Hezsi lerúgta a hímzett ágytakarót és átgördült az ágynak arra a felére, ahol hűvösebb volt a huzat. — Meleg van — magyarázta az együtt érzően rápillantó Kejnek. — Forróság.
A nő odahajolt és hideg rongyot tartott az arcához, Annyira dermesztő volt, hogy szinte már fájt, és Hezsi össze is rándult, ahogy el akart húzódni tőle.
— Küldetek a könyvtárba. Cem majd elviszi az üzenetet. Khán nem várhatja el tőled, hogy ennyire betegen is dolgozzál.
— Nem — makacskodott. — Nem, mennem kell. Megint katonákat küld...
— Csitt, kicsikém! — Kej nem tágított a ronggyal, követte, bármerre is tért ki előle. Elég volt egy pillanat, és máris jobb volt. — Nem fog — nyugtatta meg Hezsit. — Ha igen, akkor azok a katonák is látják majd, hogy nem vagy jól.
Megpróbált újabb kifogást találni, de dajkájának igaza volt. Elképzelni sem tudta, hogy most talpra álljon — gyomra a legkisebb mozdulatra is meglódult, még az ágyon fekve is. És annyira melege volt!
— Hadd készítek egy teát neked! — javasolta Kej. A rongyot nála hagyta, és már önmaga szorította saját arcára.
— Mi a baj velem? — nyöszörögte.
— Ez az első vérzésed — felelte a dajka. — Van, aki könnyen éli meg, van, aki nehezen.
Hezsi nem hitt neki. Valami mélyebben gyökerező aggodalom is rezgett a hangjában, hozzá nem kevés félelem is. Ez pedig megrémítette őt is.
— Próbálj meg aludni egy keveset, kicsikém. Éjjel alig aludtál. Nem is csoda, hiszen itt van ez, meg mindaz a rettenet, ami tegnap történt.
— Utánam jött — motyogta a lány. — Miért jött utánam?
— Egy hangot se! Csak egy kísértet volt. Nem egyvalaki után koslatott. Aludj! Készítek meleg teát, az majd segít, és csillapítja a hasad fájdalmát.
— Nem akarok aludni! — nyögte Hezsi. — Nem szeretem az álmaimat.
— Majd elmúlnak — ígérte Kej.
— Nem — volt a válasza, de dajkája addigra már a szomszéd szobában volt. Hezsi szerette volna elmagyarázni, hogy nem a kísértetről szóló álmok aggasztják. Persze, azok sem voltak jók: látta a katonát megint meghalni, ahogy teste belülről reped szét. De ezt az álmot legalább értette. Különös álmokról volt most szó, a furcsákról, amelyektől nem tudott aludni. És nem az volt a lényeg, amit látott, hanem hogy milyen érzéseket keltettek benne.
Hallotta, ahogy a másik helyiségben Kej Cemmel beszélget — lefojtott hangok, nem is értette őket —, aztán a bejárati ajtó nyitódását és csukódását. Kis idő múlva dajkája visszatért, kezében csészében tea. Sikerült felülnie annyira, Hogy belekortyolhasson. Keserű volt, de jólesett. Kioldotta a zsigereiben érzett rettentő görcsöt, csökkentette hányingerét.
— Hezsi — kezdte Kej, amikor megitta az utolsó kortyot is —, nem szeretném, hogy bárkinek is beszéljél arról, megindultak a vérzéseid. Megértetted?
— Miért? — A tea nem is annyira forró volt már, inkább csak meleg, egészen kellemes. Lehet, hogy mégis el tud menni a könyvtárba.
— Mindenkinek így a legjobb. Tudod, milyenek az emberek ezeket a dolgokat illetően.
Bólintott, noha nem értette teljesen, ugyanakkor nem akart mindenen vitatkozni. Kej megfordult, hogy kimenjen, de Hezsi megragadta a kezét. — Maradj itt velem! — kérte.
— Össze kell készítenem a kenyeret. Nemsokára visszajövök és megnézem, hogy érzed magad.
— Akkor hadd menjek én a konyhába!
— Nincs hozzá erőd, csak azt hiszed, hogy van. A teától van, kicsikém. — Megpaskolta a kezét. — Nemsokára itt vagyok.
Hezsi lehunyta szemét — csak egy pillanatra — és hallgatta Kej távolodó lépteit. Már tényleg nem érezte magát forrónak, csak enyhén melege volt.
Különös helyen tartózkodott. Túlságosan nyirkosnak és zöldnek tűnt. Fák — olyan fák, amilyenekhez foghatót még sohasem látott — vették körül. Elképesztően magasra nyúltak, magasabbak és vaskosabbak voltak a legmagasabb cédrusnál és olajfánál is, és olyan bőséggel nőttek, akár a búza a szántón. Fölötte piciny, kék szilánkokban volt csak látható az ég, hatalmas kupoláját eltakarták előle az ágak és a levelek. Viszont fény szüremlett át közöttük, úgy sütött keresztül rajtuk, akárha papírlapok lennének, így látta a legközelebbiek finom erezetét. A Pillanatok termére emlékeztette, a katedrálüvegre és arra, ahogy a fény játszott a márványpadlón. Szépséges volt és kissé ijesztő is, mert nagyon idegen — súlyos, átható, ismeretlen szagok. Még rosszabb volt, hogy rettentő módon úgy érezte, valamit rosszul csinált, valamiféle borzasztó dolgot követett el. Mit tettem? — kérdezgette magától egyre.
Felriadt — pislogott párat, mert a fák képe mintha nem akart volna kijönni belőlük, akár az éjjelenként a szemzugában meggyűlő dara. Mérgesen fordult át a hátára. Kej becsapta és elaltatta.
Megpróbálta kitalálni, mit jelenthetnek az álmok. Az uralkodói vérhez tartozók állítólag az álmokból élnek, azokat értelmezik. Csakhogy minden egyes álom, amiről csak értesült, a Folyamról szólt, Nhólról, a királyságokról. Sosem hallott még ekkora fákkal teli helyről. Nyilvánvalóan nem lehet a pusztaságban, sem a mocsári királyságokban, bár tudott különféle sűrű mangroveligetekről a tenger közelében lévő ingoványokban. Na de hatalmas fákról, melyek akárha fakastélyok lennének...
Amikor visszatér a könyvtárba, egy-két pillanatot szakít majd erre, amikor Khán nem figyel rá. Legalább egy földrajzi könyvről tudta, hol van.
Szeme sarkából észrevett valamit, apró mozgást. Érdeklődve fordította fejét arra; a kis kísértet volt, akit írnoknak kezdett nevezni magában. Rámosolygott a levegőben lévő apró, dermedt foltra.
— Te tudod? — kérdezte. — Tudod, hol található ilyen vidék?
Kisse meghökkent, amikor a kísértet közelebb jött — régebben csak akkor jött oda hozzá, ha Hezsi aludt, így amikor olvasott valamilyen korábban lemásolt iratot. Most semmiféle nyilvánvaló oka nem volt, mégis jött, habár bizonytalankodva, hol közeledve, hol visszahúzódva. Megbűvölve nézte a kísértet kicsi táncát, igyekezett felidézni arcát, ahogy valamikor, évekkel korábban látta. Tétovázása ellenére egyre közelebb oldalgott, amíg végül — felnőttek háta mögött valamit elcsenő kisgyerek módjára — zavaros levegőből összeállt, leginkább karra emlékeztető apró kinövés nyúlt felé és megérintette, ott, lenn, ahol vérzett. Felháborodottan rántotta el testét, de aztán megtorpant, moccanni képtelenül attól, amit látott.
A kísértet akárha egyszerre sötét borral megtöltött hibátlan üvegpohár lett volna. Szín futott végig karján a testébe, hogy többé nem csak a levegő remegése volt, hanem férfi, olyan élesen, határozottan látható és valóságos, mint bármelyik közönséges ember. Olyan határozottan látható, akár a szörnyű kísértet, aki előző nap rátámadt. A lány felsikoltott, hevesen rugdosva igyekezett minél távolabb kerülni tőle — legkisebb gyerekkorától kezdve tudta, minél szilárdabbnak látszott a kísértet, annál nagyobb volt az ereje. A fiatalember nem tűnt sem hatalmasnak, sem rettenetesnek: leginkább szomorúnak látta, és ugyanolyan rémültnek, amilyennek saját magát érezte. A kísértet kinyitotta száját, mintha mondani szeretne valamit... és minden szín, minden körvonal eltűnt, homályos folttá mosódott, aztán teljesen szétfoszlott.
Noha a félelem visszavonultában reszketéssel töltötte el testét, Hezsi felpattant, hogy lássa a pontot, ahol a kísértet eltűnt. A padlón vízfolt látszott, mintha valaki kis pohárral kiöntött volna. Az egyik foltban rubinvörös csepp, szétterjedt és lassan rózsaszínné halványodott. Csakis vércsepp lehetett.
Abban a pillanatban rontott be Kej a szobába. — Mi az? — kérdezte zaklatottan.
Hátradőlt fekhelyén, gondosan ügyelve, nehogy a padlón lévő nedves pontra pillantson.
— Semmi. Csak rosszat álmodtam.
Másnap már jobban érezte magát és visszatért a könyvtárba. Ahogy befelé haladt Khán intett neki, álljon meg, s így is tett, türelmetlenül várakozott az asztala mellett. Néhány pillanatig tudomást sem vett róla, aztán felnézett az írótáblájáról és biccentett.
— Ülj le! — Hezsi meglepetten engedelmeskedett: ruháját maga alá simítva ráült a lábikrájára. A könyvtáros egy pillanatig komoly tekintettel méregette, aztán átadott neki valamilyen papírdarabot és mellé egy zsineggel átkötött könyvet. Aztán száraz tintát, keverőkövet, kis vizesedényt és egy tollat lökött át az asztalon. — Másold le az első hét oldalon lévő jegyeket! Tanuld meg őket. Ma este kikérdezlek, és remélem, mindegyiket megjegyzed addigra! Megértetted?
— Ööö... — kezdte a lány, de Khán félbeszakította.
— Sajnálom — hangsúlya legalább annyira őszintétlen volt, mint az arcán egyszerre elterülő mosoly. — Ez valójában költői kérdés volt. Megértetted, és ha nem, délutánra tudni fogom, nem igaz? — Tovább fürkészte, amivel eddig foglalatoskodott. — Használhatod a másik asztalt a szoba végében — vetette még oda fel sem nézve munkájából.
Hezsi zavarodottan húzódott vissza a mondott helyre, kezében mindaz, amit Khántól kapott, ám ahogy kinyitotta a könyvet, ujjongás vette át maradéktalanul értetlensége helyét. Khán megtanítja neki a régi írást! És nemcsak írni, hanem olvasni is.
Izgatottan görnyedt az asztal fölé. A hieroglifák közül nem egy már ismerős volt, attól még lemásolta őket. Így is elkeserítő volt látni, mennyit nem tud — azon töprengett, hogyan tud ennyit megjegyezni a rendelkezésére álló rövid idő alatt. Gondosan írta le őket, elismételte a mai szótagírással a jegyek mellé írt neveket. Kissé csalódást keltő volt: sosem tudta őket pontosan úgy lerajzolni, ahogy a lapon voltak. A könyvben elegánsak voltak, folyékonyan követték egymást. Az övéi inkább tintapacákra emlékeztettek.
Fontoskodva pislogott, amikor ráébredt, Khán ott áll előtte. Már le is járt az idő? Alig vette észre.
A könyvtáros egy szót sem szólt, úgy figyelte íráspróbálkozásait, miközben Hezsi idegesen ült a helyén és szoknyája korcát babrálta. Jól tudta, Khánnak nem tetszik majd — sosem tetszett neki semmi, amit ő csinált —, de remélte, hogy nem lesz nagyon elégedetlen.
Végül biccentett és leült az asztala másik oldalára.
— Rajzold le nekem, a szangahlh-t! — mondta. Hezsi úgy érezte, kihagy a szíve. Ismerte... ez volt az egyik legkönnyebb. De nem volt biztos benne, hogy mindegyik menne. Azt remélte, Khán rábök a jelekre a könyvben, és neki meg kell neveznie őket; de hát ez ostobaság volt, mivel ott volt a nevük, melléjük írták, szótagírással. Gondosan felrajzolta a „korsó” jelentésű nyitott oválist — a régi nyelven szangahlh, a maiban sengan. Újabb hieroglifákat kérdezett tőle, s minden egyes kérdéssel egyre bizonytalanabb lett magában. Korábban érzett boldogsága lassanként elpárolgott — úgy sejtette, Khán számára ez csupán újabb lehetőség arra, hogy megalázza, és rávegye, hagyja ott a könyvtárat. De nem teheti, főleg most nem, amikor olyan sok kérdése van. Azért jött ide, hogy ezen a módon is rátaláljon D'enre, azonban miközben nem találta választ első kérdésére, elkerülhetetlenül egyre újabb és újabb kérdéseket kellet feltennie. És érezte, a válaszok itt vannak, csak tudnia kell, hol és hogyan keresse őket.
— Most rajzold le a dzsuekht! — parancsolta Khán. Hezsi csak a papírt bámulta, képtelen volt felidézni. — Igen? — kérdezte a könyvtáros örökkévalóságnak tetsző idő múltán.
— Beszélhetek? — kérte.
— Tessék.
— Elnézést, Khán! Igyekeztem — nagyon igyekeztem —, de nem tudtam megjegyezni az összeset. — Nem nézett Khán szemébe; jól tudta, nem szereti, ha ránéz.
A férfi felsóhajtott és lassan körülnézett a könyvtárban. Rajtuk kívül nem volt ott senki. Hezsi némán megfeszült.
— Senki sem tudja.
Tátott szájjal bámult a férfira.
— Csukd be a szád és figyelj! — intette, ahogy az asztalon áthajolva rá nézett. — Azt akarom mondani, senki nem tudja megtanulni az írást azon a módon, ahogy te próbáltad. Őszintén szólva meglepődtem és elcsodálkoztam, hogy ennyire jól olvasol. Egyik kitérő a másik után — panaszkodott fejét csóválva. Csak akkor tudlak megtanítani katalogizálni, ha megtanítalak írni. Ahhoz, hogy megtanítsalak írni, meg kell tanítanom téged tanulni. — Kihúzta magát: — De nem menekülsz meg a kötelességeidtől csak azért, mert tudatlan vagy! — csattant fel aztán. Felvette a tollat és átnyújtotta Hezsinek. — írd le újra a szangahlh-t! — parancsolt rá.
Engedelmeskedett, de fejében minden összezavarodott. A szangahlh könnyű volt, mert ez volt a sengan, a „korsó”. Úgy is nézett ki, mint egy korsó: ovális, a tetejénél zárva.
— Remek. Most írd le a kuent!
Ezt is ismerte. Azt jelentette, „tűz”, és ez is nagyon könnyű volt: kanyargó vonal felfelé és aztán lefelé, az aljából két másik vonal indult ki, és ferdén haladt a lap oldalai felé. Akárcsak a „korsó” jegye, hasonlított ahhoz, ami jelentett.
— Most a vadot! — folytatta Khán. Hezsi elcsodálkozott azon, milyen szokatlanul türelmesnek tűnt, ugyanakkor szerencsésnek érezte magát, amiért ezt a jegyet is ismerte. Azt jelentette, „főzni” — ezt irkálta a konyha ajtajára egyik nap. Félig már megrajzolta, amikor elképedve felemelte tollát.
— E... Ezt sosem vettem eddig észre — suttogta.
— Mit nem vettél észre? — mordult rá a könyvtáros.
— A uád a kuenből és a szangahlh-ból áll. — Olyan volt, mintha eltorzították volna az egyszerű jeleket: a „korsó”-t nagyon összenyomták, de most már látta, hogy ez bizony a szangahlh. A kuen — három, kiindulásánál összekötött hullámvonal — is torzult, s középen egyenes vonal hatolt keresztül az edényen. — Tűz és korsó. Főzés!
Khán megköszörülte torkát. — Ngessz'e'! — parancsolt rá.
— Ne... nem emlékszem rá — vallotta be a lány.
— Nézd meg!
Megtette... Ez alkalommal már az első vonaltól fogva értette: ez is a „korsó” volt, csak most a „személy” jelével együtt. Egy pillanat kellett hozzá, hogy felfogja jelentését.
— Ngessz'e', a régi nyelven „test”-et jelent — töprengett hangosan. — Ez azt jelenti, hogy az ember teste olyan, akár valami korsó?
A könyvtáros bólintott. — A szangahlh valójában „edény”-t jelent — magyarázta. — Bármit, amibe tehetünk valami mást.
— Értem. Értem! — Hezsi szinte megfeledkezett magáról és felkuncogott. Hogy is lehetett ennyire buta?! — A „hajó” is ebből van, igaz? És a „ház” is! Edény, benne valakivel! — Gyorsan és hibásan lefirkálta a két jelet, noha még olvashatók voltak. Most, hogy megértette, a vonalak nem véletlenszerűen választott kacskaringók, hanem más, egyszerűbb jelekből valók, könnyebbnek tűnt az írás.
Khán egy ideig szenvtelenül nézte, amit csinál. Aztán odanyúlt, és csuklóját megérintve megállította rajzolgatását.
— És most rajzold le a sza'tl
A sza' volt a víz, kis örvénylő kanyar. Hezsi papírra vetette, de gondolatai már előbbre jártak. Hát persze — a jégben is ez van, és a sírásban is; az „víz” és „arc”. Alig várta már Khán következő utasítását.
— Írd le az út jelét! — A mai, és nem a régi szót használta rá. Hezsi meglepődött ezen, de nem jelentett akadályt számára. Lerajzolta az összetett szimbólumot. Aztán csak döbbenten bámulta a papírt. Úgy nézett ki, mintha összekeverték volna a „víz”-ét a „föld” jelével.
— Ennek mocsarat, vagy szigetet, vagy valami ilyesmit kellene jelentenie, nem?
— Miért?
— Ez itt a „víz” és a „föld” írásjegye.
— Mondd el ezt újra, csak lassan! — Tekintete egyre Hezsi arcát fürkészte, mintha látná, hogyan követik fejében egymást a gondolatok.
— Ez... itt... a... „víz”... és... a... „föld”... írás... jegye.
— Most csak a két szót!
— Se', ttján. „Víz”, „föld”.
— Nem úgy hangzik, akár a senga, az „út”?
— Kicsit, de nem igazán — ráncolta a lány a homlokát.
— Na és ha jegyeket a régi nyelven nevezed meg, a régi kiejtéssel?
— Sza'ngán — mondta ki lassan, és elmosolyodott. — Értem! A sza'ngán, úgy hangzik, akár a szanga, a régi szó az „út”-ra.
— Úgy van. Az összes összetett jelet ezen a két módon készítették — somolyogta Khán. — Nem kell több ezer jelet elsajátítanod, csak a száz alapvetőt.
Hezsi teljesen beleveszett a gondolataiba, úgy bólintott. — Milyen szép! — sóhajtotta.
— Most pedig, mit gondolsz, el tudod vinni és megtanulni holnapra? — kérdezte halkan a könyvtáros.
— Elvihetem a könyvet és a papírt?
— Szeretném, ha ezt mihamarabb megtanulnád. Nincs időm nap mint nap veled foglalatoskodni. Otthon is kell dolgoznod.
— Holnapra megtanulom őket — ígérte.
Aznap délután ügyelnie kellett rá, hogy ne tánclépésben érkezzen meg a terembe, ahol Cem várta. Testőre nem értette, mire a boldog arckifejezése.
— Úgy tűnik, jobban érzed magadat, hercegnő — állapította meg.
— Igen, Cem, tényleg jobban érzem magam! Khán megtanít olvasni.
— Ó! El sem tudok képzelni ennél izgalmasabb dolgot.
Hezsi észrevette, hogy a félóriás beszéd közben ide-oda pillant a helyiségben.
— Valami gond van, Cem? — kérdezte.
— Nem, hercegnő, nincs miért aggódni.
— Nem tetszik ez nekem. Amikor valaki ezt mondja, akkor szinte biztosan olyasmiről van szó, ami miatt nagyon is aggódnom kellene.
— De nem most. Ez a saját gondom.
— Tudok segíteni?
Testőre szúrós szemmel nézett rá, mintha azt gondolná, tréfál. Amikor látta, őszintén beszél, felnevetett és Hezsi hajába borzolt. — Nem, hercegnő, de köszönöm! Hazamegyünk? Kej félholdakat készít, sajttal, azt hiszem.
— Remek. Egyébként is rengeteg még a dolgom. Gyere, érj utol!
— Érjelek utol?
— Ahogy régen. Emlékszel? Mindig én győztem.
— Emlékszem, hogy hagytalak nyerni, nehogy elkezdj hisztizni és megparancsold, hogy fejezzenek le engem — javította ki Cem.
Hezsi úgy tett, mint aki duzzog, aztán arcára meglepett érdeklődés ült ki. A folyosóra mutatott, amit a félóriás olyan idegesen figyelt. — Ezt vártad? — kérdezte.
Cem odafordult, hogy megnézze, és durva vonásain aggodalom felhője suhant át. Amikor semmit sem értve visszafordult — senki sem volt arra, amerre a lány mutatott — még éppen látta a szoknyáját eltűnni a sarkon. Szemét forgatva felkiáltott és utána eredt.
Ezt követően a szolgálat tiszta örömmé vált. Napról napra többet tudott a régi írásról, és Khán hamarosan nekifogott megtanítani neki a katalogizálást. Ez tulajdonképpen egyszerű volt: el kellett olvasni — de legalábbis átlapozni — a könyvet, és felsorolni a benne szereplő vagy említett témákat és fontos személyiségeket. Létezett egy főkatalógus is — egy hatalmas kötet, amelyet Khán rejtegetett valahol, benne a különféle témák és személyiségek alatt az egyes könyvek címeivel. Minden egyes rovat után ott voltak a kéziratok, amelyekben felbukkannak, és egy sor szám, arról, a könyvtár mely részén kell keresni az adott szöveget. Hezsi elképedten — és kissé méltatlankodva — vette tudomásul a főkatalógus létezését. A korábbi kutatása sokkal egyszerűbben ment volna ezzel. A könyvek beszerzési sorrendben kerültek a polcokra, s amint felkerültek valahová, a polcot számmal címkézték fel — ez természetesen a megelőző számot követte —, s ugyanezt a számot írták a könyv első oldalára, hogy aztán vissza lehessen tenni a polcára. Ez azt jelentette, a katalógus nélkül lehetetlen volt megmondani, az adott témában hol található a kívánt kötet.
A katalogizálás hol unalmas, hol érdekes munkának bizonyult, attól függően, milyen könyvet olvasott éppen. Khán elégedettnek tűnt a munkájával, bár goromba, sőt epés volt, amikor Hezsi hibázott. Idővel aztán egyre kevesebbszer vétett hibát — tekintete valósággal táncolt a hieroglifák között és értelmüket bogozta, s most, hogy értette az írás alapját jelentő metaforák, sőt egyenesen szójátékok rendszerét, korábban elképzelhetetlen finomságokat fedezett fel a szövegekben.
Annyira belemerült a munkájába, hogy alig gondolt a teremben rátámadó kísértet esetére, vagy a különös erdőre, amely továbbra is számos alkalommal felbukkant álmaiban. Ismét korábbi, D'ennel kapcsolatos kérdése foglalkoztatta és elkerülhetetlen következtetése, miszerint a családját kell jobban megismernie, ha szeretné kideríteni barátja sorsát... és talán a sajátját is. Éppen ezért esténként, amikor végzett mindazzal, amire Khán megkérte, nem különös helyek leírásait, esetleg a kísértetekkel foglalkozó értekezéseket, hanem az udvari évkönyveket forgatta. Röviden átlapozott egy viszonylag új keletű földrajzi értekezést, ami mintha arról beszélt volna, hogy bár a világ középső részén nincsenek az álmaiban megjelenőhöz hasonló erdőségek, ám a peremvidékeken — északon, nyugaton, keleten, délen, és a tengertől nyugatra — mindent szörnyetegektől és félemberi lényektől nyüzsgő rengeteg borított. Ebben a helyzetben legjobb esetben is kevés az esélye, hogy megtalálja a saját álomerdejét.
Legalább ennyi baja volt az uralkodói családdal kapcsolatos kutatásaival.
— A katalógus számos olyan könyvet mutat, ami nincs a polcon — említette az egyik nap Khánnak.
— Jó néhány könyvet kell visszavinni a helyére — jegyezte meg a könyvtáros. — Ma délután megcsinálhatod.
Hezsi így is tett, de a keresett kötetek nem voltak közöttük. Erre felhívta Khán figyelmét.
— Mondd csak a címeket! — Amikor felsorolta őket, a férfi haragtól résnyire szűkült szemmel nézett rá.
— A papok vitték el! — vicsorogta.
— Miért?
— Inkább téged kérdezlek, hogy miért ezek érdekelnek?
— Hercegnő vagyok és érdekel az uralkodói család.
Khán csak fejét csóválta erre. — Ó, nem, hercegnő! Az igazat mondod, úgyhogy nem büntetlek meg, de sokat elhallgatsz előlem. Úgy tűnik, nagyon is pontosan tudod, mi érdekel az uralkodó családját illetően. A családfák megvannak és a Folyamszülöttek könyve is, amiben egyszerűen csak felsorolják az uralkodókat és tetteiket. De ezek — Istenség megnyilvánulása a folyamszülöttekben, Az uralkodói hatalom eredete és felhasználásának módjai, A se'deng —, ezek szokatlan címek.
— Ezért vannak a papoknál?
— A papoknak sok okuk van rá, hogy maguknál tartsák ezeket. Gondolom, nem utolsó sorban a hozzád hasonló ritka szerzetek. — Ahogy ezt kimondta, megremegett, és félig lehunyta szemét. — Nohát — motyogta, és leült.
— Téged is tiltás alá helyeztek? — suttogta Hezsi.
— Csendet! — csattant fel Khán. — Ne is beszélj róla! És azt tanácsolom, azokról a könyvekről se beszélj többé senkinek.
— Hm... Jó.
— A papság elképesztően híján van mindenféle képzelőerőnek — biccentett a férfi. — Elviszik tőlem a könyveket, amelyekben összerakják az egyes elemeket, de az eredeti darabkákat itt hagyják, a könyvtárban.
— Mire gondolsz?
A könyvtáros felsóhajtott. — A teljes ruha már nincs itt, de a nyüst, a vetélő meg a szövőszék még mindig itt hevernek. — Újabb remegés futott végig rajta, mire Hezsi szájához emelte ujját.
— Sajnálom, Khán! Többet nem beszélünk erről.
— Nem, nem hiszem — bólintott rá zihálva a férfi.
A következő néhány napban Hezsi nagyon alaposan végigolvasott néhány, az uralkodói családról szóló szöveget, elsősorban történeti munkákat. Számos meglehetősen rejtélyes utalásra bukkant. Az egyik szöveg a „Folyam áldottairól” beszélt, s Hezsi először biztos volt benne, hogy olyanokra gondol, amilyen atyja is, akiket a Folyam nagy varázserővel ajándékozott meg. Egy másikban olyan időszakról volt szó, amikor egyetlen alkalmas, a „felruházás korát” elért örökös sem akadt, ezért vezírt kellett kinevezni az ország vezetésére, amíg valaki eléri ezt a kort. Kiderítette, nem egy uralkodó vele egyidősen került a trónra... De nem akadt egyetlen egy sem, aki fiatalabb lett volna nála. Papírdarabján egymás mellé írta ezt a két dolgot. Rövid időre visszatért a város építészetével foglalkozó könyvek egyikéhez, amelyet most már tényleg el tudott olvasni. Homályos utalást talált benne, miszerint a palota jó darabja elpusztult, méghozzá nem árvíz, vagy tűz hatására, hanem „elszabadult Folyamáldott” miatt. Meg is nevezték ezt az „áldottat”: Tá'ngánátá Jeh Zsá'dane. Megkereste a nevet az egyik nemzedékrendi könyvben, és kiderítette, hogy tízévesen kapta meg a csákange címét; a valaha élt legfiatalabb uralkodó. Az évkönyv feljegyezte, hogy alig többet, mint egy évet töltött a hatalomban. Ebben a munkában egyetlen szó sem volt a palota pusztulásáról — csak annyi állt benne, hogy ekkor egészítették ki nevét a kísértetekre vonatkozó -nátá utótaggal. Ez kifejezetten felkeltette Hezsi figyelmét, mivel saját dinasztiájának legelejéhez kötődött: a zsá'dane a csá'dane régi kiejtésű alakja volt.
Hazafelé menet ahelyett, hogy Cemmel beszélgetett volna — aki egyébként is láthatóan mással foglalkozott — igyekezett összeilleszteni az addig megtudottakat. Már világosan látta, mire célzott Khán a nyüst, a vetélő és a szövőszék metaforájával. Nem volt egyetlen könyv, amiben megtalálná az adott személyre vagy eseményre vonatkozó összes választ. Az építészeti könyv nem ejtett szót Tá'ngánátá trónra lépésének időpontjáról és idő előtt bekövetkezett haláláról, ám a nemzedékrend — amelyben éppen ez az adat szerepelt — megfeledkezett arról az apró tényről, hogy a szóban forgó évben megsemmisítette a palota nagy részét. Ezeket a szálakat kellett összeszőnie, mert reményei szerint valamiféle kárpitot adhatnak ki, értelmezhető képpel. A szövőszék meg, úgy vélte, önmaga... Nem, ez így nem igaz, ő a takács, nem igaz? Nem számít. Hisz ez csak egy hasonlat.
A bizonyítékok jórészt a saját korára — úgy tizenkét évre — utaltak, mint ami valamiért kritikus jelentőségű az uralkodó családjában, legalábbis a trón közelébe kerülő férfiak számára. Úgy hitte, valamiképpen köze van ennek az ő vérzéséhez. Ha ettől lett ő nő, talán valamilyen hasonló változáson mennek át a fiúk, amitől férfiak lesznek... Bár biztosan tudta, hogy a férfiak nem véreznek, és teljesen más szerveik vannak, mint a nőknek. Úgy döntött, holnap ennek néz utána. Bármi is legyen ez a változás, a különféle férfiaknál különböző időpillanatban következett be, bár ugyanabban a néhány évben került rá sor. Ez megfelelt annak is, amit a nőkről tudott. Tá'ngánátá kiderített története különösen fontosnak tűnt: a fiú valamiképpen trónra került, noha túl fiatal volt még — legalábbis ez volt az ő olvasata. Még a nemzedékrendben is utaltak arra, noha nagyon finoman csupán, hogy hibát követtek el a kiválasztásakor. Kiemelte a tényt, hogy a fiú volt a legfiatalabb uralkodó — úgy érezte, a szöveg is ezt tette —, és ez árulta el a hiba természetét. Ez a fiú, ez a tizenegy éves fiú, valamiképpen elpusztította a palota tetemes részét.
Biztos volt benne, hogy atyja — és talán édesanyja is — képes ilyesmire, ha úgy kívánják. De nem volt semmiféle értelmes okuk rá. Ez lehetett a gond forrása Tá'ngánátá esetében: Hezsi maga is saját tapasztalatból tudta, a tizenegy évesek ritkán nevezhetők értelmeseknek. Persze, kortól függetlenül egyébként is kevés emberről volt ez elmondható. S hogyan lehetséges, hogy aki nem tud elképesztő hatalmat elnyomni tizenegy évesen, tizenkét, tizenhárom vagy tizennégy évesen egyszerre tisztában lesz a módjával? A talány magva ebben a kérdésben volt, ezt tudta jól. Az uralkodói vérvonalba tartozó gyermekek ebben a korban mentek le a Pillanatok termébe, hogy ott éljenek tovább, szüleikkel együtt, vagy eltűntek és nevükhöz tették a -nátá utótagot. Mint D'ennél.
Mégis elkerülhetetlenül visszatért a tényhez, hogy most ő is D'en korában jár... Pontosabban szólva abban a korban, amiben a fiú volt, amikor utoljára látta.
Valami nem volt rendben, amikor hazaértek. Kej az ajtóban várta, két kézzel gyötörte az egyik törlőrongyot. Szeme vöröslött, és Hezsi egyszerre ráébredt, hogy dajkája sírt. Mellette Cem megdermedt. Olyan volt a félóriás feszültsége, mintha maga a levegő vált volna egyszerre merevvé és törékennyé.
— Hezsi — kezdte Kej halkan —, vannak itt néhányan, akik téged kerestek. Szeretném, ha megtennéd, amire kérnek, és ne félj!
Egyértelmű volt, hogy Kej fél, de ezt nem mondta neki. Enyhe füstszag terjengett a levegőben — ugyanilyen illata volt a papok seprűinek is. Dajkája mellett beoldalazott az udvarra.
Négy pap várakozott ott és figyelték, ahogy belép. Mindannyian gyapotfa álarcot viseltek, amilyen fajtát eddig nem látott: üres tekintet, kerek száj. Teljes öltözetben pompáztak, mintha valamilyen szertartásra készülődnének.
— Hezsi Jehd Csá'dane — kántálta egyikük, ezüstcsengettyűre emlékeztetően vékony és tiszta énekhangon —, eljöttünk, hogy végrehajtsuk a ngessz'e szertartását.
A régi nyelven nevezte meg, de Hezsi így is ismerte: „test”. Eszébe jutott a „test” írásjegye, az emberhez kapcsolt korsó.
— Tessék? Soha nem hallottam még erről a szertartásról.
— A felnőtt létbe való átlépés egyik része — magyarázta ugyanaz a pap. — Addig nem hall róla senki, míg nincs itt az ideje.
— M-még nem is kezdett el vérezni — hebegte Kej. Az egyik pap meglehetősen heves mozdulattal fordította felé maszkos arcát.
— Nem számít, akár így van, akár nem — jelentette ki kérlelhetetlenül. — A szertartás megismételhető, ha túl fiatal még hozzá most. De nem várhatunk addig, amíg túl idős lesz. — Kellemes hangja mintha a mondottaknál többet sejtetett volna. Bármire is utalt, Kej meghátrált előle.
Hezsi biztos volt benne, hogy lejárt az ideje. Az események utolérték, mielőtt még megérthette volna, mi is történik. Ezen a napon eltűnik, vagy csatlakozik szüleihez. Cern is tisztában volt ezzel. Olyan mozdulatlan volt, akár valami szobor.
Ha elvisznek, megöli őket — villant át Hezsi agyán. Megöli mindegyiket. Eszébe jutott, ahogy Cem magához öleli, úgy viszi egyre messzebb a kísértetdémontól, elhúzza a víztől, még fiatalabb korában, és egyre azt mondja neki, ő sosem tűnik el úgy, ahogy D'en.
A félóriás karjára helyezte kezét. — Cem — suttogta —, szeretnék pár virágot a nyugati tetőkertről. Kékeket és vöröseket. Menj, szedjél nekem néhányat! — Régi tanyahelyeik közül ez volt a legtávolabbi, a régi palota elhagyatott szárnya felett. Némi időbe telik, mire oda-vissza megjárja az utat.
A testőr arcára csak azért nem ült ki a bosszúság, mert a papok előtt álltak. — Hercegnő — kezdte, hangja tele gyötrelemmel —, meglehet a papoknak szükségük van rám...
— Nem, nincs szükségünk rád — mondott neki ellent az eddig is beszélő. — Elmehetsz virágot szedni. A szertartás rövid, ám kissé kellemetlen... Talán szüksége lesz rá utána, hogy felvidítsa.
— Igen, Cem — felelte Hezsi. — Örülök, ha arra gondolok, hogy virágokat szedsz. — És életben vagy, tette hozzá magában.
— Ebben biztos vagyok, hercegnő — A testőr minden erejével igyekezett megszokott, tréfára kész énjét adni.
— Menj csak, Cem! — mormolta orra alatt Kej. — Én majd ügyelek Hezsire.
A félóriás bólintott és meglehetős sebességgel sarkon fordult. Behúzta az ajtót maga után.
— Mit kell tennem? — kérdezte a papoktól. A szobája felé intve előreengedték.