A magasra növő fűből egyetlen folyamatos szőnyegben előbb kicsi fűszálak lettek, majd teljesen eltűnt a növényzet, Perkar mégis egyik nap még azt figyelte, hogyan hajlik a szél léptei alatt a derékig érő préri, s alig néhány reggellel később ámulva pillantott a Folyamot körülvevő pusztaságra. Úgy látta, a sivatag jóval erőszakosabb a prérinél. A síkság is elég sokszor előrekúszott egészen a Folyam partjaiig, azonban sokkal gyakoribb volt, hogy fűzfákból, nyárfákból, tölgyekből és bambuszból álló vastag sáv alkotott átmenetet egyikből a másikba. Itt azonban a fák függönye vékony, zöld árnyék volt csupán, hullámzó olajzöld fátyol, amin akadálytalanul hatolt át a pillantás. A hívogató távol tágas volt, kietlen és Perkarnak úgy tetszett, ez az éhség újabb látképe, s megvan olyan nagy, amilyen a Folyam. Eltöprengett, mennyire heves lehet a víz és a homok istene közötti gyűlölet; bár meglehet, hogy szövetségesek. Esetleg ugyanannak a létezőnek két vetülete, amilyen a Vadászúrnő és Karak.
Bármennyire kába volt is, mégis érezte magában a csodálat szikráját. A csodálatét, amiért létezhet másmilyen vidék is, mint az övé. A Folyam valamelyest összehúzódott. Úgy sejtette, a kegyetlen nap szomjasan ivott belőle, és némi örömmel töltötte el, hogy akad, ami fájdalmat okoz a Folyamnak. Persze a nap nem válogatott és mohón ivott belőle és Ngangatából is.
Végre volt annyi esze, hogy a csónak oldalához kössön néhány fűzfacsemetét, és közéjük szarvasbőrt feszítsen ki napernyőnek — a félvér már ennek a csekélyke árnyékában feküdt, következésképpen folyamatosan javult az állapota, bár még mindig csupán hajszál választotta el a láztól. Perkar kényszerítette, hogy amilyen gyakran csak tud, igyon, noha a Folyam vízének keserű, sőt sós mellékíze volt. Akár a vérnek, gondolta Perkar, ahogy eszébe jutott álma a vörösen tovahaladó Folyamról.
Egy napon, déltájban, szigethez látta közeledni magukat. Megragadta a kormánylapátot, ami — ahogy már megszokta — csak annyit engedett neki, hogy kiköthessenek a homokos sávon. Valamikor a Folyam kanyarulata lehetett itt, ám az istenség keresztülrágta magát a szárazföldön, így a meder immár kettévált.
Perkar a sűrű nádasba vonszolta a csónakot és akaratlanul is összerezzent, amikor kígyóra lépett: az állat hossza legalább akkora volt, mint az ő magassága. Gondolkodás nélkül rövid ráolvasásba fogott: a Kígyók Urának szólt, hogy elnézését kérje, amiért megrémítette népének egyik tagját — csak ekkor ébredt rá, itt nincs senki más a Folyamon kívül. Kardja, Harka, magabiztosan állította ezt.
— Az elején még hallottam az isteneket a távolban — magyarázta neki fegyvere az egyik napon. — Nem tülekedtek a partjain, de ott voltak, épp csak túl a láthatáron. Még a prérin is éreztem, hogy a messzeségből figyelnek. Most már azt sem tudom, mennyire messze kellene menned, hogy csupán a suttogásukat meghallhasd. Igazság van abban, amit a Váltott Istenről mondanak. Felfalja őket.
Mintha Perkar kételkedett volna még ebben, azután, hogy látta az istennőt.
Kiemelte Ngangatát az orrból, és az iszapban gázolva elindult a sziget belseje felé abban a reményben, hogy akad olyan része, amelyik nem ingoványos. Tizenöt lépést tehetett meg, és úgy érezte, talpa szilárdabb talajt ért. Mezítláb volt és elfintorodott, ahogy a horgas végű bogáncsok megtalálták érzékeny talpát. De nem adta fel és továbbhaladt a sziget — nú, mondta álombéli hangja — középső része felé. Különös, lengedező fákat látott: ha egyáltalán lehetett őket valamihez hasonlítani, akkor leginkább óriási páfrányokra emlékeztettek.
Ngangata felébredt és fátyolos pillantással körülnézett.
— Ó! Hadd próbálkozzak magam, Perkar!
Leengedte a karjából, és elkapta, amikor a társa térde megbicsaklott. Ám aztán a félvér összeszorított foggal megtett egy, aztán még egy lépést, anélkül, hogy támaszkodott volna rá. Így gyalogoltak aztán, lassan és bizonytalanul, amíg elérték a fákat.
Perkar elképedt az itt látottakon: a sűrű, cserjés aljnövényzetet kiirtották, hogy csupasz, homokos talajú udvart képezzenek ki a sziget közepén. A tisztás túlsó végében fűzfaágakból készült kerethez erősített nádkötegekből készült lak állt. Magas emelvényen halak száradtak mellette, alattuk erőtlen füstpamat nyúlt tétován az ég felé. Egy öregember és egy kutya figyelték érkezésüket, láthatóan kíváncsian.
— Daba? Da' jagánadín, sibén? — károgta az öreg. Kutyája — barna foltos, sárga korcs — úgy mozdította a fejét, mintha értené.
Perkar kifelé fordítva felemelte tenyerét, hogy mutassa, üres. — Nem értelek — mondta. Ez nem az álomnyelv volt, és az biztos, hogy nem a saját népe nyelve.
— Ó, csak a kutyámat kérdeztem, kik vagytok? — szólalt meg erre a vénember erős akcentussal, de mégiscsak Perkar nyelvén.
— Haazso, sacebe — mondta Ngangata elhaló hangon.
— Haazso, sizsbé — felelte mosolyogva. — Legalább ismeritek a valódi nyelvet.
— A nevem Perkar, a Barku klánból. A társam Ngangata.
Az öregember elképedve csóválta fejét. — Micsoda nevek! — álmélkodott. — Sosem tudtam megjegyezni őket! — Talpra kecmergett, láthatóan nagy küzdelem árán, és intett nekik, hogy menjenek utána. — Figyelmetlen vagyok. Csatlakozzatok Heenhez és hozzám! Készítek teát.
Perkar nem tudta, mit tegyen, de Ngangata bólintott. Átvágtak a tisztáson: ő sétált, a félvér pedig kitartóan botladozott utána. Mindeközben a vénember eltűnt furcsa kalyibájában, ahonnan kezében rézkannával bukkant elő. Az egyik oldalt álló esővizes hordóból megtöltötte, aztán beletett néhány növényt, a lankadó tűzre némi fát rakott, és visszajött, hogy csatlakozzon hozzájuk. Karikalábú volt, pipaszár tagjaitól holmi póknak tűnt.
— Na most — szólalt meg, ahogy ismét elfoglalta ülőhelyét —, kérlek titeket, üljetek le!
Lábukat maguk alá húzták. A vén sárga kutya félig hunyt szemmel végigmérte őket, aztán folytatta az alvást.
— A nevem Jasnene, legalábbis így neveztek ifjabb koromban. Ez azt jelenti, „farkasgondolat”. Azért hívtak így, mert csatában maga voltam a rettenet. Azután Gálinak neveztek, mert sámán voltam, és az ezt jelenti. De mostanában bárkivel találkozhatom, mindenki Vénembernek vagy hasonlónak szólít. Régen azonban, amikor még eljártam fel, a ti vidéketekre, a népetek Lófivérnek hívott. Ti pedig úgy nevezhettek, ahogy akartok.
Az öregember modora akarata ellenére mosolyt csalt ki Perkarból. — Ha bármi más nevet használnék, úgy hangzana, mintha tüsszentenék — ismerte be. — Hívhatlak Lófivérnek?
— Nekem megfelel. Régen mindig nevettem, amikor így neveztek, mert félreértés van mögötte. Nem beszéltem jól a nyelveteket, és valaki megkérdezte a lovam nevét. Nem tudtam, hogyan kell mondani: „Ő Kutyakergető, másodkereszt-unokatestvérem, apai ágon”, ezért csak azt próbáltam meg elmagyarázni, hogy a rokonom. Azonban az sült ki belőle, hogy „fivér”. Mire rájöttem, hogy rosszul mondtam, a név rajtam maradt. Mindegy is: nekem tetszik, és különben is úgy gondoltam Kutyakergetőre mint a testvéremre.
— Ezek szerint máng vagy? — bökte ki Perkar. — Úgy hallottam, ti és a lovaitok rokonságban álltok.
— Máng? Igen, a ti népetek így nevez minket. A törzsem valójában a s'en dane, a déli nép, de az idegenek mindig csak mángoknak neveznek minket.
— A mángok a legfőbb törzs a szövetségükben — magyarázta Ngangata. — Velük szoktatok háborúzni.
— Igen — bólintott az öregember. — Viszont én sosem vonultam harcba a marhaurak ellen, úgyhogy remélem, nincs közöttünk harag!
— Nincs — rázta fejet Perkar. — Sok évvel ezelőtt a mángok megtámadták atyám damakutáját, de bátor harcosokkal szemben nincs bennem gyűlölet.
— Úgy jól van — felelte Lófivér. — Szégyenünkre válna, ha Heennek és nekem meg kellene ölnünk titeket. — Szeme köré vidám ráncok gyűltek. Hajában még akadt pár fekete szál a sok ősz között, azonban Perkar úgy vélte, sosem találkozott még nála idősebb emberrel.
— Mennyi ideje vagy ezen a szigeten? — kérdezte, mivel nem akart többet csatákról és harcosokról beszélgetni.
— Heennel együtt öt telet töltöttünk itt. De te valójában azt akarod kérdezni, miért vagyok itt, ezen a szigeten, nem igaz?
— Kiismert — állapította meg a félvér. Perkar zavartan bólintott.
— Szomorú történet — így Lófivér. — Ha nem említettem még, hát elmondom, igen öreg ember vagyok. Mondtam már ezt?
— Nem tudom — felelte az ifjú.
— Hát, az vagyok — jelentette ki óvatosan a vénség. — Túléltem fiaimat és lányaimat, és a rokonságom összes lovát. Az unokáim meg a dédunokáim persze eléggé szeretnek, de nem akarnak gondoskodni egy ilyen öreg emberről. Természetesen megtennék, de nem szívesen, és én tudom ezt. Az utolsó feleségem is jó ideje már, hogy meghalt, s gondoltam, keresek magamnak új feleséget... Hogy gondoskodjon rólam, értitek. Talán a változatosság kedvéért ezúttal esetleg olyat találok, amelyik túlél, és talán még csinos is. Hallottam erről a lányról, Cs'án De'enről — ez azt jelenti, „Arany Levél” —, aki az északi hegyek lábánál él. Állítólag Nacsína, a Fakopáncs istennő lánya; á, várjatok egy pillanatot! — Megint felkelt és levette a kannát a tűzről. Már forrt benne a víz. Majd az öreg visszakacsázott a házba és három porceláncsészével a kezében bújt elő. — Ezeket egy folyásirányban élő kereskedőtől szereztem — mondta, mintha titokba avatná be őket. Mindegyik csészébe töltött egy kevés teát, aztán adott egyet Ngangatának, egyet Perkarnak, egyet pedig magánál tartott.
—Tessék. Hol tartottam?
— Elindultál a lány után.
A vénember biccentett. — Persze vittem ajándékokat is, olyasmit, amit kedvelnek az istenek... Sört, bort, füstölőbe valót...
— El akartál venni feleségül egy istennőt? — szakította félbe Perkar.
— Az anyja az istennő. Az apja valami tigrisnépből való férfi. Felkapaszkodtam oda, mire a vénasszony azt mondta, nem.
— Az istennő?
— Pontosan. Azt mondta, túl öreg vagyok az ő drágalátos lányához. És tényleg kedves teremtés volt, nagyon szép, épp csak túl a tizenhaton, és sosem látott még férfit előtte. Úgyhogy tudtam ezt a kicsi dalocskát, amiről azt gondoltam, elaltatja Nacsínát, s hogy elénekeltem, gondoltam, meggyőzöm a lányt, hogy jöjjön velem. Könnyen ráállt... Biztosan nagyon unalmas lehetett neki ott fenn, a hegyek között. Éppen „kipróbáltuk egymást”... Biztos azt gondolta, hogy túl öreg vagyok, mármint a házassághoz. Úgyhogy éppen benne voltunk a közepében, amikor Nacsína felébredt. Nem volt valami boldog. Egy másik dallal sikerült ellepleznem magamat és így hazamentem, de amikor megérkeztem, kiderült, a Fakopáncs istennő már járt ott előttem és keresett. Az ember nem sok helyen lehet biztonságban egy istennőtől csak úgy, de idekinn, a Folyamon, igen — zárta le a történetet. — Egyetlenegy sem mer akárcsak látótávolságra is megközelíteni. Úgyhogy itt üldögélek, azon töprengve, mennyi ideig lehet dühös rám. Talán még néhány év. — Nagyot kortyolt a teájából. — Hébe-hóba kijön ide valaki és ajándékot hoz magával. Mindenkinek azt mondtam, úgy döntöttem, remete leszek és elmélkedem, úgyhogy azért jönnek ide, mert kérdezni akarnak tőlem erről-arról. Azonban azt hiszem, nektek elmondhatom az igazságot, mivel nem vagytok mángok. — Szája ferde mosolyra húzódott, felemelte csészéjét és ivott még egy kortyot.
Úgy tűnt, Ngangata visszanyert valamennyit az erejéből, ahogy ez történni szokott, amikor szárazföldre léptek. Megitta a teáját, és kérdezte, kaphat-e még. A vénember a kanna felé biccentett.
— Hát — szólalt meg valamivel később Lófivér —, az enyéim mindig szószátyárnak tartottak, és amióta egyedül élek, csak még többet locsogok és kotnyeleskedek. Heen keveset beszél, ahogy látjátok. De az iránt érdeklődött, mit kerestek ti ketten ilyen messze az erdőitektől, legelőitektől és marháitoktól?
Perkar úgy látta, hogy Heen mintha horkolna, de érezte, nem lenne túl udvarias lépés megemlíteni ezt a tényt. Ám mielőtt válaszolni tudott volna megszólalt Ngangata:
— Ahhoz, hogy ezt elmagyarázhassam, el kellene mesélnem nektek Perkar történetét, és az túl sok időbe telne. Szerintem csak untatná Heent.
— Heen szinte bármilyen történetet képes végighallgatni; minél bővebb lére eresztik, annál jobb — felelte a vénember.
Perkar kényelmetlenül fészkelődött kicsit, ahogy felidézte az alvaemberrel a hősökről és dalokról folytatott beszélgetését. Ngangata megveregette a vállát és így folytatta:
— Akárcsak a te történeted, ez is azzal kezdődik, hogy egy istennőnek tette valaki a szépet... — fogott bele.
Ha énekelték volna, ahogy Eruka tette, Perkar képtelen lett volna végighallgatni. Azonban a félvér egyszerű szavakkal, mégis igen kifejezően mondta el kalandjaik történetét. Ugyanakkor tartotta magát ahhoz, amit a dalokról mondott. Perkar legborzasztóbb tévedései és hibái valamiképpen próbatételekké lettek, amelyek elé az istenek állították. Még kettejük harca is mágikus pillanattá nemesült, amikor rögvest jó barátokká váltak. Az öregasszony haláláért teljes egészében Apadot tette felelőssé, anélkül, hogy őt bármikor is rossz embernek tüntette volna fel. Perkar olyan tisztán emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna: mennyire rémültek és nyugtalanok voltak, Apad félőrült a feszültségtől és az önbizalomhiánytól. Ngangata szavai szerint igazi hős volt, akit a gonosz lemeji káprázata vezetett félre. Perkar ettől valamivel jobban érezte magát, bár nem tudta megmondani, miért. Igyekezett minél kevesebbet foglalkozni halott társaival, és a félvér megmutatta a módját, hogyan gondolhat rájuk a hibáik nélkül. Lenyeste az ő hiányosságait is... A róla szóló részek Ngangata történetében reménytelenül silánynak tetszettek, és neki összeszorult tőlük a gyomra. Azonban hallani, ahogy Eruka és Apad egy dal szereplőivé válnak, javított a helyzeten. A tény, hogy épp az alvaember tette ezt, már-már felfoghatatlan mértékű nagylelkűség volt részéről, s ha valami, akkor ez akadályozta meg Perkart, hogy ne üvöltse: „Egyáltalán nem így történt!” A történet egyszerre volt Ngangata megbocsátása és Perkarra mért büntetése, ő pedig kötelességének érezte elfogadni mindkettőt; a kegyet épp úgy, ahogy a fájdalmat.
— Így tehát most folyásirányba haladunk, miután a Folyamisten akarata nem enged minket. Mit sem tudunk arról, mi vár ránk, sem Perkar különös álmainak jelentéséről, de készen állunk rá, hogy szembenézzünk a sorssal — zárta le a félvér.
Lófivér láthatóan elbűvölten nézett fel: itt-ott lelkesen vagy döbbenten bólintott, de láthatóan teljesen magával ragadta a történet. Csak a végéhez közeledve tűnt nyugtalannak.
— Az álomban látott város — mondta valamivel később, miután ettek egy kevés halászlevet. — Tudjátok, én jártam ott.
— Tehát akkor tényleg létezik? — álmélkodott hangosan Perkar. Nem mintha tényleg megkérdőjelezte volna, sokkal inkább ezzel akarta ösztönözni az öregembert, hogy beszéljen még róla.
— Ó, igen, Nhól tényleg létezik. A világon a legnagyobb város. Egyszer, még nagyon fiatalon, lementem odáig egy csapat harcossal. Azt a felettébb valószerűtlen elképzelést vettük a fejünkbe, hogy rajtaütünk a városon. — Felnevetett az emléken. — Mindenesetre, amikor odaértünk, láttuk, mennyire reménytelen, mennyire értelmetlen ez. Helyette az egyik kikötői kocsmában leittuk magunkat és játszottunk a csónakosokkal. Elnyertek tőlünk mindent, még a kardjainkat is. De az a város, az csodálatos látvány volt. És rémítő.
— A róla szóló álmaim engem is megrémítenek.
— A város teljes egészében a Folyamhoz tartozik — folytatta Lófivér. — Nincs ott más. Nincsenek kis istenek a házakban, nincsenek tűzistennők a lángokban, nincsenek szellemek a fákban. Mindet megölték. Ennyi ereje még a Folyamnak sincs, legalábbis önmagában. Ami a közelébe jön, megeheti. De az egész Nhól alá tartozó birodalomban mérföldek tucatjait mehettek mind a két parton, és egyetlen másik istent nem találtok ott a Folyamon kívül. — Bánatosan ingatta fejét. — Csodaszép, de halott; egyedül a Folyamból való kísértetek és a Folyam gyermekei járnak ott.
— Mit értesz a gyermekei alatt? — kérdezte Ngangata.
— Azt mondtam, nincsenek istenek. Tudjátok, én látom őket... a totememtől, Jastól, nagyon korán megkaptam a látást. Nhólban csak a Folyamot láttam, csakhogy... Csakhogy voltak ott páran, a város urai. Nagyon hasonlítottak az istenekhez.
— Megölték a földben és a földön lakó isteneket — állapította meg a félvér. — A Folyam pedig istenekké tette a segítséget nyújtó emberi lényeket. — Perkarhoz fordult: — Ahogy mondtam neked, ő mindent leegyszerűsít — emlékeztette.
— Ezekhez a félistenekhez imádkoznak? — csóválta fejét Perkar.
Lófivér biccentett. — Folyamszülötteknek nevezik őket.
— Álmomban van egy lány — gondolkodott hangosan Perkar. — Meg kellene tennem valamit érte... De az is lehet, hogy neki. Minél lejjebb megyünk a Folyam mentén, annál tisztább az álom.
Az öreg máng elfintorodott — Az efféle dolgokról nem tudok semmit — dörmögte. — Ha nem Nhólba szólítanának titeket, azt mondanám, hogy az álmokat valamilyen istennő küldi. Csakhogy Nhólban nincsenek istennők.
— Na és mi a helyzet ezekkel a folyamszülöttekkel? Azt mondtad, hasonlítanak az istenekre.
— Hasonlítanak hozzájuk. Ahogy a harag is emlékeztet a szerelemre, olyanok ők is a többi istenhez képest. Mind a kettő erős érzelem, mind a kettőbe belehalhat az ember, de igencsak eltérnek egymástól, és a végük is eltérő. Azt hiszem, a folyamszülöttek a Folyam két lábon járó, beszélő megnyilvánulásai. Tudjátok, a Folyam alszik. Sosem láttam még annyira ébernek, mint amilyen most... meglehet a kalandjaitok miatt. Ámde úgy hiszem, valójában ezeken a folyamszülötteken keresztül éber.
— Tudsz erről valamit? — érdeklődött Perkar.
— Nem. Ez afféle érzés. Csak egyszer voltam ott, nagyon régen. Csupán arról van szó, hogy az utóbbi időben sokat töprengtem a Folyamról és Nhólról.
— Amióta a szigeten vagy?
— Nem, csak az elmúlt néhány hónapban. A történetetek elgondolkodtat.
— Elgondolkodtat?
Lófivér leporolta rövid karikalábait, felállt és nyújtózkodott. — Egy olyan nagy isten jut az eszembe, akinek a feje nem tudja mindenkor, mit tesz éppen a lába. A Folyamon felfelé és lefelé utazó üzenetek jutnak az eszembe; mintha valamiféle öregember beszélne magához. Értitek? És önmagamon gondolkodom, aki itt ülök Heennel, és meghallok valamennyit ebből a gárgyult motyogásból.
— És mégis miről beszél ez a vénség?
Különös pillantással mérte végig Perkart. — Tán épp rólad.
Perkar arrébb tette a karjában tartott tűzifát és közben azon töprengett, mennyit úsztak lefelé az ágak. Felette a jól ismert csillagok elhalványodtak a Sápadt Királynő tündöklő fénye mellett, és sok nap óta most először szinte zsigeri sóvárgást érzett otthona legelői iránt. Milyen régen is volt, hogy maga mögött hagyta őket? Hónapok teltek el azóta, bár nem tudta megmondani, mennyi. Életének az a része már a múlt, Ngangata ma elmondott története lett belőle. Úgy érezte, új megfigyeléssel gazdagíthatja a félvér dalokról szóló eszmefuttatását: kétségtelenül hazugságok, de ezen kívül holttestek is, akik életükben sosem viseltek olyan szép és finom öltözéket, mint amibe így öltöztetik őket.
Már visszafelé vette volna az irányt, a táborba, amikor pillantása megakadt valami furcsaságon a Folyamon valamivel feljebb. Szeme sarkából vette észre, és beletelt egy kevés időbe, mire sikerült kivennie, mi az.
Holdfény sugarai sétáltak a vízen. Sétáltak rajta. A felszín fodrozódni látszott, csillagok formátlan halmaza pislákolt, ahogy lassan és láthatóan tudatosan haladt a Folyamon lefelé. Arra gondolt, hogy talán egy halrajt lát — esetleg kísértethalakat —, és azok fénylenek a hullámok alatt, ahogy felé úsznak, mivel a Folyam azóta nem verte vissza a holdfényt, hogy a nagy istenség magához tért. Talán megint elaludt?
Nézte, mi történik, reszelős lélegzéséhez egyedül egy kecskefejő baljóslatú kiáltása jelentkezett társul. Most már látta a fények összetételét is, és egyértelművé vált, hogy nem a víz alatt vannak, hanem a felszínén. Homorulatok rajzolódtak ki és tűntek el az áramlatban, holdfénnyel teli mélyedések jelentek meg, itt, aztán már nyomuk sem volt. Sosem látott még ilyet, mégis ismerősnek hatott...
— Szeretnéd látni? — kérdezte Harka, ahogy Perkar összehúzta szemöldökét, úgy figyelte a vizet.
— Látni?
— Ha akarod, megmutathatom.
— Mutasd! — suttogta és teljesen más kép jelent meg szeme előtt; a vér zsibongva szaladt felfelé hátán, dermesztően simított végig szívén és tüdején.
A fodrok patanyomok voltak. Lovak lépdeltek a vízen. Vízből álltak, horpaszuk csillanó holdfény, szemük árnyék. Mégis azonnal felismerte őket. Ngangata régebbi hátasa, és Medve, a kapaka csődöre,
A kapaka Medve hátán ült. Az arca kifejezéstelen, még vonások sem látszottak rajta, ám Perkar ezer közül is megismerte volna arról, ahogy megülte lovát, a hanyagul tartott kantárról. A sisak alatti semmi felé fordult és egyszerre elképzelhetetlenül hideg lett, vízgubó vette körül. Fájdalmai, félelmei mind érzéketlenné fagytak, eltávolodtak, bűneinek éleit iszap és homok rétegei tompították. Jégből lévő fa volt abban a pillanatban, mozdulatlan, szenvtelen, s úgy nézte királya kísértetét, mintha nem lenne szokatlanabb egy tovarepülő vadlúdcsapatnál.
A fej felé fordult és tűz szaladt vissza Perkar hasába. Minden: fájdalom, bűntudat, gyűlölet. Rekedten felnyögött, vadul az egyik fűzfa törzsének vetette magát, miközben szerterepült az addig gyűjtött tűzifa. Megtántorodott, de nem esett össze, és megpördült, hogy ismét szemügyre vegye királyát. Ám a látomás eltűnt. Végignézte az elmosódó halvány holdfénytócsát. Vicsorogva elővonta Harkát és a fák vonala felé vágott vele, ügyetlenül csapkodta az ágakat, amíg végül kifordult kezéből a fegyver, ő pedig puszta ököllel ütötte a törzseket, hogy csontjai reccsentek és kézfejét egészen a csuklójáig vér kente össze. Végül esetlenül átölelte az egyik tölgyet, úgy csúszott le a földre, zokogva.
— Gyűlöllek! — üvöltötte a vízre, de még maga sem tudta, a Folyamra gondolt-e, vagy önmagára... esetleg mindkettőre.
Miért? Miért mutatta meg a Folyam azokat a kísérteteket? Nem lehetett véletlen, hiszen mennyi mindent és milyen sok embert nyelt már el a vize. Száz király, ezer ló csontjai heverhetnek a fenekén.
Keze, ez az izzó labda, fájt, de kényszerítette magát, hogy gondolkodjon, hogy nézzen szembe vele. Mit akart tőle a Folyam?
— Mit? — kiáltotta, ám az éjjeli madár távoli dalán kívül nem érkezett más felelet. — Apám, segíts! — sóhajtotta. — Anya! — Nyakához nyúlt, hogy megérintse az édesanyjától kapott apró talizmánt, és ismerős szikrára lelt, a születésekor testét eltelítő életre. Amikor kezébe szorította a talizmánt, magzatburkának rejtekhelyét fogta meg, és egyetlen méhszárnycsapásnyi időre látta is ezt a helyet: hatalmas tölgyfa, ágai szertenyúlnak, mint valami ásító és nyújtózkodó nagy férfi, gyökere közelében ezüstös erecske, bájosan kacag. Abban a pillanatban minden távolság eltűnt közte és apja damakutája között — az épp csak a csillagokkal lepett ég alján volt. Ott ült az apja és az anyja, azon töprengve, mi történhetett vele. Egynapnyi járóföldre onnan élt Apad családja, nem sokkal messzebb pedig Erukáé. Moravtában, gazda nélküli damakutájában a kapaka unokái azon gondolkodhatnak, hol van az öregember, miért nem tért még vissza.
Mit mondana az apja? Mit?
Fejezd be, amit elkezdtél! A piraku több a tulajdonnál. A piraku a tett.
De mit tegyen? Úgy vélte, semmi jót nem tehet azon kívül, hogy meghal. Ismét felhorgadt haragja, és beleköpött a Folyamba, indulatosan méregette az immár nyugodtan hullámzó vizet.
— Igen! — sziszegte. — Igen, vigyél, ahova csak akarsz! Veled tartok. Hallasz, Váltott Isten? Többé nem állok ellen.
Ez az átkozott Ngangata, miért kellett emlékeztetnie, miért kellett mindent ilyen világossá tennie? Elkezdte a történetet, de nem volt hajlandó befejezni. Még volt esély helyrehozni hibáit, hogy az ének jól végződjön. Nem számít, hogy nem méltó rá. Nem számít, hogy nem értette meg, hová vezet mindaz, amit tesz. Nem volt más lehetősége, ez tisztán látszik. A piraku azt kívánja, hogy menjen tovább, és ha minden másban elárulja a népét, legalább ebben nem teszi.
— Figyelmeztetlek! — mondta a víznek színtelen hangon. — Figyelmeztetlek, ha engeded kicsúszni a zablát a számból, ha csak a leghalványabb esélyt is adod, megbánod a napot, amikor engem ragadtál el erre a feladatra! Ha ezt a lányt kell megkeresnem... Tőle mit akarsz? Ha életben akarod látni, hát megölöm. Ha a halálát akarod, hát életben marad. — Öklét rázta, mire vércseppek záporoztak a vízbe apró köröket rajzolva. — Itt van még a véremből — folytatta szinte hang nélkül. — Vegyél el belőlem mindent, ha akarod, de eljön a nap, amikor elszámolunk egymással, te meg én!
Harka bizsergett, ahogy kezébe vette.
— Már kezdtem csodálkozni rajtad — szólt a kard. — Azon töprengtem, van-e benned bármi más a bűntudaton és önsajnálaton kívül.
— Nagyon is — felelte a pengének. — Épp most leltem rá.
Összeszedte a tűzifát és a tisztásra vitte, ahol Lófivér üldögélt és hosszú hajának ősz és fekete tincseit fonta be éppen. Tekintete szemhunyásnyi ideig a véres bütykökön időzött, de nem tette szóvá őket.
— Látom a kardodat — mondta inkább. — Ha ez nem lenne, kicsi híján kételkednék a történetetekben.
— Hogyan néz ki? — kérdezte Perkar kíváncsian. Haragja eloszlott és már kezdett lehűlni.
— Mind a kettőtöket látom. Valamiképpen össze vagytok kapcsolva. Együtt valamilyen madárnak látszotok. Azt hiszem, sasnak.
— A kard neve Harka — erősítette meg. — Az sast jelent.
— Bizony — így az öregember. Mellettük Ngangata megrezzent alvás közben.
— A barátod nagyon rossz állapotban van — közölte Perkarral. — Ha veled tart, meghal.
— Igen, tudom. Ezért szeretném itt hagyni, veled. Látod, mi történik, ha itt hagyom?
Lófivér bólintott. — Igen. Látom, ahogy megerősödik, és látom, ahogy te elgyengülsz. Ő az utolsó, az utolsó társad, igaz? Az utolsó kapocs, ami az otthonodhoz fűz és az erőhöz, amit ebből merítesz.
— Elmondom az igazat, nagyapó — suttogta Perkar. — Először gyűlöltem őt. Féltem tőle és amitől félek, azt gyűlölöm. Magamat is meggyűlöltem, mert félek mindattól, amit tettem. Azonban Ngangatától egymás után kapom az ajándékokat, még úgy is, hogy nem ismerem fel őket. Úgyhogy nem érdemli meg, hogy értem meghaljon, én pedig nem érdemlem meg, hogy vele haljak meg... Ilyen remek társaságban. — Átpillantott a tűzön túlra: sápadtnak, szomorúnak tűntek a lángok így, hogy nem táncolt benne istennő. — Lófivér, ügyelsz rá? Amikor megerősödik, tudom, törleszti a tartozását.
Az öregember lenyúlt és a füle tövénél megvakargatta kutyája fejét, aztán felsóhajtott. — Ha Heen nem bánja, én nem tiltakozom — mondta.
— Köszönöm — felelte Perkar.
— Van némi szárított hús a házban. Vegyél belőle! És ide figyelj! — hajolt közelebb a vénember. — Ha találkozol valakivel a népemből, mondd el nekik, hogy azt mondtam, engedjenek utadra! Mondd nekik, a vénember a szigeten, akit egykor Jasnenének neveztek, akit egykor Gánnak neveztek, azt mondta nekik, hogy gondoskodjanak rólad.
— Ez nagyon kedves tőled — felelte köszönetképpen Perkar.
— Ugyan. Nekem nem kerül semmibe. Én itt leszek ezzel az emberrel, aki kiszolgál engem és lót-fut. — Itt megállt és felcsillant a szeme. — Kár, hogy nem egy beteg asszony van veled. De hát semmi sem tökéletes. — Kortyolt a teából, aztán oldalvást döntötte a fejét. — Figyelj! Eszembe jutott még valami a Folyamot illetően.
— Igen?
— Emlékszel, hogy arról beszéltünk, most éber?
— Igen.
— Van egy régi ének, egy legenda. Arról szól, hogy egy nap teljesen felébred a Folyam, talál magának két lábat, és elsétál.
— És ez mit jelent?
— Rosszat — vont vállat Lófivér. — Talán a világ végét. Régi ének, és nem emlékszem sokra belőle.
Aznap este, valamivel később, amikor végül az öregember is elaludt, Perkar visszament a partra, vízre húzta a csónakot és engedte belekapaszkodni a sodrást. Nem is emlékezett rá, mikor érezte magát ennyire életben, ennyire késznek arra, hogy szembenézzen a jövővel. Nem volt boldog, nem volt elégedett... De legalább nem volt többé zsibbadt és kába. Harminc napon át, vagy talán még tovább is, nem tehettek meg egyetlen ujjnyi távolságot sem úgy, hogy ne ellenkezett volna, épp oly biztosan és épp oly ostobán, mint az, aki legyőzhetetlenül erős sodrás ellen kapálózik. Karak csónakja azonnal megtanulta a leckét. Ő viszont nem, és a küzdelem kifárasztotta. Ám még nem volt túl késő elfogadni az igazságot. Ha mindenképpen szembe kell néznie a végzettel, jobban jár, ha nem igyekszik visszavonulni közben, hogy hátát mutatva és teljesen kimerülten érje utol. Több haszna van, ha ugrásra készen, elővont karddal fogadja.
— Kíváncsi vagyok, ki lesz a következő gazdád, Harka? — jegyezte meg inkább gúnyosan, mint lemondóan.