A HERCEGNŐ ÉS A TÖKÉLETES SÖTÉT
Hezsi szembenézett a fekete mélységgel, és az alulról fújó szél — akár egy roppant bestia lehelete — körülölelte. Hirtelen zuhanó szédülés fogta el, noha talpa alatt továbbra is érezte a nedves agyagot, mely síkos volt, mint az anyja kerti tavában lakozó szalamandra hátbőre. A lány megremegett; soha nem tapasztalt ilyen sötétet azelőtt. Három éve már, hogy felfedezte a régi palota szűk, keskeny folyosóit, de még nem merészkedett mélyebbre a legfelső szinteknél, ahol morzsolódó kövekből, az újabban közéjük illesztett csatornarácsokból és a k'ájfák sűrűn tekergőző gyökereiből állt össze a tetőzet csipkemintája. Ez a mennyezet legalább foltokban átengedte magán a nap fényét, így segítve kóborlását. Hasonlóképp palotabéli szobájához, mely ugyancsak sosem borult teljesen sötétbe, mert mindig megvilágították legalább a szomszédos udvar nyílt tetején át betűző csillagok apró lámpásai.
De most a csuengjaval, a tökéletes sötétséggel nézett farkasszemet, melyről addig csak olvasott, s mely sötétebb volt még saját szénfekete hajánál is. Háta mögül halványszürke fény nyalogatta a sarkát, s próbálta hűséges ebként, pórázát megfeszítve visszahívni őt, mintha tudná, úrnője veszély felé igyekszik.
Tenyerét a nedvesen gyöngyöző falhoz szorítva Hezsi előrébb csoszogott. Kis, meztelen lábai cuppanó hanggal csúsztak előre a nedves agyagban. A cipői — azok a gyönyörű rátétes cipők — két fordulóval hátrébb feküdtek, ahol a töredezett lépcsősor eltűnt a sárréteg alatt. Mióta fekszenek vajon a palota mélyebb szintjei az iszap alá temetve? Emlékezett az áradásról szóló történetekre, de egyikükben sem említették, hogy valójában mikor esett meg az egész. Úgy rémlett, talán K'ánátá uralkodása alatt. Egy nap rá fog jönni, ez pontosan mikorra tehető. K'ánátá.
A lába megcsúszott, ő pedig levegő után kapott, ahogy a sötét — akár egy őt elnyelni kész, roppant ragadozópofa — ismét rávicsorgott. Reszketve nyerte vissza az egyensúlyát. Persze visszafordulhatna, ahogy eddig is tette. Talán vissza is kellene; a félelme tücsökként ciripelt a szegycsontja mögött. De korábban még soha nem jutott el ilyen messzire. Ezúttal a puszta kíváncsiságnál több hajtotta: oka volt annak, hogy egyre mélyebbre merészkedett a csatornák sötétjében. D'en. Valahol itt lent kell lennie. A papok egyszerűen csak elvitték. Hekesz, D'en kis szolgálólánya ennyit elmondott Hezsinek. Mindenki tudta, hogy hova viszik a papok az uralkodói család némelyik tagját. Lejeié, le a trónterem mögötti lépcsőn, a régi palotába és még mélyebbre, ahol maga a Folyam tölti ki a város titkos alapjait. Az elvitteket soha nem látta többet senki, és említeni sem volt szabad őket anélkül, hogy a -nátá szócskát — amely eltávozott voltukat hivatott jelezni — a nevükhöz ne illesztették volna.
D'enátá, suttogta magában Hezsi könnyes szemmel. Tízéves koráig anyjával tucatszor ha találkozott, atyjával talán kétszer annyi alkalommal. Udvariasan bántak ugyan vele, de jóval távolabbiaknak tűntek, mint az istenek. D'en, az unokatestvére három évvel volt idősebb nála; kedves, szelíd fiú. A legjobb barátja azok mellett a szolgák mellett, akik felnevelték. Az egyetlen barátja az uralkodói családból. D'en és ő minden szabad idejüket együtt töltötték: testőreiket és szolgáikat kijátszva egymás társaságában vágtak neki a palota hatalmas, üres térségeinek, hogy a felnőttek után leskeljenek. És most vége, D'ent elvitték tőle.
Megtalállak, fogadta meg magában Hezsi. A Sötétség Lépcsején, ahol a fiút lekísérték, ugyan nem ereszkedhetett utána, de ismert a felszín alá vezető más utakat is. Kell lennie valamilyen módnak, amelynek segítségével elérheti az unokatestvérét, amelynek köszönhetően ismét láthatja, és megmenekítheti attól a sorstól, amire a papok szánták — bármi is legyen az.
Tizenhárom lépést számolt még, mire a lába alatti lejtő sík padlattá szelídült. Elgyötört lábujjai sajogtak a valahonnan fentről lebucskázott, morzsolódó téglákkal való találkozásoktól. Baljával továbbra sem engedte el a szilárd, biztos falat. A sötétség végtelennek tetszett, noha tudta, hogy a folyosó a valóságban legfeljebb karnyújtásnyi széles lehet. Jobb kezével megerősítést keresve kinyúlt.
De ujjai nem ütköztek semmilyen szemközti falba. Megzavarodva tett még pár lépést.
Hirtelen kiszaladtak a lábai alóla, mintha csak meglökték volna. Karjaival hasztalan hadonászva, keményen a nedves padlóra zuhant. Rémült kiáltását az esés elnyomta, a levegő fájdalmasan szorult ki tüdejéből, de mielőtt ez tudatosulhatott volna benne, már csúszott is tovább.
Aztán pedig zuhant. Igen hosszúnak tűnő ideig, mielőtt az őt körülölelő levegő suhogásának csípős robbanás vetett véget, melyben — úgy érezte — teste félig elég, és a benne élő apró lélek porhüvelyéből kitaszítva a levegőbe repül, miközben az ólomsúlyú tetem alásüllyed a mély, föld alatti tóban élő lények jövendő eleségeként. Mert valóban egy medencébe érkezett. Vize meleg volt, mint egy fürdőnek, és rothadástól szaglott. De Hezsi háromrétegű szoknyája alá elég levegő szorult ahhoz, hogy egy darabig a felszínen tartsa, s hogy ő még pár kétségbeesett kortyot nyelhessen a rossz szagú légből. Ám még magához sem tért teljesen, mikor gyűlölt ruhái egyre jobban átáztak, megteltek vízzel, és lassan a mélység felé kezdték húzni. Akár rémítőnek is tarthatta volna a gyorsaságot, amellyel öltözete saját megfullasztására törekvő roppant marokká változott, ha nem lett volna túl kábult az ilyen egyszerű félelmekhez.
De annyira kábult vagy ostoba mégsem volt, hogy ne kezdte volna lerugdosni magáról az alsóruháit. Karcsú, fiúsan vékony, tízéves teste könnyedén csúszott ki a szövetek közül, bár a mélybe süllyedő ruhák a bokáinál még egyszer próbálták megragadni.
Nem igazán tudott úszni, de azért taposta a vizet. S közben hálát adott, hogy nehéz, díszes mellényét a cipője mellett hagyta. Vászon alsóinge nem jelentett lényeges többlet terhet.
Persze még ez a súly is hamarosan elviselhetetlenné fog válni. Máris fáradtnak, elgyötörtnek érezte magát.
Életében ekkor ébredt rá először arra, hogy nem szívesen választaná a halált, ha van lehetősége. Pedig egyszerű lett volna: a vizet, dacára a szagának, nem érezte igazán kellemetlennek. Szinte ölelő karok módjára, meleg takaróként vette körül őt. Valójában, döbbent rá, ez a Folyam, az életadó, az uralkodói család őse. A saját őse. És nem viseli szívén a Folyam az ő sorsát? Nem ismeri szenvedését, magányosságát? Olyan könnyű lenne visszatérni hozzá, a gyökerekhez. Akkor talán ismét együtt lehetne D'ennel.
De nem, még nem akarta feladni — akkor sem, ha utálta a saját életét. Különös felfedezés volt ez, valamiféle megvilágosodás. Még mikor a Nagycsarnok vörös cserepes tetején állt, és onnan bámult le vágyódva a belső udvar téglákkal csinosan kirakott padlatára, akkor sem élt át ehhez hasonlót. Bármikor, ha arra került a sor, hogy eldobhatta volna magától az életet, visszariadt. Valójában a tetőre is azért mászott fel, mert tudnia kellett, hogy legalább egyszer képes valami számára fontos kérdésben dönteni. Mert erre vágyott, hogy befolyást gyakorolhasson a saját sorsára, nem az elmúlásra. Hogy nem saját kezében van élete-halála, ez még egy tízéves számára is egyértelmű és rémítő volt.
Élni akarok, futott át az elméjén, de nem fogok.
Ekkor hallotta meg Cem kiáltását, a testőréét, akit becsapott, és akit túl butának hitt ahhoz, hogy követni tudja őt.
— Cem! — visította teljes erejéből. — Lezuhantam! Süllyedek.
Magasan fölötte halványsárga fény parázslott fel. Aztán egy éles fekete él mögül különös napfelkelteként erősödni kezdett. Az él, ismerte fel, annak a hasadéknak vagy minek a széle, amibe beleesett.
Az izzás hirtelen szívet kapott: egy lámpás éles fényű lángját. Mögötte felsejlettek Cem durva körvonalai.
— Úrnőm? — vakkantotta aggodalomtól kásás hangon a testőr. — Látlak, úrnőm. Jöjj a falhoz, és kapaszkodj meg ott, amíg lemegyek érted!
A halvány fény dacára Hezsi látta, Cem mire gondol. Miközben lefelé ereszkedett, leesett a lépcsőről, bele egy vízzel félig telt csarnokba. A lépcső azonban bizonyára leér egészen a padlóig, ami körülbelül három méterrel lehet alatta. Milyen ostoba is volt! Ha el tudna jutni a falig, elvergődhetne a vízbe merülő lépcsőfokokig, és felmászhatna rajtuk.
Csak sajnos rettentően fáradtnak érezte magát. És mit csinál Cem? A fény mozdulatlanul állt egy helyben.
Nehezen, de eljutott a falig. Síkos volt, nagyon síkos, így elég kevéssé tudott megkapaszkodni benne. Lábaival teljes erejével taposva a vizet, miközben kezeivel próbálta magát a fal mentén tolni előre, és megesküdött, hogy ha ezt túléli, valaki meg fogja tanítani úszni.
Már majdnem ereje végére ért, amikor a sápadt fényben a víz felszíne mennydörgésszerű robajjal millió fényszilánkra robbant. Levegőt venni sem volt ideje, de érezte, hogy a Nagycsarnok kőoszlopaihoz hasonló karok fonódnak köré, és megemelik annyira, hogy arca jóval a felszín fölé emelkedik. Alatta roppant izmok mozogtak, és tolták mindkettejüket előre. Olyan érzés volt, mintha egy szökőkút vagy víztölcsér hordozta volna a hátán, mintha a vihar úrnője lenne.
Mire elérték a lépcső szélét, Cem reszketett az erőfeszítéstől. Nagy nyögések közepette dobta föl Hezsit a sárba, majd maga is a lejtőre mászott. A hercegnő hallgatta, miként zihál öreg kutyaként testőre, miközben az ő tüdeje is égett.
— Ennyire nehéz lennék, Cem? — kérdezte részvéttel telten hűséges szolgájától.
— Nem, úrnőm — felelte az. — Valójában a te súlyod szinte semmi. Cem az, aki nehéz. Az én fajtám nem úszásra termett, azt hiszem. — A kezdetben levegőért kapkodó testőr szájából mind könnyebben folytak a mondatok.
— Neked nincs fajtád, Cem — felelte Hezsi, és csak jó pár évvel később döbbent rá, mennyire sértő volt az, amit ekkor mondott.
A testőr egy pillanatig hallgatott, majd röviden, hördülésszerűen felnevetett. — Így igaz, úrnőm. Anyám, ez esetben. Ő nem úszásra termett. Az óriások távol tartják magukat a vizektől. Apám meg ember volt ugyan, akár te, kicsike, de valószínűleg nem úszott nálad különbül. — Rövid szünet után hozzátette: — Sokkal több esze volt annál.
Azzal felnyalábolta Hezsit, és masszív vállára ültette. Majd négykézláb felmászott a csúszós emelkedőn, míg el nem érte a türelmesen parázsló lámpást. Hezsi ekkor már látta, hogy az mintegy öt fokkal magasabban pihent annál, ahol a lépcső a csarnok tetejébe hatolt. Melyik ősi herceg építtethette vajon így, hogy a szobába lépve tetszeleghessen és pózolhasson, mielőtt aláereszkedve üdvözli vendégeit?
Cem a lámpás mellett lerakta Hezsit a földre, és vastag ujjaihoz képest meglepő gyengédséggel átvizsgálta a lányt, vannak-e sérülései.
A testőr, noha alig töltötte be a tizenhét évet, hatalmas termetű volt. Másfél fejjel magasodott bármelyik férfi fölé, akit Hezsit ismert, és olyan széles vállakkal bírt, hogy a lány karjait széttárva is alig tudta egyszerre megérinteni azokat. Vastag csontjain az izomkötegek többszörös kötélfonatokként tekeregtek a sápadt bőr alatt. Testét hozzá képest rövid lábak hordozták, karjai ellenben hosszúra nyúltak. Ha nevetett, előreugró, markáns állkapcsában látni lehetett a hatalmas, elefántcsontszínű fogakat, amelyek alakjukban a katonák által használt dobókockákra hasonlítottak. Születése óta arra képezték ki, hogy az uralkodói család mellett testőrködjön. Az óriások népéből származó, páncéljában rémületes látványt nyújtó anyja — már -nátá —, hajdan Hezsi atyjának elit gárdájában szolgált. Cem nála kisebb termettel rendelkezett — jóval emberszerűbbnek látszott, mint a fajtiszta óriások —, ám sokkal értelmesebb volt. Hezsi atyja épp erre számított, amikor megparancsolta a párosodást.
A félóriás és a lánygyerek együtt különös párt alkotott. A hercegnő végtagjai fűzfaágaknak tűntek, finom vonású, bronzszínű, közel szív alakú kis arcából fekete opálként ragyogtak elő szemei. Cem fél kézzel képes volt megemelni a kislányt, ha úgy tetszett neki. Ehelyett óvatosan, finoman vizsgálgatta végig Hezsi törékeny csontjait.
— Nem tűnik úgy, mintha komolyan megsérültél volna — mondta végül. — De azért meg kellene nézetnünk Kejjel téged. Ő sokkal jobban ért az ilyesmihez, mint én.
— Nem kell, jól vagyok.
— Úgy érted attól eltekintve, hogy nem vagy eszednél?
— Tudhatnád, hogy nem beszélhetsz így velem. Az úrnőd vagyok, emlékszel?
— Igenis, kicsike. — A félóriás sóhajtott. — De atyád nagyobb úr nálad. Roppantmód elégedetlen lenne velem, ha valami bajod esne. Különben is — rántotta meg a vállát —, nem tehetek arról, ha olykor helytelen szavak hagyják el a számat. Cem nem túl okos, tudod.
Hezsi gúnyosan felnevetett. — Jól ismerem ezt a cseled, eljátszottad már atyám és az udvar előtt. „Cem csak segíteni akar.” „Cem nem ért ilyen dolgokat, nagyúr.” De én ismerlek, Cem. És te is tudod, hogy milyen jól.
— Túl sokat tudsz ahhoz képest, amilyen ifjú vagy — felelte a félóriás lágyan.
— Bizonyára az uralkodói vér teszi — szólt erre a kislány sokat tudó mosollyal.
Cem arca elkomorult, vastag szemöldökei viharfellegekként tömörültek össze. Ám a felhők alatt szomorúan, gyengéden csillogtak a szemei, miközben megragadta Hezsi karját. — Még csak ne is mondj ilyet, hercegnő! — suttogta.
A kislány összeráncolta a homlokát. — Nem értem. Atyám lánya vagyok. Uralkodói vér csörgedezik az ereimben anyám ágáról is. Egy napon hozzájuk hasonlóan hatalmas és erős leszek.
— Egy napon — visszhangozta a testőr, s úgy csóválta a fejét, mintha csak meg szeretne szabadulni ettől a gondolattól. — De most térjünk vissza a felszínre, hogy megfelelő fürdőt és tiszta ruhát végy!
— Nem! — felelte a kislány, miközben próbált elhúzódni a félóriástól. — Nem. Továbbmegyek.
— Ő! Tehát még több medencébe fogsz beleesni?
— Lámpást kellett volna hoznom, ennyi az egész. De most már van egy. Mondjuk... — a homloka ismét ráncokba gyűrődött. — Azt hittem, nyomom veszítetted, ahogy mindig is. Hogy találtál meg?
A félóriás hatalmas fogait felvillantva elmosolyodott. — Cem nem veszíti el a nyomod, kis úrnő. Cem mindig hátramarad, hogy láthatatlan maradjon.
Hezsi arca elvörösödött. — Az ostoba hangod használod. Mert azt gondoltam rólad, hogy ostoba vagy. Ám azt hiszem, én voltam az, aki... — A mondatot nem fejezte, de a hirtelen feltörő kuncogást elnyomta.
— Mi az? — kérdezte a testőr.
— Csak elképzeltem, ahogy egy akkora valaki, mint te, utánam és D'en után oson.
Cem finoman megérintette a kislány vállát. — Részvétem D'enátá miatt!
— Az ő neve! — csattant fel Hezsi, s az addigi vidám hangulat tovatűnt — D'en! Nn! És meg fogom találni!
— Tudtam, hogy ezért csinálod ezeket! — nyilvánította ki a testőr. — Hercegnő, ez reménytelen. Hagyj fel ezzel az ötlettel! Próbáld elfelejteni a barátodat! Ez minden, amit tehetsz.
— Nem fogom.
— Merre mehetnél innen? Akár még lámpással is? Az útnak vége szakad ott lent, a vízben. — Azzal lemutatott a víz alá süllyedt lépcsősorra.
Ez elnémította a kislányt. Cemnek igaza van. Vagy mégsem? A testőrrel folytatott vita hevében szét sem nézett rendesen, de ekkor megtette, és rájött, hogy a félóriásnak igaza van. A lépcsőn túl épp hogy ki lehetett venni egy ajtó ívét a derengésben. Ha el tudná érni, talán átbukhatna alatta, és eljutna egy másik szobába. Vagy nem.
— Visszamegyek — szólt végül —, de csak a legutolsó fordulóig. Rengeteg út vezet le a sötétbe. Az egyik D'enhez kell vezessen.
Cem ujját ingatva figyelmeztette: — Ki foglak cipelni, hercegnő. Atyád hálás lesz érte.
— Én pedig visszajövök. Újra és újra, amíg meg nem találom őt, vagy olyan mélyre nem zuhanok, hogy még te sem érsz el. Ha tényleg mindig követsz, ismerheted, hogy néha miket szoktam tenni. De most, hogy már tudom, milyen eszes vagy, azt hiszem, megszökhetek előled. Soha nem viselkedtem veled annyira okosan, amennyire tudtam volna, mert nem jöttem rá, hogy ez szükséges.
Cem szemöldökei megint összetorlódtak. — De hát mit kívánsz tőlem, hercegnő, mit tegyek? A feladatom az, hogy óvjam a biztonságod. Nem engedhetem, hogy itt lent bolyongj. Mindenféle dolgok vannak erre.
— Dolgok vannak odafönt is.
— Nem a kísértetekre gondolok, kis hercegnő. Azok jobbára ártalmatlanok, és az ártalmasokat a papok kisöprik. Idelent igazi dolgok élnek. És a papok nem járnak le a mélybe söpörni.
Hezsi felsóhajtott. — Már eltökéltem magam. Vagy jössz velem — oda, ahova én akarok menni —, vagy békén hagysz. Melyiket választod? Védelmezel, vagy hagysz egyedül bolyongni?
— A fejem — nyögte a félóriás — így is, úgy is elválasztják a testemtől.
— Nem hagynám, hogy ilyesmi történjen veled, Cem.
— Erre nincs befolyásod, hercegnő.
Egy pillanatig Hezsi szinte tétovázott. Cem olyan jó volt, olyan hűséges. Majdnem annyira jó barát, mint amilyen D'en. De a többi szolgával egyetemben mégis bizonyos távolságot tartott tőle. Még Kej, a dajkája, aki anyja helyett anyja volt eddigi élete során, ő is eltávolodott tőle az utóbbi pár évben. D'en érzelmei azonban mit sem változtak.
— Cem — felelte eltökélten a testőrnek —, megfogom találni D'ent! Veled vagy nélküled.
A félóriás szomorúan biccentett, de nem felé, hanem a víz alá merült csarnok irányába. — Legyen hát — sóhajtotta. — Velem, ez esetben. De ne most, hercegnő! Ne ma. Holnap, ha már pihentél, ha már szereztünk alkalmas ruhákat.
— Velem jössz akkor?
— Igen, bár nincs semmi értelme — válaszolta a testőr letörten.
— Meg fogjuk találni! — biztatta Hezsi.
— Az talán nem is lesz annyira jó — felelte Cem óvatosan.
— Azt hiszed, hogy meghalt?
A testőr egy hosszú pillanatig csak figyelmesen meredt Hezsire, aztán hatalmas karjai közé nyalábolta. — Még lázat is kaphatsz így, hercegnő. — Majd lehajolt, egyik méretes markába vette a lámpást, és óvatosan elindult fölfelé a sáros lépcsőn.
— Cem, miért viszik el őket?
Úgy tűnt, a félóriás kissé túl sokáig mérlegeli a választ, mielőtt megszólal. — Nem tudom, hercegnő.
— Én azt hiszem, tudod — felelte sértődötten a kislány. — Szolgákat is el szoktak vinni?
— Nem. Nem úgy. Ha egy szolgát megbüntetnek, azt nyilvánosan és látványosan teszik. Hogy mi, többiek okuljunk belőle.
Ekkorra már túljutottak a legcsúszósabb részeken, és a folyosó távolabbi részéről, ahol az jobbra kanyarodott, szürkés fény szüremlett feléjük.
— Tényleg nem tudod, miért viszik el őket?
— Tényleg. Biztosat nem tudok.
— Gondolod, hogy engem is elvisznek?
— Nem — válaszolta különös, érzelemmentes hangon Cem.
— Ha D'ent el tudták vinni, engem miért nem?
A testőr megrántotta sziklányi vállát. — Túl sokat gondolkodsz, hercegnő. Egyszerűen csak nem, ennyi az egész.
Cem többféle értelemben is képes volt falként viselkedni. Hezsi ismerte olyan jól, hogy tudja, mikor nem lehet több szót kihúzni belőle.
A meleg fürdővíz nagyon jólesett; Kej dühös pillantásai nem annyira. A középkorú dajka ökölszerűen kerek és feszes arcából veszélyesen villantak elő borostyánszín szemei, miközben a lámpa fényében előrehajolt, és a szükségesnél épp csak egy kicsit erősebben súrolta Hezsi lábáról a rászáradt iszapot.
— Hol van a ruhád? — suttogta egy idő múlva. Nem azért beszélt halkan, mert holmi titkokat akart közölni a kislánynyal, hanem mert különben kiabált volna. Hezsi összerándult, ahogy Kej a mosdóronggyal a szükségesnél erősebben dörzsölte meg az arcát és nyakát. De nem válaszolt. — A ruhád! Tudod, ugye? A szüleid azt fogják hinni, hogy eladtam. Meg is verhetnek. Vagy Cemet! Ha rám nem is gondolsz, legalább vele törődj! Valaki biztos látta, ahogy téged cipelt, te pedig ruhátlanul... Akár ki is herélhetik ezért!
Hezsi nem tudta biztosan, mit jelent a herélés, de sejtette, hogy nem lehet valami jó dolog, ha egyszer Cemet ezzel fenyegetik.
— Senki se látott minket! — vágott vissza a dajkának. Csípte a szemét a szappan, de más miatt is könnyek homályosították el a látását, noha D'en eltűnése óta rengeteget sírt már. Úgy tűnt, könnyeinek száma végtelen, akár maga a Folyam.
— Nem lehetsz biztos benne. Még gyerek vagy. — De Kej hangja lágyabbá vált, erőteljesen súroló keze gyengédebbé. Végül, mikor Hezsi könnyeinek áradata megindult, a karjaiba vette a lányt, nem törődve azzal, hogy saját, egyszerű ruhája elöl csurom víz és szappanhab lesz. — Te gyerek, te gyerek! — suttogta. — Mit tegyünk veled?
Később, a konyhában már nem is említette a történteket. Az udvar odakint szikrázó napfényben fürdött, a belső konyha falai vidám színekben tündököltek. A fokhagyma és mogyoróhagyma füzérei fehéren-lilán függtek Kej feje fölött, miközben hazst gyúrt — annak a tömör, fekete kenyérnek a tésztáját, melyet Hezsi annyira szeretett, különösen gránátalmalekvárral. Az élesztő meleg, jellegzetes szaga elkeveredett a belső tűzhelyen melegedő kávé illatával és az udvarról beszűrődő borókafüsttel, ahol a kemence lassan felmelegedett. Cem boldog mosollyal az arcán szunyókált a napfényben.
— Mikor tanulhatok meg főzni? — kérdezte Hezsi a dajkát. Ő fel sem nézett, csak gyúrta tovább vastag bőrű tenyereivel a tészta rugalmas tömegét.
— Már segítettél — szólt aztán. — Épp a minap vertél fel tojást nekem.
— Úgy értem, igazán főzni — mondta a lány, gondosan ügyelve arra, hogy ne hangozzék túl kötekedően. Aznap már bőven elég gondot okozott ehhez.
— Nincs arra szükség, kicsike — felelte Kej. — Mindig lesznek hozzám hasonlók, akik főznek neked.
— És ha én akarok főzni? — vetette fel Hezsi.
— És ha én nem? — mutatott rá a dajka. — Egyikünk sem választhatja meg, mit tehet. Minden elrendeltetett, és jobb, ha ebbe belenyugszol.
— Ki rendelte el?
— Mindenki — érkezett Kej válasza. — A Folyam.
És ezzel be is kellett érnie mindenkinek. Ha a Folyam határozott valami felől, akkor annak úgy kellett lennie.
— A Folyam döntött D'enről is?
Kej megállt, tétovázott kicsit, majd kötényébe törölte lisztes tenyereit. Aztán a kislány mellé térdelt, és kezei közé fogta a lányét.
— Hezsi, drágám — mondta —, nagyon sajnálom őt! Jó fiú volt, kedveltem.
Aztán mély lélegzetet vett; úgy tűnt, mintha erőt gyűjtene valamihez.
— Hezsi — folytatta —, meg kell értened, hogy Cem és én... mi nem olyanok vagyunk, mint te! Nem mondhatjuk azt vagy tehetünk úgy, ahogy kedvünk tartja. Vannak emberek, akik figyelnek minket, mindegyikünket. És még mikor ők nem is figyelnek, a Folyam igen. Ezért Cem és én nem beszélhetünk veled bármiről, amiről szeretnél. Érted ezt?
Hezsi a dajkájára nézett, és próbálta kitalálni, mitől más. Mert a nő, aki felnevelte őt, valahogy különbözik tőle. Kisebb talán? Más.
D'en uralkodói vérből származott. De ha még vele is történhetett valami, mennyivel könnyebben történhetne Kejjel vagy Cemmel? Hezsi nem akarta ezt.
— Értem, námá — felelte. Kej megszorította a kezét, aztán ment vissza gyúrni a kenyeret. Boldogabbnak látszott. A kislány pillantása ismét a testőre felé fordult, kifelé.
Nem lett volna szabad kényszerítenem őt sem, ötlött eszébe, ahogy visszaemlékezett korábbi beszélgetésükre. De kénytelen volt. Különben is, kicsoda vagy micsoda lenne képes elvinni Cemet?