Cem mindenkit meglepett. Mégis túlélte az éjjelt, és a rákövetkezőt is, miközben egyik mérföldet a másik után tették maguk és Nhól közé. Na meg maguk és a Folyam közé, emlékeztette magát Hezsi. A ló minden egyes lépése, az előtte ülő vén máng harcos minden lélegzetvétele mintha tompa sajgással töltötte volna el. Nem tudta, pontosan mi az oka ennek a fájdalomnak: vajon Kej, Khán és mindannak elveszítése miatt érezte, amit ismert, vagy a benne lakozó valami az, ami apjához kiált, hozzá, hogy újra felébredhessen. A harmadik napon, amikor a nyereghez kellett kötni, mert csak így tudták megakadályozni, hogy leugorjon és visszaszaladjon Nhól felé, biztosnak tűnt, az utóbbiról van szó.
Aznap késő reggel a csapat megállt és mindannyian leszálltak a lovukról. Egy fánál pihentek meg... Jellegtelen nyárfa volt; göcsörtös, vén, gyökerei a sekély hordalékrétegből táplálkoztak. Előttük nyújtózkodott a sivatag: rozsdavörös és sárga homok alkotta ragyaverte, harántcsíkos táj.
— Mit csinálnak? — kérdezte a lány a vénembert, akit Lófivérnek szólítottak.
— Áldozatot mutatnak be a fa istenének — magyarázta az neki.
— A minek?
Az emberek fűcsomókat égettek — egyikük kicsiny, ismeretlen dologgal teli tálat helyezett el a fa fürkész, fehér gyökerei közé.
— Ez az első... Vagy az utolsó, attól függően, melyik irányba megy az ember — így Lófivér. — A peremvidéken, Nhól birodalmának határán élő istenség.
— Mármint a Folyam mohó éhségének peremén — szólalt meg a közelben, saját lova mellett álldogáló Perkar.
A vénember felnevetett. — Ez nem az éhségének a határa, csak a hatásának. Innentől fogva a sivatag megint él.
— Akkor én is áldozok — mondta Perkar. Hezsire mosolygott, és úgy tűnt, boldog. Csatlakozott a többiekhez. A lány csak valamiféle iszonytató szorongást érzett, mintha hamarosan valamiféle elképzelhetetlen dolog következne be. Amikor ismét lóra szálltak és ellovagoltak a fa mellett, borzasztó, szakításszerű fájdalom tört rá és vette el erőszakkal az eszméletét.
Felébredvén — nem tudta, mennyi idő telt el közben — még mindig érezte, igaz, egyre halványabban, a fájdalmat, akár egy erős pofon csípős sajgását. Kitapintotta a pikkelyét. Megvolt, és továbbra is enyhén viszketett.
— Ó! — mondta Lófivér, ahogy észrevette, hogy a lány felül. — Hadd nézzelek meg! — Szólt a többieknek, hogy álljanak meg, majd leszállt a lováról. Inas, barna keze Hezsi felé nyúlt, hogy lesegítse. A forró homokon a lány gyengének, túl érzékenynek érezte a lábait. — Igen, igen — mosolygott rá a vénember és beleborzolt hajába.
— Micsoda? Igen, micsoda?
— Tudod, gyermekem, látom az isteneket... mindig is láttam őket. Amikor először a szemem elé kerültél, azt mondtam: „ebben a lányban van valami”. Láttam benned, érted?
Hezsi bólintott. Ahogy ő látta az atyját, talán úgy, mint amikor a folyam kísérteteit szólította.
— Még mindig ott van, de lecsillapodott. Érzed?
Noha nem ezt akarta, boldog borzongás futott végig a lány tagjain. — Igen. Azt hiszem, érzem.
— Remek. Gyerünk, nem kell szomorkodni! A Folyam többé nem tart a markában, és még az is lehet, hogy a barátod életben marad!
Hezsi érezte, ahogy elvigyorodik.
— Nyeregbe! — utasította Lófivér, és felsegítette az állat hátára. Amikor ő is visszaszállt hátasára, nagyot kiáltott, ami egyszerre töltötte el a lányt riadalommal és lelkesedéssel. Alatta megugrott a ló, s eszébe jutott, milyen volt, amikor Cem vitte őt. Ez különbözött attól: rohanás, amit nem értett, és értékelni sem tudott éjszakai kilovaglásuk idején. A táj csak szaladt mellettük, a ló félig szelídített mennykő alatta. Nem sikoltott fel, bár nem sok kellett volna hozzá, s rövid, már-már rémítő örömöt élt át, ami valamiképpen kézzelfoghatóbb, valóságosabb volt egy istennő öröménél. A kis szoborra gondolt, a lóasszonyra, és ő volt az; büszkén, vadul vágtatott. Szabadon.
— Most pedig meséld el! — kötötte az ebet a karóhoz Perkar napokkal később. A közelben két fiú és egy lány nevetgélt, fából készült karikát kergettek a falu terének vörös homokjában. A tűzből szikrák szálltak fel és kapaszkodtak fel a szél láthatatlan fájára, hogy elvegyüljenek aztán az egyre sötétedő éggel. Hűvös, száraz szellő surrant be a fennsíkról és lehelte tele a levegőt az ősz ígéretével, mielőtt továbbment volna kelet felé.
Perkar, Lófivér, Ngangata és a Já'hannak nevezett máng harcos a tűz köré gyűltek. Lófivér szavak kerekének nevezte ezt. Hezsi a körön kívül foglalt helyet, miközben Lófivér legidősebb lánya, Dak, befonta azt a kevés hajat, amit Kej meghagyott.
— Mesélj! — ismételte Perkar. — Nem hiszem, hogy egyszerűen csak belém botlottatok.
— Miért nem? — kérdezte Ngangata — Talán nem ez a hős barátjának sorsa?
— Belovagolni a megmentésére? Nekem ez sokkal inkább a hős feladatának hangzik — vágott vissza az ifjú. — „Ngangata éneke”. Tetszik a hangzása.
— Rólam ne szóljon dal, kérlek!
— Hát akkor énekelhetnétek dalt rólam! — szólt közbe Lófivér.
Perkar elcsigázottan pillantott kettősükre. Az öregember elmosolyodott, kortyolt egyet a kaktuszsörből és végül megkegyelmezett neki.
— Amikor észrevette, hogy elmentél, a barátod megveszett. Ne kérdezd, miért! Mindenáron utánad akart menni. Én természetesen nem voltam hajlandó rá... Öreg vagyok, túlságosan is öreg, hogy kilovagoljak a nhól lovasság ellenében.
— Meg kell hagyni — dörmögte a bajsza alatt Perkar nem kevés gúnnyal —, túlságosan is öreg, hogy oda-vissza köröket lovagolj köréjük.
Lófivér szeme haragosan villant rá. — Mennyit könyörögtél, hogy elmondjam ezt a történetet?
— Bocsáss meg, ó, agg! — így Perkar. — Kérlek, folytasd!
Az öregember láthatóan elégedetten biccentett. — Beleegyeztem, hogy életem kockáztatásával elvigyem Ngangatát egy ismerős faluig, ott megalkudjak a második unokahúgaimmal, unokaöccseimmel és a többi válogatott rokonaimmal egy lóra, amivel eljuthat Nhólig. Félnapi lovaglás volt, egynapi járóföldre volt; úgy gondoltam, a Fakopáncs istennő ilyen rövid idő alatt nem vesz észre.
Elvigyorodott, kivillantotta sárga, töredezett fogait, és kortyolt egy nagyot a sörből. — Persze, félúton voltunk, éppen csak elhagytuk a Négyszögben Álló Sziklát, amikor szélvihar támadt és tollak suhogtak, az én vénséges szívem pedig megállt a mellkasomban. Tetteim méltóságteljes védelmébe fogtam...
— Térden állva könyörgött — fűzte hozzá Ngangata.
— Méltóságteljes magyarázatot adtam tetteimre — ismételte Lófivér, és színpadiasan sötét pillantást vetett a mellette ülő alvaemberre —, amikor ráébredtem, az előttem álló istenség nem Nacsína, bár fekete... tollai ugyan vannak, de nem fakopáncs. Azonnal tudtam, a Holló az.
Azt mondtam neki: „Holló úr, minek köszönhetem ezt a nagy szerencsét?” Mire azt felelte: „Nyilvánvalóan mást értesz »szerencse« alatt, mint én”, és csak bámult rám azzal a sárga szemével.
— Karak? Karak meglátogatott?
Ngangata bólintott, mialatt Lófivér türelmesen ivott még a sörből.
— Nem szaporítom a szót, mert már érzem a kész vacsora illatát. A Hollóisten azt mondta, végig figyelt minket a távolból, mert ez volt kedvére. Azt mondta, segédkeznem kell Ngangatának elérni Nhólt, mivel előre látta, hogy szükség lesz ránk ott. Cserébe meséltem Karaknak törődöttségemről...
— Megkérdezte tőle, miért éri meg ez neki — világította meg a helyzetet a félvér.
— Meséltem neki törődöttségemről — Lófivér nem hagyta magát. — Amikor befejeztem, a Holló azt kérdezte, mennyire lennék törődött, ha valaki értesítené Nacsínát, hogy védtelenül kóborlok a világban. Elmondhatom, nem tetszett nekem, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés. Csakhogy aztán a Holló szívélyesen felajánlotta, hogy elbeszélget a nevemben a Fakopáncs istennővel. Elmondta, hogy számos szívességgel tartozik neki az istennő, és hajlandó beváltani néhányat, így én életem végéig az enyéimmel maradhatok. A helyzet az, hogy bár nem gondoltam olyan sokat erre, mégiscsak hiányoztak a rokonaim, amíg odakinn voltam, magányosan, azon a szigeten. Azt is láttam, hogy nagy dolgok vannak készülőben, nagyszerű kaland vár, még egy utolsó hősi tettre...
— Karak rávette, hogy segítsen — foglalta össze Ngangata.
— Akkor te mondd el a többit! — morogta Lófivér, és megint felemelte a söröskupáját.
Ngangata így is tett. — Lófivér rávette néhány rokonát, hogy kísérjenek el minket: hadi dicsőséget ígért nekik, ha jönnek... és valamennyit a régi kincsei közül, azt hiszem, amit valahol elásott. A maradékon nincs mit mesélni. Egyenesen keresztüllovagoltunk a sivatagon Nhólig, míg te kanyarogtál lefelé a Váltott Istenen.
— Jó, de hogyan találtatok meg?
— Karak azt mondta, szárazföldön keressünk. Eléggé rejtélyes volt, és én úgy gondoltam, segítségnek sem sok. Leültünk egy dombra, ahol beláthattuk Nhól egész nyugati részét.
— Olyan messziről? Hogyan ismerhettetek fel, sőt hogyan vehettetek észre?
— Látom az isteneket, emlékszel? — juttatta eszébe immár kissé kásás hangon Lófivér. — Ismertem a kardodat, és nincs egyetlen másik isten sem ezen a nyomorult vidéken, a folyamszülötteket kivéve... — Egyszerre láthatóan elszégyellte magát és bocsánatkérően kacsintott Hezsire. — Bocsáss meg, gyermekem, nem akartalak megbántani!
A lány megvonta vékony vállát és megrázta fejét, így jelezve, nem volt ebben semmi sértő.
— Így hát — folytatta az öregember — úgy gondoltam, bármi, amit istennek látok, nagy valószínűséggel te leszel.
Perkar elképedten csóválta fejét. — És egész idő alatt figyeltél? Alvás nélkül?
— Ööö... nem egészen.
— A helyzet az, hogy éppen aludt — szólt közbe Ngangata. — De aztán Já'han felvillanó fényt látott, furcsa, isteni fényt.
— A kísértetet — motyogta Hezsi. Az este folyamán most szólalt meg először. — A véremből született kísértetet.
A félvér rábólintott. — Erre később jöttünk rá. Túlságosan sötét volt, hogy bármi mást láthassunk. Azért felébresztettük Lófivért, és sok hunyorgás után megesküdött rá, hogy látja Perkart és egy istennőt, aki egyre nagyobbra és nagyobbra nő.
Mindannyian Hezsire pillantottak, aki kényelmetlenül fészkelődni kezdett és lefelé bámult, a porra.
— Hagyjátok békén a lányt! — csattant fel az öregember. — Épp elég dolgon ment keresztül, épp elég sokat veszített. Semmi szükség eszébe juttatni.
— Csak arról van szó, hogy én vagyok az oka az egésznek — bukott ki Hezsiből. — Mindannyian, akik átutaztatok a világon, kockára tettétek az életeteket, embereket öltetek, mindezt csak azért, mert én ostobán kívántam valamit. Még csak nem is volt igazi kívánság, csak valamiféle ötlet. És Cem... Olyan súlyosan megsérült...
Perkar nézte, ahogy a lány pillantása elvándorol, és azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy nem sírja el magát, és azt kívánta, bár így tenne. Akármi is tartotta vissza a könnyeit, láthatóan nagyobb fájdalmat okozott neki egy kiadós bömbölésnél.
— Ejnye, no! — fújtatta Lófivér. — Gyere ide! Gyere és ülj ide közénk!
Hezsi hosszú pillanatig csak a tüzet bámulta, fekete szeme valósággal itta a lángokat. Aztán lassú mozdulatokkal felállt Dak mellől — a nő egy szót sem értett nhóliul folyó beszélgetésükből —, és habozva a körbe lépett. Az öregember megpaskolta maga mellett a földet.
— Semmi értelme efféle gondolatokra pazarolni az erődet! — mondta a lánynak. — Ennek a hálónak nem te mozgattad a szálait. Csak az egyiket húztad. Itt vagyok én. Mi közöd van a Fakopáncs istennővel folytatott vitámhoz? Semmi, éppenséggel. Hat évvel ezelőtt történt, jóval ennek az egésznek a kezdete előtt. Perkar pedig már azelőtt belebonyolódott valamibe, ami igencsak rosszul végződött, mielőtt a véred mozgásba hozta a Folyamot. És a Holló: ki tudja, miért teszi azt, amit? Az viszont biztos, hogy semmit sem tesz a te vagy az én kedvemért. Ngangata még csak nem ismert eddig, és nem sok oka volt segítséget nyújtani Perkarnak — már megbocsáss, Perkar! —, mégis itt van.
— Na de Cem — suttogta Hezsi, és könnyekben tört ki. — Kej, Khán... Az a sok katona... — Lófivér ingébe temette arcát és rázni kezdte a régóta esedékes zokogás. Perkar zavarában elnézést kért és kilépett a körből. Kisétált a térről is, a satnya borókák és csupa gally bokrok közé, s hagyta a gyenge szellőt a vállára telepedni.
„Az a sok katona”, mondta a lány. De ő volt az, aki megölte őket. Tudta jól, éreznie kellene valamit, lelkiismeretfurdalást, bűntudatot, amilyen akkor tombolt benne, amikor világos lett: a kapaka vállalkozása szinte az utolsó emberig odaveszett. Helyette csak valamiféle homályos sajnálkozás volt benne, bánat, hogy az útjába kerültek ezek az emberek — de semmiféle fájdalom, borzasztó szomorúság.
— Mindenki meghal — vigasztalta Harka.
— És mindenki él! — vágott vissza neki. — Ez nem válasz.
— És mit szólsz ehhez? Végre megtanultad elviselni a tetteidet és továbblépni, anélkül, hogy siránkoznál a teher miatt.
— Ez jobban tetszik — ismerte el Perkar. — Bár mintha önmagába érne vissza.
— Még mindig inkább önmagába, vagyis hozzád, mint valaki máshoz — mutatott rá Harka. — Én már csak tudom.
— Kiszabadíthatlak valahogy, Harka? Van valami módja?
— Ha van is, nem tudok róla. De köszönöm, hogy gondoltál rá.
— Nem csak érted tettem, de azért szívesen.
Később, visszatérvén a faluba a satnya fenyők közötti zsombékból felhangzó halk, ismerős kántálásra lett figyelmes. Majdnem továbbhaladt, ám pillanatig eltöprengvén letelepedett egy kényelmesnek tűnő sziklára és ott várakozott, miközben figyelte, ahogy a nap bíbor szelete ellapul a nyugaton húzódó fekete kőhalmokon.
Végül befejeződött a kántálás és a fák közül Ngangata bukkant elő, kezében íjnak való bot. Mikor meglátta, biccentett felé. Méregették egymást egy darabig: a félvér állt, Perkar a kövön ült.
— Itt az ideje harapni valamit — szólt végül Ngangata.
Az ifjú bólintott. Maga sem tudta, pontosan mit akar mondani. A megfeszített gondolkodás ráncokat húzott a homlokára.
— Gyerünk! — szólt megint a félvér, olyan halkan és puhán, akár az alkonyati szellő.
Perkar a fejét csóválta. — Nem... Lófivérnek igaza volt, tudod. Semmi épeszű okod nem volt, hogy a segítségemre jöjj.
Az alvaember szája felfelé görbült. Elpillantott a látóhatár felé, a fakó napra, s hosszúnak tetszett a szünet, mielőtt egykor oly rémítőnek tűnő fekete szemének pillantása visszatért, hogy társa szemébe nézzen.
— Perkar — sóhajtotta végül —, túlságosan sokat gondolkodsz! Túlságosan sokat. Most pedig menjünk enni: az íjam is és én is éhezünk.
Az ifjú kissé bizonytalanul állt fel. Valami, talán por, mehetett a szemébe, mivel enyhén elmosódott a világ. Lesöpörte kiltjét, tett néhány tétova lépést, hogy csatlakozzon Ngangatához. — Köszönöm — mondta.
A félvér a port tanulmányozta saját lába előtt, úgy biccentett. — Gyerünk! Étel. — Amikor pedig elmosolyodott, Perkar érezte, ahogy válaszul visszamosolyog rá.
— Hercegnő?
Hezsi az ismerős hangra ébredt, s az jutott eszébe, talán megint elaludt — Khán biztos dühös lesz rá, és mit készíthet Kej reggelire. A valóság gyorsan betolakodott világába: vörös sivatag, ismeretlen hangok duruzsolása. De Cem, Cem ismerős volt. És felébredt.
— Cem! — a félóriás mellkasára borult, arcát a robosztus vállba fúrta. — Kérlek, élj, Cem!
— Remélem, hogy ezt teszem, hercegnő, nekem elhiheted! — kuncogott erőtlenül a testőre. — Fátyolos szemmel pillantott körbe a szállásul szolgáló apró ház cédrusból készült póznáira és koromtól feketéllő falaira.
— Nem tudom, hol vagyunk — ismerte be.
— Hozok vizet — ajánlotta fel Hezsi. — Aztán elmondom.
Megpaskolta a félóriás vállát és kiment, le a dombon a forrásig, amit Dak mutatott neki. Annyi mindent kell mondania Cemnek, és olyan sok volt benne a megmagyarázhatatlan. Olyan sok minden volt az ismeretlen. Hol van most Khán és Kej? Megkínozták őket a szökésében vállalt szerepükért? Halottak? Talán sosem tudja meg. A visszafelé úton egy pillanatig sajnálta, hogy nem fogadta el a hatalmat. Bármit megtett volna, hogy Khánt és Kejt megmenthesse. De ha addig égett volna benne a tűz, elveszik, és sok, nagyon sok ember belehal.
A félóriás szomjasan fogadta a vizet és tágra nyílt szemmel figyelt, mialatt Hezsi elmesélte, hol voltak és mi minden történt, amíg ő aludt.
— Most mit teszünk? — kérdezte a végén.
— Nem tudom — felelte a lány. — De remélem, hogy mellettem maradsz. Nem bírnám elviselni, hogy téged is elveszítelek.
— Természetesen, hercegnő. A szolgád vagyok.
— Nem. Nem vagyok hercegnő és te nem vagy szolga. Itt nem. Ha itt mellettem maradsz, azért tedd, mert így határoztál!
Cem bólintott és felült: némán bámulta az ajtó fényes négyszögét.
— Szeretnék kimenni — szólalt meg végül.
— Nem tudom...
— Kérlek.
Nem sokat tudott tenni, hogy talpra segítse, de úgy tűnt, hajdani testőrének valójában csak lelki támogatására volt szüksége. Odakinn, a napfényben, a kunyhó agyaggal tapasztott falának dőlt és körülnézett.
— Szeretném megkeresni anyám népét — mondta végül. — Egyszer, valamikor. Mesélt róluk...
— Megtehetjük.
— Nem feltétlenül rögtön — tette hozzá a félóriás. — De egyszer.
— Egyszer — bólintott rá Hezsi, és elmosolyodott. Kezét Cem vállára helyezte, és együtt szemlélték a messzeséget.