Másnap reggel Hezsi nem találta Khánt a könyvtárban, s tudta, hogy ez mit jelent: a várost járja és az ő „szökését” készíti elő. A lány gondolatai még mindig e körül keringtek: késő éjszakáig ébren maradt lakhelye udvarán, ujjai az apró máng szobrocska körvonalait tapintották. A szilaj kis lóasszony valamilyen módon lehetségesnek, túlélhetőnek tűntette fel a szinte már elgondolhatatlan ötletet, hogy hagyja el Nhólt... elhagyja a palotát. Ám a szobrocska nem oszlatta el félelmeit, márpedig sok volt belőlük. Mit kellene tennie, függetlenül attól, hová megy? Nyilvánvalóan nem lesz többé hercegnő, akit szolgák vesznek körül. Csak ehhez értett, meg a könyvtári katalógus vezetéséhez. Hol láthatná még hasznát a könyvekkel kapcsolatos ismereteinek? Esetleg a mocsári királyságokban... Ott talán akad néhány könyvtár. Csakhogy a mocsári királyságok túlságosan közel esnek a Folyamhoz, még mindig az isten birodalmához tartoznak. A mángoknak vannak könyvtáraik? Feltehetően nincsenek.
Egész éjjel remény és félelem társaságában virrasztott, végül egyedül a tudat, hogy másik választása a palota alatti világ, tette lehetővé, hogy mégis reménykedve ébredjen. Szolgák ott sem várnak rá, és egyetlen könyv sem maradhat épségben ott, az elárasztott, iszonytató helyen.
A remény súgta azt is, hogy Khán talán kigondol valamit — remény volt a szobrocska, a béklyók nélküli, kötelékektől mentes lény mása.
A legrosszabb az volt egészben, hogy épp akkor, amikor mozgásba lendültek terveik, tehetetlen volt. Éveket töltött saját élete vizsgálatával, hogy megértse és saját kezébe ragadja a sorsa irányítását, s most ismét másoktól függött, mi lesz vele. Egész délelőtt gondolkodás nélkül forgatta a különböző könyveket: még azt sem látta, mi van a lapjaikra írva. Khán helyét egy valahonnan a Pillangó udvarról, az adószedők munkahelyéről érkezett kövérkés fiatalember foglalta el. Kedves volt és nyájas, s láthatóan semmiféle segítséggel nem tudott szolgálni a kora délelőtt érkezett Jennek. Ezért aztán a fiatalember Hezsit kereste meg a kérdéseivel.
Jen gyorsan tanult, úgyhogy már nem lehetett azonnal választ adni neki. A lány örömmel vette a kihívást... A fiatalember személye és kérdései annyira lefoglalták a gondolatait, hogy nem aggódott és gyomra sem görcsölt azon, merre járhat Cem és Khán, vagy hogy mit csinálnak. Ám amint megtalálták a kívánt szövegeket — a második dinasztia korából származó, a harmadlagos víztemplomok csatornázására vonatkozó előírásokat —, gondolatai ismét a lehetek és a talánok földjére vándoroltak. Akarata ellenére az jutott eszébe, hogy amint elmenekül Nhólból, amint száműzik, bárkihez feleségül mehet, még egy kereskedő fiához is.
Az is megfordul: fejében, hogy amint többé nem számít hercegnőnek, senki sem akarja majd elvenni, még egy kereskedő fia sem. S persze Jen szóba sem kerülhet, hiszen az ifjú egész életét arra tette fel, hogy udvari építész legyen. Mindazonáltal kedves, sőt szórakoztató volt a gondolat.
A fiatalember felnézett, hogy kérdezzen valamit, és észrevette, ahogy Hezsi elgondolkodva méregeti, mire a lány elpirult, attól tartva, pontosan látszik rajta, mi járt a fejében.
— Elnézést! — Jen őszintének hangzott. — Feltartom.
— Dehogy! — meglehet, kissé túl gyorsan tiltakozott. — Csak zaklatott vagyok ma. Sok mindent át kell gondolnom.
— Tehát igazam van. — Jen távozni készült.
— Ne, maradjon! — kérlelte Hezsi. — Szeretnék kérdezni öntől valamit.
— Ó, tőlem akar kérdezni? — Jen kifejezetten meglepettnek tűnt. — Remélem, a véleményemre kíváncsi, mert valódi ismeretből nem sok áll a rendelkezésemre.
— Erről tud — nyugatta meg Hezsi.
A fiatalember várakozva nézte.
— A helyzet az, hogy még sosem jártam a palotán kívül — bökte ki végül a lány. — A város igazi rejtély számomra, még az is, amit láthatok belőle. Cem, a szolgám, mesél róla, de persze ő sosem élt a falakon kívül. Csak azon töprengtem, tudna-e mesélni róla valamit. Bármit.
— Erről korábban már beszélt, és ugyan akkor nem mondtam, de meglepett. Sokszor, nagyon sokszor láttam már nemeseket a városban. Ön miért nem járt még kinn?
— Nem vagyok még elég idős hozzá — vallotta be Hezsi abban a reményben, hogy hangja és vonásai nem árulják el, az ő esetében pontosan mit is jelent ez.
— Aha. De nemsokára?
— Igen. Azt hiszem, ezért is kérdezem.
— Nem is tudom, hol kezdjem. Az egész annyira magától értetődőnek tűnik, annyira hétköznapinak. A legtöbb ember azon töpreng, milyen lehet a palotán belül. Halaskofákkal meg skorpikkal nem sokat törődünk, hacsak nem szükséges.
— Mik azok a skorpik?
— Skorpiók. Tolvajok, brigantik. A város egyes részei veszélyesek.
— A kereskedők negyede is, ahol felnőtt?
— Nem, nem igazán. Időről időre akad egy betörő, mármint olyasvalaki, aki belopakodik a házainkba, hogy ellopjon onnan mindenfélét, de igazán nem veszélyesek. Nem akarnak maguknak bajt, márpedig ha megölnek egy nemest, akkor igen nagy bajba kerülnek. Kifejezetten óvatosak, furfangosak... De nem veszélyesek. A skorpik a kikötőben, a raktáraknál találhatók, a déli negyedben...
— Velem jönne? — kérdezte váratlanul Hezsi.
— Tessék?
— Csak néhány pillanatra velem jönne?
— Ööö, azt hiszem, igen. Hova?
— Ismerek egy helyet, ahonnan láthatjuk a várost, és ahol megmutathatja, mi az, amiről épp beszél.
— Nem lesz ebből baj? Kísérő nélkül?
A lány erről megfeledkezett. Cem Khánnal volt.
— Csak rövid időre megyünk. És senki nem lát meg. Megígérem!
— Ha megígéri, akkor köteles vagyok hinni önnek — jelentette ki komolyan Jen.
— Az apám háza — mutatott a távolba a fiatalember. — Az a vörös zsindelyes, látja?
Hezsi tekintetével követte az ifjú ujjának irányát, kifelé, egyre távolabb a tetőtéri kerttől. — Igen. De hát az az egyik legnagyobb ház arra!
— Apámnak jól megy. De a palota legapróbb részlete mellett is csak viskónak tűnik.
— Na de mi a helyzet azokkal a házakkal? — mutatott a lány a déli negyed vastag falú, apró kunyhóira.
— Azok tényleg viskók. Egyszobás, lyukas tetejű kalyibák.
— Milyenek ott az emberek?
— Csak azt tudom, amit látok — vont vállat Jen. — Tudja, a város más részeiből ritkán mennek az emberek a déli negyedbe. Az ottaniak viszont skorpik, koldusok, zsebmetszők és ribancok. Az a fajta népség, amelyikben egyetlen csepp előrejutási vágy sem szorult.
— Tényleg van választási lehetőségük? — kérdezte Hezsi. — Előre tudnának jutni egyáltalán?
Jen oda sem figyelve bólintott. — Azt hiszem. Mindenkinek van választási lehetősége: önnek, nekem, a déli negyed lakóinak... Mindenkinek. Járhattam volna apám nyomában, lehettem volna kereskedő, de íme, másik utat választottam.
A lányt nem lehetett ennyire egyszerűen meggyőzni.
— Biztosan nagyon nehéz lehet ott élni. Mármint, aki onnan való, azt nem nevezik ki az udvari építészek közé, ahogy önnel történt, nem igaz? Éppen eléggé nehéz elképzelnem, milyen lehet az élet rabszolgák, szolgálók, a védelmemre siető katonák nélkül...
Jen felkuncogott: — Miért akarna elképzelni ilyesmit? Önre sosem vár ilyen sors.
Szinte már fájt Hezsinek a helyzet fonák volta, azonban természetesen nem árulhatta el gyötrődését. — Sok dolgot igyekszem elképzelni — jelentette ki helyette.
— Akárcsak én — felelte a fiatalember, és szeme felettébb különösen csillant; olyan módon, ami melegséggel töltötte el a lány hasát és vér tolult tőle az arcába.
— Tovább — parancsolta, és elszakította tekintetét Jen arcától, hogy ismét végignézzen a háztetőkön és utcákon.
— Hát... ott van a kikötő. Amikor nem volt semmi dolgom, sokat üldögéltem a rakparton, néztem, ahogy jön-megy a sok idegen. Akadt köztük néhány nagyon furcsa: még beszélni sem tudtak, csak a saját barbár nyelvükön makogtak.
— Meséljen róluk! — kérte a hercegnő és állát az udvar peremét jelző falra helyezte, úgy nézte, ahogy a napfény ezer meg ezer aranyló angolna módjára villant meg a Folyam felszínén. Nagy, háromárbocos hajó tartott az egyik dokk felé, vitorlái Hezsi szeme láttára roskadtak össze közben; csak a háromszögvitorla maradt feszes.
— Ott. Az miféle hajó?
— Nézze meg a formáját, hölgyem! — bólintott bölcsen Jen. — Tengerhajózásra építették: nézze csak, a vitorlái négyszögletesek, csak a tatnál lévő háromszögletű! Annak köszönhetik, hogy széllel szemben is tudnak haladni.
— Ez lehetetlennek hangzik — jegyezte meg a lány, és egyre csak a hajót figyelte. Az nem tartott egyenesen a dokk felé, helyette sajátos kis táncba kezdett ide-oda, s úgy közelített a parthoz, mint holmi szégyenlős ember a szerelméhez.
— Látja? Most is így mozognak. Nézze csak a lobogót az árboc tetején! Abból kiderül, merre fúj a szél.
Igaza volt. A lobogó Nhólra és a kikötőre merőlegesen lengedezett, mégis ez a hajó — ez a nagy hajó — valamiképpen, mégha igen körülményesen is, a széllel szemben haladt, evezők és vontatókötél nélkül.
— Nagyon ügyes — suttogta a lány, ahogy kezdte megérteni, miről is van szó. Önmaga ellen fordították a szelet, s ahelyett hogy egyenesen szembeszálltak volna vele, meglopták erejét. — Honnan jön ez a hajó?
— Nem tudom pontosan. Az biztos, hogy délről, de nem látom a rajzot a lobogón.
— Négy részre osztott kört körülvevő kígyó — mondta Hezsi, miután résnyire húzta a szemét.
Jen újdonsült tisztelettel pillantott rá. — Igen jó a szeme, hölgyem! Akkor ez Dángan, az egyik legtávolabbi mocsári királyság, már a parton. A hajó szerintem hlhei gyártmány.
— Hlhe? Délre az öbölben? Térképen már láttam a nevét.
— Furcsa népség, azt hiszem, a maguk módján kulturáltak. Olyan fekete a bőrük, akár a szén, akár a haja és a szeme. Szeretem nézni őket.
Beszéd közben az ifjú nem pillantott rá, de Hezsi eltöprengett, vajon Jen a hlhei matrózokra gondolt, vagy az ő hajára és szemére.
— És a Folyamon felfelé?
— Természetesen a mángok, a sivatagon túl pedig, keletre, a desék, akik a mángokra hasonlítanak. Azonban ők fát vágnak és ónt bányásznak, úgyhogy szerintem valamivel civilizáltabbak a pusztai népnél. A csónakosaik hallgatag emberek. Ebben sem hasonlítanak a mángokra.
— Találkozott már valaha nagyon sápadt, világos hajú és szürke szemű emberekkel? — érdeklődött a lány.
— Sosem láttam még ilyet, bár már hallottam róluk. Azt beszélik, a jég és hó földjén élnek, a világ peremén, és ettől olyan sápadtak. Azt hiszem, a mángok ellenségekként beszélnek róluk.
— Azaz északon laknak?
— Úgy tudom, északon és nyugaton, ahonnan a Folyam ered.
— A hegyből — álmélkodott Hezsi. — A Se'lengben élnek.
— A vallási dolgokról keveset tudok — tárta szét a kezét Jen. — A papok állandóan bosszankodnak miatta. — Közelebb lépett a lányhoz, kicsit habozott, aztán tenyerébe fogta a hercegnő állát. Szeme fekete opálként fénylett. Elállt tőle Hezsi lélegzete.
— Most mennünk kell! — sikerült kinyögnie.
— Igen. Csak egy pillanat — azzal a fiatalember lehajolt, és ajka súrolta a lányét. Nem nyomta hozzá, ahogy Uezs tette, és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha nedves máj érintené meg. Édesnek és melegnek, kedvesnek tetszett. S volt még valami benne, valami éhes...
Hezsi dermedtnek érezte magát, amikor Jen elhúzódott, és egyetlen gondolata sem maradt.
— Elnézést, ha felkavartalak! — mondta fátyolos hangon a fiú. — Tudom, hogy nem udvarolhatok neked. De legalább egyszer szerettelek volna megcsókolni.
— Egyszer?
A fiatalember bólintott. — Hamarosan nem marad több ürügyem a könyvtárba jönni, még jó néhány hónapig nem; én felügyelem az építkezést. Amikor ismét találkozunk, minden bizonnyal férjnél leszel már — erőtlenül elmosolyodott.
— Nem lett volna szabad megtenned — mondta Hezsi, miután megtalálta hangját. — Ha megláttak...
— De te megígérted, hogy senki sem lát minket.
A lány ettől csak még jobban elpirult. — Nem ezért kértem, hogy ide jöjjünk. — Visszafordult a város felé, miközben szíve kolibri módjára verdesett mellkasában. — De ha akarod, újra megteheted. Csak még egyszer.
Oldalvást látta, ahogy Jen ismét odahajol, s ő szemét lehunyva odafordult hozzá.
A nap hátralevő részében Hezsi a csókra gondolt, és a könyvtárban töltött órák hol szaladtak, hol pedig egyáltalán nem tűnt úgy, mintha egyetlen pillanat is eltelt volna azóta. Még lakhelyére tartva is a történteken töprengett. Furcsa érzés volt, az édes, tiltott dolog emléke, újabb ajándék a szobrocska mellé, újabb darab eszelősség élete sodrában. A palota széles folyosói nem tűntek többnek a Nagycsarnok legkeskenyebb mellvédjénél, vékony, parányi ösvénynél, amit bármikor elhagyhatna a mélységért, az ismeretlenért. Úgy érezte, Jennek igaza volt, bár nem róla beszélt, amikor azt mondta, a lehetőségek száma gyakorlatilag végtelen. Szeretett volna álmodni, egyre csak álmodni tovább, fürdőzni a lehetőségekben, miközben tudta, ki kell józanítania magát, nyugodtabbnak kell lennie a rá váró kaland miatt.
Számtalanszor elmondhatta mindezt magának, attól még könnyűnek érezte a lépteit.
Amikor befordult a lakhelyéhez vezető folyosóra, füstölő bűze csapta meg orrát. A papok az előbb sepertek erre, s a füst még megülte a levegőt. Biztosan csak úgy sepertek; hébe-hóba itt is megtették. De Hezsi szeme tágra nyílt. A szobáihoz vezető ajtó résnyire nyitva volt. Átható szagú szürke karikákban füst kígyózott elő belőle. Az ajtónyílásból beszűrődő fényben látható volt Kej szoknyájának szegélye. A lány megállt és figyelt, szíve kalapált. Minden fátyolvékony álma egyetlen mozdulattal szétszakadt, s ráébredt, mennyire törékeny a remény. Reszketve a zsebébe nyúlt, végigsimított a szobrocskán, de csak fémet, lelketlen fémet tapintott. A lóasszony hűvös volt, ígérete szertefoszlott a füstölők első csípős szagú pamacsában.
A lány földbe gyökerezett lábbal állt ott, amíg végül Kej megfordult és arca láthatóvá vált az ajtónyílásban. Hezsi csak szemhunyásnyi időre látta, ahogy dajkája észrevette: szomorú, elgyötört arccal, esdeklő tekintettel nézett a lányra. Rémítő gondolat suhant át a hercegnő fején: megértette, ez volt az utolsó alkalom, és soha többé nem látja a nőt, aki felnevelte. A fején átvillanó gondolatból sajgó fájdalom lett: bárcsak még egyszer karjába emelhetné, bárcsak még egyszer reggelizhetne vele, elmondhatná neki, hogy szerette!
Most látja utoljára Kejt és sosem látja többé Cemet.
A lóasszonyt markába fogta, megfordult és elmenekült; szaladt, ahogy még sosem. Mögüle kiáltás hangzott fel: az egyik pap magas, fiús hangja.
A lány csattogó talpa kongó visszhangot vert a folyosókon, mintha valamilyen koponyában, esetleg az olvasmányokból ismert, templomok alatti sírkamrákban futna. Épp olyan volt, mint kislány korában, D'ennel: keresztülvágtattak a palota üres területein, senki más, csak lábnyomaik kíséretében. Ezúttal viszont léptek zaja töltötte be a termeket.
D'en! Soha többé nem látlak! — gondolta kétségbeesetten.
Fel egy lépcsősoron, aztán a következőn. Fogalma sem volt róla, mennyire járnak hozzá közel a papok — fülében dübörgött a vér, és ez menekülése zajaival együtt elnyomta üldözői lármáját. Valójában nem is számított, mi a helyzet velük, amíg előttük sikerül eljutnia a tetőre.
Valósággal kirobbant a délutáni napfénybe; zihált és könnyek formálódtak szeme sarkában. Dühödten kapaszkodott felfelé a felső udvar oldalába, ahol korábban csókolóztak Jennel. A szél — akárha visszatértét köszöntené — a nyárfák között suttogott.
Lehet, hogy ez nem elég magas — villant át az agyán, így a palota magasabban lévő részeiből rézsútosan lefelé nyúló vörös zsindelyen folytatta felfelé vezető útját.
Épp elérte a tető peremét, amikor újabb kiáltás hangzott fel mögötte. Egy pillanatra megfordult, és látta, ahogy egy pap majd még egy bukkan elő a lépcsősor tetején. Nem törődött velük többet, hanem befejezte a taréjgerendáig tartó útját és elindult, hogy végigfusson rajta.
Íme az ő keskeny, egyenes ösvénye, a valóra vált káprázat. Végig az üres szárny tetején, szédítő út egyenesen a Nagycsarnok tetejére. Ott aztán megint másznia kell, hat tetőt és öt emeletet kell maga és a kövezet közé gyűjtenie. Az már elég magas lesz.
Bal és jobb keze irányába egyaránt meredeken le, az alacsonyabb szintek lapos teteje felé tartó zsindelytetőt látott. Futás közben szemvillanásnyi időre a többi udvar életképei tárultak elé: mosott ruhát teregető asszony, cserepes növényeket öntöző kertész, csókolózó férfi és nő. Apróságok, mégis egyszerre felbecsülhetetlen lett az értékük. Épp oly értékesek és sérülékenyek, amilyen az ő darabokra tört reménye. E remény egyetlen még felismerhető darabja, hogy sikerül elszöknie a papok — és D'en sorsa — elől. Szomorú könnyei keserűekké változtak, amikor ezt megértette.
Felmászott a Nagycsarnok tetejére, s közben ismét hátranézett. A papok messze lemaradtak mögötte — ők nem töltöttek megszámlálhatatlan órát itt, a palota feletti szabadtéren. Sikerül; elég ideje van rá.
A meredek, boltozatos tetőn felfelé néhányszor megcsúszott, de tudta, hol vannak a kapaszkodók, tudta, ott kell felmennie az illesztésnél, ahol nagy támfa tartja a tetőt. Utána volt egy pillanat, amikor Cemre gondolt; hogy mennyire szomorú lesz a testőr, és mennyire örül ő, amiért a félóriás a városban járt a papok érkezésekor. Cem megölte volna őket, és aztán ő is meghalt volna. Így erre nem kerül sor, és Khán sem teszi kockára szükségtelenül a saját életét meg szabadságát. Ő majd megoldja a maga gondjait, önnön keskeny vállán viseli születése terhét.
Reszketve vette a levegőt, amikor befejezte a mászást, és egy pillanatra megpihent. A kupola teteje nyitott volt: nagy, sosem pislogó szem meredt kifelé a Leng-udvarból. Lepillantva láthatta az udvar szembogarát, a messze lenn lévő kutat, a hívogató kövezetet.
Nem szabad a kútba esnem — gondolta. Nem szabad a Folyamnak adnom a véremet, amíg élek. Azt nem teszem meg.
Még mindig sírt, de könnyei immár a szomorú vigaszt jelentettek — ez a sírás jólesett. A papok továbbra is a nyomában jártak, bár nehézkesen haladtak. Körbepillantott és élvezte a csodálatos kilátást... A poros sivatag határát, a leheletvékony, zöld mezőket, az emberek hatalmas nyüzsgéséből álló Nhólt. A nap a Folyamban nyugodott le, félig belesüllyedve, mint valami lebegő mandarin.
Kilépett a peremre, s még egyszer megcsodálta szobrocskáját. A vad vigyor nevetésnek tűnt most, valamiféle titkos, csakis közöttük ismert boldogságnak. Újabb szélroham támadt rá, s érezte, ahogy megtisztítja szívét, megtölti fénnyel és a végtelen éggel.
Széttárta karját, mintha szárny lenne; árnyéka hosszú csíkja kelet felé menekült a meredeken beeső fényben.