XIII. KIÉ A FOGKEFE?

Az emberiség egy elenyészően kis részének furcsa szokása az egyébként táplálkozásra szolgáló „folyékony ásvánnyal”, a vízzel való külső érintkezés, az ún. mosdás és fürdés. Utóbbi akkor áll elő, ha egészen belemártják magukat; az előbbi névvel testük egyes részeinek locsolását nevezik. Különös szeretettel locsolják kezüket, ritkábban arcukat, majdnem soha a nyakukat s elvétve a lábukat, amit egy tudós lengyel emlékirataiban költői kérdés alakjában így jegyzett fel: „Wie ist das? Man wäscht die Hände, manchmal das Gesicht und nie die Fuss ?” A furcsa szokás eredetét nem sikerült kibogoznom. Legvalószínűbb a következő magyarázat: oly mocskosnak érzik lelküket, hogy szeretnék megtisztítani, mivel azonban nem férnek hozzá, jelképesen a kezüket mossák meg helyette. Egyesek a szájukat is öblögetik, s közben a fogukat kecses kis kefével úgy súrolják, mint nagyobbakkal a padlót vagy grádicsot. Padlósúroló kefét divat kölcsönkérni, fogkefét soha.

Mármost. Egy író azt állapította meg: „A fogkefém határozottan magántulajdon. De például a villamoskocsi sosem lehet az, mert bár egyszerű polgárként nem vehetem csupánvaló birtokomba, de más által való birtoklásába beleszólhatok, s azt szabályozhatom.” Az embert sokféle nyavalya pusztítja erkölcsileg és testileg, de egy sem olyan átkos számára, minta magántulajdon. Ez az intézmény egy idős az emberiséggel, s már ez a tény is azt mutatja,hogy valami nincs rendben körülötte, mert ellene mond az ember örök vesszőparipájának, az ún. haladásnak. Van gyakorlati és elméleti magántulajdon. Van szükséges, szükségtelen és eszköz-, avagy célmagántulajdon. Gyakorlati például a cipő, elméleti például a gyár. Szükséges például egy kalap, szükségtelen tíz kalap, s eszköztulajdon a száz kalap.

Az első magántulajdon a bunkósbot volt, amelyet a bozontos ősember azért ragadott kezébe, hogy agyonüsse vele a támadó állatot s nemtámadó felebarátját (vö. Káin és Ábel). Az első szükségtelen magántulajdon az a második furkósbot volt, amelyet agyoncsapott embertársa kiejtett a kezéből. A szükséges magántulajdonnal nemigen lehet rendelkezni: pendelyemet nem adhatom másnak, mert akkor pendelytelenné válok.

– Pardon – szakította félbe önmagát Dávid –, figyeled, mihelyt magántulajdonról van szó, első személyben beszélek? A fene egye meg! Ennyire emberré lettem? Legfőbb ideje, fiam, visszavedlenem kristállyá De hagyján! Folytatom.

S Dávid folytatta a tollbamondást:

Használnom kell ruhámat, edényemet, lakásomat, ami mind nem lehet egyszerre az enyém és másé. Nem adhatom másnak, mert akkor hol lakom, miből eszem, s mit hordok én? Még nem élt a világon ember, aki két furkósbottal járt volna, a zsákmányolt bunkóval tehát rendelkezhetett, elajándékozhatta, elégethette, elhajíthatta. Általában a magántulajdon akkor válik veszedelmessé, ha szabadon rendelkezem vele. Az első tőke ez a második furkósbot volt. A bozontos bácsi vérszemet kapott, fölfedezte, hogy a szükséges holmikból készletet gyűjthet, ami lehetővé teszi számára, hogy majomszerű szeszéllyel váltotogathassa őket, tekintélyét növelhesse, számukkal, s botját nem kímélve verekedhessék vagy verekedtethessen, mert van a raktáron elég muníció. Ennek a piszok féregnek csak meg kellett indulnia ezen az úton, hogy aztán ne ismerjen megállást. Előbb egy barlangja volt, mondjuk, déli fekvésű, télen kellemes, nyáron fülledt. Szemben vele egy másik nyomorult élt északi nyílású, nyáron kellemesen hűvös, télen zord lyukban. Mi sem volt egyszerűbb a mi gazfickónknak, mint ezt a nyomorultat agyonverni, s így külön téli és külön nyári rezidenciára tenni szert. Talált ez az alak egy földdarabot, amelyen annyi bogyó és gumó termett, hogy évszámra elég volt a családnak, de odébb egy másiknak hasonló földje volt. Ha mármost ez a másik gyöngébb volt, ütlegekkel, megkötözéssel, éheztetéssel arra lehetett kényszeríteni, hogy mind a két földről szedje össze a gumót, s maga azon tengődjék, amit odarúgnak neki. Ezzel a családbéli rabszolgákhoz hozzácsatlakozott az első idegen rabszolga, aki amazoknak is rabszolgája volt. Ez már intézmény. Íme: az elfajuló magántulajdon megteremtette a rabszolgaság intézményét.

Ez a helyzet máig sem változott, ha fejlődött is. A számítás egyszerű. Tízen élünk például ősemberek ezen a környéken. Mind a tízen hol koplalunk, hol jóllakunk. De ha négyen összeállunk, vagy ha én – iszonyú erejű – rabszolgaságomba pofozok más három erőset, mi négyen úgy uralkodhatunk a másik haton, hogy éhezve is azok kötelesek dolgozni, hogy mi négyen mindig jóllakjunk.

A számokat sokszorozzuk meg, a viszonyokat bonyolítsuk, s előttünk áll a modern állam.

Az ilyen uralkodó típusú ősembernek az „országa” addig terjedt, amilyen messzire egy követ elhajíthatott, a kőhajításra idomított rabszolgák számával azonban nem egyenes, hanem négyzetes arányban tágult a terület határa, míg végül azzá nem vált, amit ma nevezünk országnak. Már csak a hókuszpókuszok kellettek, külön díszes ülőke (trón) a főgazember ülepe alá, a mese kitalálása, hogy maga isten ruházta fel az ipsét az embereken basáskodás hivatásával, aranyból készült hordhatatlan tökfedő (korona), léhűtők és talpnyalók környező sokasága (udvar), hogy az intézmény kitéphetetlen gyökeret verjen, s ellentmondás nélkül lehessen a halandókat a fentebb ismertetett két csoportra, intézőkre és intézettekre osztani.

Az ember, pardon, a kristály el is gondolkozik, nem érdemlik-e meg kivételes helyzetüket az intézők s több évezredes nyomorúságukat az intézettek, hisz oly fensőségesen okosak, ravaszak és bátrak amazok, s oly tökfilkók és gyávák emezek, míg mindketten egyformán gonoszak. Persze ha az intézőkben élne a kristályprincípium, akkor – nem is lennének intézettek.

A legzseniálisabb intézőtrükk és blöff: a pénz, külön e célra alakított, lyukas vagy lyuktalan, szögletes vagy kerek ércdarab, amelyre az intéző ráfogja, hogy ennyi meg ennyi tyúk, nadrággomb, köpőcsésze, alma, kolbász stb. ára van benne, s az intézett elhiszi. Eredetileg persze ritka fém (arany) volt a „pénz”, ritkasága tette lehetetlenné a vele való visszaélést, ma papundekliból is lehet pénzt „verni”. Ha ez sincs, vékony papírlapokra nyomtatják rá, hogy az pénz. 1 ér belőle 1 tojást. Az intézett gyanútlanul ad egyért egyet. Aztán egyszer csak megbolondul, és 1 tojásért 10 papírlapot kér, majd 100-at, 1000-et, 10 000-et, 100 000-et, milliót, billiót; trilliót. Ezt hívják inflációnak, azaz fölfújásnak, mert az intézettek azt kívánják, fújják föl azt, aki az ilyen pénzt kitalálta. Mivel quadrillióban már senki sem tud számítani, a folyamat itt megáll. Az intézők kijelentik, hogy ami eddig 1 000 000 000 tallér volt, az mától fogva száz fitying. Az intézettek arca kiderül, körtáncot lejtenek, ezt kurjongatva: „Meghalt a tallér, éljen a fitying!” – s újra adnak 1 papírlapért 1 tojást. Ez a lefújás, azaz defláció. Mindenki le van fújva... És boldog!

Mondhatom, amilyen pocsék teremtmény ez a penész, olyan szórakoztató. Csak ne lenne annyira büdös! Az emberszag szinte kibírhatatlan, s minden színváltozatnak megvan a maga egyéni bűze, de senki se érzi maga, s nem is emlegeti, csak a soviniszták, akik minden más nemzet neve elé odateszik a „büdös” díszítőjelzőt. Egyes testrészük még külön rábüdösödik, de ezt már ők maguk is megérzik, s moziban, gyűléseken mulatságosan fintorognak tőle. Egyes területeken népbetegség a lábillat túltengése, pl. Pomeránia. Élt is a XX. század elején egy császár, akinek olyan büdös volt a lába, hogy ez a perhorreszkált körülmény több esztendős véres verekedést, ún. világháborút váltott ki.

– Te Dávid – szóltam közbe –, a világháborúnak más volt az oka .

– Földi orrpontból, öregem – legyintett Dávid, s nem zavartatva folytatta:

Az intézetteknek az a része – nagy sokaság –, amely nem áll az intézők zsoldjában, mint rabló, szolgahajcsár, pandúr, tisztviselő, parasztterelő, munkáshajszoló, s nem él az intézők asztaláról lehulló zsíros morzsákból, mint az orvos, ügyvéd, író, mérnök, iparos, kereskedő, koronként fellázad, s minden kézre kerített intéző belét kitapossa, míg vezetőiket meg nem ölik, vagy intézőkké nem léptetik elő. Ezeket a mozgalmakat általában lázadásnak, zendülésnek, forradalomnak nevezik. (Rabszolga-, paraszt-, munkás- stb.) Különös volt az a mozgalom, az ún. kereszténység, amely úgy vélt segíteni a bajon, hogy a saját belét fokozottabban tapostatta ki, de evvel sem ment sokra...

Élt a XIX. században egy európai zsidó, aki végre ki merte mondani, hogy nem kell intéző osztály, az intézettek maguk intézzék sorsukat. Ebből a helyes ötletéből, nemhiába volt német, új tudományt csinált, amelyet azonban helyes érzékkel rögtön át is akart ültetni a gyakorlatba. Azóta az emberiség története a legutálatosabb látványt nyújtja. Az intézők vadul harcolnak a napvilágnál világosabb emberi jogok ellen, s az intézettek még mindig nem tudták legyőzni őket, sőt az a veszedelem fenyeget, hogy úgy jár, mint az a régi ázsiai szintén zsidó, akinek mozgalmából vallást, magából istent csináltak. Az ún. proletárok hősies küzdelme az ún. tőke ellen eddigi eredménytelenségében leglehangolóbb földi tapasztalataim közé tartozik. Méltó-e az ember névre az, aki csak maga alatt akarja tudni társát, félember vagy egész állat színvonalra szorítva? De rosszul kérdem, mert ez az „ember” ez az igazi „Ecce homo”!

De ne gondoljuk, hogy úr – rabszolga vonatkozásban csak ember van az emberrel, hanem ország is van országgal, kontinens más kontinensekkel, ennek a jelenségnek azonban igen szép neve van : gyarmatosítás. A találmány dicsősége a fürge Európáé, amely először fűszerszámokért indult el távoli vidékekre, ahol nyomban észrevette, hogy a színes bennszülöttek gyermeki szelídségűek, ez okon szelídségüket durvasággal viszonozta, ellenben igyekezett őket gyermeki alárendelt állapotban megtartani, s ha ez nem ment, végképp kiirtani őket. Voltak azonban még szemfülesebb európaiak, akik kivonták magukat intézetti sorsukból, amiért is az intézők politikai lázadóknak, eretnekeknek és fegyenceknek nevezték őket, megszálltak egy ilyen gyarmatot, ahonnan később kiverték az európai intézőket. Most annak a mulatságos folyamatnak tanúja a kristályszemlélő, hogy ez a szabaddá lett gyarmat Európát igyekszik gyarmatosítani, amitől Európának leesett az álla, mert ez a volt gyarmat nem öldökléssel terjeszti kultúráját, lévén ez hallatlan a gyarmatosítás történetében. A klasszikus gyarmatosítás zászlaján Krisztust, Shakespeare-t, Goethét, Cervantest, Camoes-t viszi, de a zászló alatt ott vannak halomban az európaiság rákfenéjének kétes „ajándékai”: a pálinka, a betegség, a cinizmus,az embertelenség, a kapzsiság, a dorbézolás, a nemi őrjöngés, a parlamentarizmus és a profit. Röviden szólva: a magántulajdon egyéni rablás, a gyarmatosítás kollektív rablás. Így lesz az európai intézettből a gyarmatlakóval szemben intéző. Csodálattal kell azonban meghajolnunk ez előtt az ördögi szervezet előtt, amely számtalan fogaskerekének egybehangolt munkájával eléri, hogy például egy scheveningeni vagy glasgow-i vagy bilbaói vagy hamburgi vagy marseille-i suszter királya a jogjakartai szultánnak, a haidarabadi nizánnak, a paranái törzsfőnöknek, a kilimandzsárói princnek, a tananarivei királynőnek – s egyik sem tud a másiknak még csak létezéséről sem. Egész dinasztiáknak kellett meggebedniük a gyarmatokon, hogy a fent írt suszter olcsón pofázhasson be annyi szelet csokoládét, amennyit akar. Volt Ázsia keletén egy állam, amely fallal vette körül magát hőn szeretett idegen felebarátai ellen, pár ezer évig húzta csak szegény, Európa mégis beférkőzött, s azóta a fal mögött minden a feje tetején áll...

Az ember legfőbb ismertető tulajdonsága a birtoklási düh s a hatalmaskodási gonosz vágy... Az ember maga fog gondoskodni róla, hogy az embert eltörölje a Föld színéről. Ránk a néző kényelmes szerepe jut.

Láttam egyszer egy majmot. Ötödmagával guggolt körül egy halom friss bíbor- és karmazsinszínű paradicsomot. Mindnyájan degeszre tömhették volna vele a hasukat, s még maradt is volna. Ehelyett a főmajom, a legerősebb, eleinte dühös makogással akarta elijeszteni a többi négyet, azok azonban nem mozdultak. Erre a főmajom paradicsommal kezdte dobálni a többit, azok vissza. A készlet egy szempillantás alatt negyedére csökkent. A főmajom vette észre először. Fájdalmas dühvel felvonított, gyorsan pofazacskóiba tömött egy-egy gyümölcsöt, a harmadikat fogai közé kapta, mind a négy kezébe egy-egy további paradicsomot ragadott, s hirtelen elhatározással a megcsappant halom tetejébe ült. A többiek megrohanták, s igyekeztek szájából, kezeiből kitépni a paradicsomokat. Egy szemvillanás, s az egész társaság ott hempergett egymás hegyén-hátán a vörös lében. Mindenki éhen maradt, s a paradicsom tönkrement.

Az ember ugyanezt csinálja bonyolultabb körülmények között...

Jézus ott tévesztette el, hogy csak a templomból verte ki a kufárokat. Kár volt letennie a korbácsot a kezéből. Nem lehetne-e a Világmindenségből olyan istent küldeni az emberek nyakára, aki karikás ostorral verné őket tisztességre? Az az embercsorda-pásztor, aki „Isten ostorá”-nak nevezte magát, helyes nyomon járt, egyébként ő sem volt különb a többi intézőnél.