XIV. HÁBORÚ ÉS BÉKE

A Földre kerülésem első idejében különös jelenséget figyeltem meg, aminek tudtunkkal nincs párja a Világegyetemben. Az emberek általában kis területen mozognak, de ott aztán annál többet. Adott alkalmakkor mozgásukat távolabbi vidékekre terjesztik ki, s e célra külön ruhába, ún. egyenruhába bújnak, de csak a kanok,* s ezzel együtt felveszik a katona nevet. Földön, vízen, levegőben és víz alatt bizonyos más vidékekre özönlenek, ahol először megesznek és megisznak mindent, amitől olyan vidorak lesznek, hogy minden nőt hanyatt döntenek, ezt azonban nem szerelemnek, hanem erőszaknak nevezik, holott e nőstények nemigen tiltakoznak, azután vagy közben pukkanó tárgyakat és kecses kis vasdarabokat dobálnak az eminnen elősiető, ugyancsak egyenruhás kanokra, akik visszadobálják őket, óbégatva, hogy nincs ennivalójuk és nőjük, erre kapnak.

* Jegyzet. Újabban nőstény katonák is vannak, akik azonban nem katonákat, hanem civileket szülnek. H. D.

 Általában a háborúskodók legfőbb tevékenysége a mértéktelen falás, vedelés és sietős közösülés. A dobálódzással már csínyjábban bánnak, mert igen sokan meghalnak tőle. Sőt a dobálódzásnak az éppen a célja, hogy a más színű egyenruhás kanok (ún. ellenség) országának termése, épületei, katonái és civiljei mennél nagyobb számban elpusztuljanak. A háború szervezett emberirtás az ember által, a nagy nehezen termelt ennivalóknak, a gondosan tenyésztett vagy óvott növény- és állatvilágnak, a nagy kínnal gyártott és épített tárgyaknak szétrombolása közben.

Ez olyan érthetetlen valami, hogy bele lehet keveredni.

Vegyük csak sorra! Az ember azt mondja magáról, a lét célja az ön- és fajfenntartás. De hogyan tartom fenn magamat, ha megöletésemből intézményt csinálok? A faj irtása lenne a fenntartás leghatékonyabb módja? Értelmetlenség. Ha megkaparom a háborút, ott fogom találni az alján az egyes és az állam visszaéléssé fajult magántulajdonát. Tehát ha sikerülne a magántulajdont a fogkefe princípiumára leszorítani, háborúra sem lenne már ok. Ha nem tévedek. Az ember azonban azt hirdeti, hogy az áhított örök béke csak álom. Szóval a bitang az életről is lemond, csak hogy visszaélhessen vele. S még ez a penész mert álmodozni az „egyenes”-ről, amikor külső és belső világában minden görbe!

Ha valaki végignézi, mily nehéz, fáradságos; hosszadalmas tojásból tojótyúkot nevelni, a kismalactól eljutni a kolbászig, a tehénbe gyömöszölt fűtől a sajtig, az elvetett magtól a foszlós kalácsig, a szikes homoktól a buja kertgazdaságig, pocsolyás fenyért zúgó és makkos tölgyesig nemesíteni, őserdők helyébe rengő búzatengert varázsolni, hidakat építeni, gigászi gátakat emelni, a víz zuhanását munkás erővé és világító fénnyé átalakítani, susogó fenyvesből bölcs könyveket és fürge hírlapokat gyártani, köveket pompázatos palotákká és mosolygó házikókká összerakni, gazból és állatkoszból tógát és palástot, menyasszonyi fátyolt és halotti szemfedőt fonni-szőni – az méltán ámul el, amikor mindezek izzadt termelője, tenyésztője, készítője és gyóntatója a vetést eltiporja, a védő fát kiszaggatja, állatot irt, kenyeret tapos, hidat robbant, kastélyt szétlő, gátat rombol, papírt tép, és könyvet éget, csak azért, mert az az ellenségé.

Mindent összevéve az ember főfoglalkozása a tömeges emberölés. Az ilynemű emberirtással az ember még dicsekszik is, őrjöngésének véres részleteit gondosan följegyzi, s ez ocsmányságok gyűjteményét történelemnek nevezi, amelyet az élet tanítójának hív igen jellemzően, vagyis az ember szerint az élet tanítómestere a módszeres tömegmészárlás. Elhűl a szemlélő, látva, hogy egy lóért, egy emberi nőstény ágyékáért, egy aranyabroncsért, rögeszmékért, a más elragadni akart földjéért gonoszok, tébolyultak, mohók, könnyelműek mint mészároltatták az emberekkel egymást milliószámra!

A javak oktalan pusztításának s az emberzsigerelésnek rövid szüneteit békének nevezik,s úgy értelmezik, hogy a másik hagyjon nekem békét anemű törekvésemben, hogy amije még megmaradt legyőzött ellenségemnek, azt szerződésekkel csikarjam ki tőle. A háborút vívják, a békét tárgyalják. Előbbiben vér, emitt a szó folyik. De csak a győzőé. Előbb a vért pocsékolták, most a szót. Előre látható vége az – csak a legyőzött nem látja –, hogy a legyőzött fizet. Fizeti az egész cechhet. Aztán szünet következik, amelyben nemzenek, termelnek, tenyésztenek, építenek, gyártanak győzők és legyőzöttek összefogva, hogy csakhamar legyen újra mit leölni, széttaposni, elprédálni és lerombolni. Nem valószínű, hogy a Föld minden pontján azonos undok tulajdonsággal mászott volna elő az ember a langyos pocsolyából; ha így történt volna, nem lenne mentség az emberiség számára. Nem szívesen bár, de el kell fogadnom azt a feltevést, hogy a mai emberiség...

– Hogyhogy, mesterem, a mai emberiség? – kérdeztem Dávidtól.

– Ne áltasd magad, fiam, azzal, hogy az ember egyszer csak megjelent a Földön, s azóta egyfolytában jelen van. Az emberiség már legalább négyszer teljesen kiveszett, úgyhogy írmagja sem maradt. Az elsüllyedt Atlantiszról szóló mesétek valóság, csak éppen hogy nem úgy történt, ahogy ti képzelitek. A vízözönről már ti is tudjátok, hogy nem egy volt, hanem több. A négy emberiség között volt egy, amely különb fickó volt, mint ti, öcskös. De kivándorolt a Földről, elszakította egy darabját, s uzsgyi, ki rajta a világűrbe! De az egyik egyenletbe valami hiba csúszott, szegények nem jutottak messzire... Kitalálod, miről beszélek?

– Csak tán nem a Hold? – dadogtam megrendülve.

Dávid elmélázó mosollyal igent intett.

– Ezért volna itt-ott kristályprincípium a Földön?

– Igen, mert azok a szökevények már nem mint emberek, hanem mint nemes kristályok menekültek a világűrbe...

Dávid alakja félelmetesen fölmagaslott, szeme szikrázó hideg fényűvé vált, mintha lapok törését, isteni szögek hajlását láttam volna benne, amelyek geometriailag ábrázolták a Felsőbbrendűség Világegyenletét.

– A mai emberiségnek ki kell pusztulnia. Aztán újrakezdjük az egészet. – S hangja úgy csendült, mint szűzi havas csúcson a kristály, ha kutató geológus kis acélcsákánya éri. – Nekünk sem volt kis munka – évmilliókig tartott – eredetünk sejtését tudatos bizonysággá kidolgozni s eljutni a Földre, amelyről semmit sem tudunk. De most fogunk! Penészből, büdös, ártó, tébolyult penészből kristállyá kell átalakulnotok, legalább lélekben, különben lefújunk benneteket a Földről... Te, de ezt a beszélgetésünket föl ne jegyezd!

– Szó sincs róla, mesterem – hazudtam elszántan, hisz azért vagyok ember.

Dávid pedig így folytatta:

... hogy a mai emberiség egyetlen emberpártól származik, az utolsó nagy kataklizmából megmenekült Ádámtól és Évától. A nagy véletlen mindig a satnyákat csavarja ki a végzet markából. Az „első emberpár”-ral is ez történt. Képzeljük el a mai földi világot, hogy egyszerre csak a Nap nem ott kél föl, ahol szokott, télre nem jön tavasz, s Izlandtól a Csukcsfélszigetig terjedően megindul a vizes jégtakaró csúszása délnek, egyszerre tűnik el az árban Párizs, Bécs, Leningrád, Ulánbátor, Habarovszk és Karafuto, az emberiség őrjöngve menekül, és szervezetlen menekülésben pusztul, jéghegyek emelkednek Rabatban, Máltán, Cipruson, Teheránban, Sanghajban és Nagaszakiban, nincs menekvés, egymást ölik, eszik, dögvész, öngyilkosságok, szívszélütések, mindenki megtébolyodik, s valahol valami kaján véletlen megment két emberi roncsot, a szkizofréniás Ádámot és a súlyosan hisztériás Évát. Igen, két idegbetegtől származik a mai emberiség. Ezzel aztán minden erkölcsi eltévelyedése, vele született eszelős gonoszsága meg van magyarázva.

A háború viselésének módját gondosan szemügyre véve, igen furcsa eljárás, hogy egy katona igyekszik naponta, mondjuk, átlagban négy embert megölni s négyet csinálni. Mármost mi hevíti? Az ölés a csinálásra vagy a csinálás az ölésre? Nem lenne sokkal egyszerűbb a már kész négy embert életben hagyni, mint a méhlepénynél és pelenkánál újrakezdeni az embernevelés piszkos műveletét? A négy kész ember már tud rendesen enni, vécére van szoktatva, és nem szopja a nagylába-ujját. S micsoda költségmegtakarítás!

Figyeljük meg azt is, hogy az embernek remek szerv-, tag- és képességpótló találmányai vannak, amelyekkel nem tud mit csinálni. Itt van például a repülőgép, amely békében henye gazdagokat szállít gyorsabban a szeretőjükhöz, párizsi bő reggelitől kairói nagy vacsorára, vagy fecsegő leveleket, hazug hírlapokat, okvetetlenkedő riportereket, nyalánkságokat és primőröket. Nem hallottam olyan repülőjáratokról, amelyek szegény betegeket szállítanának bajuk egyetlen specialistájához, fiúkat anyjuk halálos ágyához, tudóst unikum kézirathoz, alföldi költőt a hegyekbe új benyomásokhoz vagy Flaubert-t Karthágóba, amikor a Salammbőt írta (vö. francia regény). De ahogy kitör a háború, kitalálják a bombázógépet, amely akkora ekrazit dobozokat dob le, mint egy vagon, engem meg egy évvel azelőtt nem akartak fölvenni, mert poggyászom több volt harminc kilónál. Most ágyút szállít, tavaly még föl nem vett volna egy civil biciklit. Vitorlázógépekből egész vonatot akasztanak a motoros farkára, rakva katonával, de az nem jutott volna soha eszükbe, hogy az édes kis árvákat így vigyék víkendre. A fene megette az ember dolgát, ha tengeren lapos partokhoz ér; vaslétra, kötélhágcsó, ladik, motoros, kész tornagyakorlat a szárazra jutni. Jön a háború? Nyomban itt van a „vemhes” hajó, amely odafarol a lapos parthoz, a fara lecsapódik híddá, amelyen át az autó kigördül a benne ülő katonákkal. Autó! Micsoda komisz bosszúság volt Afrika-kutatónak, Ázsia-kutatónak gépkocsin menni, s puff neki, tó van előtte, folyó, híd nincs, mit csinál? Visszafordul, vagy átúsztat, és gyalog megy tovább. Megüzenik a háborút? Azon pillanatban megjelenik a „kétéltű”, s ha akarom csónak, ha akarom, szekér. Fut és úszik, ahogy kívánom. A hernyótalpú kocsit talán földmérnök, geológus, fölfedező számára találták ki? Dehogy! A hadsereg számára.

Vegyük a rádiót. Farmom van valahol az isten háta mögött Matto Grossónál, mi sem lenne természetesebb, hogy riói irodámmal rádió-összeköttetésben legyek. Államérdek nem engedi a magánleadó tartását, mert esetleg leadom rajta, hogy nem minden miniszter találta fel a spanyolviaszt, holott minden miniszter megköveteli, elhiggyem róla, hogy képes a világ összes spanyolviaszait föltalálni. Ellenben az állam tart fönn egy központi leadót, amely szórakoztatásomra lelkes prózai költeményeket sugároz a trágyáról, régi költőket nyaggat, de csak azokban a rövid szünetekben, amikor nem harsogja örök lemezzenéjét. Itt a háború? Minden jó családból való ágyúgolyónak megvan a maga külön készüléke.

A háború őrültség, éppen ezért bizonyos rendszer van benne. Az ölést szabályokkal cifrázzák, s bizonyos, általam kideríthetetlen körülmények között hirtelen abbahagyják egymás fölszeletelését, s ilyenkor egy-egy csoport, amely egy főtől egymillió főig terjedhet, a szemben vagy jobban mondva körülálló csoport foglya lesz. Ezeket az ún. hadifoglyokat aztán összeterelik egy karámba, ahol egyszerre vagy lassanként megdöglesztik őket, vagy civil munkára fogják. Aki megmarad, azt békekötéskor szélnek eresztik, hogy hazatérve, a munkanélküliek számát gyarapítsa, vagy festői rongyokban imádott hazája nagyobb városainak főútvonalain kolduljon. A félig fölszeletelt katonát sebesültnek hívják, a csatamezőn oly olcsó egész életéből megmaradt kis százalékot kenik, kötözik, ápolják, természetellenes lyukait befoltozzák, s amikor újra életképessé válik, újra kihajtják a gyepre meghalni. Katonavonulást láttam egykor. Valóban fölemelő volt a látvány, amint száz-kétszáz, ezer ember, akinek mind megvolt a maga akarata, szeszélye, egyéniségét megtagadva úgy mozgott, mint egyetlen gép. Az ember legfőbb dicsősége, hogy értelem nélküli gépalkatrésszé fegyelmezze vagy fegyelmeztesse magát. Ezek is láthatóan boldogok voltak, hogy egyszerre egyformát léphettek, s állandó térközt tartva, egy ütemre lóbálhatták a karjukat. A sorfalat álló nézők közül többen odakiáltottunk nekik: „Hova?” Mire ők, még egy-két vitamintablettát tömve a szájukba, hogy még virgoncabb legyen életük a megszűnés pillanatában, vidáman harsogták vissza: „Megdögleni!” Mintha bizony a dög szebb virága volna a mezőnek, mint a kankalin...

Van egy háború, amely változott alakban ugyan, de kezdetétől fogva máig tart a sémiták ellen. Ma mint intézményt antisémitizmusnak, mint történést pogromnak hívják... Csodálatos patkány ez az európai árja! A négerről azt hiszi, azért született, hogy a rabszolgája legyen, a zsidó meg, hogy lehessen kit ütni, mindig és mindenféleképpen. Az is emlékezetes, hogy egy álmodozó zsidó ifjú képzelgéseit „kereszténység” néven világvallássá emelte,más téren viszont nem tűri a zsidót... Én azt hiszem, az antisémitizmus tudat alatti oka az a kiábrándulás, amelyet az európaiban a kereszténység eredményeinek ki nem elégítő volta keltett. A vakbuzgóról talán – de nagyon talán! – elhiszem, hogy a zsidókban Jézus halála közvetlen okozóinak leszármazottait látja, holott a bibliai zsidók Jézusban nem az első keresztényt, hanem az utolsó zsidó prófétát ölették meg a jogi formák közt ölni oly kész Rómával. Az intézményesített antisémitizmus azonban már más jelenség. Egyfelől levezetője más okok miatt kirobbanni kész elégedetlenségeknek, esernyő a zendülés, villámhárító a forradalom ellen, másfelől egyszerűen rablás, állás-, cím-, vagyon-, befolyásrablás. Semmi más, mint a polgártársak egyik csoportjának kijelölése: köpd, üsd, vetkőztesd le, öld meg! Sajnos azonban, aki az emberi gonoszsághoz apellál, mindig készséges és gyors ítélkezőhöz folyamodik, különösen akkor, ha a bíró és a hóhér egyszersmind megkapja a kivégzett részvényeit, zsebóráját és gatyáját...

Tudják, kedves szögtársaim, kik az igazi keresztények? A zsidók! Mert ők Jézus Krisztus valódi követői. Az emberiség története gazdag politikai kivégzésekben. De egyetlen agitátor sem haladt mindvégig következetesen a szelídség ösvényén úgy, mint ez az elbűvölő názáreti ácssegéd, aki egyformán tűrt haszonleső tolakodást, hisztériás csóknyalakodást, ecetes epét, szitkot és dicséretet, ütleget és diadalmenetet, lelki és testi gyötrést, kínhalált. Szó nélkül! Hogy a bitófán felnyögött, azt már mint ritkaságot feljegyezték. Nos, én láttam a zsidókat télen egy szál ingben a folyó felé menetelni és sortűz után a vízbe dőlni - egy jajszó nélkül. Láttam saját sírjukat megásni, meztelenre vetkőzni, ruhát ide, tárgyaikat amoda halomba rakni s a közös árokba bukni - egyetlen hang nélkül. Pedig ha mindegyikük csak egyet üvöltött volna, a milliók egybeolvadó üvöltésétől megállt volna Európa szívverése. Az anya nem sóhajtott, mikor a kebléről letépett csecsemőt a falhoz verték, hallgatott az ősz fiú, amikor agg anyjának arcába léptek szöges csizmával... de ne folytassuk a rémségeket; ahhoz képest, amit az, akinek a nevét szégyen lenne megörökíteni, a XX. század első felében művelt a zsidókkal, Néró kegyetlensége csak óvodás rakoncátlankodása volt. Beszélhetnek nekem a földi tudós könyvek az emberi haladásról, atombontásról és penicillinről, relativitásról, a XX. századi Nagy Pogromnak csak a lehetősége is - pedig végbement! - azt mutatja, hogy igenis, az ember halad - az egyre rafináltabb bestialitás felé. A Nagy Pogromot még csak aláhúzza, iszonytatóbbá teszi egyidejűsége az atombontással és a relativitással. Nekünk talán nem is kell beavatkoznunk, az embert az fogja kiirtani! Nos, úgy tűrni, olyan hangtalanul, nemesen és szelíden, ahogy a Nagy Pogrom áldozatai tűrtek, csak Jézus tudott s a katolikus anyaszentegyház mártír szentjei. A római Curiának szentté is kellene avatnia mindezeket a zsidókat, mert bizony mondom néktek, hogy a csipás kis rozzant Schwartz úr, aki diszkrét dobozból pajzán szereket árult éjente a Café Lupanarban, most, fejét szépen a kezében tartva combhoz szorítottan, mint tiszt a csákót, ott áll a nyilakkal spékelt Szent Sebestyén s a forró vízben főzött páter Babeuf S. J. mellett az erkölcs hőseinek igazi mennyországában, a tisztességes emberek forró emlékezetében.

Háborús időben szabályozzák az evést. Akik életben maradásra vannak kiszemelve, kevesebbet ehetnek csak, míg a csatamezőre küldendőket agyontömik, nyilván azért, mert a kövér hulla jobb trágya, mint a sovány, s felhatalmazzák őket arra, hogy a táplálékot, amennyiben az ellenségé, elégessék, s valóban, a daliák irtóháborút folytatnak szafaládék és sózott heringek ellen, mintha bizony e tárgyak is a gyűlölt ellenség megvetett egyenruháját hordanák. Temérdek láda lekvár és csuszpájz hal ekként hősi halált. Mivel azonban az emberiség arról is nevezetes, hogy sosem termel annyi ennivalót, amennyi kellene - a jóllakók és éhezők aránya mintegy 4o% : 6o% -, hogy az intézők a koplaltatás eszközével még jobban kezükben tarthassák az intézetteket, az élelmiszer-pusztítás azzal a következménnyel jár, hogy a hőn óhajtott s végre bekövetkező béke első himnuszát az üres gyomrok korogják el, s a civilek, akik eddig nem voltak kötelesek hivatalból felfordulni, most, az áldásos békesség sugaras napja alatt sietnek magánszorgalomból éhen halni; elkésett stréberkedés!