— No? — kérdezte Khán és arcát tanulmányozta. — Minek köszönhető a szellem dolgai iránti megújult érdeklődés? — Ecsete rezzenetlenül állt az előtte heverő papír felett, hogy folytassa kapirgálását.
— Látnom kell azokat a könyveket, Khán. Kérlek!
— Talán civakodtatok egy keveset az udvarlóddal? Veszekedés a „fodrik” miatt?
Hezsi ügyelt, hogy ne fintorogjon. — Khán! — csattant fel inkább — Nincs időm vitatkozni veled, érted? Tudom, hogy összezördültünk. Tudom, hogy azt gondolod, jobb dolgom is lehetne, mint hogy udvari játszadozással töltsem az időt. Talán nem hiszed, hogy tudom? De ha csak egy kicsit is törődsz azzal, mi van velem, ha bármikor is jót gondoltál rólam, segítened kell! Nincs időm!
Khán arca különös változáson ment át a beszéde közben. Nem tudta, pontosan miféle érzelmek jelentek meg rajta, olyan gyorsan rendezte vissza a vonásait... Kétségbeesés? Félelem?
A könyvtáros még egy pillanatig méregette őt, immár gondosan semmitmondó arccal, aztán kurtán ráparancsolt:
— Gyere! — Megragadta a kezét, az ő kezét, és gyakorlatilag beráncigálta a hátsó szobába, ahol a katalógust és az értékes iratokat tartotta. Bezárta az ajtót és be is reteszelte. — Te kis bolond! — sziszegte. — Talán nem tudod, hogy nem szabad így kiabálni? Ki tudja, ki hallhat meg téged?
— Mire gondolsz? Mit mondtam?
Khán hátralépett, és komor, kihívó pillantással nézett rá.
— Mondd el! — parancsolta durván. — Mondd el, miért „nincs időd”?
— Nem tehetem — suttogta Hezsi. Khán tudta volna? — Nem lehet. Tudom, hogy tiltás alatt vagy.
— A tiltás csak azt akadályozza, hogy beszéljek, azt nem, hogy meghallgassalak. Mondd el!
Hezsi tanára arcát fürkészte és közben a szíve elszorult. Könnyek várakoztak szeme sarkában, kicsordulni készülő zuhatagok. — Nem bízhatok benned — szipogta. — Nem bízhatok senkiben! Most nem.
— Hezsi! — Khán hangja már szelídebb volt. — Hezsi, figyelj rám! — Hüvelyk— és mutatóujja közé vette a lány állát és finoman felemelte. — Tudod, én is észreveszek ezt-azt — mondta végül. — Hallottam a pletykákat a kísértetről a Pillanatok termében. Vannak, akik szerint utánad indult. Láttam azt is, amikor megparancsoltad annak a fiúnak, hogy hagyjon békén, és ő úgy ment el, mintha pofont kapott volna tőled. Könyveket olvastál, sok könyvet, és mindegyik az uralkodói családról, a régi városról szól. Talán nem látod, hogy mindvégig segítettelek? Gyermekem, meg kell bíznod bennem! Nincs más, csak én.
Hezsi csak nézett rá, miközben igyekezett kipislogni a könnyeit. Persze, hogy igaz volt, ezt ő is tudta. Előfordult, hogy nyilvánvalóvá vált a könyvtáros segítsége, bár az esetek nagy részében nem. Meg kellett bíznia benne, mert Khán már tudott mindent... Mert valakiben meg kellett bíznia.
— Azokat a könyveket, amelyekre szükséged van, nem tudjuk megszerezni — folytatta a könyvtáros. — A papok nem adnák ki nekem, s még ha hajlandóak is lennének erre, biztosan tudni szeretnék, ki olvassa azokat és miért. Rájönnének a titkodra.
— Így is, úgy is rájönnek! — Hezsi szinte sikoltott. — A következő próbatételen. A következő...
— Ennyire rossz a helyzet? — suttogta szinte már álmélkodva Khán.
Dacosan elvékonyodott a lány szája, ahogy felhúzta ruhája ujját, és már ott is volt: kéken-zölden csillogott az áttetsző tetőablakon erőtlenül beszivárgó halvány világításban.
— A Folyamra! — suttogta a férfi. Homlokát tenyerébe támasztotta, úgy zökkent le egy kis sámlira, és halántékát masszírozta.
— Mit tegyek veled? — dünnyögte.
— Nem tudsz tenni semmit — felelte Hezsi, és igyekezett bátornak mutatkozni. De határozott szándéka ellenére hangja legjobb esetben is szánalmasan csengett, még saját magának is.
— Miért akarod a papok könyveit? Mire gondoltál?
— Khán! — szólalt meg a lány reszkető hangon. — Khán, én láttam őket! Kitaláltam, hogyan lehet lejutni oda, ahová a Sötétség Lépcseje vezet, a régi palotába. Láttam őket, az áldottakat. Nem lehetek olyan. Inkább leugrom a tetőről.
Meg is teszi. Most megteszi. Megfogadta magának.
— Hezsi, mire gondoltál?
— Hogy talán... Esetleg van mód rá, hogy megállítsuk. Megállítsuk az uralkodói vért. Hogy álomban tartsuk bennem a Folyamot.
Khán úgy lógatta fejét, mintha százas súlyt kötöttek volna rá. Sosem látta még ennyire öregnek. — Nem lehet — motyogta aztán az orra alatt.
— Miért?
— A papok szerinted nem tennék meg?
— De hát megteszik, Khán. Magukban megállítják!
— Kasztrálással, mielőtt megkezdődik a változás. Ez nálad nem működne. Nem vagy férfi, de még ha az is lennél, már túl idős vagy hozzá.
A lány hangja felerősödött, ahogy némi bátorságra lelt.
— Ha van egyféle mód megállítani, akkor lehet másik is. — Nézte, ahogy a könyvtáros reményteljesen dörgöli arcát.
— Nem tudom. Meglehet. Nem hiszem.
— Nem számít — jegyezte meg Hezsi savanyúan. — Ha úgysem nézhetek bele a könyvekbe, akkor nem.
A férfi felpillantott rá, s beszélgetésük kezdete óta most először nézett a szemébe. — Nem. De én beléjük nézhetek, ha odamegyek. Nekem meg kell engedniük, ha azt mondom, a katalógushoz kell.
— Veszélyes lenne.
— Az. Ahogy ez a beszélgetés is veszélyes a számomra. — Megragadta a vállát és mutatóujjával egyenesen Hezsi orrára bökött, hogy a lány egy pillanatra bandzsított tőle. — Maradj a fenekeden, legalább egy-két napig! Ne menj a tető közelébe és viselkedj a megszokott módon! Dolgozz itt, a könyvtárban, ha bárki kérdez, mondd azt, hogy én követeltem tőled. Kiderítem, amit csak lehet, megteszem, amit tudok. De meg kell bíznod bennem! Bennem, és senki másban. Ezek szerint egyszer már próbára tettek.
Hezsi megrökönyödve bólintott. Miért lett egyszerre ilyen heves Khán?
— Akkor figyelnek most is, ebben biztos lehetsz. Valahol az árnyak között követnek téged. Aki rád ügyel, lát téged, Hezsi, de te nem látod őt.
— Ki?
— A papok figyelőket állítanak a hozzád hasonló gyerekekre. Az olyanokra, akik aggasztják őket. Néha a dzsikek közül valakit.
— A dzsikek közül? — ismételte meg reszkető hangon Hezsi.
— Tudom, hogy olvastál a túlságosan későn felfedezett áldottakról. Az elszabadult, pusztító erejű nemesi gyermekekről. A papság nem engedi, hogy ez újból megtörténjen. Amikor ettől tartanak, elengedik a dzsikeket — nem azért, hogy idegen követek után kémkedjenek, sem azért, hogy végezzenek valamelyik túlzottan is becsvágyó kereskedővel, hanem azért, hogy gyerekeket kövessenek és megállítsák őket, amikor még alkalmuk van rá.
— Úgy beszélsz, mint aki támogatja őket — dörmögte Hezsi, és egyszerre nem tudta, mit gondoljon.
— Épp elmagyarázom, miféle veszélyt jelentesz, és az okát is — mondta halkan a könyvtáros. — Egyáltalán nem vágyom rá, hogy a fejemre omoljon a könyvtáram meg a palota többi része. De még mindig inkább ez, mint hogy tudjam, a Sötétség Lépcsejének aljában vagy. Tarts ki, Hezsi, és engedd, hogy körülnézzek, mit tehetek! És ügyelj az árnyakra! A félóriásod nem tud megvédeni egy dzsiktől.
Amikor visszatért a központi helyiségbe, Jent pillantotta meg, aki előtt legalább féltucatnyi nyitott könyv hevert. Az ifjú felnézett és rámosolygott. Hezsi integetett neki, de nem ment oda hozzá. Az élete így is eléggé bonyolult, nem kell neki még egy kereskedő fiával is barátkoznia hozzá. Inkább hazament, némán figyelte a dolgát végző Kejt, végül visszavonult szobájába, ahol anélkül hallgathatta a ház ismerős zajait, hogy bárkivel beszélnie kellett volna közben.
Ahogy ott hevert és forgatta fejében a gondolatokat és képeket, előjött a kísértete, az emberforma, peremén szivárványos folt. A lány némi aggodalommal figyelte, ahogy a szellem a szobában téblábol, mintha valamiféle méltóságteljes lidérctáncot járna. Végül a helyét jelző csillámlás megcsavarodott, elkeskenyedett, vonallá szűkült, és eltűnt.
Hogy ismét magára maradt, eltöprengett a válaszokon és azon, milyen kevés vigaszt nyújtottak neki. Végre megértette, mi miért történt az elmúlt néhány hónapban. Hatalma ébredezni kezdett, amikor megindult a vérzése. Miközben gyengébb fivéreit éppen Hezsi atyja szólította, a kútban ólálkodó folyamszellem megérezte őt, és utána eredt. Vajon azért-e, mert valamilyen módon táplálkozni kívánt belőle, vagy egyszerűen csak vonzotta, ahogy a lepkét a láng, nem számított. Bár úgy sejtette, inkább az előbbiről lehetett szó, tekintettel arra, hogy a szobájában lakó kísértet éppen csak kapcsolatba került a vérével, és alakot, anyagot nyert belőle. Ki lehetett egykor ez a démonkísértet? Nyilvánvalóan olyasvalaki, mint ő. Gyermek, tele olyan erőkkel, amiket nem kívánt és nem is értett. Itt halt meg, és a Folyam a maga tunyaságában és érdektelenségében magába itta.
Megvakarta a pikkelyét, a száműzetés személyre szabott jelét.
Az este ott találta, mozdulatlanul, s hallotta az ajtó nyitódását az udvar túlsó feléről, az előszobából, aztán beszédhangokat. Felült az ágyában. Ha a papok azok, akkor neki vége. Gondolatai vadul száguldottak: ha felmászik a farácson a tetőre és eljut a Nagycsarnokig, akkor megfosztja őket a diadaltól. Azonban túl késő volt: puha bőrből készült cipősaroktól halk léptek kopogtak az udvaron.
Nem pap jött látogatóba hozzá. A szobájába bizonytalankodva belépő és az ajtófélfának dőlő nő volt az utolsó, akire számított. Igazából szinte alig ismerte meg. Karcsú volt és szépséges, noha néhány éve elhagyta már virágkorát; feltekert haja csodaszép fürtökben őszbe csavarodott. Szeme éppolyan nagy és fekete, mint az övé, ugyanolyan, ahogy sokan mondták.
— Anyám? — mondta levegő után kapkodva, noha még mindig nem volt biztos a dolgában.
— Ezek szerint legalább megismersz — mondta a nő hűvösen, bár valamiféle, szinte teljesen elleplezett érzelem színezte a szavait. — Ezt nem is vártam.
Hezsi bólintott, mivel nem tudta, mit mondhatna erre. Ruhaujját cibálta, hogy a pikkelyt biztosan ne lehessen látni.
Ők ketten hosszú pillanatig csak szótlanul bámulták egymást. Végül az idősebbik nő törte meg a csendet. — Csinos lány lettél. Hamarosan sok udvarló legyeskedik körülötted.
— Már van egy — javította ki halkan anyját Hezsi, miközben felült és ujjával fésülgette kócos haját.
— A Jehd Nu fiú? Igen, hallottam róla. Alaposan megszégyenítetted.
Édesanyja jeges hanghordozása, gondosan, külön-külön formázott szavai úgy hatottak, mintha holmi távoli emléket idézne fel éppen. Hezsi észrevette, orra alatt valamivel sötétebb a bőr, ajka elszíneződött.
— Nem akartam... — hebegte, azonban a nő felemelte a tenyerét.
— Nem, nem, csak találgasson. És nemsokára... — itt elhallgatott, csontos arcán elmélyültek a vonások, majd finom, ápolt kezével végigsimított rajta. — Igen, hamarosan sok udvarlód lesz, és választanod kell közöttük.
A lány bólintott: még mindig nem volt hajlandó bármit is felkínálni ennek a tünékeny jelenségnek, ennek az asszonynak, akit élete túlnyomó részében csak messziről nézhetett. Mikor beszéltek egymással utoljára? Két évvel ezelőtt talán, a kertjében? Legalább annyi idő eltelt azóta.
— Nos... — édesanyja mintha kereste volna a szavakat, és homlokát ráncolva fürkészte a padlót, hátha ott találja őket. Amikor ismét felnézett, fátyolos szeme őszinte, kimondatlan igazságtól bánatos tekintettel figyelte őt. — Szerettelek volna látni, Hezsi. Régóta nem beszéltünk egymással. — Elmosolyodott; hamis és fájdalmas mosollyal. — Elvégre én hordtalak ki, nem igaz? Kilenc hónapon át voltál a hasamban, pedig igyekeztél már jóval hamarabb kiszökni. — Vállat vont. — Egyszerűen szerettelek volna látni, szerettem volna elmondani, várlak, hogy hamarosan csatlakozz hozzánk. Remek lesz, nem igaz?
Hezsi látta Kejt az udvar másik sarkában: látta, ahogy a kezét tördeli és úgy teszi, mintha hagymát szeletelne. Sírt, mi mást tett volna: mindig sírt, amikor hagymát szeletelt. Az udvar közepén jóképű, talpraesettnek látszó férfi állt udvari egyenruhában, és igyekezett, hogy ne látsszon rajta kényelmetlensége. Édesanyja testőre lenne? Vagy egy dzsik? Az nem lehet, a dzsiket sosem látná — még egy kísértetet is könnyebb észrevenni, s amikor a késük eléri az ember szívét, szinte mindig hátulról érkezik a döfés.
Édesanyja még néhány tétova lélegzetvételnyi időn át mosolygott rá. — Csak köszönni akartam — magyarázta. — Tényleg nagyon szép fiatal nő vagy.
— Köszönöm.
— Remélem, hamarosan találkozunk! — biccentett nehézkesen az asszony és megfordult. Csuklója rezdülésével jelzett a férfinak, majd távoztak.
Látogatása után Hezsi összeszoruló szívvel, levegő után kapkodva feküdt a szobájában. Szédelgés vett erőt rajta, s azon kapta magát, túl hevesen, túl gyorsan veszi a levegőt. Miért épp most, ennyi év után jött el az édesanyja? De tudta, igen, tudta.
Még a legtávolabbi, legridegebb anya is szeretné utoljára látni a gyermekét.
Főleg, ha tudja, a gyerek nemsokára meghal. Vagy eltűnik.
Khán elkínzott arccal nyitott ajtót, mintha nem aludt volna. A szokottnál is savanyúbb kifejezés ült a vonásain, s minden teketória nélkül betessékelte a hátsó szobába.
— Nehezebb volt, mint gondoltam. Attól tartok, felkeltettem néhányat eddig alvó ellenségeim közül — mondta kimerülten.
Az idős férfi iránti aggodalom háttérbe szorította Hezsi minden egyéb félelmét. — Sosem akartalak bajba keverni! — mondta.
— Nem, én kevertem a bajt, még régen. A régi adósságokat elodázhatjuk, de előbb-utóbb meg kell fizetnünk őket.
— Engedték, hogy belenézz a könyvekbe?
— Igen — jött a rövid megerősítés.
Hezsi várta a folytatást.
— Nem sok mindent lehet tenni — szólalt meg végül a könyvtáros. — Valójában csak egyetlen dolgot.
— De az valami?
— Esélyt jelent — vont vállat Khán. — A régebbi szövegek szerint, abban az időben, mielőtt az áldottak sorsát megpecsételték, hogy... — fájdalmas kifejezés suhant át arcán, állkapcsa hangtalanul járt, némán őrölt kimondhatatlan szavakat. — Tudod, az ember körbetáncolhatja a tiltást, ha elég okos hozzá — zihálta a görcs elmúltával. — Van úgy, hogy nem vagyok okos.
— Mielőtt leküldték őket — fejezte be helyette halkan, azt kívánva, bár megszüntethetné a fájdalmát.
— Igen. — Úgy tűnt, a férfinak sikerült összeszednie magát. — Mielőtt ez elkezdődött, másként bántak el velük. Volt, akit megöltek. Mások elhagyták Nhólt, vagy száműzték őket valamilyen távoli vidékre.
— És most? Most miért nem?
— Haszna van az áldottaknak — dünnyögte a férfi. — Megfelelő körülmények között irányítani, befolyásolni lehet a hatalmukat. Felerősíthetik a csákange erejét. Azonban ennél is többet nyomott a latban az uralkodói család szűnni nem akaró félelme. Senki nem enged szabadjára a világon vetélytársakat.
— Én nem...
— Néhány bizonyíték arra utal, hogy a... változás — megint megremegett, de ezúttal csak enyhén — annyira szoros összeköttetésben van a Folyammal, hogy ha az ember nincs a közelében, ha messze van tőle, nem következik be. — Itt elhallgatott és Hezsit figyelte, várva, hogy felfogja, amit mondott.
— Hagyjam el Nhólt? — Elképesztő volt a gondolat.
— Ez már minden bizonnyal megfordult a fejedben — mondta halkan Khán.
— Hát... Nem, még nem gondoltam rá. Hogyan? Hová mennék? — Ahogy kimondta, felvillantak előtte álmai: a sűrű rengeteg, a hegyek, a szürke szemű ember. Talán erről szóltak ezek az álmok?
— Kívántam... — szavait alig lehetett hallani.
— Tessék?
— Aznap, amikor elkezdődött a vérzésem, ittam a szent vízből. Azt kívántam, hogy jöjjön valaki, gondolom, egy férfi, és szabadítson meg a gondjaimtól. Tudom, buta kívánság volt. Ostobaságnak tűnik, ahogy most beszélek róla. De aztán kezdődtek az álmok, valamilyen nagyon távoli helyről és egy különös férfiról.
— Véreztél — suttogta Khán. — Az első vérzésed. — Homlokát ráncolta, szemöldöke úgy szaladt össze, mintha igyekezne visszaemlékezni valamire. — A vér mozgás — mondta halkan, s ez valamiféle idézetnek hangzott. — A vér mozgás, és így lélek. A lélek a világ gyökere.
— Ez mi? — kérdezte a lány.
— Régi, nagyon régi mondás. Sosem gondolkodtam el rajta. De az uralkodói vér mozgásba hozza a dolgokat, Hezsi. A Folyam ismeri az emberi vér érzetét, érintését, illatát. De a gyermekei vérét kivételesen jól ismeri. Meglehet, hogy valami sosem látott, mélyen lévő erőt indítottál el. — Összefonta ujját, összeszorította tenyerét és izgatottan bólintott. — Csakhogy nem biztos, hogy azt kapod, amit kértél.
— Miért akarna a Folyam egyáltalán segíteni nekem? Miért segítene megszöknöm?
Khán lélektelen vigyorra húzta a száját. — A Folyam nem gondolkodik, a Folyam nem éber. Nagyon kicsinyes és azt mondják, senki nem ismeri a szándékait. Nem azért, mert rejtélyesek, vagy, mert szeszélyes, ahogy általában értjük ezt, hanem mert ő maga sem ismeri a saját szándékait.
— Elhagyni Nhólt — töprengett hangosan a lány. — El sem tudom képzelni.
— De a többi lehetőséggel nincs ilyen gond, sőt! — mutatott rá a könyvtáros.
— Még csak azt sem tudom, hogyan fogjunk hozzá.
— Az óriásod hűséges?
— Cem szeret. Mindig mellettem volt.
— A palotában ez semmit sem jelent. Megbízol benne?
— Igen, megbízom.
— Akkor menj és küldd be hozzám, hogy beszéljek vele! Ketten dolgozzuk ki a tervet.
— Mi van velem? Nekem nincs feladatom a saját szökésemben?
— Cem és én elhagyhatjuk a várost. Te nem.
Ezt Hezsi nem vitathatta, úgyhogy kelletlenül elfogadta.
— Ez az álmaidban látott férfi... — húzta össze szemét Khán. — Mondd el újból, milyen!
A lány lehunyta a szemét, úgy összpontosított. — Nagyon világos a bőre. Szeme szürke, haja világosbarna. Néha páncélt viselt. Kardja van. Azt hiszem, nagyon messze jár; arról, hogy itt lenne, Nhólban, még sohasem álmodtam.
— Az álmaid vagy jelentenek valamit, vagy nem — bólintott a könyvtáros. — Nhól nagy város, s még ha itt is van ez az álomember, valószínűleg nehéz lesz rátalálni. Bár igen kevesen lehetnek Nhólban, akikre illik a leírás. — Elmosolyodott és kinyújtotta felé a kezét, hogy megszorítsa a lányét. — Épp elég régóta nem dugtam már ki az orromat a palotából. Jót is tesz nekem.
Intett Hezsinek, hogy folytassa, s közben elgondolkodva bámult maga elé. Talán gondolatban máris a kinti városban járt és azt kutatta, milyen útvonalakon lehet kijutni belőle.
— Khán? Khán, miért segítesz nekem?
A férfi egy ideig csak komoly arccal nézte őt. — Bárcsak ne kérdeztél volna olyasmit, amire nem tudok válaszolni! — sóhajtotta. — Hiszen azt mondják rólam, hogy mindent tudok.