Perkar új kardját a nap felé tartva gyönyörködött a csiszolt pengén végigömlő fény ragyogásában, a kezében tartott fegyver halálos súlyában. Harsány, károgó hollócsatakiáltást hallatott, mire a legelőn körülötte kérődző kíváncsibb marhák felé fordultak. Szelíd tehénszemeikben némi szemrehányás tükröződött, amiért mély tűnődésükben megzavarta őket. Perkar nem törődött velük. Már volt kardja.
Még a levegőbe suhintott a fegyverrel egyszer, kétszer, háromszor, aztán vonakodva visszacsúsztatta a hátára erősített díszes hüvelybe. De még így is örömmel töltötte el annak súlya, felnőtté válásának jele. Tizenöt évesen már kész férfi! Vagy legalábbis eléggé férfi ahhoz, hogy kardot forgathasson. Örömtől csillogó szemmel ismét megérintette a fegyver markolatát.
Nem, hallotta saját belső hangját. Azért adtak a kezedbe kardot, mert megbízhatónak bizonyultál. Ügyelj csak apád marháira!
De ezen a napon még attól is jó érzés fogta el, hogy mindennapi kötelességeire emlékeztette magát. Végtére is ez volt az, ahogy egy felnőttnek — legyen az nő vagy férfi — viselkednie illik. El kell végeznie a számára kiszabott feladatokat. Kötelességtudóan átkelt a legelőn húzódó alacsony gerincen. A nap korongja félúton állt delelője és láthatár menti nyugvóhelye között, és arannyal szórta be az egyébként harsányzöld tájat. A marhalegelő széleit áthatolhatatlan erdő határolta, olyan sűrű és vad, amilyen a világ hajnalán lehetett. A legelő, melynek zöldjét az apja által kedvelt fajtájú rozsdaszín tehenek elszórt foltjai színezték, hosszan nyújtózkodott keleti irányban. Távolabb két domb között fűzfák vékony csíkja jelezte a patakot, amely keresztülvágott a tájon.
Perkar először a gerinc tetején lévő kis szentélynél állt meg, melynek kőoltárát cédrusból és nádból húzott apró tető védte. Az oltáron egyszerű, díszítetlen tálka pihent. A csípőjén függő tehénbőr táskából Perkar tömjéntéglácskát vett elő, majd tapló és íjhúros tűzszerszám segítségével meggyújtotta. Az enyhe cédrusillat az ég felé kígyózott, ő pedig olvadt faggyút szórt az izzó parázsra, és mosolyogva figyelte, miként köpködnek és sisteregnek a zsírcseppek. Majd torkát megköszörülve tiszta és határozott hangon énekelni kezdett:
Tisztás voltam hajdan
vén rengeteg része
hogy emberek jöttek hozzám
négyfelé sújtó fejszékkel
tízfelé sújtó vágyakkal
nem törődtem vélük
szavukra nem adtam
hegyes tüskéimmel
elkergettem őket...
És folytatta tovább a hosszú történetet megörökítő dal rövidebbik változatát. Az ének azt mesélte el, hogyan bírta rá Perkar apjának nagyapja az erdő istenét arra, hogy legelőt hasíthasson ki a rengeteg testéből. Mivel a férfi tisztelettudó módon viselkedett, és még ezt a szentélyt is megépítette a szellem kedvéért, az végül megenyhült irányában, és engedélyezte a kérést. Perkar családja azóta is jó kapcsolatokat ápolt a Legelő Urával és a környező területek szellemeivel.
Az ének végeztével a még füstölgő tömjéntéglácskát maga mögött hagyva Perkar továbbment az erdő szélén épített második szentélyhez. Fohásza ez alkalommal kissé rövidebb volt, mert övéi kevesebbel tartoztak a Megszelídítetlen Rengetegnek, bár hogy kedvében járjanak, a legelőik szélén füvet tépő őzeket és más erdei vadakat nem háborgatták.
A nap már jócskán a látóhatár széle felé hajlott, mikor odaért a patakhoz.
A folyócska meredek falú medret vájva magának futott át a legelőn, és a vízhez járó marhák is hasonlóan mély csapást tapostak az ivóhelyig. Perkar a földnek ezt a részét szerette a legjobban; amikor a magasan álló nap fényesen ragyogott le a világra, gyakran jött ide, hogy lehűtse magát a vízben, hogy rákokra vadásszon, hogy a víztükörre tücsköket dobáljon, és figyelje, ahogy a halak alulról elkapják őket. Magában dúdolva elindult forrásirányban a marhák által felkavart szakasztól a patak magasabban fekvő, erdei részéig, ahol a víz még tisztán és hűvösen áramlott. A hátát verdeső kardhüvely érzése örömmel töltötte el. A fák közé érve megtorpant, és élvezettel szívta be a fű- és tehénszagot felváltó sötét, levélszagú erdőillatot. Majd tenyerével a patakba mert, és a vizet magára fröcskölte. Aztán előhalászta a víznek szánt áldozatot: rózsaszirmokat anyja kertjéből. Végül belekezdett a dalba:
Vagyok forrásúrnő
hosszú hajam dombról kanyarog
hosszú karom völgyet ér...
Miután befejezte az éneket elmosolyodott, letelepedett a patak partjára és ujjaival rövid, dióbarna hajába túrt. Aztán puha borjúbőr csizmáit lehúzta, és belelógatta lábát a vízbe. A legelőn Kapaka, a vén vörös bika elbődült, mire véges-végig a dombokon felharsant a marhák egymásra felelgető zenéje.
Eljött végre a pillanat, amikor Perkar ismét elővehette a kardját. Keresztbe fektette a térdein, úgy csodálta a fegyvert.
A karcsú, kétélű penge nagyjából olyan hosszú volt, mint a karja. A markolatát, melyet akkorára kovácsoltak, hogy kéz kézzel is meg lehessen ragadni, marhabőr borította, egyetlen dísze pedig a végére illesztett, kerek, simára csiszolt acél markolatgomb volt.
— Én ismerem azt, aki ezt készítette — csendült fel egy lány hangja.
Perkar annyira meglepődött, hogy majdnem elejtette a kardot. Ám végül csak bámult leesett állal az őt megszólító személyre.
A nő csípőig a vízben állt, és nem takarta semmi más, csak sötét, nedves haja. Bőre sápadt volt, elefántcsont halvány, nagy, mandulametszésű szemei aranyban ragyogtak, akár az alkonyat. Egy-két évvel ha idősebbnek tűnt az ifjúnál.
De Perkart nem csalta lépre.
— Istennő! — suttogta.
A lány elmosolyodott, majd körbeperdült a vízben, hogy haja szétterült, akár egy legyező. Nem igazán lehetett kivenni, hol végződnek a selymes fonatok és hol kezdődnek a víz hullámfodrai.
— Tetszettek a rózsaszirmok — jelentette ki.
— Régóta nem láttalak — lehelte Perkar. — Sok éve már.
— Valóban ilyen rég? Kicsit megnőttél. És kardod is van.
— Igen, van — ismételte Perkar meglehetősen ostobán.
— Hadd nézzem meg!
Az ifjú engedelmesen kinyújtotta a kardot, hogy az istennő is megszemlélhesse. Ő pedig közelebb ment hozzá, minden lépésével egyre többet fedve fel magából. Roppant emberinek tűnt, bár Perkar a tőle telhető módon igyekezett elfordítani róla a tekintetét.
— Rám nézhetsz — szólt a lány. Majd hunyorítva a fegyvert kezdte vizsgálgatni. — Igen. Kó, a kis acélisten kovácsolta. Bennem hűtötte le, feljebb, forrásirányban.
— Így van! — helyeselt Perkar lelkesen. — Úgy tartjuk, Kó rokonságban áll a családunkkal. Azt mondják, ő nemzette nagyapám apját.
— Ő volt, egy bizonyos értelemben — felelte az istennő. — A családod régóta él itt, legalábbis emberi mértékkel mérve. Gyökereitek, melyek hozzánk, a földhöz kötnek benneteket, mélyről erednek.
— Szeretlek — lehelte Perkar.
— Persze, hogy szeretsz, te buta — mondta mosolyogva az istennő.
— Azóta, hogy először megpillantottalak, ötéves koromban. Egyáltalán nem változtál.
— Ó, dehogynem — javította ki a lány. — Kicsit itt is, ott is. Néhol szélesebb vagyok, néhol keskenyebb. A hajam változott a legtöbbet, fent a hegyekben. Minden egyes vihar átformálja; megváltoztatja azokat az apró ereket, amelyek táplálnak.
— Úgy értem...
— Tudom, hogy érted. Az emberi formám mindig ilyen lesz, kicsi Perkar.
— Mert...
— Mert egy ilyen alakú lányt áldoztak nekem hosszú idővel ezelőtt. A nevét elfelejtettem, bár egy kevésre emlékszem abból, amire ő emlékezett...
— Szép volt — szólt kicsit bátrabbnak érezve magát Perkar. Amikor az összejöveteleken ilyesmiket mondott a lányoknak, azok általában elpirultak és tenyerük mögé rejtették arcukat. A forrásistennő ehelyett nyíltan visszanézett rá.
— Te udvarolsz nekem, kicsi Perkar? Jóval öregebb vagyok, mint a nemzetséged.
Az ifjú semmit sem válaszolt erre.
— Ez olyan butaság — folytatta az istennő. — Ez a dolog a kardokkal meg férfiakkal. Azért egyeztem meg a családoddal, mert mulattatott az egész.
— Megegyeztél?
— Gyanítom, bizonyára tudod, hogy a kardnál többről is van itt szó. Buta, jelképes dolog, de ahogy mondtam, mulattató — majd hosszú, karcsú karjával kinyúlt. Perkar a kezébe szorította, és érezte, hogy az istennő teste meleg, akár egy emberlányé. A forrás úrnője csillogó bőrrel lépett ki a vízből, hosszú, kecses lábai szinte érintették az ifjút. Az illata — Perkar nem is tudta. Talán rózsaszirmoké?
Természetesen meg volt rémülve. Nemrég félrevonult egy maga korabeli emberlánnyal, Hamével, és minden, ami akkor történt — az érintések, a felfedezések — már magukban elég félelemmel töltötték el. Az érzések, amelyek ébredtek benne, annyira közel voltak valamiféle éhséghez. Nem is sejtette, hogyan lehetne kielégíteni ekkora hiányt, bár egyszer egymagában közel jutott a megoldáshoz.
De ezt a nőt, aki épp magához húzta őt, nem emberi anya szülte. Anisu volt ő, a folyószellem, az istennő. Perkar reszketett, miközben a lány nadrágja övét bogozta.
— Ssss! — csitította közben a Forrás. — Ne félj!
Perkar és az istennő együtt feküdtek a palaszürkévé sötétedő ég alatt, miközben a legfényesebb csillagok felragyogtak, ahogy az éj szélesre tárta ablakait. Huna, a Sápadt Királynő is mind fényesebbé vált, noha vastag félholdja már félúton járt az égen. Bár az éjjeli szellőnek hűvösnek kellett volna lennie, Perkar bőre természetellenes melegtől bizsergett. A forrásúrnő mutatóujjával követte végig az ifjú szikár arcvonásait. Kuncogva birizgálta pelyhes szakállkezdeményét, majd két tenyere közé fogta arcát, mire az elvörösödött.
— Ti emberek olyan gyorsan öregedtek — mondta neki az istennő. — Ne siettesd jobban, mint amennyire szükséges.
Perkar bólintott, noha nem értette a dolgot. Az élete annyira teljes volt ezekben a pillanatokban. Úgy érezte, mintha minden, amit eddig érzett vagy tapasztalt túlforr és kicsordul a lelkéből, és valami olyanná válik, amit sosem sejtett. Alig tudott gondolkodni. És szerelmes volt.
— Akkor először, amikor még olyan kicsi voltam — kezdett a kérdésbe. — Miért jelentél meg előttem?
— Nem szükséges okát adnom a megjelenéseimnek — felelte a nő könnyedén.
— De most azért jöttél, mert tiszteletben tartod az egyezséget.
— Így igaz. Legutóbb pedig azért, mert nevettél, és gyönyörűnek találtam. Emberi fülekkel is meg akartalak hallgatni.
— A forrás nem hall?
— Ó, dehogynem. Hallok mindent, egész hosszamban és szélemben, a hegyektől végig a... — Csinos arca elkomorult. — Mindent hallok. De az nem ilyen. Egy helyre szorítva, egyetlen pontként létezve, egy gyorsan mozgó cseppként — ez másféle varázzsal bír.
— Ezek vagyunk a számodra? Cseppek?
Az istennő homlokát ráncolva az oldalára fordult, és sugárzó csípőjének íve lehetetlen szépségével ismét szíven ütötte Perkart.
— A korábbi emlékeim mások. Emlékszem, ahogy megszülettem; hosszú, hosszú idővel ezelőtt, azt hiszem. Emlékszem, hogyan érkeztem meg ide azon régi száraz árkon keresztül — intett kettejük mögé. — Jobbára minden ugyanaz volt, különben: megduzzadni az esőkkel, üdvözölni és befogadni a kicsikéimet. Minden bennem élő dolog apró gondolata. Az ősi nép gyermekei — ti alváknak hívjátok őket — néha eljöttek hozzám és megérintettek, de alig vettem őket észre. Bár más szellemek sokat meséltek róluk. Aztán megérkezett a te néped. Kezdetben bosszantottak és dühítettek. Próbáltam tudomást sem venni róluk. Ekkor történt, hogy levágták ezt a lányt és a vízbe dobták. A vére elkeveredett az enyémmel, és éreztem, ahogy rövidke kis élete velem úszik. De nem úgy, mint egy hal. Nagyon szomorú, hogy emberi lények azt hitték, ilyen dolgokra vágyom. Nem ilyen a természetem.
— Apám szerint néhány szellem halált szomjazik.
— A föld szellemeinek szükségük van rá, bár maga az áldozat nem érdekli őket. Ám halál nélkül az erdőknek nem lenne mit enniük. Én viszont...
— A folyók nem kívánják a halált?
Perkar először nem is értette; hogy egy istennő sírva fakadhasson, az meghaladta ifjonti képzeletét. De mégis az történt.
— Miért sírsz?
— Az énekem. Emlékszel az énekem utolsó részére?
Persze, gondolta az ifjú. Hogy is tudnám elfelejteni? Megköszörülte a torkát, majd belekezdett:
Duzzadtan hömpölygök
rövid füvű síkon által
hol vadlovak isznak vizemből.
Noha végem ott elérem, kanyargok
tovább.
De már változottan;
nem a fiatal nő,
onnan a Vénember vagyok.
A Vénember, akit retteg minden élő.
A versszak végeztével csodálkozva meredt a lány könnyáztatta arcába.
— Mi a baj?
— A Vénember — szólt végül a forrás úrnője — rettenetes isten. Felfal. Felfal egészen! — Teljes testében megremegett és reszketőn sóhajtott. — Minden egyes nap elnyel engem. Idővel azt a magot is el fogja nyelni, amit az imént hullajtottál belém. Mindent felzabál.
Ezzel felállt, s ahogy Huna megérintette ezüstjével, immár az éjszaka istennőjének látszott.
— Maradj távol tőle, Perkar! — szólt.
— Várj! Szeretlek — az ifjú is könnyezni kezdett.
— Mindig itt leszek — sóhajtotta a nő, de Perkar már kihallotta szavaiból a ki nem mondott fájdalmat is, mintha csak hozzáfűzte volna: — ...és ő mindig elemészt engem. — Az ifjú lelki szemeivel látta, hogyan zuhog le a dombokról minden egyes nap minden egyes pillanatában a forrás őbelé. Akárki is legyen ő.
Az istennő rámosolygott, majd a víz tükrére lépett. Aztán már csak lefelé zuhogó ezüstös vízfüggöny volt, puszta hullámfodor, végül maga a forrás.
Perkar nézte, ahogy hosszan kanyarog vize az éjszakában.
— Szeretlek — ismételte meg, mielőtt maga is útnak indult. Felvette a földről a kardot, amit a Kó nevű isten kovácsolt, noha már nem érezte dicsőséges tehernek a súlyát. Valahogy túl nehéznek tűnt. De nem lesújtóan vagy elszomorítóan nehéznek. Erősnek, boldognak érezte magát tőle — és józannak. Határozottnak.
Kiderítem, ki ez a Folyam, aki felfalja őt, fogadta meg magában. Ez az első dolog, amire rá fogok jönni.
Reggel lett, mire Perkar hazatért. A kelő nap elűzte lelkének szomorúságát, és ugyanúgy megvilágította lépteit, ahogy fénybe öltöztette apja damakutájának tömör, cédrusgerendákból ácsolt falait. Az erősség dombjának tövében húzódó kis szentélynél megállt, és pár korty bort áldozott a kicsi istennek, aki ott a kőben aludt.
A damakuta mindig is elképzelhetetlenül hatalmasnak tűnt a számára, de ahogy felpillantott a domb tetejére, tudta, hogy kisebbé vált. Mert — elsőként apja fiai közül — immár minden fontos értelemben férfinak számított. Hamarosan pirakut kell szereznie; akár végzet, vagyon, marha, rang — és persze otthon formájában. Ám, tűnődött, ha majd saját házat épít, akkor sem találhat követendőbb példát apjáénál. Az ő damakutájának zömök falai nemegyszer óvták meg más törzsfők irigységétől a családot és annak marháit, sőt: egy ízben még a keleti puszták vad lovasait is feltartóztatták. A falakon belül kitűnően megépített hosszúház nyújtózott; meleg még a legkeményebb télben is, ugyanakkor levegős és hűvös megnyitott ablakaival nyáridőben.
Perkar felegyenesedett, majd ruganyos léptekkel felkapaszkodott a dombháton. A külső kapu természetesen nyitva állt, és Apiru, apja felesküdött embereinek egyike, leintett neki az őrtoronyból.
— 'Reggelt, Perkar! — kiáltotta aztán cseppnyit talán túl hangosan... És a vigyora meglehetősen gyanúsnak tűnt.
— 'Reggelt! — felelte azért az ifjú. Talán Apiru tud arról, ami történt? Esetleg mindenki tudja? Az erdei istenekre, az anyja is hallotta talán?
Mire az udvaron ülő apját megpillantotta, Perkar büszke léptei valamelyest bizonytalanabbakká váltak. A tágas térséget kopárra kapirgálták a rajta keresgélő aranyvörös tyúkok csapatai. Az udvar elég nagy volt ahhoz, hogy vészidőben a marhák legjavát oda hajthassák. Mindennek dacára jelen pillanatban mégis kicsit zsúfoltnak tűnt; több személy tartózkodott benne, mint az általában a reggel e szakában megszokott volt. Apja mellett néhány embere állt, családtagjaik kíséretében, bár szemlátomást semmi különöset nem csináltak. Öccsei közül kettő és a nővére — a férjével együtt — ugyancsak a hosszúház bejáratánál időzött. Ott volt még apja két ifjabb fiútestvére is — mindkettő a feleségével —, és nagyapa! Elmúlt éjjel kellett érkezzen a saját erődházából, ami majd' egynapi járóföldre esett. Mi folyik itt?
— Jó reggelt, Perkar! — jegyezte meg az apja. Az idősebb férfi szögletes vonású, napbarnította, barázdált arca, sasorra az ifjúét tükrözte idősebb, érleltebb — és épp kifürkészhetetlen — formában. Perkart mindig nyugtalansággal töltötte el, ha nem volt képes kitalálni, mire gondol az apja.
— 'Reggelt, apám! Piraku veled és körötted! — válaszolta a hagyomány megkövetelte módon, mert úgy sejtette, valamiféle hivatalos találkozó közepébe csöppent. Noha nem tűnt úgy, mintha bárki annak megfelelően öltözött volna. Sőt, ami azt illeti, apja épp levette az ingét, felfedve felsőteste kemény izmait és a feszes, fehér forradásokat, melyeket Perkar mindig is annyira irigyelt.
— Jól telt az éjszakád, fiam? Férfinak érzed már magad?
Perkar érezte, ahogy zavarában az arca lángba borul. Az apja tudta. Aztán visszaemlékezett arra, hogy az istennő említett valamiféle megállapodást közte és az ő családja között.
— Aa... — nyögte válaszként. Nevetés hullámzott végig az udvaron. Kume, apja legöregebb kutyája felemelte a fejét és nagyot ásított, mintha neki is lett volna hozzáfűznivalója az esethez.
— Még egy dolog akkor, Perkar, és valóban azzá is válsz — folytatta szúrós szemmel apja, s szája sarkában kétértelmű mosoly bujkált.
— De én azt hittem... — kezdte el a választ az ifjú, ám a mondat közepén megtorpant. Ha az ember nem tudott valamit biztosan, jobb volt csendben maradni. Elkeseredetten kívánta, bárcsak ne ő lenne apja legidősebb fia, bárcsak lett volna valaki más előtte, akinél láthatta volna, mivel jár a férfivá válás. — Mi lenne az, apám?
— Az, hogy zsibbadtra verlek — felelte az idősebb férfi. Majd intett a kezével, mire Padat, Perkar unokatestvére lépett elő a ház kapujából, s miközben próbálta lenszőke, tömött szakállába rejteni a kerek arcára ülő széles vigyort, két nehéz fa gyakorlókardot nyújtott előre. Perkar érezte, ahogy a belei görcsbe rándulnak. Ó, ne! Ne itt, mindenki előtt!
Előbb az apja, aztán Perkar is kapott egy kardot. Az ifjú vonakodva foglalta el helyét kihívójával szemben.
— Én, Serje, a Barku klán feje, párbajra hívom e kölyköt. Mindannyian hallottátok?
Az általános, helyeslő mormogást követően a férfi fiára mosolygott.
Perkar megköszörülte a torkát. — Aa... Én, Perkar, Serje fia, a Barku klán fejének utóda a számba veszem ezt a kihívást, mint a kását, megrágom és visszaköpöm.
— Legyen hát! — dörmögte székében ülő nagyapja.
Amivel kezdetét is vette az egész. Serje moccanatlanul állt, várta, hogy Perkar tegye meg az első lépést. Állandóan ezt csinálta; várt, akár egy oroszlán vagy egy kígyó, és mikor ő támadt...
De Perkar meg fel sem emelte a fegyverét, az apja hirtelen már előtte termett, s tölgyfa kardjával keményen, gyorsan a válla felé sújtott. Az ifjú inkább ösztönösen, mint tervszerűen rántotta fel a kardját; s bár sikeresen hárított, az alapállása csapnivaló volt, és az ütés nyers erejétől hátratántorodott. Az egyensúlyvesztést eltúlozva cselezett, fél térdre rogyott, majd apja kinyújtott lába felé vágott. Ám Serje természetesen már nem állt ugyanazon a helyen; elrugaszkodott a földtől, fegyvere barnás, elmosódott fokként suhogott a levegőben. A fájdalom, amellyel a gyakorlókard Perkar vállába csapódott, azonnalinak és bénítónak tetszett, az ifjú majdnem elejtette saját kardját. Családtagjainak ujjongása és gúnykiáltásai közepette vad hátrálásba kezdett.
Serje követte, és az arckifejezése minden volt, csak nem atyai. Kardja büntető erővel sújtott le ismét, és Perkar megint csupán azzal vigasztalhatta magát, hogy nem éles, isten kovácsolta pengékkel, hanem gyakorlókardokkal vívnak. Az ütés félresöpörte átgondolatlan védelmét, és fájón csapódott a combjába. Bár könnyedén eltalálhatta volna a csípőjét is, miáltal — fakard ide vagy oda — megnyomorodott volna.
A két találat elég volt Perkarnak. Ez a megmérettetés még több fájdalmat tartogat a számára — akár bele is törődhet ennyi erővel. Apja csapásait elkerülni lehetetlennek tűnt. A következő alkalommal, mikor a fakard felé lendült, tudomást sem véve róla belelépett a szúrásba, és fegyverével Sejre védtelen bordái felé sújtott. Apja pengéje másik, még ép vállát találta telibe, míg az ő kardja csupán a levegőt szelte.
Ajkába harapott, hogy feltörő kiáltását elnyomja. Sejre nem használta ki pillanatnyi előnyét, helyette hátralépett, úgy figyelte fiai közül a legidősebbet.
A körülöttük állók megint Perkart nevették. Ő megvetette lábát, majd újra támadásba lendült. A küzdők csapásai sűrűn követték egymást, ám csodálatosmód közülük egyik sem találta el Perkart, bár egy közvetlen fejvágást épp csak ki tudott védeni. De talán még elképesztőbb volt, hogy saját csapásai közül az egyik súrolta apja karját. Ezen felbátorodva Perkar nagyot kiáltott, majd a védekezéssel mit sem törődve előrevetette magát.
Apja fegyvere talált elsőként, és újabb véraláfutással gazdagította Perkar bordáit. Ám egy pillanattal később az ifjú is érezte karjaiban a sikeres vágás ellenlökését, ahogy fakardja ellenfele felsőkarjának izmaiba csapódott. Perkar csatakiáltása diadalmas üvöltésbe váltott át — ám azonnal torkán akadt, amint Serje megpördülve zsibbasztó ütést mért lapockáira. Kisvártatva már számolni sem tudta, hány találatot kapott. A legvégén kész csodának tűnt, hogy egyetlen csontja sem tört el, és vére is csak a saját maga által elharapott ajkából csordult.
A szauna forrósága fenségesnek tűnt — Perkar szinte örült a sérüléseinek. Izmai és zúzódásai jóval kellemesebben sajogtak a sugárzó hőségben.
És a voti sem volt kellemetlen. Meleg, élő szénként csúszott le a torkán egészen a gyomráig, hogy aztán onnan szétáradjon az ereibe.
— Sosem fogod elfelejteni az első korty voti ízét — biztosította az apja. — Sosem fogod elfelejteni azt, amikor férfi lettél.
— Nem is hinném, ekkora verés után — panaszkodott inkább csak a látszat kedvéért Perkar, de a hangjából érezni lehetett, nem igazán neheztel.
— Jól fogadtad. Büszke vagyok rád.
Az ifjú lehajtotta a fejét, nehogy Serjének feltűnjön a dicséret nyomán arcára kiülő széles, győzedelmes vigyor. Aztán apja meglapogatta hátát a tenyerével.
— Piraku — szólt. — Megszerzed a pirakudat, ahogy én is tettem, ahogy az apám is tette énelőttem.
Perkar csak bólintani tudott erre, szavak nem jöttek a szájára. Ültek ketten csendben a hőségben, hagyták, hogy az még jobban áthassa a csontjaikat. Serje később kevés vizet loccsantott a kövekre, és maroknyi lucfenyő tűlevelet is szórt rájuk; a felsistergő illatos gőz körbeölelte őket.
— Gyönyörű nő, ugye? — kérdezte az apja egy idő után.
— Igen — felelte Perkar. — Gyönyörű. Apám...
— Hm? — dünnyögte csukott szemekkel az idősebb férfi.
— Szeretem őt, apám.
Serje horkantott. — Persze, hogy szereted. Mindannyian így voltunk... így vagyunk vele. Bár a szeretetünk módja idővel változik. Ez az, amiért nagyapáink szerződést kötöttek vele, fiam. Helyénvaló szeretni azokat a dolgokat, amelyek a földedet alkotják.
— Nem, nem úgy értem — folytatta Perkar. — Úgy szeretem őt, mint...
— Mint az első nőt, akivel életedben szeretkeztél. Tudom. De ő anisu, fiam. Hamarosan rájössz magad is.
— De korábban is történt már hasonló! Abban a dalban, a Moriru énekében, amikor...
— Ismerem azt az éneket, fiam. Ám az a férfi meghalt, Moriru pedig élt tovább, mindörökké szomorúan és magányosan. Így lenne ezúttal is. — Azzal elmosolyodott, és kinyúlt, hogy megborzolja fia dióbarna haját. — Hamarosan találsz magadnak emberlányt, efelől aztán légy egész nyugodt.
— Ő már most is szomorú — suttogta Perkar. Nem tudott ilyen könnyen napirendre térni az egész fölött. — Azt mondja...
— Fiam — figyelmeztette komoly, józan hangon Serje —, fiam, hagyj fel ezzel! Nem tehetsz érte semmit. Hagyj fel vele!
Perkar válaszra nyitotta ugyan a száját, de miután apja figyelmeztetőleg felhúzta fél szemöldökét, inkább mégsem szólt semmit. Elfordult, s tekintetét a kezében tartott üres votiskupára szegezte.
De nem hagyott fel a gondolattal. Nem volt rá képes.