Harmincnyolcadik

fejezet

Ötvenhárom légikikötőjével, több száz privát turbóliftjével, ezernyi rejtett biztonsági rendszerével, hatalmas falakkal körülvett, parkosított átriumával a Republica 500 önmagában véve is egy külön világ volt. A Szenátus-kerületnek és a Nagyköveti Szektornak ez az égbe nyúló, páratlan ékessége több műszaki berendezést tartalmazott, mint számtalan világ a Külső Gyűrűben, és több lakója volt, mint másutt egész bolygóknak.

Az eredetileg klasszikus stílusú, egyszerű hivatali épület az évszázadok folyamán egyre terebélyesedett, míg végül toronyházakból, lépcsőkből, emeletekből, liftekből, belső sétányokból és terekből, fiatornyokból és erkélyekből álló, heggyé magasodó, összefüggő épületegyüttessé növekedett.

A folyton magasabbra és magasabb épített, szinte organikusan egymásba fonódó építmények úgy törtek az ég felé, mintha a coruscanti napfényért versenyeztek volna. A gigászi komplexum legtetején luxuslakosztályokkal teli, több szintes korona ült, amelyből még egy utolsó, karcsú torony nyújtózkodott a világűr felé. A reggeltől estig napfényben fürdő, a fejét a felhők fölé emelő Republica 500 legfelső szintjeiről a kiválasztott kevesek valóban lefelé néztek a városbolygóra.

A lenyűgöző építmény pontosan azért vált az elégedetlenek céltáblájává az egész Galaxisban, mert minden másnál hívebben szemléltette Coruscant aránytalanul nagy gazdagságát és kivételezett helyzetét. A távoli világok lakói közül sokan inkább a Republica 500–ban látták a gőgös és tehetetlen Szenátus jelképét, mintsem magában a Szenátus gombát formázó épületében.

Mace úgy érezte magát, mintha a mellkasára nehezedne a fölötte tornyosuló épület egész tömege, amikor a Gyártelep felől érkezve belépett a Republica 500 alagsorának legfelső szintjére, amely voltaképpen egy óriási oszlopokkal teli, irdatlan betonbarlang volt. Mindenfelé gépek százai búgtak, dübörögtek és visítottak, miközben árammal, hűtött vagy melegített vízzel és levegővel látták el a felettük lévő tízezernyi helyiséget. Akármilyen mélyen fekvőnek tűnt az alagsor, így is vagy száz méterrel terült el Coruscant igazi mélye, és több mint kétszáz méterrel a bolygó eredeti, természetes felszíne felett.

A keresőcsapat órákig várakozott az alagút torkolatában, mire a Republica 500 biztonsági szolgálatának parancsnoka megadta nekik a belépéshez és a kutatáshoz szükséges engedélyeket. Mace egy darabig azt fontolgatta magában, hogy egyenesen Palpatine-hoz fordul, akinek szintén volt itt egy lakosztálya, természetesen a korona legfelső emeletén. Végül elvetette az ötletet, mert úgy sejtette, hogy Sidious nyoma már így is kihűlt, vagy éppen beleveszett a betonpadozatot borító milliónyi lábnyomba.

– Hacsak nem találunk kimondottan erre utaló nyomokat –jelentette ki Dyne kapitány, mialatt kikapcsolta hordozható számítógépét –, nem vehetjük biztosra, hogy a célszemély valóban belépett-e az alagsorból magába a Republica Ötszázba. Lehet, hogy a különféle járatokon át az alsó légikikötők felé távozott.

– Más szóval, innen akármerre mehetett – egészítette ki Shaak Ti.

– Sajnos, így állunk – összegezte Dyne.

Mace megfordult, és visszanézett abba az alagútba, amelyen keresztül elérték az épületet.

– Lehet, hogy útközben nem vettünk észre valamit? – vetette fel komoran.

– Ezt kizárhatjuk, uram – vágta rá magabiztosan a hírszerző tiszt –, a droidok szenzorai mindenre rátalálnak.

A Jedi-nagymester ekkor a mocskos padozatra mutatott, és megkérdezte:

– Mivel magyarázza, hogy itt hirtelen véget érnek a nyomok? Dyne összepréselte az ajkait, és megrázta a fejét.

– Esetleg az illető itt újra járműre szállt – találgatott.

– Végül is a módszer mindegy – vágta el a további feltételezéseket Mace. – A lényeg, hogy meg kell keresnünk a nyomok folytatását.

A kapitány aggodalmas képet vágva körülhordozta a tekintetét a hatalmasan terpeszkedő alagsoron, közben elmélyülten bólogatott, végül kijelentette:

– Sokkal több kutaszdroidra lesz szükségünk.

– Mennyire? – kérdezte Mace.

– Rengetegre.

– Mennyi időbe telik idehozni őket, és átvizsgálni az egész szintet? – állt elő az újabb kérdéssel Shaak Ti.

A kapitány elkeseredetten felsóhajtott, és sorolni kezdte:

– Hát, figyelembe véve ezt a tengernyi gépet, a több tucat becsatlakozó folyosót, a szeméttárolókat, a felvonókat és raktárakat…, még csak megbecsülni sem tudom. Ráadásul további engedélyekre lesz szükségünk.

– Minden szükséges engedélyt megkapnak – biztosította Shaak Ti.

Mace gondterhelten körülnézett, és megjegyezte:

– Valószínűleg meg kell vizsgálni az összes oldaljáratot, de még a külső falak környékét is!

– Az hetekbe telik, uram – válaszolta óvatosan Dyne.

– Akkor minél előbb hozzáfogunk, annál jobb – bölcselkedett keserűen Mace.

Dyne leakasztott a rádióját az övéről, és már éppen beleszólt volna, amikor a lábuk alatt megrándult a betonpadozat.

– Földrengés? – csodálkozott Mace.

– Nem hinném… – felelte habozva Shaak Ti.

Egy második lökés is megrázta az alagsort, amely elég erős volt ahhoz, hogy a mennyezetről por szitáljon alá, és a magasból a csapatra zuhanjon néhány apróbb betonszilánk.

– Talán valami nekiment egy épületnek – vélekedett a kapitány.

Hirtelenjében Mace is ezt a magyarázatot tartotta a legvalószínűbbnek. Nem ez lett volna az első eset, hogy egy ittas vagy kimerült pilóta letér a szabad forgalmú égi sávokról, és a gépével belecsapódik egy épület oldalába.

A következő rázkódást távoli, erős robbanás fojtott dörrenése kísérte. Az alagsor lámpái egy pillanatra kihunytak, aztán ismét a teljes fényükkel világítottak. Viszont ez a röpke áramkimaradás is elég volt ahhoz, hogy a karbantartó droidok lázas ténykedésbe fogjanak.

Ekkor, szintén valahol a messzeségben, felbőgtek a szirénák, és lármázni kezdtek a vészcsengők.

– Nem működik a rádióm – közölte Dyne, miközben a mu–tatóujjával a készüléke frekvenciaváltóját nyomogatta.

– Jóval a középső szintek alatt járunk – emlékeztette Shaak Ti.

– Az mindegy – válaszolta a kapitány a fejét csóválgatva –, ennek akkor is működnie kellene!

Mace hirtelen felkavaró zavart érzett az Erőben, és ezzel együtt valami mást is: veszélyt, rettegést, fájdalmat és halált.

– Hol a legközelebbi kijárat? – csattant fel éles hangon. Dyne balra mutatva válaszolt:

– Az az alagút a keleti légikikötőbe vezet.

A nagymester gondolatai szélsebesen kergették egymást. Hirtelen elhatározással Valianthoz fordult:

– Parancsnok, Shaak Ti és én elvisszük magunkkal az osztagának felét. Ön itt marad a többiekkel, és segítenek Dyne kapitánynak. Folyamatos tájékoztatást kérek a fejleményekről!

– És velem mi lesz? – kérdezte egy gépi, de szinte sírós hang. Mace előbb TC–16-ra, majd Dyne–ra pillantott.

– A droid is itt marad önökkel!

Azzal a két Jedi, a hátuk mögött a klónosztag felével, elviharzott a távoli járat irányába.

A keleti kikötőbe vezető alagút szinte egyfolytában rázkódott, mialatt a csapat áttört a különféle fajokhoz tartozó rémült gyalogosok hol kifelé, hol befelé hullámzó tömegein.

A hatalmas, téglalap alakú, nyitott platformon emberek, humanoidok és mindenféle más teremtmények rettegve lapultak a járműveik, a légitaxik valamint az űrjachtok mellett, vagy éppen az egy emelettel feljebb futó mágnesvasút helyi állomása felé rohantak. A légi forgalom zajába kiáltások és sikolyok vegyültek. A szabad forgalmú sávokon fejvesztett pánik uralkodott. Taxik, légibuszok és teherhajók repkedtek nagy összevisszaságban. A gépek, miközben kétségbeesetten igyekeztek elérni a háztetőket vagy a nagyobb tereket, néha egymásnak, néha pedig az épületeknek ütköztek.

A magasból egy zömök, lángoló teherhajó zuhant az egyik autonavigációs útvonal felé. Mialatt átszáguldott a sávokon, telibe talált egy légibuszt, így onnantól a két jármű egymásba préselődve–csavarodva, együtt folytatta a végzetes zuhanást az egyik kanyon mélye felé.

Mace egy pillanat erejéig követte a tekintetével ezt az utolsó, páros repülést, aztán felfelé fordította az arcát, és a halántékához emelte a jobbját, hogy védje a szemét a nap sugaraitól.

Elmosódottnak és furcsán vibrálónak látta a távoli épületeket, ahogyan a nyári hőségek idején szokta. Először nem tudta mire vélni a különös benyomást, de rögtön észbe kapott, és odaszólt Shaak Tinek:

– Aktiválták a kerület védőpajzsait!

Tovább nézelődött, és hirtelen észrevette, hogy egészen fent, a magasban valami rendkívüli dolog történik: színes fények villognak a felhők fölött. Most már azt is hallotta, hogy tompa, mennydörgéshez hasonlatos robajlások visszhangzanak a toronyházak között. Messze délen Coruscant halványkék felső légkörét fehér, vörös és lila csíkok szabdalták ezerfelé.

Shaak Ti gyönyörű szeme hatalmasra tágult a csodálkozástól, amikor a társa felé fordult.

– Megtámadtak minket… – suttogta hitetlenkedve.

Mace előkapta a rádióját, átváltotta a Jedi Templom hullámhosszára, és a füléhez emelte a készüléket.

– Semmi, csak a háttérzaj – állapította meg csalódottan néhány pillanattal később.

– Biztosan a védőpajzs árnyékolja le – felelte Shaak Ti, de rögtön kétkedő kifejezés jelent meg szabályos arcán, és felvetette: – Vagy talán zavarják a rádióforgalmat!

Mace nagyot fújtatott, és az osztag felé fordult.

– Próbálják lecsendesíteni és irányítani, akit csak lehet! Igyekezzenek elfojtani a pánikot! – parancsolta, majd miután a klónok csatárláncba állva elindultak az alagút felé, Mace a társa felé fordult: – Keresd meg a főkancellárt, és juttasd biztonságos helyre. Amint tudok, küldök erősítést!