VI. A KÉTLÁBÚ PENÉSZ TELEPÜLÉSE

Az ember szereti azt hinni, hogy a természet kísérletező-műhelyéből ő került ki utoljára s a legtökéletesebbnek. Mivel a mikroszkópot elég későn találta fel, fogalma sincs róla, hogy a baktérium mikor jelent meg a Földön, pedig ha megelőzte az embert, s biztos, hogy ez történt, mert az emberi élet bizonyos funkcióinak elvégzéséhez szükséges a baktérium, tehát a kifejlődő ember életműködése körébe vont már meglevő más életeket, akkor eggyel több a bizonyíték: az ember nem végcél, s ha nem az, akkor nem is a legtökéletesebb, egyszóval csupán közjáték a Föld történetében. Mindazonáltal úgy viselkedik, mintha az övé volna a világ. Ezzel szemben minden jel arra mutat, hogy a baktérium lassan-lassan fölébe kerekedik az embernek. A baktérium fölött nincs korlátlan hatalma, amit az is mutat, hogy az embert segítő baktériumfajták számát felülmúlja az embert pusztító baktériumfajták száma. Az ember néhány kozmikus pillanat óta erélyesen tud védekezni a betegségokozó baktériumok ellen, vagyis azok ellen a fajták ellen, amelyeknek világa érintkezésben van az ő világával. A többit, ha ismeri is (pedig hol van tőle!), nem tudja ellenőrizni. Előre látható az az idő, amikor a baktérium úgy az ember fölé fog kerekedni, mint az első parányi emlősök kerekedtek az óriás hüllők fölé.

Itt kell megemlékeznem azokról a látható lényekről is, amelyek az élő embert eszik: bolha, poloska, tetű, légy, hangya stb., amelyek módfelett elszaporodnak ott és akkor, ahol és amikor az emberek mással (például háborúval) vannak elfoglalva, mint szüntelen harcukkal a természet ellen. Ha az ember csak úgy, olyan védekezésre képtelenül nőne bele a világba, mint a rózsatő, már az utolsót is régen megették volna a baktériumok s az élősdiek, ahogy a rózsatetvek eszik meg a rózsatőt. Az Ichthyosaurus ma ásatag csoda, az ember is az lesz valamikor.

Kozmikus szempontból tehát teljesen mellékes, mily időpontban jelent meg a Földön, illetve mikor mászott ki a kéreg száraz felületére. Egyszerre csak itt volt a Föld több pontján egyidőben, az Egyenlítőtől és a Sarkoktól egyformán oly messze, hogy meg se süljön, de meg se fagyjon. Példátlan gazsága és ravaszsága gyors szaporodást biztosított neki, s a kéreg aránylag lakhatatlan pontjaira is elszemtelenedett, színét változtatva a napsütés erőssége s a talajviszonyok szerint. Itt feketére sült, amott vörösre pirult, emitt megbarnult, amott sárga lett, ismét más helyen fehér. Ez utóbbi változat a legpimaszabb, a vöröst kiirtotta, a feketét rabszolgájává tette, a barnát leigázta, s a sárga csak úgy tudott élni, hogy fallal és határátlépési tilalommal védekezett ellene. Ma a fehér penész az úr a többi fölött.

Amíg az ember meleg pocsolyákban tenyészett, petéit vagy tojásait biztos helyen lerakta, ahol azok saját veszélyükre egyeddé fejlődtek vagy elpusztultak. Amikor szárazra került, észre kellett vennie, hogy maga is nagy nehezen boldogul az új élettel, petéi meg egyenesen képtelenek megküzdeni vele. A pocsolyákban hermafrodita volt az ember, a véletlen szabta meg a férfi- s a nő-princípium játékát benne. Ezzel a társával ma férfi, amazzal másnap nő volt. Szárazra jutva, azzal a biológiai kérdéssel került szembe, hova tegye a petéit. Szülőhazája feltételeit csak saját testében találta meg, a petét belseje meleg-sötét vizeiben rejtegette. Kényelmetlen dolog volt a pete hasban nevelése, ezért az élelmesebbek arra kényszerítették a maflábbakat, hogy csak mint nő viselkedjenek, maguk meg csak férfimód tevékenykedtek a peteügyben. A kényszerből aztán hajlam, majd törvényszerűség lett. Az ember két változatra szakadt (s vele az állatvilág egy része is): férfira és nőre. Mindez nem mehetett simán. Pofon, rúgás, agyoncsapás géniuszai álltak őrt a női nem születésénél. Az Ádám-legenda annyiban igaz, hogy előbb volt egy (hermafrodita) Ádám, s csak aztán lett a nőstény Éva. A nő tehát biológiai rabszolga, s ezért társadalmilag is könnyen rabszolgásítható.

Íme, általános verekedéssel kezdődött az ember földfelszíni élete. Nyomai az ún. szerelemben ma is fellelhetők (uralkodási vágy, civakodás, diadalérzés, legyőzetési tudat; kóros változatok: szadizmus, mazochizmus stb.).

Most azonban új probléma merült fel: a férfinak nő kellett, a nőnek férfi. E téren a legnagyobb összevisszaság uralkodik ma is.

Kezdetben valószínűleg az történt, hogy egy-egy hím férfi összeterelt, vagy ivadékaiból nevelt magának étvágyát kielégítő számú nőstényt. Ezek a hímek elvben egyenlőek voltak egymás közt, ámbár az erősebb hím rákényszerítette akaratát a gyöngébbre, de ez a függő viszony nem volt sem folytonos, sem állandó. A hím azonban feltétlen ura volt azoknak a nőstényeknek, akiket szülésre kényszerített. Az a szétválasztás, amely a napfényen pofozkodással kezdődött, hogy ki legyen a nő, és ki legyen a férfi, később automatikusan ment végbe a nőstény hasában, így férfi- és női ivadékok keletkeztek. Az első fiúivadékban megjelent az első született és intézményes hím rabszolga. A férfiak elvi egyenlőségének ezzel örökre befellegzett.

„Nem vagy teljes jogú férfi” – ítélkezett az apa fia fölött.

A fiú viszont fellázadhatott az apa ellen. A nőstények marakodhattak egymás közt. Igazságot kellett tenni. Ki tette? Akinek legkeményebb pofon rejtőzött a markában. Nem mindig az apa, akiből csakhamar főapa lett, mert az ivadékok egymással és szüleikkel szeretkezvén, szintén apává és anyává lettek.

Végül olyan kulimász jött létre, hogy a főapa például saját fiának unokatestvére lett, s a leánya nagyanyja volt legfiatalabb feleségének.

Mindegy!

Így vagy úgy, a kezdetleges család törzzsé nőtt, ahol már szabályozni kellett, ki kivel hálhat.

Sok helyütt (négerek, eszkimók, indiánok, pápuák) ma is a törzs a legmagasabb formája az emberi csoportosulásnak. A fehérek, sárgák és barnák azonban kialakítottak egy magasabb formát: a népet vagy ennek türelmetlen változatát, a nemzetet.

A barnák és sárgák tömörültek először néppé, valószínűleg úgy, hogy a több törzs összefogott, s közös vezetőben állapodott meg, vagy valakinek oly félelmetes praclija volt, hogy kikiálthatta magát vezetővé. A sárgák békén fejlődtek szellemi és anyagi kínai faluk mögött. A barnákat megtámadták a legkésőbb néppé alakult fehérek, és sorra hátrább szorították őket; a pun háborúk s az antiszemitizmus ennek az ősi harcnak újabb változatai. Az utóbbi ma sem ért még véget.

A fehér nép a világ egy kis kedvező, de igen tagolt csücskében már összeállásakor vidékenként más és más arculatot mutatott. Ez értelemben nem fehér népről, hanem népekről kell beszélnünk. Szaporák és dühösek. Folyton irtották egymást, s ide-oda taszigálódtak a rendelkezésükre álló kis térségen, vitássá téve minden egérlyukat és maroknyi földet. S egy adott pillanatban kirajzottak szerteszét a Földön. Alaptörvény, hogy mindig jöttmentből lesz uralkodó. A fehérek is császáraivá lettek a színeseknek. Ma az a helyzet, hogy sárgának, feketének, vörösnek nincs fehér szolgája, a fehérnek azonban szolgája a vörös és a fekete, a sárga még nem.

A nép közös életének helyét országnak, formáját államnak nevezik. Az ország azért fizikai valóság, az állam gondolati. Az első cserélhető, a második változtatható.

Az ország a maga egészében nem látható, csak kiterjedése észlelhető. E területen azonban igen láthatóak a települési foltok, az ún. városok vagy községek. A város a legmagasabb ilynemű kiterjedési valóság, amelyet az ember fel tud fogni, sőt át is tud tekinteni, különösen repülőgépről. Az országról csak részfogalmai lehetnek, amelyeket elméjében rak össze egységgé. Az államról viszont pontos összegezett fogalma van, míg a részfogalmakat itt nem látja tisztán. Ez az ellentét szemmel láthatóan sok baj forrása.

A Föld mai képe ebben a vonatkozásban rendkívül tanulságos. Vannak rajta államok, országok, primitív törzsek, még primitívebb családfoltok, amelyek mint egyetlen képeskönyv őrzik az emberi társadalom fejlődésének minden eddig megvolt szakaszát a barlanglakástól, a kezdetleges kommunizmustól a feudális isteni császárságokon és palotavárosaikon át az Egyesült Államok elnökének állami jachtjáig s a szuperkapitalizmusig... Vannak civilizált és kulturált államok, vannak civilizált, de kulturálatlan országok, vannak kulturált, de civilizálatlan népközösségek, s vannak állati sorban tengődő törzs- vagy családcsoportok.

Mivel azonban a fehér ember, jelesül az európai, gyarmatosította a területén kívül eső világrészeket, s kitermelt magából egy vékony réteget, amely minden anyagi és szellemi kényelmét élvezi az emberi létnek, azt meri mondani, hogy a haladást szolgálja, s tetszelegve szemléli együgyű térképeit, amelyeken az egyes részeket más és más színnel mázolta be, s azért azt hiszi, hogy a valóságban is úgy különböznek egymástól, mint a kék Afganisztán a rózsaszínű Ausztráliától s a sárga Venezuela a haragos zöld Holland Indiától.

Ha mármost az egyes embert tekintjük, a születésétől kezdve egész életútján át sírjáig, meglepő tapasztalatokat szerezhetünk, miként nevelik gyermekkorában, mire tanítják mint ifjút, mi a felnőtt helyzete, hogyan bánnak vele, ha megöregszik, s mi a sorsa a halál után.

Szögtársaim! Lapozzuk végig együtt ezt a képeskönyvet.