IV. MI A FÖLD?

A Föld közelről nem az égre függesztett nagy tükör, amely földfényes éjszakáinkon szokott világítani, hanem egy pocsék, rücskös göröngy. Utálatos híg nyálka veszi körül, amelyben tömöttebb csomók úszkálnak. A nyálka ide-oda örvénylik, száguld, a csomók le-lezuhannak vagy csurognak a felszínére, majd ismét felszivárognak. A Föld lakhatatlan, legalábbis értelmes kristályok számára, akik a Földön valóságos páriák, mert vékony kérgében csak itt-ott húzódhatnak meg igen elkorcsosult állapotban. A hasas korong alakú Földet vékony kéreg borítja. A kéreg alatt állítólag még rendezetlenül fortyognak az atomok. A kéreg csak itt-ott szilárd, illetve szilárd anyaga csak itt-ott emelkedik ki az egész kérget elborító latyakból. Az emberek földgolyóról beszélnek, helyesebb lenne a latyakkorong elnevezés.

A kérget sűrű penész borítja. Van helyhez kötött és van helyét változtató penész. A szakállas, helyhez kötött penész s a mozgó pöttypenész folyton keletkezik, nő, majd csökken és elenyészik. Ezt nevezik a Földön életnek.

Az élet jellegzetes földi jelenség. Párja nincs a Mindenségben, s ezért érdemes kissé közelebbről megismerkednünk vele.

Az ember durva meghatározással így osztályozza világát:

A kérget tevő anyagokat ásványoknak mondja, ezek egy része elporlad, s a penész holt hulladékával ragacsféleséget alkot, ez a tulajdonképpeni föld, a kéreg felszíne. Pár kozmikus pillanattal ezelőtt bolyhokat kezdett a föld magából növeszteni, a penész helyhez kötött változatát. Bizonyos bolyhok később elszakadtak a talajtól, s kezdtek szertemászni. A penésznek az ásványoktól eltérő felépítését szerves világnak nevezi az ember; amaz a szervetlen világ. A helyhez kötött penész növényzet nevet visel. A mászó penész közös neve: állat.

S itt lép fel az „élet”, e különös jelenség, amelynek kezdetéről senki sem tud semmit. A penész egyszer csak megjelent és szaporodott. Vegyünk egy növényt. Kibújik a kéregből, bizonyos magasságot elér, aztán csökken, pusztul, leroskad, s elkeveredik a kéreggel. Ahol sok penész pusztul így el, ott dúsabban hajt ki újra. Ahhoz azonban, hogy új növény keletkezzék, két princípiumnak kell egyesülnie, nevezzük őket férfi- és nő-princípiumnak. A kettőt hordozhatja ugyanaz az egyed is, de rendszerint külön-külön egyedekben fordulnak elő. A két princípiumnak mókás és feltűnő az alakja. Funkciójuk a szaporodás.

Vannak penészfajták, amelyek részben olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a helyhez kötöttek, s részben olyanokkal, mint a szertemászók. Úgy gondolom, hogy bizonyos penészfajták számára tűrhetetlenné vált az egy helyben való tartózkodás, igyekeztek szabadulni, ami egyszer csak sikerült is nekik: így keletkeztek a mozgó penészek, az állatok.

No mármost, mitől nő a növény? Attól, hogy a kéreg s a levegő nevű híg nyálka bizonyos részeit, anyagocskáit, atomjait felszippantja magába, s áthasonítja őket saját testévé. Nevezzük ezt az eljárást evésnek. A növény eszi a földet és a levegőt, de – néhány kivételtől eltekintve, legalábbis a Föld mai korszakában – nem eszi egymást.

Az állatot, mint láttuk, az különbözteti meg a növénytől, hogy nincs a kéreghez erősítve, mászik rajta, úszik a víz nevű világlatyakban, repül a levegőben, de vagy mászik, vagy úszik, vagy repül, a három tevékenység kölcsönösen kizárja egymást, bár vannak e három közül kettőt-kettőt összekapcsolók és pseudoformák, s mennél inkább, annál életképtelenebbek. Az állat eszi a kérget, a latyakot, a növényt és – egymást. Sőt! A legtöbb állat úgy van teremtve, hogy életének alapfeltétele más életek elpusztítása, megsemmisítése. Aggasztó tünet!

Általában szerves lény csak kevés szervetlent hasonít át magába, pimasz lustaságában és lelkiismeretlenségében könnyebb neki „félig kész életet” más szervestől elrabolni. Ne feledjük azonban, hogy ez a zsiványkodás az állatnál kezdődik. A növény tisztességesebb lelkületű. De csak szemre! Vannak ugyanis növények, amelyek igen kicsinyek, s zabálnak mindent, ásványt, növényt, állatot. Ez a „földi penész”.

A növény csak azt és annyit szív magába, amit át tud hasonítani. Az állat egyik végén egy nyíláson át behabzsol magába mindent, átcsúsztatja testén, közben válogatja ki szervezete a neki kellő anyagokat a masszából, a többit aztán teste másik végén egyenesen e célra szolgáló lyukon bocsátja ki, s közönyös undorral eltávolodik tőle…

Az állat, mint mondottam, helyet változtat, erre a célra teste alul és oldalt meghasadozik. A hasítékokat lábnak (alsó), karnak (csak embernél!), felső-szárnynak (csak madárnál, a repülőállatnál!) és úszónak (vízbeli hal) nevezik. A lábak száma kettőtől elvileg a végtelenig nyúlik, mert nincs rá törvény, hogy például „y” lábnál többje egy állatnak sem lehet. Uralkodó típus a két- és a négylábú.

Itt jegyzem meg, hogy a kezdetleges vagy igen kicsiny alakulatokkal, az átmeneti formákkal nem foglalkozom. Ez csak az emberi szőrszálhasogatást érdekli, mert lényegében az ún. egysejtű állat ugyanúgy viselkedik, mint a legnagyobb, sőt óriás termetű, az is mindig egyik oldalán fogad be, s a másik oldalán ürít, sejtfala megnyitásával. Az amőba sem eszik és ürít ugyanazon a nyíláson, s ez a döntő! NB. Sejt a földi élet alapelve.

Hogyan szaporodik az állat? A véges eseteket és a kivételeket itt is mellőzöm. A folyamat tipikus megjelenési alakját elemzem csak. Minden állatfaj két csoportba sorolható egyedekből áll; egyik csoport a hím, a másik a nőstény. Az ember a maga hímjét férfinak, nőstényét nőnek nevezi. A nőstényben keletkezik egy sejt (valójában több és szakaszosan, de az a lényeg szempontjából nem fontos), abból lesz az új állat, ha a hím érintkezésbe kerül a nősténnyel. Hogy ez megtörténhessék, a hím kis szerkezetet hord, amelynek nyúlványát bevezeti a nősténybe az erre rendeltetett résen, amely állandóan nyitva van. Ez az aktus rendkívüli eseménye az állatvilágnak. Vajon miért? Erre is van felelet. Azért, mert az egyesüléskor a kristálylét boldogsága önti el az állatot, amely az egyesülés végrehajtása kedvéért nagy utakat tesz, életét kockáztatja, küzd, öl, őrjöng, külön neszeket hallat, külön illatot permetez. Mikor azonban lezajlott a folyamat, a két egyed fütyül egymásra, sőt egyik megmarja, megcsonkítja vagy megeszi a másikat; éppen ezért van parányi hím, amely jóval nagyobb nőstény fent említett résében tölti el egész életét, mindenkori szolgálatra készen. Komikus és ronda mulatság, de kellemes.

A hímváladék behatol a nőstényi sejtbe, amely erre, nosza, elkezd oszlani, szaporodni, s épül az új állategyed, amelyet életképességi fokának eléréséig a nőstény rejteget testén kívül vagy testén belül.

A művelet tetszés szerint ismételhető, s így A és B egyed leszármazottainak száma elvben végtelen. A természetben azonban másként van.

Előbb említettem a csonkítást és ölést. A növény csonkítható, de azért nem pusztul el, sőt ha érintkezésben marad a földdel, annál buzgóbban igyekszik megfelelni a nevének. Csak akkor szűnik meg egyedi élete, ha megszakad szabályozott állandó érintkezése a földdel. Az állat már nehezebben tűri a csonkítást, s bizonyos részeinek lecsippentésével vagy idegen tárgynak testébe dugásával, erőszakos beledobásával megszűnik élni, meghal. A halál erőszakos előidézése ölés.

Az evés tehát az ölés egyik fajtája. A Föld tehát hulla- és vérszagú. Mocsok egy égitest, mondhatom, hisz önmagát eszi.

Az ásvány (szegény, néma, öntudatlan testvérünk!), a növény, az állat kettős rabszolga: a természet (minden, ami a Földön van, s nem ember alkotta) és az ember rabszolgája. Az ember feldúlja és irtja az ásványvilágot, irtja a növényt, az állatot, részben testén belül, részben testén kívül átalakítja őket táplálékká, ruhává, szerszámmá, lakóhellyé stb. stb.

Az ember a Föld ura! Sajnos!