III. MEGÉRKEZÉS A FÖLDRE

Kristályok! Szögtársaim! Az eredmény mindenben igazolta számításaim helyességét. A kitervelt s gondosan előkészített mód szerint átsugároztam magam a Földre. Szerencsém volt, hogy a Földön is van kristály, amit mi a Holdban nem tudhattunk. (Közbevetve jegyzem meg itt, hogy tömérdek új fogalmat kell bevezetnem, amelyeket csak a későbbiek alapján fogunk teljesen megérteni. De vegyük tekintetbe, hogy nem tudományos művet írok, hanem detektívjelentést.)

– Te – állt meg Dávid diktálás közben –, nehogy azt hidd, hogy „tudomány”, „detektív” jelentenek a holdbeliek számára valamit. Úgy mondom tollba neked megfigyeléseimet, mint emberré lett holdlakó a holdbeliség és emberiség bizonyos kompromisszumával, elnagyoltan. Holdlakó az egészből egy kukkot sem értene, mert „nyelvünk”, a – hogy is mondjam – sugárzó holdmatematika, egészen más elveken épült fel. Rövidebb is. Az egész földi életet egy-két tucat képlettel és egyenlettel ki tudom fejezni a plazmától a piramisig. A holdmentalitás és a földmentalitás közt levő alapvető különbségből származó eltéréseket csak jelzem, nagyon durván és kezdetlegesen. De hagyjuk a szőrszálhasogatást, a fő az, hogy te megértsed, amit mondok. Folytatom hát. Szabadon, gyorsan és szabatosan, all'americana.

S így folytatta:

– Egy fehér, kellemetlenül puha térségen értem le a Földre. Ahogy együtt voltak összes atomjaim, felöltöttem szokott holdbeli alakomat, amelyhez hasonlót sehol a környéken nem láttam. Ez gondolkodóba ejtett. Csakhamar egy mozgó tömör jelenség merült fel előttem. Közeledett kettőbe hasadt alsó részét váltogatva, és nem mozdult. Aztán távolodott, meg újra közeledett. Tapasztalván, hogy a jelenség függőleges irányban kiterjedtebb, mint a vízszintesben, magam is így rendeztem el kristályaimat. Erre a jelenség felső részét is meghasítva kétoldalt, a négy hasíték gyors mozgatásával messzebb távolodott, s vízszintesen bebújt egy fehér kiemelkedésbe. Én odacsúsztam a kiemelkedéshez, amely ugyanolyan anyagból való volt, mint a térség, s érzősugarammal kitapasztaltam belsejét. Hát tapasztalom ám, amint az én alakom – később kiderült róla, hogy az első ember, akit a Földön megpillantottam – éppen lefejt magáról egy réteget, amely kívül sima, belül bolyhos volt, s kidobja a térségre. Rajta kívül még ketten voltak a kiemelkedés üres belsejében. Azoknak is két félig lehasadt részük volt testük felső részén oldalt, mint az én emberemnek, de csak kettő alul. Az emberemnek e részén három volt, igaz, hogy a középső sokkal csenevészebb, mint a két szélső, csak körülbelül a térdéig ért. Sokáig haboztam, melyik minta szerint rendezzem újjá atomjaimat. Végül is ösztönösen a hármas minta mellett döntöttem. De túlbuzgalomból oly pontosan másoltam le a mintát, hogy ez később mulatságos tévedésekre adott alkalmat. De nem bántam meg a választást, mint az a későbbiek folyamán ki fog derülni. Aztán a jólvégzett munka megnyugtató tudatában leültem a fehér térségen és vártam. Hosszú idő múlva az ember – újra rajta volt a vastag réteg – eleinte óvatosan, később egyre bátrabban igyekezett érintkezésbe lépni velem. Tetőgömbje felém fordított oldalán a nagy nyílás folyton tátogott, bizonyos, előttem ismeretlen szabályoknak engedelmeskedve. Többször egy csápot vagy kocsányt nyújtott ki belőle, s félig lehasadt egyik részével mutogatta a felső gömbön kétoldalt elálló ocsmány, gyűrött, kagylós lapátokat. Gyorsan fejlesztettem én is magamnak egy kocsányt, s mivel megállapítottam, hogy a kocsány s a lapát között valami összefüggés van, igyekeztem én is megteremteni magamban ezt az összefüggést: a lapát közepén nyíló piszkos lyukat s a kocsányomat összekapcsoltam tudatommal, azaz az egész átalakulás munkáját végző kristályprincípiummal, amelyet eddig tetőgömböm nagy nyílásán belül tartottam, de a kocsány elhelyezése érdekében most beljebb taszítottam. Erre nyomban neszeket észleltem, s kocsányommal igyekeztem utánozni az ember kocsányának mozgását. E neszek hasonlóak a kristályok súrlódásához, s szabályos ismétlődésük arra szolgál, hogy az ember belső princípiumát közölje a külvilággal. Később néhány képlet és egyenletsegítségével meghatároztam az emberi közlés alaptörvényeit. Így kristályprincípiumom érintkezésbe lépett az emberi princípiummal. Megtudtam, hogy az Egyesült Államokban értem Földet, s udvarias kötelességem azt neszezni nagy erővel: Hip-hip-hurrá az Egyesült Államokra! Négy hasítékon mozgó lények és általuk mozgásba hozott mozdulatlan tárgyak segítségével csúszva helyet változtattunk. Sokáig tartott. Más emberek közé kerültem, s ámulva kellett megállapítanom, hogy emberem csak egyik alantas fajtája az ember nevű jelenségnek. Javítani kellett tehát külső megjelenésemet. A középső hasíték vagy leffentyű méreteit is csökkentettem, ami nagy feltűnést keltett, s egy szőke fiatalember elmélázva rótt meg, hogy helytelenül cselekedtem. Én is kaptam külső, bármikor lefejthető borításréteget, s elhelyeztek egy üres kocka zárt belsejében, ahol gondosan őriztek. Belenövesztettem magam a külső rétegbe. De a számomra lapos tárgyakon s félfenekű üres hengerekben bekészített különféle színű puha maszatokhoz nem nyúltam. Az egyik őröm azzal szórakozott, hogy egy fekete festékkel telefröcskölt leveles lepény segítségével megtanítson beszédjükre. Ami, hála leleményességemnek, oly rendkívüli módon sikerült, hogy a velem foglalkozó lények láthatóan igen izgatottak lettek tőle. Az emberek általában két dimenzióban mozognak, előre-hátra, jobbra-balra, az összes lehetséges tengelyek irányában. Mikor izgalmuk tetőfokra hágott, bebújtak velem együtt egy nagy dobozba, amely egy harmadik dimenzióban, föl-le is tudott mozogni, s olyan helyre suhantunk, ahol sok ember nyüzsgött egy rakáson.

Megjelenésemet folyton javítottam, s így csakhamar tökéletes gentleman (elsőrendű kristály) lett belőlem. Ám hittek is nekem, nem is. Valóban a Holdból jövök? Nem vagyok csaló?

– Meg kell állapítanom – sóhajtott Dávid –, ez a folytonos transzponálás holdprincípiumból emberi princípiumba igen fárasztó. Mi például nem tudjuk, mi a csalás. No mind egy! Írd!

Egyik kiváló csoportosulásuk helyén egy emberrel hoztak össze, azt mondták, a legnagyobb elme, értsd, a legfejlettebb kristályprincípium az egész Földön. Az illető valóban lenyűgöző jelenség volt. Bozontos tetőgömbjének elülső részén holdprincípium, kozmikus értelem ragyogott. A nevét már elfelejtettem, csak azt tudom, valami ásvánnyal függött össze, s a számok ura, az 1. is benne volt. Röviden elmagyarázta, mi a Föld, az ember, az élet, a világegyetem. Később a szavakat elvetettük, s matematikai képletekben beszélgettünk. Egy óra sem telt el, úgy ismertem a Földet, mint a tenyeremet. Én megtanultam a földi matematikát, a kedves tudóst pedig megtanítottam a holdbeli matematika formanyelvére.

Ó, most már tudtam, mit kell csinálnom! Kértem és kaptam a tudós irányítása szerint fekete festékkel telefröcskölt leveles lepényeket, amelyek maradandó jelekben rögzítik az emberi neszezés egységeit, a szavakat. Lepénylapozás közben nevettem és bosszankodtam. Mindent újra kellett csinálnom! Kívülről voltam csak ember, a kellő belső szerkezet nélkül. Testem nem volt földi értelemben vett emberi test.

– Nem volt bennem se vér, se ondószál, se gyomor, se ideg – jegyezte meg közbevetve Dávid –, az orrommal láttam például, a szememmel szagoltam.

Egy hétre – okul vetve kimerültségemet – egy emberi szerkezetet javító elegáns műhelybe vonultam, ahol szakadatlan munkával addig csoportosítottam atomjaimat különféle kapcsolatokba, míg tökéletes földi emberré nem váltam.

– Egy epizódot elmondok neked – állt meg újra diktálás közben Dávid. – A kristályprincípiumot herezacskómba rejtettem, de mivel csakhamar kellemes kapcsolatba léptem a szolgálatomra beosztott szobaleánnyal, akin, akaratlanul, sorvasztó sebeket ejtettem emiatt, érett megfontolás után a mellékvesémben rejtettem el (igen, elrejtettem, mert az emberek magatartásában volt valami, ami óvatosságra intett!) lényem magját, átalakulásaim alap okát és eszközét: a kristályprincípiumot. Ha nem így történik, ma már esetleg megszűntem élő egységnek lenni: vagy régen szétestem kristálygyerekké, az egyből harmincbillió lett, egy öntudat helyett harmincbillió, amelyek sem együttvéve, sem bárhogy csoportosítva, sem egyenként nem azonosak az én tudatommal… Így pedig a Föld császára vagyok, aki azonban kénytelen aludni, enni, ürüléket hagyni maga után, s aki italban, nőben, szórakozásban vagy a gondolat játékában keresi a gyógyítószert a Föld egyetlen csapása, az élet ellen.

Természetesen igyekeztem tökéletessé építeni magamat – folytatta a tollbamondást Dávid – mint embert, ami páratlanul sikerült. Míg embert utánzó kristálycsoport voltam csak, életem tartalmatlan automataélet volt. Ma, bánt ugyan az emberi lét sok piszkos funkcióbeli kényszere, kristályprincípiumom visszariad mindezektől a mocskosságoktól, megalázó dolgoktól, de viszont ha már az ember ember, lehet a létet élvezni, csak nem szabad gondolkozni rajta, s le kell mondani minden finomságról. Baromhoz baromi lét illik. Az emberiségnek ma az a baja, hogy baromul baromfiistállóban istennek képzeli magát (ez olyasvalami, mint nálunk a Legfelsőbb Kristályprincípium). Ha kivetkőzik aljas szokásaiból, s létét a gondolat és jóindulat kettős jegye alá rendeli, amire néhányan már törekedtek is, vitathatatlanul van helye – mint egyetlen ily nemű jelenségnek – a Mindenségben. Ha azonban az isteni gondolattal agyában megmarad pimasz moszatnak, a holdbéli kozmikus kristálybecsület megköveteli, hogy letöröljük a Föld ótvaros és sebfolyós pofájáról ezt a nyüzsgő penészréteget, az emberiséget.

– Remek! – szóltam közbe. – Csatlakozom!

Dávid kecses kézlengetéssel köszönte meg az őszinte hízelgést, s zavartalanul folytatta:

Igen, remekbe alkottam minden szervemet; ami nem kellett, azt elhagytam, a vakbelet például. Gyomorfal, sav, bélrendszer – mind elsőrendű munka. Mily szerencse, hogy ösztönösen a férfialak mellett döntöttem, elegánsabb létforma, mint a szakaszosan vérző női test, és sok, felelőtlen kellemességet biztosít tulajdonosának.

Legfontosabb feladatomnak azt tartottam – miután ekként módomban volt a hallatlanul fárasztó emberi lét koptató hatásait ellensúlyoznom –, hogy apróra megismerjem a Földet és világát. Közben el kellett tűrnöm két tünetet. Az egyik: az emberek istent akartak csinálni belőlem, csak azért, hogy úgy istentelenkedhessenek velem, amiként akarnak. A másik: megszédített kiváltságos helyzetem, s kezdtem úgy viselkedni, mint a földi emberiségvezetők, az ún. uralkodók, zabáltam az életet, s hogy ezt korlátlanul tehessem, szabályok közé akartam szorítani az emberek létét, mivel azonban ez nem volt módomban, a kristálylét halovány emlékképébe menekültem, a szerelembe. Az a veszedelem fenyegetett, hogy olyan nagyszabású csirkefogó lesz belőlem, mint a hajdani emberiségvezetők (sahok, császárok és trónörökösök), s egy szép napon eladom a kristályprincípiumomat, lemondva ezzel a Holdba visszatérés lehetőségéről, hogy még egy – az utolsó! –üveg pezsgőt (a kristályprincípiumot erősítő, de egyben elhomályosító szer) vásárolhassak magamnak, s még egy – az utolsó! – szajha (kristályprincípium-vesztegető) ölébe hajthassam le fejem.

Végül is úgy kellett megszöknöm a Földről. De még nem tartunk ott. Előbb ismerkedjünk meg az emberrel és világával.