogy bizonyos szavak összecsengjenek. Más költők elvetik a szavak összecsengetését, s az emberi életet, amely sem okaiban, sem következményeiben sohasem okszerű és az előre elképzelt következményekre vezető, kijavítják, okokat spékelnek beléje, amelyekből természetesen azt a következményt vonják le, amely kitűzött hazug céljuknak megfelel. Ezek a regényírók. A zenészek bonyolult szabályoknak engedelmeskedő folyamatos hangzavart teremtenek. A festők színekkel és vonalakkal játszanak, s ha e tevékenységük során egy almát úgy tudnak lefesteni, hogy senki sem nézi tehénnek vagy Oroszlánszívű Richárd gatyájának, odavannak az elragadtatástól. Az építészek minden erőfeszítése arra irányul, hogy a természetben található szilárd anyagokat és ragadós kulimászokat úgy halmozzák egymásra, hogy a világon sohasem látott alakzatokat nyújtsanak. A szobrászok az élő húst akarják kőbe vagy ércbe merevíteni. Mindez kínos és nevetséges. Meghatóvá csak ott válik, amikor a költők, zenészek, festők, szobrászok, építészek zagyva buzgalmából valami egyesített kiáltás hangzik fel a végtelenbe: menekülni a földi létből. Mert mi a művészet? Egy jobbított világ, amelyben a kozmikus révület az úr. Az emberi művészet tehát nem más, mint erőtlenül esengő mozdulat a kristályprincípium felé. A művészetet az ember úgy tekinti, mint magasrendűsége, magasra hivatottsága zálogát, holott nem más, mint melodikusan üvöltő beismerése léte tökéletlenségének és hiábavalóságának.

Szívszorító és egyben kacagtató, hogy a művészek nem tartják magukat „ember”-nek, amit azzal igyekeznek bizonyítani, hogy külsőleg, belsőleg és sorsukban elkülönítik magukat embertársaiktól. Szőrzetüket a közdivattól eltérően bozontosra nevelik, vagy teljesen kiirtják, főleg pofájukról, hogy annál meztelenebbül lássék rajtuk a világfájdalom. Ruhájukat szűk divatban bőre, bő divatban szűkre szabatják. Ha embertársaik pocakját szürke mellény födi, ők vörös mellény alá dugják utálatos hasukat. Klastromi korszakokban a phalloszkultusznak adják magukat, s amikor mindenki paráználkodik, kámzsás csuhában kucorognak. Adószámviteli rubrikák kék ceruzával való megpipálására rendelt emberi agyukat nikotinnal, alkohollal, éterrel, morfiummal, hasissal, kokainnal korbácsolják fokozott képzelgési munkára, s minden erejükkel azon vannak, hogy hamarosan felforduljanak, ami a legtöbbször sikerül is nekik. Páratlanul kivételes életet élnek, s ezeket az életeket aztán iskoláikban tanítják, s odáig vannak a csudálkozástól, ha egy költőjük a legrondább szotyka idült emlőinek kellő fogogatása után írja meg legszebb himnuszát Szűz Máriához. A kortársak a művészeket agyonkényeztetik, vagy halálra éheztetik, haláluk után azonban alakjukat kellően meghamisítva, mert már csak emlékezetből állapítják meg arcvonásaikat és körvonalaikat, kőbe faragják vagy bronzba öntik, s kiállítják a közterekre, hogy a városi madarak ne legyenek kénytelenek ürülékükkel fészkük tájékát bemocskolni, hanem szabadon csináljanak e lángelmék fejére, amit életükben a kortársak csak képletesen végeztek el. Furcsa emberi törvény, hogy a műalkotásokat megbecsülik, a műalkotókat pedig általában nem, holott a kristályprincípium halovány emberi másának hordozói a műalkotók, akik ebből az értékes anyagból csak igen keveset tudnak átmenteni műalkotásaikba. A kényeztetett művészek csakhamar elzüllenek szellemileg: vagy úgy, hogy tobzódó fejedelmi életet élnek, vagy pedig úgy, hogy egyre kevesebb lesz műveikben a kristályprincípium; néha e kettő együtt is jár. Az éheztetett művészek sorsa a testi elzüllés; ennek ellenére azonban kiszorítanak magukból néhány remekművet, ami után elsüllyednek a közönséges emberek között, s vagy megvárják, míg észrevétlenül elhunynak, vagy pedig öngyilkosok lesznek méreggel, revolverrel, vonattal, szifilisszel, pálinkával, tüdővésszel, paráználkodással stb. De egyszerűen éhen is halhatnak.

A tragikus csak az, hogy a művészek a Semmi oltárán áldozzák fel magukat, mert a művészet kozmikus távlatból nézve csak nyüszítés, még a sztratoszférába sem hangzik föl, hát még a Nagy Princípiumhoz, akit ők Istennek vagy részeire bontva isteneknek neveznek, s aki fütyül rájuk.