— Kérlek! — nyögött fel Perkar. — Indulok. Kérlek, istennő, add rám áldásodat!
A patak csobogva, ám közönyösen folyta körül bokáit, akár valami ágat vagy kődarabot.
— Kérlek! — ismételte meg. A nap továbbkúszott az égen.
Már alkonyodott, amikor végül mégis megkavarodott a víz. Majd ott állt az úrnő, és rá nézett.
— Nem érted létezem, Perkar! — szólt figyelmeztetően.
— Nem számít — válaszolta az ifjú. Érezte, a nő szépsége megöli őt. Annyira szörnyű, olyan csodálatos volt. Még az álmaiban sem volt képes nála gyönyörűbbet elképzelni; minden csupán sápadt visszafénye lehetett a valóságnak.
Az úrnő megrázta a fejét, hogy hajából kihulljon néhány levél. Egy nedves, ébenszín tincs a jobb szeme fölött kanyargott.
— Nincs jogod — szólt. — Nincs jogod arra, hogy tovább növeld a bánatom. Olyan állati teremtmény vagy csak, akár a többi.
— Mégis szeretsz.
Az istennő ajka gonosz kis mosolyra húzódott. — Nem tudhatod, mit érzek, Perkar. Én nem vagyok állati teremtmény; vagy ha igen, nem egy, de rengeteg. Mikor ily módon gondolok magamra, e szegény kis lény alakjában, akinek a vérét velem elkeverték, érzek valamiféle szeretetet irántad. De ez az én szeretetem: semmi olyasmi, amit te ismerősnek találhatnál. — Megrázta a fejét, és ettől mérthetetlenül emberinek látszott. — Menj, és élj vagy halj, de felejts el engem!
— El is megyek! — felelte Perkar.
— Helyes. Maradj távol!
— Csak ha majd meghalok.
A nő arca ellágyult. Közelebb sétált az ifjúhoz, és végigsimított az arcán. De alig érintették meg az ujjai Perkar bőrét, már vissza is húzta a kezét.
— A szellemek azt beszélik egymás közt — suttogta —, hogy fel akarjátok keresni az Erdő Urát.
— Így van.
— Nagyon közel leszel hozzá, Perkar. A felfalóhoz.
— Nem annyira — motyogta az ifjú, miközben kinyúlt, hogy megérintse a nőt. — Északra és nyugatra tartunk. A te — a nagy Folyam keleten kanyarog. Ott van az, ahol te... ahol ő...
— Ahol bekebelez. Ahol megöl és megemészt. De az lentebb történik, a teste mentén. A feje messze fent, a hegyekben nyugszik. Közel leszel hozzá, és óvatosnak kell lenned! Kiszagolja, megérzi az ízem rajtad. És téged is ismer, édesem, mert általam ő is elnyelte a magod. ígérd meg, hogy nem mész a közelébe!
— Ígérem neked, hogy találok módot arra, miképp pusztíthatnám el őt!
Az istennő keze akár egy hal villant fel, ahogy pofon csapta Perkart.
— Pusztán egy kisfiú vagy! — sziszegte. — A gondolataid is egy kisfiúéi. Légy férfi, és élj együtt azzal, ami lehetséges, ami megvalósítható! Ne a gyerekes vágyaiddal törődj.
Perkar túl kábult volt ahhoz, hogy válaszoljon. Még akkor sem talált szavakat, amikor az istennő visszaolvadt a patak vizébe.
— Mégis azt mondom, a jó öreg Sárgasörényt kellene vinned — mormolta Henji.
Perkar mosolyogva pillantott kisöccsére. — Nem hiszem, hogy Sárgasörény túl sokáig bírná Balatban, vagy bármelyik másik rengetegben. Azt hiszem, teljesen elégedett és boldog ő azzal, ahol most van.
— De nem értem, miért akarod épp Kutaszapalt elvinni.
— Mert apa őt nekem adta. Miért siránkozol? Már van egy pompás hátasod.
— Ahogy neked is.
— Egy ilyen utazásnál az embernek sok lóra van szüksége — felelte Perkar.
— Te legalábbis ezt mondod.
— Csak figyeld majd meg a többieket, akik a királlyal érkeznek! — borzolta meg öccse haját Perkar. — Egynél több hátassal utaznak.
— Persze, hogy úgy utaznak. Mert többen is lesznek egynél. Jön a király, az a furcsa ember...
— Külön-külön lesz egynél több lovuk, úgy értettem — rúgta odébb a csizmájához és a nemrég elszórt pár szem gabonához közel merészkedő vörös tyúkok egyikét Perkar. — Én Kutaszapalt és persze Mángot viszem magammal. — Utóbbi a kedvenc hátasa volt. Évekkel azelőtt, mikor ádáz máng portyázok törtek a völgyre, sokan meghaltak közülük, de a lovaik közül életben maradt néhány. Betörni, legalábbis apja szerint, nemigen lehetett őket, ám az egyik mén egy helyi kancával csikót nemzett. Máng annak volt az utóda — büszke, kecses, sötétbarna szőrű ló, alvadtvér-vörös csíkokkal a nyakán.
— Henji, hagyd békén a bátyádat! A lovaink legjobbjaira lesz szüksége.
Mindkét fivér megfordult a hangra.
— Üdv, anya! — felelték szinte egyszerre.
— Henji, a baromfit meg kell etetni. Láss neki, kérlek!
Perkar lehajtott fejjel kezdte vizsgálgatni a kanca hámjának szíjait, bár valójában anyja aggódó pillantását próbálta elkerülni.
— Nincs szükség arra, hogy így viselkedj, Maszati!
Az ifjú grimaszt vágott, és még erősebben meghúzta a szíjakat. — Balszerencse valakit a gyereknevén szólítani, anyám, mikor épp pirakut gyűjteni indul.
Anyja méltatlankodó hangot hallatott, és Perkar — ekkor először — ránézett. A nő aranybarna haját három szoros varkocsba fonta, az asszony voltát jelző magas nemezkalap tetején lévő bojthoz sólyomtollat erősítettek — annak a nőnek a viselete, aki harcba küldi a fiát.
— Túlságosan messze keresed a pirakut, fiam. Az otthonodhoz jóval közelebb is találni.
— Én nem találhatom meg itt.
— Mert butaságokat gondolsz, nincs egyéb oka.
— Apám azt mondta... — felelt volna Perkar, de anyja kedvetlen kis nevetéssel vágott a szavába.
— Ó, hallottalak benneteket a múlt éjjel! Votigőzös, ostobaságokkal teli fejjel fecsegtetek kalandokról meg kardpárbajokról. De ma éjjel, Perkar, apád hozzám jön majd. Hozzám jön, és bár nem fog siratni, de a mellemre hajtja a fejét. És nem lesz képes aludni.
Perkar mélyet sóhajtott. — Nem élhetek örökké mellette. Ezt neki is tudnia kell.
— A kapaka nyughatatlan ember, és nyughatatlan társakat választ magának. És ezzel apád is tisztában van.
Az ifjú csupán vállrándítással válaszolt. Anyja figyelte, ahogy meghúzza a málha már amúgy is feszes szíjait.
— Hamarosan ideérnek, anyám. Nem lenne helyénvaló, ha azt látnák, hogy olyan közel állsz hozzám, mintha dajkálnál. Még azt gondolnák, kevésbé vagyok férfi, mint addig hitték.
— A toronybeli őr jelzi az érkezésüket. Rengeteg időm lesz arra, hogy a tornácra visszatérjek.
Perkar vonakodva bólintott. Kezdte kissé idétlennek érezni, hogy még mindig a málha szíjait ellenőrizgeti. Előhúzta a kardját, majd a fegyverronggyal tisztogatni kezdte. A pengén megcsillant a reggeli nap fénye.
— Négy nemzedék óta már, de mégis az én fiamat tette tönkre — mormolta anyja maga elé.
— Nem akarok erről beszélni! — csattant fel olyan hangon Perkar, hogy az asszony összerezzent.
— Nocsak — szólt aztán, de az ifjú elrakta a kardját, és felnézett a toronybeli őrre. A harcos közönyösen bámult az út irányába.
— Figyelj rám, Perkar! Ti, férfiak rohantok, hogy pirakut találjatok és szerezzetek magatoknak. Meg is ölitek egymást érte. De nekem kizárólag te vagy a pirakum, fiam, és az öcséd. Meg tudod ezt érteni? Ha mindkettőtök előttem hal meg, semmim sem marad. Látod már? Ezért vigyáznod kell magadra. — Az asszony hangja megremegett kicsit. Perkar soha nem látta még az anyját sírni, de még annak sem volt szemtanúja, hogy a nő ilyen közel álljon ahhoz.
— Íme — mondta aztán az anyja, és egy apró fatalizmánt nyújtott felé. — Ez arról a tölgyfáról való, amelyikről a nevedet is kaptad. — árulta el. — Annak a helynek a közvetlen közelében, ahol eltemettem a magzatburkod. Tedd el olyan helyre, ahol a többi férfiak nem látják.
— Anyám...
— Fiam! Mindegyiküknél van valami efféle, csak elrejtik; ahogy majd te is teszed. Egyetlen férfi sem kel útra anélkül, hogy az anyjától ne kapna valamit.
— Ennél sokkal többet kaptam már tőled, anyám.
— Örülök, ha így gondolod.
— Kapakapane — kiáltotta a toronybeli őr. A király közeledett.
— Gyorsan, anyám!
Az asszony megfordult, és sietve felment a nagy tornácra. Igen aprónak és finom csontúnak tűnt az édesanyja, akár egy madár. És erre a gondolatra már neki kellett legyűrnie feltörő könnyeit.
Légy férfi! — korholta magát. Bár úgy látszott, mindenki mást értett azalatt, milyen is legyen egy férfi. A nőknek például nagyon zavaros elképzeléseik voltak e téren.
A kapun kívül a patacsattogás egyre erősödött.
A kapaka nem vesztegette az időt azzal, hogy kényelembe helyezze magát. A férfiak megdicsérték egymás lovait, és Perkar fültől fülig elvigyorodott, amikor a király Mángot kezdte méltatni. Ez a pompás paripa legalább valóban az övé volt. Ám mindeközben Ngangata, a félvér, némán ült szénfekete, vastag lábú, ronda kancája nyergében. Az ifjú gyanította, hogy a hátas, akár csak gazdája, félvad. De túl izgatott volt ahhoz, hogy a kevert vérű alvával és annak otrombaságával törődjön. A reggeli napfény fennen ragyogott, mézszínű sugarak öntözték a frisszöld legelőket, mindenfelé madarak daloltak. A legelésző marhák közömbös tekintettel nézték, ahogy a csapat elindul a Serje erősségétől eredő úton. Perkart csupán akkor fogta el rövid időre a szomorúság, mikor az indulás után kevéssel megpillantotta a fákat, melyek a patakot szegélyezték — az istennőt, akit szeretett. De a csapat nem kelt át a vízen, hanem nyugatnak kanyarodott. A legelői szentélynél azonban megálltak, és az ifjú kedvtelve szemlélte, milyen pontosan, szépen és előkelően teszi meg felajánlását a kapaka. Hogy még egy olyan fontos ember is, mint a király, szakít időt arra, hogy megtisztelje az ő ősei által kovácsolt egyezséget.
A kapakát ugyanaz az öt ember kísérte, akikkel korábban a damakutába érkezett. Apad, a sötét hajú, Perkarral egyidős ifjú tűnt a legbeszédesebbnek közülük. Egymástól alig kétkönyöknyi távolságban lovagoltak.
— Nekünk is ilyen kitűnő legelőink lesznek, barátom! — szólt oda Perkarnak.
— Az unokáinknak, talán — felelte a megszólított. — Apám szerint sok évbe és rengeteg kemény munkába kerül, hogy az embernek ilyen gyönyörű legelői legyenek. Nagyapám idejében, azt mondják, még jobbára csak égett facsonkokat és dudvát lehetett látni itt mindenfelé.
— Így igaz — helyeselt Apad vidáman. — Ez a föld akár a használt saru; nincs annál jobb viselet. De mi majd saját sarukat készítünk magunknak.
Perkar elgondolkodott azon, vajon társa a saját nevével tréfál-e, mely csakugyan azt jelentette, „saru”, de végül úgy döntött, mégsem kérdezi meg tőle. Az emberek gyakran kényesek voltak a nevükkel kapcsolatos dolgokra.
— Milyen keményen fogok én dolgozni! — folytatta Apad. — Lefogadom, méghozzá egy erős fiatal ökörben, hogy bármelyikőtöknél több földet tisztítok meg életem végéig!
Eruka szalmaszőke haját hátravetve szólt vissza a válla fölött: — Apad fogad veled egy ökörben, amit nem is birtokol.
— Egyelőre! — felelte az említett, miközben ujjával megfenyegette a barátját.
— Hmm — nyugtázta a szőke ifjú.
— Eruka nem mer kiállni ellenem — súgta oda mindenki számára hallhatóan Apad Perkarnak.
Szőke társuk csak a vállát rándította meg válaszként.
— Erdőt irtani nehéz munka. Örülök, ha majd annyit megtisztítok, amennyire szükségem lesz.
— Vagy amennyit a feleséged neked megtisztít — vetette oda szándékosan eltúlzott grimasszal, s így a halálos sértést tréfává változtatva Apad.
A kapaka, aki Ngangatával és Attival, a tömött, vörös varkocsú idősebb férfival előttük lovagolt, megköszörülte a torkát. — Jó dolog terveket szőni. — figyelmeztette őket. — Csak ne feledjétek: az Erdő Ura tetszése szerint adja vagy nem adja szavát.
— Persze, persze — felelte Perkarra kacsintva Apad. — És te, Atti, nem akarsz fogadni velem?
A befont hajú férfi kissé visszafordult a nyeregben, de közben szokása szerint folyamatosan pásztázta tekintetével a környéket. — Haszontalan egy fogadás — felelte végül. — Ha az életünk végén dönthetjük csak el, hogy ki tisztított meg több földet, ugyan mihez kezdhet a győztes az ökörrel?
— Rendben, jól van, változtassunk a fogadáson kicsit. Mondjuk akkor, hogy az lesz a győztes, aki a legtöbb legelővel rendelkezik ötvenesztendős korára.
Atti felhorkantott. — Így a fogadás sokkal több időt hagy neked favágásra, mint nekem: harminc esztendőt az én tízemhez képest. Persze még így is nyerhetek a puha, völgybéli kezeid ellenében.
Apad hangosan hujjogni kezdett. — Meglátjuk, te vad hegyi férfiú! Talán csak nem pattintott kővel vágod majd ki te is a fákat, mint alva barátaid?
Perkar látta, miként gyűrődik ráncokba Atti homloka, mielőtt a férfi előrefordult volna nyergében. Ngangata azonban — az állát tényleg felé fordította ilyen gőgösen? — nem szólt egy szót sem. Eruka figyelmeztető pillantást lövellt Apad felé.
Ők sem kedvelik a félvért, döbbent rá Perkar. Csak Atti beszél vele, aki a különös hajával és a furcsa beszédével maga is vadember. A tény roppant elégtétellel töltötte el. Attól a pillanattól kezdve utálta Ngangatát, hogy először találkozott azokkal a pimasz, sötét szemekkel és azzal a lágy hangú, darabos kiejtéssel. Ugyanakkor bűntudatot is érzett emiatt, hisz apja és a kapaka szemmel láthatóan helytelenítették ezt a hozzáállást. De Apad és Eruka már ismerték az alvaembert, és ha ők sem kedvelték, akkor annak csak nyomós oka kellett legyen.
Mindettől függetlenül Apad utolsó megjegyzése megfagyasztotta a társalgást. Nyilvánvalóvá vált, hogy akadnak dolgok, amelyekkel kapcsolatban jobb, ha az ember kétszer is meggondolja, mielőtt tréfálkozni kezd.
Kevés idő múltával a kapaka hangja törte meg a paták egyenetlen ritmusú dobbanását. — Énekelj nekünk valamit, Eruka! Valami utazáshoz illőt.
— A, hmm — tűnődött el a megszólított. Aztán pár pillanatig magában dúdolgatott, majd végül belekezdett. Szép, tiszta tenorja a verssorok utolsó hangjait a hagyományoknak megfelelően hosszan kitartva megremegtette. S noha meglehetősen nehéz volt a régi stílusban jól énekelni, Eruka kitűnően megfelelt a kihívásnak.
Fel, fel, a patakig futok
emelgetve, hátamon hordozva őket.
Mert így mondtam, így ígértem
mikor lovaikkal új emberek jöttek.
De soha nem mondtam,
soha sem esküdtem,
hogy nem teszek
magam örömére.
Hátsójuk nyeregben
meg nem sajogtatom
nőt és ágyat
meg nem kívántatok vélük.
Bizony így lelem örömöm...
A dalba itt-ott Apad is beleénekelt, különösen az „öröm” és „nő” szavaknál, ám nagyon rossz dalnoknak bizonyult. Az általa „megremegtetett” utolsó hangok leginkább egy gyermek bömbölésére vagy egy súlyosan sebesült harcos segélykiáltásaira hajaztak. De mindez csak még szórakoztatóbbá tette az egészet, és Perkar azon kapta magát, hogy évek óta először őszintén, szélesen vigyorog. Úton volt, kalandok felé, egy pirakuban gazdag világba, mely hirtelen olyan lehetőségekkel kecsegtette, melyekről korábban álmodni sem mert.
Ám a nap további részében mégis ezt tette. S midőn a csapat elhagyta apja földjének határát, és behatolt a vadonba, melyet fejsze még soha nem illetett, gondolatait nem árnyékolta sem istennőkkel, sem anyákkal vagy hasonlókkal kapcsolatos bánat — csak lova járására és az őt körülvevő lármás hangokra figyelt.
A nap sietve bukott a nyugati látóhatár mögé, az idő repülni látszott. Az erdő ezen részén — mintha csak apja zsindelyes tetejű házának nagy csarnokában lennének — sudár fatörzsek tartották távoli oszlopokként a lombsátrat. Ám a tetőzeten rozsdavörös alkonyi napfény szüremlett át, és gyűlt apró tócsákba itt-ott a fák tövében. A madarak énekébe mindinkább esti dallamok vegyültek, és az apró, fekete békák, melyek az erdő aljának vastag avarrétegén éltek, csatlakoztak hozzájuk saját fura melódiáikkal.
— Haladhatnánk gyorsabban — mondta a kapaka. — Úgy vélem, még sötétedés előtt elérhetnénk Bangaka damakutáját. Mit gondolsz, Perkar?
— Akkor csakugyan igyekeznünk kellene — felelte az ifjú.
— Helyes — értett vele egyett a király, és ügetésre ösztökélte vörös-barna, tarkánfoltos lovát. A többiek követték. Hamarosan a rengetegből dimbes-dombos legelőre robogtak ki; néhány ingerült marha futott szét előlük, ahogy teljes vágtába váltott a csapat. A menny mint hatalmas szőttes bomlott ki fölöttük: a vasszürke égbolt anyagát nehéz, lilás felhők díszítették. A levegő nedvességtől szaglott, és messze a látóhatáron egy felhőt bíbor, néma villám világított meg, akár valami roppant szellem óriási, izzó szívét. A tágas ég és széles mezők ellenére az utazás hangjai velük maradtak, mintha a paták dobbanása és saját hangjuk is óvakodott volna messzire távolodni tőlük a közelgő éjben. Vágtattak hát, és Perkar Máng részének érezte magát, nagy, négylábú bestiának. Hallott már arról rebesgetni, hogy a máng törzsek hite szerint azok a lovasok, akik a hátasukkal együtt halnak meg, félig ló, félig ember lényként születtek újjá aztán. Csodálatos álomnak tűnt most ez előtte.
Aztán a felhők színe szürkére váltott, az égbolté feketére, és a vihar által nem takart csillagok kitartóan ragyogtak. A hold — vörösen, akár a tűzisten szeme — félig lehunyva, álmosan emelkedett az égre.
Sötét volt már, mire végre megpillantották a damakuta őrtüzeit. Eléjük siető emberek üdvözölték őket.
Perkar jól ismerte Bangakát és a fiait; mi több, azon nők egyike — a családfő valamelyik unokahúga —, akikkel össze akarták boronálni, ebben a damakutában élt. Az ifjú elhatározta, hogy ha csak teheti, elkerüli a vele való találkozást. A kapuban maga Bangaka üdvözölte a csapatot. Az idős, kissé már hajlott hátú férfi haja fehér volt és vékony szálú, akár a bogáncs pihéje. Szemeiből az öregkor határozatlansága áradt, ami kényelmetlen érzéssel töltötte el Perkart. A klánfő nyolc fia közül csupán a három legifjabb élt vele egy fedél alatt.
Túl nagy ünneplésre nem nyílott lehetőség: ezen a késői órán Bangaka nem várt már vendégeket. A király félrevonult az öreggel, hogy kölcsönösen megtárgyalják pirakuikat és más, hasonló témákat, de a többiek a részükre felajánlott csűrbe, a nyílt tűz mellé siettek, a meleg votisflaskák közelébe.
— Bizony — jegyezte meg Apad —, az itteni vendéglátás közel sem olyan kitűnő, mint amilyenben apád házában részünk volt, Perkar, de azért megteszi. — Aztán elgondolkodva pillantott a közeli építmény mellett kukucskáló, egymást közt kuncogó szolgálólányok maroknyi csapatára. — Telepedj csak le, Perkar! Igyál egy kis votit.
A megszólított tétovázott. — Előbb el kell látnom Mángot és Kutaszapalt — felelte. — Aztán örömmel csatlakozom hozzátok.
— Hagyd csak a vademberekre! — mondta Apad.
— Micsoda?
— Majd mi gondjukat viseljük — szólt közbe kurtán Ngangata.
— Nem látom rajtad a szolgák ruháját — mondta Perkar. — Én magam is el tudom látni a saját lovamat.
Atti a félalva mellé sétált. Varkocsai rozsdavörösen ragyogtak a tűz fényében. Ngangata kifejezetten rémítő látványt nyújtott: szemei akár a mély, feneketlen barlangok sötétlettek az arcában. Széles ajkai most valahogy jóval kevésbé tűntek mulatságosnak, inkább veszélyt sugalltak.
— Hagyd, hadd csinálják! — szólt bele Eruka is a tűz túloldaláról. — Élvezik.
Perkar próbált farkasszemet nézni Ngangatával, de nem látta a másik tekintetét, csupán sötétséget. Végül vállát megrántva csatlakozott tűz mellett ülő másik két társához.
A voti megoldotta Eruka nyelvét.
— A klánom, a Kar Kusuta, szinte semmivé lett — jelentette ki. — Nagyapám földjeink felét elvesztette egy fogadásban, ráadásul ott az a viszályunk a Kar Hakiruval. Abban is csak állandóan veszítünk. Föld vagy lányok híján apám nehezen tudna jól kiházasítani bennünket.
— Nincsenek lányai?
Eruka megrázta a fejét. — Azt mondják, anyámat megátkozta az almaligetünk istennője valamiért, amit még ifjú korában követett el. Soha nem szült lányokat.
Perkar nagyon is értette a társát nyomasztó gondot. Fiúutódok csak feleségeik hozománya által juthattak földhöz. Egy férfi sokkal szívesebben adta lányát — és vele a hozományt — olyan klánba, mely viszont az ő egyik fiának adott feleséget. Ily módon a klánok földbirtokai nagyjából változatlan nagyságúak maradtak. A kevés földdel rendelkező, lányokkal nem bíró családfők jó eséllyel nem találtak házastársat a fiaiknak.
— Így lettem hát énekes — fejezte be Eruka borongósan. — Ebben is van piraku, ha nem is túl sok.
Apad, akinek a szemei már kezdtek üvegesedni, hátba vágta a szőke ifjút. — Od'se neki! — biztatta összeakadó nyelvvel. — Hamar'san mevváltozik.
Míg Eruka mind jobban megnyílt az erős ital hatására, az addig bőbeszédű Apad szinte megnémult. Perkar figyelte, ahogy újabb kupányit hajt le a votiból. Ő maga alig ivott, hisz jóformán még egy nap sem múlt el azóta, hogy apjával lerészegedtek.
Eruka bólogatva helyeselt a sötét hajú férfi szavaira. — Ha az Erdő Ura is úgy akarja — mormogta.
Apad arca elsötétült. — És ha nem? — kérdezte lágyan, mégis követelőzőn. — Mi lesz, ha mégsem akarja, Perkar?
A szólított megrántotta a vállát. — Nem tudom.
Apad újabb kupával ivott a votiból, miközben a lángokba meredt, mintha a kis tűzistennő után kutatna bennük.
— Emlékszel Az őrült isten énekére? Arról a hegyi istenről, aki alászállt, és embereket evett?
Eruka megköszörülte a torkát.
Így hát lementem én
lementem a falvakba
büszke damakutákba
hegyi erősségekbe.
Csarnokikat járva
azon töprenkedtem
milyen az embernek íze?
Halandók vérét megittam
megittam én, de a szomjam
nem oltotta.
A szőke énekes hangja lágyan szárnyalt, mintha tartott volna attól, hogy meghallja valaki. Rutkáról, a hősről dalolt, aki medvebőrt öltött magára, és úgy téve, mintha az őrült isten fivére lenne, kitudta annak gyengéit.
Csakis a rézfejű fejszével
kovácsisten verte bárddal
az Erdő Urának
csarnokiból származóval
istenek halálának
kimérőjével.
Rutka végül megtalálta a bárdot, és sok-sok kaland után elpusztította a vérszomjtól őrült istent.
Az ének végére Apad annyira imbolygott, hogy Perkar attól tartott, arccal előre belezuhan a tűzbe. Eltűnődött azon is, hol lehet Atti és Ngangata — ennyi idő alatt már rég el kellett volna látniuk a lovakat.
— Látod, Perkar? Meg lehet ölni őket! Milyen jogon mondja meg az Erdő Ura neked és nekem, hogy mivel bírhatunk vagy mivel nem? Mi irutok vagyunk, igazi emberek — nem úgy, mint az alvák vagy a kisistenek. Mindegyikünk olyan, akár Rutka. Erős! Ha az istenek nem akarják nekünk adni, amire vágyunk, majd elvesszük mi magunk! Igaz, Perkar? Jó pajtásom. Akarunk, amit akarunk. Hősök leszünk együtt, te meg Eruka meg én. Megszerezzük, amire a király vágyik, még akkor is, ha nem fog tetszeni neki, miként tesszük ezt!
— És mi lesz Attival meg Ngangatával? — kérdezte Perkar, aki már maga is szédült kissé. A daltól büszkeség töltötte el, büszkeség azért, mert igazi embernek született. Vélhetőleg mialatt Eruka énekére figyelt, több votit ivott annál, mintsem hitte volna.
— Hősök csak hármasával vagy hetesével születnek — acsarogta Apad. — Sohasem ötösével. — Újabb kupa votiért nyúlt, de feldöntötte. A sötétben valaki felkuncogott; a szolgálólányok még mindig figyelték őket.
— Ha! — motyogta Apad. — Nézzük csak, ez mi volt! — Majd beletámolygott az éjszakába. Eruka vigyorogva követte.
Perkar társai után nézett. Emelkedett kedve ugyan már kezdett lankadni, de emlékezett, hogy volt valami az énekben, valami...
Miért ütötte pofon? Miért nevezte kisfiúnak? Az isteneket meg lehet ölni. Ha egy ember meghalhat, meghalhat egy folyó is. Hát persze, hogy meg, és mások is tisztában voltak ezzel. Az Erdő Urának csarnokaiban bizonnyal vannak dolgok, amelyekkel akár istenek is elpusztíthatóak.
Az égbolt folyamatosan tisztult; másnap, gyanította Perkar, hét ágra fog sütni a nap. Feltápászkodott, majd átsétált a nyílt udvaron. A kapunál intett a torony őrének, miközben kilépett a szabadba.
— Későre jár — figyelmeztette a férfi. — Hamarosan bezárom a kaput!
— Nem akarom beszennyezni az úr udvarát — magyarázta Perkar.
Az árnyékkal borított alak nem válaszolt, de úgy tűnt, mintha bólintana. Perkar lesétált a dombról és könnyített magán éjjeli harmattól nedves aljában. Aztán kicsit arrébb kószált, a fűzfák felé, melyek, úgy sejtette, egy patakot szegélyeznek.
— És te vajon, isten vagy istennő, merre tartasz? — kérdezte halkan, de a patak — igazából inkább csak erecske — nem válaszolt. Perkar azért sejtette: mivel egy szomszédos völgyben jártak, a víz vélhetőleg apja legelői felé folyt.
A világ enyhén forgott körülötte, a voti heve még mindig a hasát melengette. Mit küldhetne az istennőnek, amiről az felismerhetné? És amiből megérthetné az ő vágyait? Milyen áldozatot vihetne ezen apró gyermeke magának az úrnőnek?
De persze tudta. Előkotorta a bőrszíjak hasítására használt kis kését. A vágás kicsit mélyebbre sikerük, mint tervezte — a túl sok voti! —, de mivel a kézfején ejtette, nem igazán akadályozhatta semmiben. A patakban kimosta a sebet, vérét adva a víznek. Az istennőnek van némi köze a vérhez; felismeri majd, hogy tőle származik.
Mögüle, a kaputól fütty harsant. Perkar még egy-két csepp vért belehullajtott a vízbe, aztán elégedetten és valami különös boldogsággal telten visszasétált a csűrig, majd lefeküdt aludni.